Kovácsy Tibor

Ninoy, a mártír

1983. augusztus 21-én Manila repülotere fölé érkezett a tajvani légitársaság egy gépe. Az egyik utast, egy bizonyos Marcial Bonifaciót arról gyozködték társaságának tagjai, hogy jobban teszi, ha mégiscsak golyóálló mellényt vesz a zakója alá. A leszállás elotti percekben a körülötte sürgölodo újságírók gyurujében még egyszer átfutott egy rövid szöveget, zsebre dugta, felállt. A géphez tolt lépcson feltrappolt egy szakasz katona, kinyílt az ajtó, emberünk elindult lefelé. Néhány lépést tett csak, amikor lövések csattantak, sikoltozás, zurzavar, Marcial Bonifacio pedig ott feküdt holtan a kifutópályán.

Ez a név csak a a hamis útlevelében állt – valójában Benigno Aquinónak hívták, és o volt a Fülöp-szigetek legismertebb ellenzéki politikusa. Az apály idején 7107 (dagálykor valamivel kevesebb) szigetbol álló távol-keleti ország kényura, Ferdinando Marcos 1972-ben kihirdette a szükségállapotot. Jobboldali földesurak és maoista gerillák szervezodo komplottjára hivatkozott, ami, bár ebben a formában légbol kapott volt, annyi alappal azért rendelkezett, hogy a néhány évvel korábban választás útján szenátusi elnökbol lett államfo egyre keményedo uralmát valóban errol a két oldalról támadták a legeroteljesebben. A döntést letartóztatások követték, és ekkor vették orizetbe az ellenzéki Liberális Párt akkori elso emberét, Benigno Aquinót is. Ha nem nyakaskodik annyit, és elfogadja a szükségállapot kínálta meglehetosen szukös politikai játékteret, alighanem elobb-utóbb kiszabadul, mint sok más ellenzéki párthoz tartozó sok más ellenzéki társa. Szembenállásáért viszont látványos és elrettento példának szánt büntetést kapott, bár erre öt teljes évig kellett várnia. Gyilkosság, felforgatás és fegyverrejtegetés vádjával 1977 novemberében halálra ítélték. A büntetés végrehajtását Marcos felfüggesztette. Aquino hol szorosabb, hol enyhébb (házi) orizet alatt állt, majd 1980-ban a diktátor – nyilvánvalóan amerikai nyomásra – úgy ítélte meg, hogy a leghelyesebb orvosi kezelés céljából kiengedni az országból amúgy is betegeskedo elso számú politikai ellenfelét, aki eddigre már fellebbezések egész sorát nyújtotta be a Legfelsobb Bírósághoz. Marcos – utólagos fenyegetésként – kijelentette, hogy szíve szerint megvárná, amíg a legfobb bírák meghozzák minden bizonnyal elutasító döntésüket, ám ha a helyzet úgy diktálja, esetleg arra kényszerülhet, hogy visszavonja a halálos ítélet végrehajtását felfüggeszto határozatát.

Aquino viszont már 1981 elején közölte, hogy kész hazatérni az elnökválasztási kampányra, amennyiben szabad mozgást biztosítanak számára, vagy legalább azt, hogy – letartóztatása esetén – zavartalanul kapcsolatban maradhasson a sajtóval. A kért garanciákat nem kapta meg. Két évvel késobb magas vendéget fogadhatott egy titkos New York-i beszélgetésen. Maga a First Lady, a Fölöp-szigetek környezetvédelmi tárcájának birtokosa, a mértéktelen költekezésérol híres Imelda Romualdez Marcos kereste fel, hogy felhívja a figyelmét: helytelen volna hazatérnie, hiszen a biztonságát nem tudnák garantálni. Ha viszont esetleg úgy dönt – tette hozzá –, hogy felhagy a politizálással, nos, ebben az esetben teljes anyagi biztonság vár rá az üzleti élet keretei között. Pár hónappal késobb Manilában nyomatékként bejelentették a halálos ítélet megerosítését, és azt, hogy Aquinóra abban a pillanatban letartóztatás vár, mihelyt hazai földre lép. O maga azt válaszolta erre, hogy márpedig most már nem tágít, pedig hivatalos helyrol tudja, hogy merénylet, sot merényletek készülnek ellene. Legfeljebb még egy hónapig marad az Egyesült Államokban, ami szerinte elég ahhoz, hogy a hatóságok megtalálják az állítólagos összeesküvoket. Végül ezt az egy hónapot sem várta ki. Az útlevelét nem tudta meghosszabbíttatni, ezért kellett a hamis okmány, amellyel meglehetosen körülményes útvonalon – Japán, Hongkong, végül Tajvan érintésével – érkezett meg a Fülöp-szigetekre.

A repülotéri lövöldözés zurzavarában még egy ember a betonon maradt. Az elso hírek szerint o volt a gyilkos maga, akit az Aquino elfogására kivezényelt katonák terítettek le. Az elso híradások azonban még a nevét illetoen sem értettek egyet. Volt olyan jelentés, miszerint Rolando Vizcarra lett volna a neve, és korábban az elnöki gárdához tartozott.

A gyilkosság után kilenc nappal kiadott hivatalos közlemény Rolando Galman y Dawang néven azonosította, mondván, hogy profi bérgyilkosról van szó, aki a repülotéren dolgozók munkaruháját viselte. Két hónappal késobb Aquino egyik testorére hívatkozva az a hír terjedt el, hogy a név stimmel, de Rolando Galman nem bérgyilkos, hanem kommunista gerilla, aki a Peking-barát Fülöp-szigeteki Kommunista Párt bebörtönzött elnökének, Bilog parancsnoknak – polgári nevén Rodolfo Salasnak – az utasítására cselekedett, aki ot magát – a testort – is többször megpróbálta beszervezni erre a célra.

Másfelol két japán újságíró, aki Aquinóval közös gépen érkezett Manilába, arról számolt be, hogy látták, amint több katona is pisztolyt ránt, és a politikus fejére célozva tüzel. Egy emigráns ellenzéki szervezet vezetoje pedig Washingtonban úgy nyilatkozott, hogy a gyilkosságra nem más, mint Fabian Ver tábornok, a fegyveres erok vezérkari fonöke adott utasítást.

Marcos már a buntény másnapján kijelentette, hogy a felelosség a kommunistákat terheli, bár a gyilkost még nem azonosították. Tagadta a kormány felelosségét, viszont megjegyezte, hogy a történtek „egyfajta árnyékot vetnek” a rendszer egészére. Alighanem az Egyesült Államokra célzott, amikor bírált egy bizonyos külföldi kormányt, amely hamis papírokhoz segítette Benigno Aquinót. Ugyanezen a napon kinevezett egy vizsgálóbizottságot, amelynek a törvényességét különösen azután vonták sokan kétségbe, hogy egyik tagja, Prospero Olivas manilai rendorfonök már a testület elso ülése elott kijelentette: végleges megállapításnak lehet tekinteni, hogy Galman volt a gyilkos. Rolando Galman neve késobb már úgy merült fel, hogy bárki lett légyen is, a repülotéren tényleg ott volt, de a lövések pillanatában éppen katonákkal beszélgetett. 1984 novemberében aztán meghalt, és talán a hivatalos állításokkal szembeni, tiltakozássá erosödött kétely az oka, hogy ötezren mentek el a temetésére. Eddigre a felesége, akit elozoleg Fabian Ver tábornok magához hivatott, továbbá a család három barátja eltunt. A tábornok felháborodottan tagadta, hogy köze volna mindehhez. Végül, csupán a homály teljessége kedvéért: a maoista Új Népi Hadsereg egyik vezetoje kijelentette, hogy Galman sohasem volt a gerillaszervezet tagja.

A diktátor-államfo által kinevezett vizsgálóbizottság nem volt hosszú életu. Aquino családja és Jaime Sin bíboros, Manila érseke eleve megtagadta, hogy részt vegyen a testület munkájában. Az elnöklo bíró szeptember végén lemondott, kijelölt utóda, egy államminiszter nem volt hajlandó elnökölni, négy további személy szintén visszalépett, így a bizottság október elején lényegében kiürült. A következo bizottság egy év múlva arra a megállapításra jutott, hogy az ellenzéki politikust katonai összeesküvés tette el láb alól. Huszonöt tiszt – köztük Ver tábornok – ellen született vádemelési javaslat 1986 elején, de a Marcos szempontjából késobb végzetesnek bizonyuló elnökválasztási kampány idején valamennyiüket felmentették a gyilkosság vádja alól.

A Fülöp-szigetek lakói – a spanyol, majd a XX. század elso felében az amerikai uralom alatt a törzsi elzártságból fokozatosan kikényszerített oslakosok, kínaiak és spanyolok színes, részben össze is olvadt keveréke –, a filippínók kedvelik a becézo formulát. Saját magukat pinoynak hívják, és kedvenc politikusaikat is családiasan nevezik meg. Benigno Aquino a számukra Ninoy volt. Özvegye, Corazon, a késobbi elnök, Cory. Természetesen a megszólítás barátságossága mögött ott voltak mindig is azok a hatalmas különbségek, amelyek a szigetek társadalmát mindig is jellemezték. A politikai életben voltaképpen csak az oligarchia és a középosztály vett és vesz részt, és majdnem biztos, hogy a maoista, illetve a déli szigeteken, elsosorban Mindanaón tevékenykedo mohamedán gerillák vezérei is ezekbol a körökbol kerültek ki. A Marcos-diktatúra megkeményedése részben ezeknek a csoportoknak az eloretörésére volt válasz, részben pedig a szélesedo elégedetlenségre, amely a gerillákat erosítette.

A Fülöp-szigetek belso életének már csak azért is axiómája volt a kommunistaellenesség, mert az ország az Egyesült Államok alighanem legfontosabb katonai bázisa volt a nyolcvanas években. A másik ok pedig a spanyol idokbol öröklodött mély, misztikus és közösségi vallásosság. Két olyan tényezorol van szó, amelyek tulajdonképpen kizárták, hogy az ellenzékiség, ha tömeges rokonszenvre, reális esélyekre tör, eltolódjék a balszél felé.

Mindamellett a hatvanas évek végétol elkezdodtek itt is a diákszervezodések, felerosödött a maoista agitáció – miközben érdekes módon a Moszkva-barát kommunisták mindig is megmaradtak a békés változások törekvése mellett. A szükségállapot már említett, 1971-es kihirdetése elott egyre nagyobbak lettek a tüntetések, egyre durvább a rendori eroszak, egyre véresebbek az összecsapások. A sok ok közül egy: ezekben az években kezdte visszafizetni az ország azokat a hatalmas kölcsönöket, amelyek nem az országot, hanem a Marcos család szukebb-tágabb körét és elkötelezettjeit gazdagították. A Fülöp-szigetek ezekben az években egyre jobban lemaradt a környezo, látványosan fejlodo országok mögött. Ez pedig már nemcsak a legszegényebbeket érintette, hanem az alapjában véve apolitikus középosztályt is, amely addig azért elég jelentos arányban állt Marcos mellett.

„Ninoy” Aquino az oligarchiához tartozott, a sok ezer hektáron gazdálkodó ültetvényesek közé. Újságíró volt, éveken át ellenzéki szenátor. A Fülöp-szigetek ellenzékét kétségkívül megkülönböztette a hatalomtól egyfajta szociális érzékenység, amely azonban sohasem jutott el a radikalizálódásig. És ugyanez a helyzet a katolikus egyházzal is, amelynek meglehetosen fontos szerepe volt Marcos 1986-os bukásában. Ahhoz, hogy Benigno Aquino széles körben tisztelt, emblematikus figura lehessen, egyrészt meg kellett halnia, tiszteletre méltó személyes bátorságról téve tanúságot. Másrészt fontos szerep jutott annak a vallásos érzületnek, amely a halálát egyfajta krisztusi mártíromsággá emelte. Ehhez viszont magának az egyháznak a folyamatosan átalakuló státusára, befolyására volt szükség. Az alsópapság és az országban tevékenykedo számtalan szerzetesrend már a hatvanas években egyfajta bázisközösségi hangsúlyú, konkrét és emberközeli viszonyt alakított ki a hívekkel – a latin-amerikai felszabadítási teóriák átfogó társadalmi víziói nélkül, de ezekhez hasonlatosan mégis erosen összpontosítva az e világi boldogulás fontosságára. A fopapság pedig késobb egyre határozottabban bírálta a rendszernek a hitelvekkel összeegyeztethetetlen vonásait, az igazságtalanságot, az eroszakot. A pinoyok hite így mintegy magába olvasztotta a rendszerrel való szembenállást, a mártír Aquinót pedig szinte a vallásos érzület tárgyává tette.

Ferdinando Marcos számára az ország alkotmánya 1987-ra írta elo a következo elnökválasztást. A belso feszültségeken túl Washington nyomására döntött végül hivatali idejének egyéves lerövidítése mellett – és nyilván számított a nagyobb gyozelmi esélyekre is . Habár az utóbbi szempontot bátran tekinthetjük másodrendunek a hírhedten bevett választási csalások mellett. Az egyesült ellenzék jelöltje Corazon Aquino volt, és a lebonyolítást ellenorzo széles köru civil szervezet pár nappal a szavazás után meg is állapította a gyozelmét. Marcos és tábora – csalások, megfélemlítések után – fordítva látta az eredményeket. Az elnökválasztás kimenetelét azonban nem az adatok döntötték el, hanem az, hogy a hadsereg, az egyház, az Egyesült Államok és – nem utolsósorban, de mégiscsak végül – a lakosság, ezen belül a fovárosi középosztály Cory mellé állt.
 


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/