Hogyan halt meg Elbert János?

Elbert János a televízión keresztül országosan ismert irodalomtörténész és mûfordító, a Színháztörténeti Intézet igazgatója, a Szovjet Irodalom szerkesztoje, a Színházmuvészeti Foiskola tanára 1983 tavaszán váratlanul meghalt. Halálának oka és pontos körülményei ismeretlenek. Felesége és fia nem sokkal késobb szintén tragikus és szintén nem egészen tisztázott körülmények között távozott az élok sorából. A rendorség úgy tett, mintha tisztázta volna, mi történt, a témát legteljesebben feldolgozó könyv szerzoje bemutatja a rendorségi verzió abszurditását. Elbert halálát annak idején a KGB-vel hozták összefüggésbe. A rendszerváltás után sem kerültek elo olyan adatok, amelyek ezt a feltevést kizárnák vagy megerosítenék.

I.

Részlet az ORFK Bunüldözési Osztályának vezetojével készült interjúból

() Miért mehetett ki ezen a huvös, szeles napon a mólóra?

Ez inkább csak valószínusítheto, de olyan tényekkel alátámasztva, amelyek majdnem bizonyossá teszik, miért ment ki a partra, pontosabban a mólóra. Elbert János arcidegzsábában szenvedett, s ez idoszakosan roppant eros fájdalmat okozott. Ezt ilyenkor hideg vízzel is enyhítette. Minden valószínuség szerint ezúttal is hirtelen elfogta a fájdalom, kiment a mólóra, hogy hideg vízzel lehutse az arcát. Lemehetett a nyálkás kövek közé, levette 13 dioptriás szemüvegét, amit a vízbol való kiemelése után a zsebében találtunk meg, megcsúszhatott, s ebben a pillanatban eszméletét veszthette, így eshetett vízbe. A halál oka egyértelmuen fulladás.

()

Elbert János tragikus halálának körülményeit fel tudtuk deríteni, meg tudtuk állapítani. A mi alapveto feladatunk az volt, hogy határozott választ kapjunk arra, történt-e buncselekmény. S erre egyértelmuen felelhetünk: nem mondta végezetül Borbarát Béla ezredes.

Polgár György
(Népszabadság, 1983. június 12.)

II.

A védelem tanúja

() Elbert Jánost arcidegzsábával csakugyan kezelték, ezt a nyomozás során, amikor betegségeirol faggatták a feleségét, o közölte a hatóságokkal.

Kezeloorvosai azonban sohasem tanácsolták neki, hogy arcidegzsábáját vízzel hutse, bár ezt orvosi tanács nélkül is megtehette, kivált, ha ismeretlen helyen tartózkodik, egy tengeri szigeten, a civilizációtól távol, ahol nincs doktor és patika.

Elbert azonban nem tartózkodott ismeretlen helyen. Sot ismerte a Bányászban azt a portáskisasszonyt, aki egy olyan hirtelen és éles fájdalom esetén, mint ami most itt lépett fel mentot rendel híres vendégének, elszalad a patikába fájdalomcsillapítóért, mégiscsak átugrik a Napsugárba azért a kávéért, vagy ha Elbert mindig is hideg vízzel csillapította arcidegzsábáját, felkínálja neki a télen-nyáron üzemelo Bányász üdülo valamennyi vízcsapját.

A Bányász elhagyása után Elbertnek tíz perce volt hátra az életébol.

E tíz perc alatt hányadik percben törhetett rá a csillapíthatatlan fájdalom?

Nem az elsoben, nem a másodikban, nem a harmadikban, mert akkor még olyan közel volt a Bányászhoz, hogy épp a fájdalom sürgetésére visszafordul, s ott nyer enyhületet. Marad tehát hat perce, hogy kiérjen a mólóra husölni.

Ám mivel még a fájdalmak egész sora sem lehetett képes kora egyik legmuveltebb literátorából a racionális döntés szellemét kiuzni, azt kell feltételeznünk, hogy a fájdalom pontosan félidoben, azaz a távozásától számított ötödik percben lépett fel váratlan erovel.

Ha egyenlo esélyt adunk egy magas intelligenciafokkal rendelkezo személynek, hogy egy eros fájdalom esetén mit választ:

1. Kimegy-e a mólóra, szemüvegét levéve a nyálkás kövek közé, hogy ott husítse az arcát, vagy

2. Visszatér ismeroséhez, akirol tudta, hogy a portásfülkét úgy orzi, hogy egy kávéért sem megy át a Napsugárba, s a civilizáció minden segítségét azonnal képes felajánlani (víz, villany, telefon)

akkor vajon fenntartanánk-e az egyenlo esélyt, vagy nyomósabb valószínuséggel fogadnánk a civilizációt a veszedelmes természet ellen?

Elbert nem volt hegymászó alkat. Jól úszott, de a vízben inkább pancsolni szeretett, ült a hajómon is, de rajta sportmutatványokra nem vállalkozott, valójában sohasem sportolt. Gyenge fizikuma volt. Természetes környezete a város; amikor azt ajánlottam neki, építkezzünk közösen a Pálvölgyi cseppkobarlang fölött a hegyekben, sokallotta a környéken a sziklát.

A fájdalomtól ezt nem zárták ki az orvosszakértok alighanem az eszméletét vesztette.

Ez a fájdalom azonban nem eloször támadt rá. Ismerte a ritmusát, erosödésének görbéjét, kezdetét és tetofokát együtt élt vele évekig. Akármilyen kínzó volt ez a fájdalom, nem érhette felkészületlenül.

Az tehát, hogy pánikba esett volna, nem valószínu. Inkább az, hogy a fájdalom legkisebb jelére csillapításának rutinszeruen begyakorolt módját választja. Esze helyett a megszokásra bízza rá magát. Rutinszeruen pedig, ha a hideg víz volt fájdalmának kipróbált csillapítója, akkor ösztönszeruen is hasonló körülmények közé próbál jutni. Mivel beidegzésének színhelye valószínuleg egy hivatali mosdó vagy az otthoni fürdoszoba volt, rohanva keres egy vízcsapot. Attól még a Balaton tengernyi vize se tántoríthatta volna el. Végso soron s a személy ismeretében azt is hajlamos lennék feltételezni, hogy a mólón állva, iszonyú fájdalmában inkább visszarohant a vízcsaphoz, mint a nyálkás kövek közé ereszkedve, félvakon keresett enyhülést.

De hát nem ezt tette. Egy Budapestre szóló menettérti jeggyel a zsebében belefulladt a Balatonba.

(Ungvári Tamás: E. J. életérol és titokzatos haláláról. Dovin Kft., Budapest, 1990, 204205. o.)
 


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/