Daguerre találmányát 1839-tol lehetett szabadon alkalmazni. 1840-tol magyarul is olvasható volt Daguerre képei’ elkészítése’ módjának leírása a bécsi Theresianum magyar tanárának, a piarista Zimmermann Jakabnak a jóvoltából. Daguerre találmánya a fotográfia történetében végül is zsákutcának bizonyult, de az 1850-es évek közepéig sikeresen alkalmazták. A modellnek verofényben is húsz-harminc másodpercig mozdulatlanul kellett ülnie a kamera elott; a fémlapocskán rögzített kép egyedi volt, hiszen negatív híján nem lehetett sokszorosítani, s az ábrázolt személyt vagy tárgyat tükörképszeruen, a jobb- és a baloldal felcserélésével mutatta. A mai polaroid kamera is rögtön pozitív képet készít, de egy képfordító prizma segítségével. A prizma azonban nagy fényereju objektívet igényel, ezért a dagerrotípisták az elso idokben nem alkalmazták. A dagerrotípia, ha derékszögben nézünk rá, olyan látványt nyújt, mint egy tükör vagy egy ezüstérem, hiszen csiszolt fémfelületét ezüstamalgám fedi, s ebben az anyagban van jelen a kép. Kézbevéve tehát meg kell találni azt a megfelelo fényszöget, miként a hologramnál, ahonnan az ezüstösen csillogó kép érzékelhetové válik. A fotóreprodukciók ugyanúgy nem tudják visszaadni ezt a látványt, mint a régi miniatúrák aranyozásának csillogását a fakszimilék. A dagerrotípia valójában olyan, mint egy ékszer, ugyanúgy tokban tartották, mint a középkori kézitükröket.
Pesten 1841-ben Marastoni Jakab festomuvész nyitotta meg az elso dagerrotípiát készíto muhelyt a Felso-Dunasoron (a mai Apáczai Csere János, illetve Akadémia utca), a Nákó-házban, ahol ugyanez év júliusában Kossuth Lajost is megörökítette egy hármas csoportképen. Számos követoje akadt: Tarschl Ferenc a lipótvárosi Háromkorona utcán (ma Hercegprímás utca) 1842-tol, Strelisky Lipót ’46-tól az utóbb fogalommá vált Bálvány (ma Október 6.) utcai muterem tulajdonosa, Khogler a Régiposta utcában, Kawalky a Nádor utcai Tigris vendégfogadó III. emeletén, Stuhr nevu konkurensével szemközt, Mayer György a Király utcában, majd a belvárosi Gizella (ma Vörösmarty) téren, Fájth János Nusz Ferenc nevu társával a Nagy Diófa utcában, és még sorolhatnánk. Jókai szerint a Ferenciek terénél, az Egyetem és a Kalap (ma Irányi) utca sarkán is nyílt 1846-ban egy muhely, ahol akkor portré készült Laborfalvy Rózáról, majd 1848-ban egy nagyobb méretu csoportkép, amelyen Bulyovszky Gyula, Nyáry Albert, Jókai Mór, Vasvári Pál és Petofi Sándor volt látható (a fotográfus nevét Jókai elfelejtette). Az elso fényképészek ötvösök és festomuvészek voltak, de tudunk alkalmi fotósokról is. Petofi Pesten, szokott útvonalait járván, nem kerülhette el, hogy jó pár dagerrotípistáról is tudomást ne szerezzen, ám hogy kivel fényképeztette le magát és mikor, az máig sem derült ki. Azok a vélemények, amelyek szerint Petofi Szendrey Júliának szánva 1847-ben Streliskynél vagy egy Friedrich nevu, ismeretlen fényképésznél készíttette volna a felvételt, nincsenek kelloen alátámasztva.
Hogy miként zajlott a mutermi fényképezés az 1840-es évekbeli Pesten, arról Nagy Ignác Magyar titkok címu regényének egyik 1845-ben közzétett fejezete számol be. A Daguerreotyp címu életkép meglehetosen szatirikusan mutatja be a pesti polgárok kamera elotti viselkedését. A humoros párbeszédekbol az is kiderül, hogy mennyibe került egy kép elkészítése (két pengo forintba), s hogy milyen módon öltöztek ki az emberek a felvételhez, amelyet néha meg is kellett ismételni. Nagy Ignác gúnyos szavai olyan felkapott divatnak mutatják be a dagerrotípia-készíttetést, amely Petofi számára aligha lehetett vonzó. A Daguerre-féle fotótechnika közismertsége révén azonban mukedvelok is beszerezhették a Franciaországban gyártott Daguerre-Giroux kamerát, de akár leírás alapján is el lehetett készíttetni. Jedlik Ányos például 1842-ben vásárolt 229 forintért egy ilyen fotómasinát, amely ma is megvan, Apor Károly gróf pedig 1843-ban, a Kolozsvárott megforduló Marastoni Jakab egyik fényképezogépét megvásárolva lett Erdély elso amator fotósa.
Amator fotós volt Petofi barátja, a színész Egressy Gábor is, aki valószínuleg 1843–44-ben, párizsi útja során szerzett magának kamerát. Errol fia, Egressy Ákos a következoket írja egy visszatekinto cikkében: „Atyám muvészi foglalkozásai közé tartozott a negyvenes években használt, daguerre au type-féle fényképezés, melyhez gépet és lemezeket szerzett be magának. Elobb családja tagjait, majd legjobb ismeroseit, barátait fényképezte le, nevezetesen: Petofit, Tompát, Szentpétery [Zsigmondo]t, Czakó [Zsigmondo]t, Diósy Mártont, akikkel családunk mindennap együtt étkezett Szentpéterynél, kinek mindannyian kosztosai voltunk. Atyám, a kedélyállapot különbözo változatait tanulmányozandó, magát is lefényképezte, többféle alakban, víg és komoly arckifejezéssel, miket eztán színpadi muködésében mintákul használt.” Egressy Ákos Petofi életérol szóló emlékezésében további adalékokat közöl: „Atyám, szabad óráiban, Daguerrotip képek készítésével foglalkozott, melyeket az idoben hozott hazánkba a francia feltaláló élelmessége. Arcképei igen tiszták voltak; szebbek, mint a mai fotografiák; de múlékonyak. Pár év alatt a világosság teljesen elhalványította, megsemmisítette az alakok körvonalait. Atyámnak – magánhasználatra – saját gépezete volt, mellyel lefényképezte családtagjait, ismeroseit, barátait, s a különféle kedélyállapot változataiban önmagát – nem hiúságból, hanem hogy – szükség esetében – a különbözo pózokat mintául használhassa alakításaihoz. Petofit is rávette egyetlenegyszer a pózra; de többször nem állt kötélnek. Teljességgel nem szerette magát képmásoltatni. Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megoriz lelki szemeivel – hangoztatta sokszor.” Egressy Ákos visszaemlékezése idorendben haladva az 1845. március 17-i, Sándor-napi köszöntés és a „rekkeno nyári napok” idején tett visegrádi kirándulás (amely Petofi 1845-ös, Visegrád táján címu versét ihlette) között említi a fotografálást. Petofi április 1-jétol június 23-ig nem volt Pesten, mert a Felföldet járta, így a felvétel nyár közepén történhetett. Ha hihetünk az akkor 15 éves emlékezonek, érdemes megvizsgálni, hogy a fennmaradt dagerrotípia azonos lehet-e azzal, amelyet Egressy Gábor készített 1845-ben?
Egressy Gáborról két dagerrotip arckép maradt fenn, Flesch Bálint fotómuvész szerint ezek és a Petofirol készült példány technikailag azonos jelleguek. Mindháromból levágtak egy darabot, hogy a kamera adottságaihoz illo méretük legyen. Az Egressy Ákos által említett asztaltársaság tagjai közül Szentpétery Zsigmondról maradt még fenn dagerrotip arckép, ám ez mutermi felvételnek látszik. Szentpéteryrol és a többiekrol, Diósy Márton kivételével, egy vagy több korabeli metszet is fennmaradt, így a magán- és közgyujteményekben orzött, azonosítatlan Daguerre-féle képek közt talán fel lehetne találni még róluk készülteket. Ha Egressy többi amatorfelvétele is elokerülne, az teljes bizonyossággal eldönthetné, hogy valóban o készítette-e Petofirol a máig fennmaradt képet. A kép muvészi beállítása addig is e feltevés mellett szól, de további feltevésekre is módot ad.
Egressy Ákos fogalmazása,
hogy tudniillik apja Petofit a pózra vette rá, arra is utalhat,
hogy modelljeit – önmagához hasonlóan – különbözo
érzelmeket mutató arckifejezéssel örökítette
meg. A költo mint gyakorló színész, modellként
a kamera elott az egykedvuen komoly arckifejezés mellett megjeleníthette
a vidámság, a düh és a bánat, azaz a flegmatikus,
szangvinikus, kolerikus és melankolikus alkat jellemzo arckifejezéseit
is. (Figyelemre méltó, hogy Barabás 1845-ös rajzán
Petofi – más ábrázolásoktól eltéron
– ábrándos pózban látható. A korban
több olyan könyv is készült, amely az érzelmeket
bemutató mimikát és testtartást írta
le.) Elképzelheto, hogy a sorozatból a komoly kép
tetszett Petofinek, ezért adta át neki barátja épp
ezt. Magyar vagyok címu versében így ír kedélyállapotairól
a költo:
„Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegeduink elso hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.”
Nézzük meg alaposabban a fényképet. Petofi, miként a róla készült rajzok és festmények többségén, jobbra fordulva ült a kamera elé, ám a fényérzékeny lemezre vetülo tükörképe alakját és arcát balra fordultan rögzítette. A régi képek tanúsága szerint a férfiakat, ha nem szembol, akkor többnyire kissé jobbra fordulva ábrázolták, eleinte talán azért, hogy a kardjuk látszódjék. A kabát, atilla, mellény, zakó és az ing jobb szárnyán vannak ma is a gombok; a gomblyukak vagy a hurkos kapcsok és a derékszíj csatja pedig baloldalt. A noi viseletek ehhez képest épp fordítottak. A férfiak hajválasztója is többnyire baloldalra kerül. A Petofi-dagerrotípián a kapcsok és gombok felcserélt helyen látszanak, ami azt bizonyítja, hogy a felvételt végzo kamerában nem volt képfordító prizma. Petofi a kamera elott oldalra fordulva ült a biedermeier stílusú székre, úgy, hogy a támlán átvetett egyik karját a másik kezével fogja. (Jellemzo lehetett rá, hogy nem a hátát, hanem az oldalát vetette a támlához, miként az 1848-as, Lapalapítás címu karikatúrán, ahol az éles szemu rajzoló, Szerelmey Miklós is ilyen módon, sot a széken hintázva ábrázolta.) A költo derékig látható alakját a fény csak egy irányból világítja meg eléggé. Fejét kissé lehajtja, arcát enyhén félrefordítja, épp ezért alulról felfelé, a szeme sarkából tekint a kamera irányába, ám talán az ott álló fotográfusra figyelve, kissé az objektív fölé néz. Petofi a felvétel pillanatában ugyanazt az 1844 végén vagy 1845 elején, Tóth Gáspár pesti magyar szabómesternél csináltatott fekete atillát és ugyanazt a két végén aranyrojtos, hosszú nyakkendot viselte, mint amit a róla 1845 márciusában készült s azon év júliusában litografált, „hátratett kezu”, elso Barabás Miklós-féle rajzon. E rajzon a nyakon körbetekert, felemás hosszúságúra kötött selyemkendo két rojtja a három felso gombnál bekapcsozott kabát belsejébol éppen egymás felett lóg ki, s az alsó az ötödik gombig ér le. (A kendon egy hullámvonalszeru hímzés is kiveheto.) A fényképen is csak a három felso gombnál van összehúzva az atilla, de a kendo nem belül, hanem a gallér nyílásából a kabát szárnyán kívülre vetve halad az ötödik gombig. A valóságban öt centiméteres rojtok itt annyira egymásba érnek, hogy a halvány fényképen egybefüggo fehér csíknak látszanak. Az is egyezik az 1845-ös rajz és a fénykép között, hogy a költo itt is, ott is úgy tekerte nyakára a kendot, hogy az az inge gallérját is eltakarja. Ha nem így lenne, akkor a gallér fehér színe a fényképen mindenképp látszana. Petofi a kortársak tanúsága szerint csak 1845 végéig hordott nyakkendot, utána mindig nyakravaló nélkül, begombolt vagy kihajtott inggallérral járt. (Ismeretes a nyakravaló miatti 1849-es vitája Mészáros Lázárral.)
A képen látható öltözék részletei tehát szintén azt valószínusítik, hogy Petofi 1844 vége és 1845 osze közti idoben próbálta ki a fényképezést. Erosíti e feltevést az is, hogy a dagerrotípián, Barabás említett 1845-ös képéhez hasonlóan, Petofinek serkeno bajsza van. A pödrött bajusz 1846-tól jelenik meg az ábrázolásokon. Sötét haja, amelyrol Lisznyai Kálmán 1845 májusában azt írta versében, hogy „tíz ujjal furdalád borzas hajadat”, fülénél rövidebbre van vágva, mint bármely más képen. De 1844 végénél korábbi sem lehet e fénykép, hiszen Petofi akkoriban, a Pesti Divatlap különcködo segédszerkesztojeként, még nem atillát, hanem, a peleskei nótáriust utánozva, Zajtay-mentét viselt. (Erre Szemere Miklós 1845-ös gúnyverse utal.) Amikor 1844 novemberében elso verseskötete megjelent, végképp lemondva a színészi pályáról, felhagyott a teátrális külsoségekkel, hogy immár mint hírneves költo új, egyéni arculatot teremtsen magának. Ennek a metamorfózisnak átmeneti állomása lehetett 1845 elso felében, talán Csapó Etelke januári halálát követoen, a nyakkendovel párosított atilla, a borotvált arc, a kicsiny bajusz. Felföldi utazása elott, március elején pingáltatta le magát Barabással, hogy arcát megismerhessék költészetének csodálói. A kép, a Pesti Divatlap mellékleteként, 1845. július 3-án, konyomatban jelent meg, nem sokkal azután, hogy visszatért Pestre. Ekkor kezdte írni az Egressy jutalomjátékának szánt, Zöld Marci címu népszínmuvet. Ez lehetett az a pillanat, amikor a képmás készítésétol idegenkedo Petofit Egressy rá tudta beszélni, hogy üljön fényképezogépe elé. A felvétel idopontját Petofinek a dagerrotípián látható rövidre vágott haja is igazolhatja. Hudák Ágost, aki ekkor Eperjesen látta Petofit, úgy emlékezett, hogy „fekete haját, mely mereven állt fölfelé, akkor rövidre nyírva viselte”. Kéry Gyula jegyezte fel, hogy 1845. szeptember 26-án, amikor Petofi Borjádra érkezett, zsinóros fekete magyar ruhát viselt, aranyrojtos nyakkendovel, amely egy kevéssé kilátszott. A vendéglátó Sass István felesége a nyakkendore pillantva, meg is jegyezte: „Be szép aranyrojtos nyakkendoje van!” Petofit zavarba hozta e megjegyzés, és gyorsan a ruha alá csúsztatta a nyakkendo arany rojtját. „Nem is tudtam, hogy kilátszik” – szólt.
Minden arra vall tehát, hogy a Petofirol máig fennmaradt dagerrotípiát Egressy Gábor készíthette lakásán, a Kerepesi út és a Síp utca sarkán álló Marcibányi-ház második emeletén, mégpedig 1845 júliusában. Egressy Ákos emlékezésébol kiderül, hogy apja ugyan jó képeket készített, de amator lévén, nem tudta oket olyan szakszeruen rögzíteni, hogy állagukat tartósan megorizzék. A Petofit ábrázoló, másfélszáz esztendeje készült dagerrotípia jellegzetességei szintén ilyesmire utalnak. A kép felülete sérült, s ma már olyannyira halvány, hogy a költo arca szinte alig veheto ki rajta. Holott a korból fennmaradt 150-200 dagerrotípia között vannak olyanok, mint például Kertbeny Károlyé 1847-bol, vagy Görgei Artúré 1849-bol, amelyek ma is teljesen jó állapotúak.
Petofinek az új találmány alighanem csalódást okozott, és nem is lett lelkes híve. Amikor 1847 nyarán, Vácra utazva, a Magyarországon egyesztendos újdonságnak számító vasutat kipróbálta, hamarosan elragadtatott verset írt róla (Vasúton). Vajon a fényképezés korszakalkotó voltát miért nem találta megverselésre méltónak? Kortársa, Henszlmann Imre 1841-ben, a muvészetek felol nézve, nemtetszéssel nyilatkozott a fényképezésrol. „Mert – amint írja – ámbár a daguerotyp a természetet oly híven utánozza, mint csak physikai eljárásnak lehet: mégis, ha élo emberek arcképeit adja elo, oly borzasztó, oly eleven nélküli holt lesz az eloadás, hogy a nézore csak kellemetlenül hathat.” Sot egyenesen ijesztonek látta az elso portrét, amelyet látott: „…megvolt ezen arcképen az eredetinek minden legkisebb redoje, pórusa, vonása, hajszála; de másrészrol a kép (ámbár fiatal emberé volt), negyven vagy ötven esztendovel öregebbnek látszott, mint eredetije.”
Petofi és kortársai eloször találkoztak a fénykép kérlelhetetlen realitásával. Ez portré esetén csalódást is okozhatott. Az idealizált arcképek feleltek meg a kor igényének, s e tekintetben Petofi sem volt forradalmár. Sot Petofi nagyon is hiú volt. A róla 1846-ban készült, „szakállas állú”, második Barabás-féle rajz acélmetszetét is felülbírálta. Különösen arra volt kényes, hogy orrát valósághuen, keskenynek ábrázolják. A képet saját kezuleg átigazítva küldte vissza a metszonek, Tyrolernek, akinek 1847. november 24-én, németül írt levelében utasításokat is adott egyes részletek kijavítására. Aligha kétséges, hogy Orlai Petrich Soma róla festett képeibe is beleszólt. A Petofirol készült dagerrotípián éppen az orr vonala mellett látható ma is egy olyan sötét foltocska, amely megtéveszto módon vastagnak mutatja az orr alsó részét. Kertbeny a 22 esztendos Petofit pörsenéses arcborunek látta. A retusálhatatlan dagerrotípián egyetlen efféle szépséghiba is torzított, de legalábbis elonytelen látványt keltett.
Petofi tehát a fényképet, amellyel vélhetoleg elégedetlen volt, gondosan eldughatta, hiszen arról senki nem tudott 1868-ig. Ekkor, Szendrey Júlia halála után, annak hagyatékával együtt Petofi István vette át. O 1879-ben úgy nyilatkozott, hogy „a kép annyira el volt mosódva, hogy azon csak egy görbült alaknak mintegy árnya látszott, az arc vonásai a legmerészebb képzelo tehetséggel sem voltak kivehetok”. Petofi öccse alighanem az ezüstamalgám oxidációjának következményeit látta, amely egy régi ezüstkanál megfeketedéséhez hasonlítható. (Egressy Gábor 1866-ban meghalt, így o már nem mondhatta meg, hogy az elokerült dagerrotípia az o felvétele-e vagy sem.) A fénykép ezután Petofi Zoltánhoz, majd annak halála, 1870 után barátjához, Beliczay Imre pesti orvoshoz került. Beliczay csak 1874-ben hozakodott elo a képpel, amikorra valószínuleg restauráltatta. Az eztán készült reprodukciókat senki sem írta le annyira rossznak, mint Petofi öccse. A feljavítási kísérleteket egy késobbi levél is bizonyítja. Doctor Albert, aki 1862-ben nyitott „fényirdát” Pesten, 1878. április 11-én német nyelvu levél kíséretében küldte vissza Beliczaynak a dagerrotípiát, és bizonyára azt a reprodukciót is, amely máig fennmaradt Petofi leghitelesebb arcképeként. A fotográfus német nyelvu levele magyarra fordítva a következo: „Kedves Barátom! Csatolom Petofi képét. Ha ezt te még további felhasználás céljára alkalmazni akarod, úgy sietned kell, mert a kép rajzolata szemmel láthatólag elhalványodik. Megfelelo kémiai kezeléssel ez felerosítheto. Rövidesen, amint lehet, megyek. Öreg barátod: Albert.”
1874-ben Berecz Károly nagy lelkesedéssel írt a dagerrotípia egyik fotómásolatáról a Magyarország és a Nagyvilág címu lap hasábjain: „Jelen arckép, mely [Petofi] nejének hátrahagyott holmia közt találtatott, s mely eredetiben a negyvenes évek elején készült primitív daguerreotyp, reám, megvallom, megdöbbento hatást ton, mintha a nyomtalanul eltünt a maga oseredeti alakjában lépett volna elém.” Kertbeny Károly pedig 1876-ban ugyancsak egy másolat láttán imigyen kiáltott fel: „Ez az a Petofi, ki évtizedek óta él emlékezetemben!” Kertbeny csak 1844 szeptembere és 1845 decembere között látta Petofit, de akkor igen sokszor, s – állítása szerint – úgy megfigyelte, hogy 32 év után (azaz 1877-ben) is le tudta volna rajzolni. Az o ráismerése is a dagerrotípia 1845-ös keletkezését támogatja. Petofi öccse, de még Jókai is a késobbi, kiforrottabb Petofire emlékeztek, hiszen élete végéig ismerték. Nem véletlen, hogy 1879-ben, amikor Kertbeny Koszorúban megjelent cikkének mellékleteként a folyóirat minden egyes számába egyenként beragasztva megjelent Klösz György papírképen készült reprodukciója, Jókai Mór is Petofi Istvánhoz csatlakozva reagált: „Az a daguerreotypról másolt arcképe Petofi Sándornak, ami a Koszorú-ban megjelent, s amit Petofi István, kedves barátom, megtagad, csakugyan semmit sem hasonlít a költohöz. Hanem az nem ugyanaz, amit Klösz most kiadott. Ugyanarról az elmosódott üveglapról van ugyan lemásolva, de új retouchirozással, amihez én is hozzájárultam, ahogy tudtam, emlékezet után. Az üvegnegatív, amit valaki spongyával lemosott, csak a fej felso részét mutatja meglehetos tisztán, az a homlok, a felálló hajviselet, hegybetöro szemöldök, a satyrszeru fülek egészen Petofi Sándoré, hanem a száj már elmosódott, s az állon azt sem lehet kivenni, volt-e szakálla, vagy borotválva volt?”
Az eredeti dagerrotípia végül is a Beliczay-családnál maradt, ám mindenki megfeledkezett róla, és hosszú ideig elveszettnek hitték. 1948-ban Rózsa György utánjárásának köszönhetoen került elo újra Beliczay Imre hasonnevu unokájánál.
A nem megfeleloen tárolt, elpiszkolódott lemez ekkorra már teljesen besötétedett, s a kép alig látszott rajta. 1956-ban Escher Károly fotómuvész az ezüstoxidtól megfeketedett dagerrotípiát rendbe hozta. Egy régi recept szerint, 1%-os ciánkálioldatban fürdetve, néhány perc leforgása után sikerült eltüntetnie a sötét oxidréteget, s halványan ugyan, de elotunt a portré. Valószínuleg ugyanezt az eljárást csináltatta meg a lemezzel Beliczay is 1874-ben. (Ez a restaurálási módszer egyébként – a fotográfusok véleménye szerint – vissza nem fordítható romlási folyamatot indít el a lemezen.) Escher azonban az így elohozott kép látványával nem volt elégedett, ezért helyenként retusálta a közzétett fényképet. Arra viszont ügyelt, hogy a tükörképet visszafordítsa, így az o reprodukcióján Petofi jobb felé fordul, miként egykor a valóságban. Várkonyi Nándor, aki 1940-ben, a Petofi arca címu írásában még a Klösz-féle retusált fényképet tekintette a hiteles Petofi-arcmásnak, 1957-ben, Az üstökös csóvája címu, a Petofi-ábrázolásokat részletesen tárgyaló, gazdagon illusztrált könyvében már az Escher Károly által restaurált és retusált kép mellett áll ki. Az 1970-es években Flesch Bálint fotómuvésznek, hosszas kísérletezés után, sikerült eszményi megvilágítást és fényszöget találnia, s ennek eredményeként olyan jó reprodukciót készítenie a dagerrotípiáról, amely retusálás nélkül is jól szemlélheto képet ad a költo arcáról. Ez a legjobb fénykép ma Petofirol.
1990-ben hologram is készült
a dagerrotípiáról; az eloállításhoz
szükséges lézersugár többet láttat
a képbol, mint a természetes fény. A bankkártyákon
alkalmazott, ezüstfénnyel tükrözodo, fémfóliás
hologramokkal szinte tökéletes másolatot lehetne készíteni
a Petofit ábrázoló dagerrotípiáról.
A mai számítógépes technika segítségével
akár digitalizált, színezett arckép-rekonstrukció
is lehetséges. Jól kidolgozott szoftverrel a dagerrotípia,
a róla készült fénykép és a hologram
Barabás rajzával, a Mezey József, valamint az Orlay
Petrich Soma által festett képekkel is „összehozható”.
A dagerrotípia nem rekvizítum, hanem annak a néhány
másodpercnek a közvetlen tanúja, amit Petofi a kamera
objektívje elott töltött. Segítségével
a költo arcát – ha nem is úgy, mint a színrol
színre való találkozásnál – de végre
nem homályosan, hanem világosan látnánk.
IRODALOM
Daguerre képei’ elkészítése’ módjának leírása. Német után közli Dr. Zimmermann Jakab. Bécsben, 1840. (Reprintben: Bp., 1984, Karlovits Károly utószavával.)
Henszlmann Imre: A daguerotypek. In. uo: Párhuzam az ó- és újkor muvészeti nézetek és nevelések közt, különös tekintettel a muvészeti fejlodésre Magyarországban. Pest, é. n., 111–112.
Nagy Ignác: Magyar titkok. Kilencedik füzet. Pest, 1845 és Bp., 1908, 48–58.
Berecz Károly: Petofi. Visszaemlékezések. Magyarország és a Nagyvilág, 1874/33. szám, augusztus 16., 402–405. (Székely Bertalan rajzával.)
Kertbeny Károly: Petofi arcképeirol. Koszorú. A Petofi-társaság havi közlönye. I. kötet, Bp., 1879, 10–22. (A 10–11. lap között beragasztott papírképpel.) Petofi István nyilatkozata a dagerrotípiáról és Jókai Mór hozzá fuzött megjegyzése a Hon 1879. szeptember 2-i, esti számában jelent meg.
Petofi Album. Szerk. Bartók Lajos, Endrodi Sándor és Szana Tamás, Bp., 1898, 81. (A 149. lapon Jankó János rajza.)
Egressy Ákos: Egressy Gábor, a budapesti Nemzeti Színház elso éveiben. 1837–1848. Uránia, 1906/10. szám, október, 386.
Kéry Gyula: Friss nyomon. Bp., 1908, 33–34. (Petofi-könyvtár, I.)
Egressy Ákos: Petofi Sándor életébol. Bp., 1909 (Petofi-könyvtár, XII.), 37–38.
Kéry Gyula: A Petofi-ház ereklye-gyujteménye. In. Petofi Almanach, Bp., 1909, 332–333.
Endrodi Sándor: Petofi napjai a magyar irodalomban. 1842–1849. Bp., 1911 (Petofi-könyvtár, XXIX–XXX.).
Ernst Lajos: Petofi arcképei. Bp., 1922.
Varjú Elemér–Höllrigl József: Ernst Lajos magyar történeti gyujteménye. Bp., 1932.
Kreilisheim György: Régi magyar fényképezés. Bp., 1941. (2. kép: Kertbeny Károly 1847, 3. kép: Görgei Artur 1849.)
Rózsa György: Petofi Sándor képmásai. Irodalomtörténet, 1951, 207–216.
Fejos Imre: A fényképezés feltalálása. Magyar daguerrotípisták. Fotó, 1954/5. szám, 1–4., 6. szám, 1–2., 1955/2. szám, 1–2.
Escher Károly: Petofi igazi arca, Fotó, 1956/5. szám, 18.
Várkonyi Nándor: Petofi arca. Pécs, 1940 és Az üstökös csóvája. Dokumentumok Petofirol. Pécs, 1957.
Hevesy Iván: A magyar fotómuvészet története. Bp., 1958, 32–33. (3. sz. kép: a Kertbeny Károlyt ábrázoló dagerrotípia.)
Fejos Imre: Széljegyzetek Petofi ikonográfiájához. Irodalomtörténet, 1961, 320–322.
Mészáros Vilmos: A fényképezés kezdeti korszaka Magyarországon. Várpalota, 1977, A Magyar Vegyészeti Múzeum Kiadványai, 16.
Leletek. A magyar fotográfia történetébol. Vál. Szilágyi Gábor–Kardos Sándor. [A bevezeto tanulmány Kreilisheim György munkája (1941)] Bp., 1983. (Az 1. kép a Petofi-dagerrotípia mai állapotot tükrözo reprodukciója.)
Magyar színháztörténet 1790–1873. Szerk. Kerényi Ferenc. Bp., 1990. (96. kép: Dagerrotípia Egressy Gáborról. Az 536. lapon a 96. kép jegyzete: Dagerrotípia, 1840-es évek. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, fotógyujtemény).
Kincses Károly: A színház. A fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetébol. Magyar Színházi Intézet, Bp., 1990, 8–9. (Flesch Bálint véleményérol.)
Kovács Ida: Írófényképek. Irodalomismeret, 1994/1. szám, 43–44.
Cs. Plank Ibolya: Fényképészmutermek Budapesten. Budapesti Negyed, 1997. tavasz (V. évf., 1. szám), 69–70.
Beszélo tárgyak. A Petofi család relikviái. Összeáll. és bev. Kalla Zsuzsa és Ratzky Rita. Petofi Irodalmi Múzeum, Bp., 1997.
Szentmártoni Szabó Géza:
Feltevések a Petofit ábrázoló dagerrotípiáról,
Irodalomismeret, 1998, 1–2. szám, 96–103.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu