Grósz idején nem volt demokratikus intézményrendszer, viszont szívvidító várakozások töltöttek be valamennyiünket. Éreztük már zsigeri bizonyossággal, hogy a pártállam hamarosan összeomlik, csak azt nem tudtuk biztosan, hogy mikor és milyen áldozatok árán. Grósz fenyegetôzött, de megfélemlíteni csak azokat tudta, akik azt hitték, hogy van okuk félni a változástól. A sajtóban és a rádióban újfajta, pezsdítô hangok jelentkeztek, a telefonos érintkezés óvatlanabbá vált. És bár a pártállam urbánus és népies ellenzôi addigra már meglehetôsen eltávolodtak egymástól, és a két tábor konfliktusai mind vehemensebb retorikával jelentkeztek, nem láthattuk még elôre, hogy a rendszerváltó erôk néhány kurta év múlva ellenségesebben néznek majd egymásra, mint azokra, akik a pluralizmus körülményei között is megóvták pártállami neveltetésüket és beidegzettségeiket. Grósz idején különlegesen biztató volt, hogy a fiatal demokratáknak önálló politikai szervezetük alakult, olyan kádárizmustól szennyezetlen, emberjogilag érzékeny, antinacionalista, citoyenlégköru csapat, amely egyszeruen nem létezônek tekintette az öröklött és ásatag ideológiai lövészárkokat.

Tíz évvel a rendszerváltás után készíthetnénk akár gyôzelmi jelentést is az elmúlt idôszakról. Kiépült a pluralista demokrácia modern intézményrendszere. A muködésképtelen államszocialista tervgazdálkodás helyébe magántulajdonon alapuló piacgazdasági rendszer lépett. Elkerültük az államcsôdöt, és van esélyünk arra, hogy gazdaságunk egy hoszszabb fejlôdés eredményeképpen megközelítse a nyugat-európai átlagszínvonalat. A NATO befogadott, ily módon szavatolva biztonságunkat, és különféle mérvadó ígéretek szerint a nem túl távoli jövôben az Európai Közösség tagjai leszünk.

Tudni lehetett hamar, hogy ez az átalakulás csak roncsoló körülmények között mehet végbe. A politikai szabadság egyszerre köszöntött be a létbizonytalansággal, a munkanélküliséggel, a hajléktalansággal. Az átállás a piacgazdaságra iszonyatos tempóban és mértékben növelte az életszínvonal-különbségeket, az elnyomorodottak tömegesen szakadtak le jóvátehetetlenül a társadalom törzsérôl. A lakosságot, mely kezdett elfordulni a gazdasági hanyatlásnak indult pártállamtól, senki sem készítette fel arra, hogy a kapitalizmus muködôképes ugyan, és ez döntô érv mellette, de fogalmából eredôen nem szép és nem igazságos. Halála évében József Attila még „a szabadság békességétôl” is csak azt remélte, hogy ebben majd „finomul a kín” – a mi politikusaink azonban pártállástól függetlenül derulátóbbak voltak, és közeli rózsás jövendôvel kecsegtettek bennünket, persze csak arra az esetre, ha rájuk hallgatunk. Orgazmusközeli állapotba kerültek, ahányszor kimondták kedvenc vezérszavaikat, mondjuk azt, hogy „piac” vagy „nemzet”.

A szavak és a valóság közti szakadékot tovább mélyítette, hogy nálunk a kapitalizmus egyik különlegesen vacak változata valósult meg. Rokonok, osztálytársak, régi elvtársak, régi üzletfelek himm-hamm! kalákában annyit kaptak be az országból, amennyi beléjük fért. A nagy lopások törvényes felderítésére mindvégig hiányzott a kormányzati akarat, mert minden kormányzat az új és még újabb gazdagokból toborzott klientúrájára támaszkodott. Ráadásul a jogrendszer és a bunüldözô testületek sem voltak felkészülve erre a feladatra. Mára két nagy klientúra toborzódott össze, az egyik a szocialisták, a másik a Fidesz köré, és még csak azt sem lehet mondani, hogy a differenciálódás ideológiai törésvonalak mentén következett be. Mindkét tábor gazdaságpolitikáját és klientúraszervezô tevékenységét a hajdankori állampárt szakemberei irányítják. Kormányzati gyakorlatuk hétköznapjaiban fôként stiláris különbségek fedezhetôk fel. Horn idejében a túlzott étvágyuk vagy ügyetlenségük folytán lebukott magas rangú tisztségviselôket egy másik lukratív posztra helyezték át. Egy nagy múltú, összecsiszolódott és jelentôs anyagi háttérrel rendelkezô csapat megengedhette magának, hogy lehetôség szerint tiszteletben tartsa a formákat. Orbán idejében egy neofitább buzgalmú, huségére még jól emlékezô csapat diktálja a tempót. Így hát a formák háttérbe szorulnak, a kritikára fenyegetés, a leleplezésre hazudozással vegyes fenyegetés a válasz. A médiaügyek intézése, a Nemzeti Színház építése körüli botránysorozat, a nyílt szerzôdésszegés a metróépítés ügyében, azok a durva manipulációk, amelyek meggátolják az APEH-elnök viselt dolgainak parlamenti kivizsgálását – a sok közül ez a néhány példa mind azt bizonyítja, hogy a törvények betartásánál, de még az igazság látszatánál is többre becsüli a Fidesz-kormány a határozottságot és a hajthatatlanságot. Orbán nem a lódítás mértékében szárnyalja túl összes elôdjét, hanem abban, hogy szemenszedett állításait meg sem próbálja az igazság látszatának mázába vonni. Az ellenzék megbírálja, amiért – egyébként talán indokoltan – kisebb mértékben emeli a nyugdíjakat, mint ahogy erre törvény kötelezi. Erre ô válaszképp azzal vádolja az ellenzéket az ország nyilvánossága elôtt, hogy le akarja szállítani a nyugdíjakat. Nyilván meg van gyôzôdve arról, hogy pattogó, eltökélt hangja több embernek imponál, mint amennyit hazudozása elidegenít. Mintha a népet ösztönösen olyan nônek képzelné el, aki örömét leli abban, ha jó férfiasan megerôszakolják.

Csakhogy ebben kevesen lelnek igazi élvezetet. Olyanok viszont sokan vannak, akiket a pattogás, az asztalra csapás, az erôfitogtatás félelemmel tölt el. A riporterek nyomorúsága címu cikkemben (Népszabadság, 1999. február 15.) hoztam fel erre néhány újságírói példát. Ezeket szaporítja a fenti nyugdíjhadova is: Orbán Viktor tudja, hogy összehordhat bármilyen eszeveszett valótlanságot, az ôt kérdezô újságíró nem fogja zavarba hozni. Az efféle riport a miniszterelnök mondandójánál hatásosabban közvetíti a félelmet, a szolgai engedelmességet – nagyon sok hallgató megérti vagy legalább megérzi, hogy miért nem teszi fel az újságíró a kérdést, amelyet a józan ész parancsára fel kellene tennie. A verbális úton terjesztett félelmet felfokozza és kiterjeszti a politikai bunkóként muködô adóhatóság szelektív érdeklôdése. Farkas helyett Simicskával fenyegetik mindazokat, akik tiltakoznának valamiféle kópéság – például a Fidesz-közeli Osirisnek a kiadói piacot veszélyeztetô, törvénytelen állami privilegizálása ellen. A félelem felüti fejét az egyetemeken, a tudományos intézetekben, a szerkesztôségekben, egy kicsit mindenki igazodni óhajt, baloldali lapban szélsôjobboldali cikkek jelennek meg. Ráadásul az adóhivatal rémétôl rettegésben tartott vállalkozók, bankárok és a gazdaság egyéb résztvevôi is gyakran riadnak vissza olyan ügyletektôl, amelyeket a kormányzat nem nézne szívesen. Sôt a köztársasági elnök is, aki pedig elsô ciklusában még szembe mert szegülni a médiát behabzsolni vágyó kormányzati akarattal, most azt teszi szófogadón, amit a kormány elvár tôle. Alkotmánybírósághoz csak akkor fordul, ha Orbánék felszólítják erre; a felháborító médiamanipulációkat mukk nélkül turi, és például az adórendôrségrôl szóló törvény ügyében nemcsak hogy nem kér normakontrollt, hanem a kormány óhajára sürgôsséggel írja alá ezt a szörnyuséget, mely egy bunözô hírében álló kormányzati pártkatona alá önálló fegyveres testületet rendel. Szeretett személyének látványa, megalázott állapotában, egyszerre gerjeszt csüggedést, aggodalmat és félelmet is.

A kádári szocializáció beidegzettségei felerôsödnek. A magát polgárinak becézô kormány alattvalókat tenyészt ki. Grósz Károly összedörzsölheti csontkezét valamelyik munkásmozgalmi panoptikumban.

Hátborzongató fejlemény, hogy a magatartások kontinuitása a pártállami mintákkal pluralista társadalomban is létrejöhet. Ez csak azzal magyarázható, hogy a mi formális szempontból kiépült demokratikus intézményrendszerünket számos vonatkozásban nem vagy csak részben tölti meg tartalom. A Fidesz nevetséges hókuszpókuszokkal, egyébként törvénysértôn, kétharmados többséget szerez a médiakuratóriumokban. A parlamentet félgôzzel muködteti, és a parlament elnökének segédletével alárendeli a törvényhozói hatalmat a végrehajtóinak. A felfegyverzett adóhatóság függetlenségének még látszatát sem teremti meg. Így a demokratikus intézményrendszer ellenére csonkolt demokrácia alakul ki. A csonkolás legfôbb okozója és produktuma is a félelem.

Mindez önmagában nem volna vészes, és semmiképpen sem igazolná telefonáló barátomat. A tágas horizont komor sötétsége teszi, hogy a nagyobb szabadság ellenére is keserubb a szánk, mint Grósz Károly országlása idején. A politikai élet polarizálódása polarizálja a választókat is. Az emberek úgy érzik, kárba vész minden szavazat, melyet nem a két nagy párt valamelyikére adnak le. Csakhogy mindkét nagy párt – mint erre már utaltam – ki van szolgáltatva saját mohó és aszociális klientúrájának. „Jázmin és jázmin helyet cserélt” – írtam valamikor a nyolcvanas években a Kádár-rendszer alternatíváinak természetérôl. Ma persze a nagy egybeeséseken belül tapasztalhatók különbségek is. A baloldali hivatkozási rendszer – akár ôszintén, akár demagóg indítékból folyamodnak hozzá – legalább ellene szegül térségünk legveszélyesebb rákfenéjének, a nacionalizmusnak, mely polgárháborús pszichózissal, országunk elszigetelôdésével fenyeget, és realizálhatatlan ígéretekkel még inkább megnyomorítja a határainkon túl élô, szerencsétlen sorsú magyar kisebbségeket. A jobboldali szellemiség viszont – mely nálunk nem konzervatív, hanem klerikális és horthysta buzu – lényegébôl kifolyólag integrációellenes, és állandóan ellentmondásokba sodorja a kormányt, mely ilyen ideológiát választott a hatalom megszerzésének és megtartásának alibijéül.

A nemzetállam agresszív jelszavait kell harsognia, miközben épp ilyen agresszíven sürgeti és unszolja az Európai Uniót, hogy befogadva minket számolja már fel minél elôbb nemzetállami ismérveinket.

Az ideológiák különböznek tehát, de az uralom szociális megalapozottsága riasztóan hasonló. Hasonló továbbá a két tábor önvédelmi mechanizmusa, az a mód, ahogy az erôszakszervezeteket és törvényeket saját érdekeik védelmében alkalmazzák. Nincs okunk jó közérzetre, ha mondjuk Nikolits István és Kövér László között választhatunk csak. És ha arra gondolunk, hogy mi lett tíz évvel ezelôtti reményeink legfôbb letéteményesébôl, a Fideszbôl, és hogy a másik oldalon, a BIT-es tojásból is milyen cinikus, erôszakos, elvtelen ifjúság bújik ki, akkor jó lélekkel állandósulhat rosszkedvünk tele.

A szabaddemokraták helyesen ismerték fel, hogy erôs harmadik pólus nélkül a választók pusztán csonkolt és korrupt alternatívák között választhatnak a demokrácia játékszabályai szerint. De miként kristályosodhat ki egy harmadik pólus? Nemes alapelvek, épületes óhajok és humánus kiáltványok nem ártanak persze, mint ahogy a halottnak sem árt a szentelt víz. Az a bajuk, hogy minél fennköltebbek és általánosabbak, annál kevesebbet jelent a velük való azonosulás.

A szabaddemokraták addig voltak sikeresek, míg nyíltan és jókedvuen elvállalták speciális, csak rájuk jellemzô programjukat. A koalíciós kormányzás idején a párt vezetôit a szocialisták nyomasztó túlsúlya arra késztette, hogy feladják vagy felfüggesszék programjuk integráns részeit. Még Horn Gyula és a Vatikán konkordátumával szemben sem tanúsítottak említésre méltó ellenállást, pedig ez az egyezmény felfüggeszti az állam és az egyház szétválasztásának liberális alapelvét, ami pragmatikus híresztelések ellenére nemcsak doktríner értelmiségieket sért, hanem a tanárok, a szülôk és a gyerekek sokaságának érdekeit is. Más alapelvekrôl úgyszintén megfeledkeztek, például elturték, hogy a romák esetében korlátozni lehessen a tulajdonhoz fuzôdô jogokat, és hogy a rendôrség felhatalmazásai – viselt dolgairól nem is beszélve – ne férjenek el a liberális demokrácia fogalmában. Elbátortalanodva és elbizonytalanodva a vereség után sem értették meg, hogy harmadik pólus csak úgy képezhetô, ha nem bénítja meg ôket a többség véleménye, hanem annak a 15–25 százaléknak a megnyerésére törekszenek, amely szívesen egyetértene velük. A szociális és az emberjogi érzékenység összekapcsolása nélkül ugyanis nincs szabaddemokrata politika és nem lehetséges harmadik pólus.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy elbátortalanodás jellemzi a szabaddemokraták gyakorlati politizálásának hétköznapjait is. Csak egyetlen példát hozok fel erre. A kancellári hivatal miniszter-vezetôje béketárgyalásra invitálja a magyar nemzetiszocialisták vezérét, miközben a szabaddemokratákról megfeledkezik. Ezzel a Fidesz látványosan mutatja be stratégiáját: azt, hogy a szélsôjobboldal segítségével kormányoz, és ily módon megsérti a konszenzust, amelyhez 1945 óta szerte Európában minden magát demokratikusnak valló párt ragaszkodik. Ugyanebben az idôben a Liberális Internacionálé két magyar pártja Brüsszelbe utazik. A szabaddemokrata vezetôk talán valamiféle magyar szolidaritás sugallatára, vagy egyszeruen a konfliktusok elkerülésének vágyától vezérelve egy szót sem szólnak a magyar politikának errôl a legnagyobb rákfenéjérôl. Pedig tudniuk kellene, hogy a Fideszt csak nemzetközi nyomás tarthatná némiképpen

vissza ettôl a felháborító és példátlan politikai szövetségtôl. Akár elvekrôl van szó, akár taktikai dilemmákról, a szabaddemokraták abból indulnak ki, hogy amit nem csinálunk, abból nem lehet bajunk. Csakhogy a béka popsija alatt nem a veszteségek elkerülésére, hanem nyereségre kell törekedni, különben megússzuk az új bajokat, és ott maradunk a popsi alatt. Ez a „Tudjuk, merjük, tesszük!” kezdetei után nem túl szép vég, és nem csak a mi szempontunkból lenne tragikus.

Ha tehát továbbra is azon tunôdünk, hogy érdemes-e olyannak lenni, amilyenek vagyunk (vagy voltunk), akkor beláthatatlan ideig az lesz itt, ami van: az alternatívák nyomorúsága.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu