Már ennyibôl is belátható, hogy az EU bôvítésének ügyében nincsenek elôre lefutott meccsek. A kérdés tárgyalásában túlsúlyos külpolitikai megközelítési mód elôszeretettel hivatkozik arra, hogy – közelebbrôl meg nem határozott, de azért szükség esetén értelmezhetô – stratégiai érdek fuzôdik a bôvítéshez. Tény: az unió még sosem bôvült – sôt létre sem jött volna – világtörténelmi, nagypolitikai célkituzések mérlegelése nélkül. Ugyanakkor az ilyen célkituzések mérlegelése bár szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy az erôsebb partner hajlandóságot mutasson a kapuk kitárására, és még inkább annak, hogy e hajlandóság kinyilvánítását a gyakorlatban tettek is kövessék. Különösen igaz ez akkor, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy kereskedelmi értelemben az EU keleti bôvítése Ausztria belépésénél is kisebb súlyú lenne (Palánkai 1997). Más oldalról megközelítve: a statisztikai elemzés azt mutatta ki, hogy az unió egésze számára a bôvülés makroökonómiailag közel közömbös: a modellbe épített feltételezésektôl függôen a legjobb esetben a mai tagok növekedési üteme évi 0,1-0,2 százalékkal lehet nagyobb, míg borúlátó föltételezések esetén a bôvítés közvetlen gazdasági hatása még enyhén negatív is lehet (Breuss 1998, 724. o.). Ez akkor is elgondolkodtató, ha tudjuk, hogy a negatív hatást elôrejelzô számítás fôleg azokat a bizonytalanságokat tükrözi, amelyek a jelenleg a bôvítés második körébe sorolt országokkal függnek össze, és ha figyelembe vesszük, hogy ezeknek az országoknak a felvételérôl egyelôre tárgyalni sem kezdett el az EU.
Az unió muködésének további sajátossága az, hogy az ünnepélyes közös nyilatkozatok és a sokféle érdek ütközése által formált napi gyakorlat között igen nagy a szakadék. Ez nyilvánvaló az EU közös kül- és biztonságpolitikája esetében (részletesen l. Szücs 1998): a boszniai, majd a koszovói válság során megnyilvánult tehetetlenség és tanácstalanság rámutatott az EU-t ezen a területen jellemzô korlátokra. Nem alakultak ki döntéshozatali eljárások és kritériumok, így az álláspontok összehangolása is meglehetôsen kezdetlegesen folyik. Az is gondot okoz, hogy az intézmények tanácskozó, nem pedig döntéshozó jelleguek. De az integráció szukebb értelemben gazdasági területein is hasonló problémák figyelhetôk meg. 13 évvel az egységes piac megteremtését célul kituzô dokumentum elfogadása után a tagállamokban még számos akadály gátolja a tagtársak vállalatainak piacra lépését, különösen a pénzügyi szektorban (Wall Street Journal Europe, 1998. nov. 6–7.). A példák szaporítása nélkül is belátható tehát, hogy egy mégoly komoly, ünnepélyes diplomáciai nyilatkozat gyakorlatba való átültetése sem automatikus, hanem hosszadalmas és részletes aprómunkát igénylô folyamat. Ezért a csatlakozás eredményessége és idôzítése szempontjából veszélyes az, hogy a tagjelölt országokban, fôképp a legesélyesebbnek tunô lengyel, magyar és észt döntéshozók körében egy ideje mintha túlzott magabiztossággal kezelnék az uniós bôvítést, lefutott mérkôzésnek vélve azt, ami érdemben csak most, legkorábban 1999 késô nyarán indul majd el, a nullpontról, miután lezárul az uniós joganyag átvételét vizsgáló folyamat, az acquis screening.
A svájci és a török példa más-más oldalról világítja meg azt a tényt, hogy a tárgyalások megindulása technikai és tartalmi okok sokasága miatt sosem jelenti, nem is implikálja azok sikeres befejezését. Ahhoz, hogy az efféle tárgyalásokhoz határidôket lehessen rendelni, ahogy azt a magyar kormányok immár egy évtizede visszatérôen követelik, adottnak kellene venni azt, ami egyáltalán nem adott: az összes érdemi kérdésben meglévô nagyfokú érdekazonosságot. Márpedig épp most, a tárgyalási pozíció konkrétumainak, az új integrációs nemzeti programnak a kidolgozása kapcsán vált egyértelmuvé, hogy nemcsak a környezetvédelemben és a szállításban fogalmazódnak meg olyan érdekek, amelyek ellentétesek az EU-joganyag mielôbbi és minél átfogóbb átvételével. Másfelôl az unió bôvülési hajlandósága, különösen a német baloldal hatalomra kerülése óta, de a mediterrán országok határozottabb érdekérvényesítése miatt is, enyhén szólva nem erôsödött. Erre utal – egymásra rakódva, egymást erôsítve – a túl gyors bôvüléstôl óvó nyilatkozatok szaporodása, az egyre távolibb jövôbe tolt „reális csatlakozási idôpont” emlegetése, valamint az unió belsô reformjainak egy helyben járása.
Kicsinyes nemzeti egoizmus
Érdemes felvázolni, hogy mi az új a helyzetben, még ha csak tézisszeruen tudok is vállalkozni erre. Ezt követôen fontolóra vehetô, hogy a magyar integrációs politika és a kormányzati magatartás egésze mikor és mennyiben segíti vagy hátráltatja az uniós csatlakozást. Ebben a dolgozatban nem kívánok minden vitát újra kezdeni. Nem foglalkozom azzal, hogy érdemes-e egyáltalán az EU-ba törekednünk, sem azzal, hogy lehetséges-e egy „ilyen fejletlen” országnak az unióba belépnie. Ezekre a kérdésekre adottnak veszem az igenlô válaszokat, s csak az új helyzet által felvetett problémákat igyekszem a teljesség igénye nélkül körüljárni.
Az EU bizottsága 1997 júliusában közzétette az Agenda 2000 címu reformtervezetét (magyar nyelven az EU budapesti képviselete adta ki), amely az unió belsô reformjához és a bôvítéshez szükséges finanszírozási lépéseket egymáshoz rendelten, számszeruen is összehangolva tartalmazza. Ily módon az Agenda 2000 a bôvítés technikailag lehetséges pályáját vázolja fel. Tudni kell azonban, hogy az EU döntéshozó mechanizmusaiban a kormányközi elemek kezdettôl fogva domináns szerepet játszanak. Ez azt jelenti, hogy bármely végrehajtó szerv által készített tervezet csak akkor válik nemzetközileg kötelezô ereju dokumentummá, ha azt az EU tanácsa, azaz valamennyi tagállam miniszterelnöke támogatja.
Ilyen támogatást 15 tagtól megkapni sosem könnyu, így – viszonylag egyszeru kérdések esetében is – gyakori a módosítás, az átdolgoztatás. Még sokkal inkább így van ez, amikor nem részletkérdésekrôl van szó, hanem az unió muködésének és – egyáltalán nem utolsósorban – finanszírozásának jövôbeli alakulásáról kell dönteni. Az Agenda errôl csak technikai javaslatot tehetett, politikai döntést a tagállamoknak kell meghozniuk. Erre egyelôre semmi jel sem mutat, sôt a holland pénzügyminiszter szerint a nemzeti álláspontok nagyfokú megosztottsága miatt csoda kellene ahhoz, hogy ez a közeljövôben bekövetkezzék (Financial Times, 1999. február 9.). A március végi berlini csúcson technikai értelemben megegyeztek ugyan, az átfogó, érdemi reformlépéseket azonban elodázták (mert ez volt az egység ára).
Érdemes külön kiemelni: míg a tagjelöltek számára az Agenda elsôsorban bôvítési dokumentum, a jelenlegi tagok számára ez mindenekelôtt és fölött finanszírozási elôirányzat. Azaz itt a magasztos elvek szerepe elhanyagolható, a legkicsinyesebb marakodás folyik a koncért, a makroökonómiai megfontolásokra jórészt teljesen fittyet hányva. A déli országok álláspontját markánsan megfogalmazó egyik elemzés (Nicolaides 1999) joggal mutat rá, hogy az Agendában kirajzolódó rendszerszeru gondolkodás, a célszeruségi és ésszeruségi szempontok kezdettôl fogva alárendelôdtek a tagállamok kicsinyes egoizmusának. Ez a gazdagabb országokat is jellemzi, mint például az egyáltalán nem rendszerkonform angol visszatérítés (Thatcher asszony nagy vívmánya 1984-bôl), vagyis hogy a mindenkori nettó befizetett összeg kétharmadát Anglia automatikusan visszakapja, vagy az a tény, hogy a leggazdagabb tagállamoknak számító Svédország és Finnország a reformtervek után is támogatást kapna ritkán lakott területei fejlesztésére (hiába, a saját erôbôl nem futja…), vagy hogy a nettó haszonélvezôk között maradna Dánia, egy ugyancsak nem kimondottan elmaradott ország.
E példákon fölbuzdulva már sokkal jobban érthetô a déli országok érdekféltése. Görögország sosem fogta magát vissza a tekintetben, hogy a többi 14 tagállam zsarolásával érje el külpolitikai céljait, még ha ezek olyan nevetségesek is, mint a kis Macedónia nevének einstandolása vagy a katonailag megosztott Ciprus elsô körös fölvételének erôltetése. Ez a magatartás eleve igen óvatossá teszi az uniót minden olyan országgal szemben, amely nem az északnyugat-európai kultúrkörbe tartozik, ha ezt nem is mondják ki.
Spanyolország és Portugália ugyan belépett a valutaunióba, és ezzel elvileg a fölzárkóztatásukat szolgáló kohéziós alapok elérték céljukat. De az érintettek hallani sem akarnak arról, hogy „pusztán ezért” elessenek attól, ami eddig nekik „járt”. Sôt, mint azt a portugál kormány képviselôi ismételten kijelentették (legutóbb Financial Times, 1999. február 10.), még azokat a bizottsági reformterveket is meg fogják vétózni, amelyek csupán arra irányulnak, hogy az EU a maga kialakította rászorultsági kritériumokat szigorúan számon kérje a tagországokon. Aki nem érti Lisszabon környékének kiemelt jelentôségét, nem érti az egész EU lényegét – hangzik a válasz. S bizony: Berlintôl Reggio Emilián át Burgenlandig sok mindenki kap ma pénzt a strukturális alapokból, aki nem áll az uniós átlagjövedelem 75 százaléka alatt. Lemondani errôl semmiképp se kíván, holott a keleti bôvítés finanszírozhatósága nagyjából épp ezen áll: a szabályok betartásával megspórolt, az uniós GDP 0,24 százalékát kitevô összegbôl finanszírozná az Agenda a bôvítés elsô körét, ami számításuk szerint az uniós GDP 0,2 százalékába kerülne. A berlini kompromisszumban szereplô 0,18 százalék 2005-re két-három nettó haszonélvezô bevételét alapozza meg (Szlovénia pedig nettó befizetô lenne).
Az Eu reformja és a bôvítés
Az unió áttekinthetetlen és elvtelen politikai kompromisszumokra épülô, barokkos újraelosztási rendszerének gyökeres megreformálását, új elvek és eljárások kialakítását a skandináv államok és Anglia már 1997 óta szorgalmazzák. Némileg meglepô módon ehhez a csoporthoz csatlakozott a kormányváltás utáni Németország is. A gazdasági minisztérium szakértôi elemzése (Neumann 1999) abból indul ki, hogy a bizottsági reformterv nem elég radikális, mert csak az összegeket masszírozza, a kiadási dinamikát kiváltó jogosultságok körét érintetlenül hagyja. Ez pedig a belátható jövôben újra fogja termelni a feszültségeket, a kiadási igények növelése révén.
A reformjavaslat – a kohéziós alap törlése mellett – a funkcionalitás elvét érvényesítené a „nemzeti” kompromisszumok ellenében. Eszerint a gazdag tagállam nem szorul támogatásra, önerôbôl oldja meg elmaradott vidékeinek gondját. Másodszor: EU-szinten is érvényesítendô az állampénzügyek alapelve, nevezetesen az, hogy közpénzt csak olyan célra szabad adni, aminek externális hatása van (magyarán: a haszonélvezôn kívül másnak is jó), vagy közhasznú javakat állít elô (melynek használatából, például egy közútéból, ésszeruen senki se zárható ki). Ez eleve más pályára állítaná az integrációs fejlesztéseket. Az 50 százalékos önrészesedés megkövetelése pedig visszatartaná a tagállamokat attól, hogy szükségtelenül drága beruházásokat valósítsanak meg csak azért, mert a lehívható uniós alapok kihasználatlanul hagyásának rossz az optikája. Ezt az elvet a mezôgazdaságra is alkalmaznák – a francia részrôl ezt egy-kettôre meg is vétózták (Világgazdaság, 1999. március 4.).
A gazdasági szakirodalomban ezt a témakört kimerítôen tárgyalják. De nincs szükség további részletekre ahhoz, hogy belássuk: az unió finanszírozásának kérdésében igen messze esnek egymástól az álláspontok, és nem csak aszerint különböznek egymástól, hogy ki melyik oldalán áll a pultnak. Az Agenda közzététele óta tartott valamennyi csúcstalálkozóra jellemzô volt, hogy ezek a kérdések kötötték le a 10-12 órányi tárgyalási idô öthatodát, s a maradék egyhatod egy részében foglalkoztak – Koszovó, a nemzetközi pénzügyi válság, globális problémák, a Földközi-tenger és a bevándorlás kérdései mellett – a bôvítéssel is. Ez – a bevezetôben jelzett nagyságrendek mellett – nem is meglepô.
Az viszont jól látható, hogy minél inkább a transzferek kérdése áll a középpontban, minél inkább a nettó be- és kifizetési egyenleg mértéke uralja a tárgyalásokat, annál kisebb az esély, hogy az EU-val szót lehet érteni. Ráadásul minden közgazdászhallgató tudja már, hogy az integrációs haszon elsôsorban az importoldalon és a verseny hatásai révén jelentkezik, nem pedig az állami támogatásokban. Mint azt a dél-
európai országok uniós csatlakozását elemzô egyik tanulmány (Nagy András 1999) kimutatta, döntôen a belsô társadalmi és intézményi fogadókészségtôl és a gazdaságpolitika irányától függ, hogy a transzfereknek elônyös vagy épp hátrányos a hatásuk, nem pedig attól, hogy összegszeruen mekkorák.
Az Agenda megjelenésekor több elemzôhöz hasonlóan úgy véltem, hogy elônye fôképp dinamikus szemléletében van, azaz abban, hogy teret hagy a kiadásának pillanatában még nem létezô, de amúgy szükséges és várható újításoknak is. Ez a várakozás nem igazolódott. Mint látható, a tagállamok többsége nem fogadta el azt a felismerést, miszerint reformokra önérdekbôl, az integráció muködôképessége miatt, valamint a hatékonyság növelése érdekében van szükség, bôvítéssel vagy anélkül (l. például Wagener–Fritz szerk. 1998). Sôt még a döntéshozatallal összefüggô, mindenki által érzékelt reformkényszernek sem sikerült eleget tenniük.
Az amszterdami szerzôdés – melyet a delegáltak kimerültsége miatt egy fél évvel késôbb Hágában írtak alá, 1997 októberében – lényegében nyitva hagyta a vitatott kérdéseket, csak a többségi döntések kérdésében hozott minimális elôrelépést. Ugyanakkor az unió I. pillérébe emelte a schengeni egyezmény egészét és a valutauniót, vagyis elfogadásukat az újonnan belépôk számára követelménnyé tette. Ez azt jelenti, hogy lényegesen megemelte a belépési küszöböt és minden korábbi példa precedensértékét eljelentéktelenítette (Csaba 1998). Ezzel az a furcsa helyzet állt elô, ahol a tagjelölteknek többet kell tudniuk, mint a klubban már benn lévôknek. Anglia és Dánia formálisan kimaradhatott a valutaunióból, Írország önként, Görögország döntés hatására (kizárással) a schengeni egyezménybôl, az új jelöltek számára ez azonban már nem szolgál precedensértékkel.
Talán ennél is súlyosabb, hogy a tagállamok nem találtak választ a növekvô létszámból adódó problémákra. Több résztvevô között többféle, sôt egyre többfélébb és egyre kiszámíthatatlanabb koalíció jöhet létre – játékelméletileg leírható módon. Ennek fékezésére, továbbá annak elkerülésére, hogy az EU-lakosság kisebbsége
– a kisebb államok „többet érô” szavazataival – döntsön a többség pénzérôl, a kettôs többség intézménye lett volna hivatott. Ez a tagállamok mellett a lakosság többségét is megkövetelné bizonyos döntések meghozatalához. Mint egy játékelméleti elemzés (Feltgen 1998) meggyôzôen igazolta, nagy jelentôsége van annak, hogy milyen kérdéshez mekkora minôsített többséget írnak elô. Ha nagyot – például a tagállamok 80, a lakosság 70 százalékának jóváhagyását követelik meg –, ez gyakorlatilag megbéníthatja a döntéshozatalt. Viszont a 11 tagjelölt zömében kis ország, és ez már az „1 állam, 1 szavazat” elvét kérdésessé teszi, különösen ha a pénzügyi kérdések ennyire elôtérben állnak, s a kis államok többnyire szegényebbek is.
Az említett okok miatt gyengülô fogadókészséget nyilván tovább gyengíti, ha a magyar vagy a lengyel fél ideologikus okokból azt követeli, hogy nyelvét az angolhoz hasonlóan kezeljék, hogy ugyanannyi biztosa legyen, mint Hollandiának és Spanyolországnak, stb., mert ezzel az amúgy is súlyos döntéshozatali-strukturális feszültségek további élezôdését maga vetíti elôre. Ennek elkerülése a bennlévôk legitim érdeke és szempontja, amelyet a nándorfehérvári csata és más történelmi érdemek felemlegetése csak fontosabbá tesz, mert az újak értetlenségérôl tanúskodik.
Az Agenda megjelenésekor – készítôivel együtt – azt feltételeztem, hogy a tagállamok nem csupán a maastrichti szerzôdés betujét fogják komolyan venni, hanem bizonyos fokig meghirdetett gazdaságpolitikai elveiket is, és ebbôl adódóan a közös agrárpolitika és a strukturális alapok reformjára is sort kerítenek ez év végéig. Bár Franz Fischler fôbiztos vezetésével számos elôremutató és a tagállami érzékenységekre is tekintettel lévô tervezet készült, politikailag ezek egyikét sem fogadták el. Legutóbb az 1998. decemberi bécsi csúcs és az 1999. márciusi petersbergi találkozó volt az, amely nem tudott dulôre jutni. A berlini csúcson pedig csak a kiadási összegeket igazították a pénzügyi kerethez, a jogosultságok szukítése és az áttekinthetôség szempontjai háttérben maradtak.
Az eredménytelenség legfôbb oka az agrárszféra nemzetgazdasági súlyát meghaladó érdekérvényesítô képessége.
A Kohl-kormány idején Borchert agrárminiszter, az Agenda nyílt ellenfele a CSU támogatásával minden konkrét lépést megvétózott. Az új kormányban már nem ilyen reménytelen a helyzet, sôt legutóbb a németek már a kiadáscsökkentésrôl is lemondtak volna, de a franciák – a paraszttüntetések hatására – visszakoztak. A francia vétó oka az, hogy e kérdés a belpolitikai küzdelem áldozatává vált, és senki se merte az Agenda „nemzetietlen” álláspontját felvállalni. Az elmúlt év végén mind a baloldali Chévenement, mind a neogaulle-ista Pasqua népszavazásra akarta bocsáttatni a szuverenitáscsökkentônek vélt amszterdami szerzôdést, azaz széles EU-ellenes front maradt fenn mind a mai napig (Handelsblatt, 1998. november 24.).
Nem kétséges, hogy a közös agrárpolitika és területfejlesztés változatlan fennmaradása esetén Magyarországnak kiadósabb ingyenebéd jutna, mint a reformot követôen. Mégsem gondolhatjuk komolyan, hogy azok, akik a számlát állják, nem készítenek elôzetes számításokat. Az a bennlévôk közös álláspontja, hogy a mai feltételek mellett a bôvítés nem finanszírozható, mert költsége lényegesen túllépné a közös célokra fordítható összeg maximumát, a tagállami GDP 1,27 százalékát. S miközben könnyu olyan elméleti szakembert találni, aki szerint „ez sem kôbe vésett törvény”, a politikai realitás az, hogy még ennek az összegnek a kifizetésére is egyre kisebb a hajlandóság. A föntebb idézett német, angol és skandináv javaslatok a közös alapok összegének és arányának további szukítését, az önrészesedés emelését, az integrációs újraelosztás csökkentését igénylik. Ezzel szemben a nagyvonalúbb támogatások hívei ezeket az összegeket csak saját maguknak, nem nekünk igénylik.
Ezért kimondottan életveszélyesnek
tunik az a gyakorlat, hogy az ágazati tárcák már
egymás után készítik azokat az elemzéseket,
amelyekben évekre lebontva költenék el a nekik „járó”
brüsszeli pénzeket. Minél inkább az a benyomás
alakul ki, hogy a tagság értelme a magyar, a lengyel, az
észt fél számára fôképp vagy elsôsorban
e puha pénzek megszerzésére szorítkozik, annál
kisebb lesz a politikai hajlandóság e lépések
megtételére. Aki pedig a déliekkel való „egyenlô
bánásmódot” követel, nem igazán ismeri
az elmúlt két évtized integrációs eseményeit.
A képesség és hajlandóság hiánya
A politikai leleplezések természetrajzát ismerve aligha lephet meg bennünket, hogy a feldühödött tagállamok a bizottságon is elverték a port. A bizottság – az Európa Parlament ellenében – vállalkozott a tagjelölt országok közti különbségtételre, holott erre eredendôen nem volt felhatalmazása. Megelôlegezett finanszírozási döntéseket és reformeljárásokat is, amelyek nemcsak hogy nem voltak elfogadva, hanem az
Európa Parlament szocialista és néppárti/konzervatív többségének törekvéseivel ellentétesek is. Ráadásul az amszterdami szerzôdés kiterjesztette a parlament beszámoltatási jogosítványait is.
Ebben az összefüggésben kevéssé érdekes, hogy Cresson asszony – Miterrand egykori barátnôje – tényleg a fogorvosára bízta-e a tudományos kutatásra szánt pénzek szakszeru elosztását, s hogy Pinhero fôbiztos sógora méltányosan nyert-e el megrendeléseket. A botránysorozat önmagán túlmutató hatása az, hogy a bizottság megrendülve került ki a küzdelembôl. [Március idusán lemondásra is kényszerült. – A szerk.] Az etikai kódex bevezetése bizonyára megkésve is jobb a semminél. A bejutásra váró országoknak azonban szembe kell nézniük azzal a kétségtelen ténnyel, hogy eddigi talán legaktívabb támogatójuk, a bôvítési folyamatot bürokratikus önérdekbôl is pártoló bizottság erôteljesen meggyengült. A bizottság önálló kezdeményezésekre teljes újjáválasztásáig (2000 elejéig) nemigen alkalmas, holott épp ebben volt az ereje. A tagállamok rendre fölülbírálják van der Paas küldöttségvezetô javaslatait, szukítik mozgásterét, mandátumát. Így az a gyakorlat, amelyben a magyar/lengyel/észt álláspont képviseletét egy központi hivatal és egy másik fôhivatal között folyó egyeztetések során vélik megvalósíthatónak, bizonyára vakvágányra vezet. Az pedig kétséges, hogy a tagjelölt országok rendelkeznek-e olyan felkészült emberállománnyal, amely 15 tagállamban, köztük a legvonakodóbbakban is, képes eredményesen lobbyzni. Ha az e területen szakértelmet és gyakorlatot szerzett személyeket különféle okok miatt bárhol szívesen látják, csak e területen nem, az tovább szukíti a kínálatot.
Az elôzô két pontból is következik, de ezektôl függetlenül is bemutatható, hogy jelenleg nem adott az EU keleti bôvítésének 1993-ban Koppenhágában megfogalmazott elsô és alapvetô kritériuma: az unió bôvülési képessége és hajlandósága. Az újdonság ebben az, hogy a korábbi feltételezésekkel szemben nem jött létre egy önmagát erôsítô kedvezô dinamika, ezzel szemben inkább a korábbi lendület kifulladása vált meghatározóvá.
Ez a megtorpanás már a német kormányváltozás elôtt elôrevetítette árnyékát. Az egykor az integráció motorjának számító Kohl-csapat – választási megfontolásokból – egyre inkább azt állította be vívmánynak, hogy számos területen ôk voltak azok, akik az egyhangú döntéshozatal követelményének elvét megmentették. A német szénipar, bankrendszer, autógyártás és telefonhálózat ügyében sorra születô brüsszeli elmarasztaló ítéletekre pedig a „polgárközeli EU” követelményének hangoztatásával reagáltak, ami a gyakorlatban az illetékes fôbiztos, Karel van Miert leváltásában testesült volna meg. Ôt valószínuleg 2000 utánra is újraválasztják. Chirac elnök ebben ösztönösen partner volt. Mivel az agrárszavazók a CDU/CSU törzsválasztói, Borchert befolyását nem javaslatainak gazdasági jelentôsége vagy jövôbeli hozadéka határozta meg. Az érdekcsoportok között lavírozó német kormányt partnerei többször is könyvelési trükkökön érték, amelyek egyik legszebbike az volt, hogy az aranykészletek újraértékelésével kívánták Maastricht-konformmá tenni a költségvetést.
A kormányváltozás után a pragmatizmus lett a fô jelszó, amely akár jót is jelenthetett volna. De nem jelentett. Mint kezdettôl fogva látható volt (Neukirch 1998), ez a pragmatizmus a német külpolitika britannizálódásában fejezôdött ki. A jövôkép helyére a tételes ügyintézés lépett. A gyakorlatban a német álláspont az óvatosan elutasító franciához közeledett minden elvi kérdésben, fô helyre pedig a nettó befizetôi pozíció nemzeti érdekké emelt mérséklését állította. Ezt az álláspontot a többi tagállam nehezen oszthatta. Ráadásul a baloldal ideologikus tervezetei – foglalkoztatási paktum, adóharmonizálás, a nukleáris energiáról való lemondás, kötelezô európai ökoadó, egységes európai társasági jog a munkavállalói együttdöntés kötelezô elôírásával stb. – további feszültségeket teremtettek a korábban sem túl olajozottan muködô gépezetben. A megelôzô idôszakban a történész Kohl ambíciója, hogy Németország újraegyesítése után az EU keleti bôvítését is végbevigye, sok nehézségen átsegített. Az új csapat vezetése alatt Németország elvesztette húzóerejét, a német álláspont közeledik a francia állásponthoz, minek következtében tovább folyik a problémák szônyeg alá söprésének gyakorlata. Így a bôvítés anélkül kerül egyre távolabb, hogy azt bárki egyfajta kívültartási stratégiaként meghirdette volna.
Paradox módon e fejleményhez hozzájárult a közép-európai országok gazdasági sikere is. Ha ugyanis önerôbôl sikerült kikerülniük a transzformációs válságból, akkor egyre kevésbé lehet ôket mint szolidaritásra szoruló testvérnépeket beállítani. Annál valósabbnak tunhet a reformországokat veszélyes versenytársként láttató demagógia – akár a statisztikai tények ellenében is. Akár a tôke áramlik ki – hozzánk –, akár az áru áramlik be – hozzájuk, s még a munkavállalók meg sem indultak –, máris mindenki munkahelyeket lát veszélyeztetve. A konzervatív Chirac és Aznar éppúgy, mint a szociáldemokrata Klima és Schröder.
A belsô reformok elodázása miatti magas munkanélküliség és lassú növekedés amúgy sem kedvez az új és szegényebb tagok befogadásának. Ezek ugyanis vagy túl szegények (ekkor sokba’ vannak), vagy túl erôsek, túl gyorsan zárkóznak fel (ekkor viszont a status quót veszélyeztetik elôretörésükkel).
A baloldali pártok kormányzati térnyerése azt is jelenti, hogy a status quo megbontását célzó kezdeményezések – így az Agenda 2000 – támogatottsága csökken. Tony Blair ellenpéldája az egyetlen: a német kormány adóreformterve máris tôkemenekítést váltott ki. Az olasz társadalmat keményen átalakítani próbáló Prodi professzor hazájában megbukott, D’Alema kormánya nem vezet be újabb reformokat. És Jospin valószínuleg sose került volna kormányra elôdje, Juppé népszerutlen, bár szükséges reformjai nélkül.
Ha a status quo megbontását az EU tagállamokon belül a vívmányok lebontásával azonosítják, nem meglepô, hogy integrációs szinten is ugyanennek lehetünk szemtanúi. Ezt tárgyaltuk föntebb a finanszírozás, az agrárpolitika és a területfejlesztés, valamint a döntéshozatali rend metszetében.
Félreértések
Ebben a közegben a reformok elvileg talán szükségesek, de – a bennlévôk szempontjából – semmiképp se sürgetôk.
A mérlegelés, a fontolgatás, a tervezetek szembesítése és cizellálása évekig is eltarthat. A csatlakozási tárgyalás Spanyolország esetében hét évig tartott, a ratifikálás 15 országban legalább két évet vesz igénybe. Az évtizedes csúszás bekövetkeztéhez nem kell különösebben rémüldözésre hajlamosnak lenni vagy túlzott képzelôerôvel rendelkezni. Ebbôl a helyben topogásból csak külsô sokkok – például kommunista orosz elnök megválasztása vagy a balkáni konfliktus kiterjedése – lendíthetik ki az EU-t. A lehetôségek között persze ez is ott van.
Nem kívánunk semmi rosszat senkinek. A tény azonban tény: napi kereskedelmi méricskélés alapján, távlatos, stratégiai elkötelezôdés nélkül, a holnaptól másként lesz vállalása nélkül soha semmi nem történt az EU-ban. Jelenleg nincs nyoma hasonló elkötelezôdésnek: ehelyett udvariaskodásnak lehetünk szem- és fültanúi, amely jobb esetben rossz lelkiismeretu magyarázkodásokkal egészül ki. A helyzetet súlyosbítja, ha vezetô államférfiak olyan kijelentéseket tesznek, mintha nem lennének tisztában a kettô közötti különbséggel, s gyôzelmi tort ülnek egy félnapos udvariassági látogatás után.
Az is a helyzet félreértésére utal, ha az EU által az amszterdami szerzôdésbe foglalt acquis-t a tagjelölt önkényesen átértelmezi (ránk nem vonatkozik Schengen, ránk nem érvényes Maastricht). Minél többször hallja az amúgy sem elkötelezôdött partner azt, hogy – a követelmények teljesültével – nincs más választása, köteles minket magához ölelni, annál szorgalmasabban sorolja majd a kifogásokat, az agrárszféra fölkészületlenségétôl a roma népesség helyzetén át a szennyvizek állapotáig (l. Európai dialógus, 1999/2. sz.).
Nem egyszeruen stíluskérdésrôl van szó. A gyors és feltétlen bôvítés szorgalmazása – az eddigi csatlakozásokat monografikusan áttekintô Preston (Preston 1997) szerint – gyanút kelt a bennlévôkben. A spanyol és az angol esetet hozza fel példaként arra, hogy még a tagság megszerzése után kôkemény egoista politikát folytató országok is engedékenyeknek mutatkoztak a tagfelvételi tárgyalások során. Vagyis az integrációs érettség mindkét félnek érdeke: a belépônek például azért, hogy az EU-szabályok lefordításán túl a maga hasznára tudja fordítani ezek muködését. Ez tartalmi, önként vállalt illeszkedést, nem puszta feladatkipipálást követel meg, miként ezt az EU által 1998 novemberében rólunk készített országvélemény is hangsúlyozza. Ebbôl a szempontból a magyar fél által összeállított, egyre hosszabb és egyre részletesebb kivételi lista nem sok jót ígér.
A rendszerváltozás eredménytelensége, lelassulása vagy elakadása természetszeruleg rossz hír az uniós érettség szempontjából. Meglepô módon a rendszerváltozás sikere is teremt integrációs akadályokat, amint azt épp az élenjáró közép-európai országok esetében tapasztalhatjuk.
A sikeres rendszerváltás magas növekedési ütemet és erôteljesen bôvülô kivitelt eredményezett. Ezt csak a munkahelyvédelemre összpontosító, szuk látóköru, meghaladott szemléletmód tekint veszélyforrásnak (bár elterjedtsége miatt ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni). De a rendszerátalakulás nem pusztán gazdasági, hanem politikai folyamat is: a demokrácia – és ezen belül az érdekképviselet és az önszervezôdés – megerôsödését vonja maga után. Ez pedig egy sor olyan érdek megjelenítését is lehetôvé tette, amely szemben áll a hosszú távú, integrációs és modernizációs érdekekkel. Szembetunô, ahogy a mezôgazdasági érdekképviselet el tudta érni, hogy az agrártámogatások fönnmaradjanak az 1997-tôl 2002-ig terjedô idôszakban, noha ezeket a hatékonysági, környezetvédelmi és versenyképességi alapon aligha lehet indokolni, sôt a WTO-egyezmény kifejezetten tiltja ôket. Történt ez akkor, amikor az agrártámogatások körül, különösen a kivitelhez kötôdôk körül évrôl évre botrányok robbannak ki.
Jelentôs ipari csoportok kemény ellenállást tanúsítanak a szigorúbb környezetvédelmi elôírások bevezetésével szemben (pl. az Ikarus), holott ezek életbe léptetése a magyar lakosság túlnyomó többségének is érdekében állna. Az pedig már viccszámba megy, hogy a PM méltányolja a túlnyomó részt külföldi tulajdonban lévô biztosítási szakma kérelmét a piacnyitás elodázására (Világgazdaság, 1999. március 5.), hiszen a protekcionizmus nemzeti ideológia. De melyik nemzet védi itt melyik nemzet biztosítási ügynökeit, és miért? Nyilvánvalóan lobbyérdeket szolgál az a koncepció is, amely kivoná a magyar–kazah (!) kereskedelmet az EU közös kereskedelempolitikájának hatálya alól.
Hasonló példákat a többi elsô körös országból is lehet említeni. Észtországban például külföldiek semmilyen ingatlantulajdonnal nem rendelkezhetnek, ami ugyan „csak” az oroszok ellen irányul, de egyáltalán nem EU-konform.
A lengyel szénbányászati támogatások miatt az angol termelôk fordultak az EU-Bizottsághoz, míg a lengyel agrártermelôk az EU szubvencionálási gyakorlata áldozatainak láttatják magukat.
Érdekek nem csak a gazdasági szférában fogalmazódnak meg. Nyilvánvaló, hogy a határon túli magyarsággal való kapcsolattartás zavartalanságához érdek fuzôdik, de ez az érdek konfliktusban van a schengeni egyezménnyel, amely elôírja, hogy az unió külsô határait megbízhatóan kell ôrizni, különösen azoknak a tagállamoknak a külsô határait, amelyek olyan patologikus jelenségekben bôvelkedô országokkal szomszédosak, mint Szerbia-Montenegró vagy Ukrajna. A kettôs állampolgárság gondolatának fölvetése ezt a dilemmát igyekezett feloldani – rosszul (Németh 1999). Akkor is rosszul, ha egy gyökeresen különbözô probléma kapcsán a német kormány is eljátszott a kettôs állampolgárság gondolatával.
Mivel az EU-n belül a jogi és belügyi együttmuködés az uniós állampolgárság irányába hat, sôt Schengen a gyakorlatban formális meghirdetés nélkül is ezt jelenti, nem helyénvaló a kettôs állampolgárság felvetése, nem lehet ugyanis egyszerre törekedni a magyar állampolgárság kétirányú földrajzi kiterjesztésére. Úgy tunik, a magyar–magyar csúcson ezt a kérdést megnyugtató módon válaszolták meg: kisebbségben maradtak a kezdeményezést sugalló radikális vezetôk, a többség pedig kinyilvánította, hogy ez a kérdés nem idôszeru. A megoldást – német és skandináv mintára – a határellenôrzés rugalmassága, a beléptetés kellô tapintattal és nagyvonalúsággal történô kezelése jelentheti majd. De ez a példa is jól mutatja, hogy az érdekek képviseletének formája is tanúskodhat egy tagjelölt ország uniós érettsége mellett vagy ellen, és így segítheti vagy hátráltathatja a csatlakozást.
Ez a kérdés már csak azért is fontos, mivel több meghatározó EU-tagállam, így Franciaország, Németország és Spanyolország többször kinyilvánította, hogy a keleti bôvítést épp a schengeni határok keletebbre tolódása miatt tekintené vívmánynak. Az elemzések szerint a keleti bôvítés gazdasági haszonélvezôi Németország és Ausztria mellett Olaszország és kisebb részben a skandináv országok lesznek. Nyilvánvaló, hogy nem lehet következmények (megtorlás) nélkül nyíltan
fittyet hányni a bôvítésbôl nem profitáló tagok érdekeire. Ugyanezen okból a transzferigények maximálása elkerülhetetlenül kiváltja majd a jelenlegi fô haszonélvezô mediterrán tagállamok ellenállását, amely akár a vétóig is elmehet. Ezért csak rendkívül körültekintô, tapintatos magatartás vezethet célra, a már bennlévôk rossz példájának követése nem.
Hiába tudják remekül megmagyarázni a politológusok, hogy a rövid távú gazdasági és nem gazdasági részérdekek artikulációja csupán azt mutatja, hogy az átalakuló országokban is terjednek az EU-országokra jellemzô normális állapotok, szomorú prognózist von maga után, ha ez valóban bekövetkezik. Két merev álláspont, két kizárólagosságra törô szándék kellôképp kialakult és bejáratott érdekegyeztetô mechanizmus híján csak az ütközések szaporodásához vezet. Mivel jelenleg – és teljes jogú taggá válásunkig – az EU meglévô rendszerének átvétele a feladat, nem pedig annak minôsítése, az idô elôtt hangoztatott reformötletek, a klubba lépést megelôzôen elhangzó minôsítések csak elidegenítôleg hathatnak.
Ami számít
Az európai elkötelezettséget a valutaunióvá vált EU-ban nem az ilyen szellemu ünnepélyes nyilatkozatok számán, nem is a történelmi érdemeken, még csak nem is a kulturális teljesítményen mérik. Egyértelmunek tunik, hogy tárgyalási pozíciónk reális figyelembevétele mellett (mi akarunk az EU-ba lépni, nem ôk belénk) elsôsorban a fiskális politika és az inflációcsökkentés az a két teljesítménymutató, amelyen az ország EU felé haladásának sikerét mérik. Mivel Magyarország épp e két területen mutatott fel meglehetôsen gyenge eredményeket, nincs okunk önelégültségre. A kilencvenes években az államháztartás hiányának még az elôirányzata sem közelíti meg a maastrichti szerzôdésben elôírt 3 százalékot, pedig ez nem önkényes szám, hanem az alacsony infláció mellett fenntarthatóan finanszírozható növekedés egyfajta hüvelykujjszabályának mondható. Ezért megfontolandó az a javaslat (Branson–Braga de Macedo–von Hagen 1998), hogy a kormányzat vállaljon fel egy többéves államháztartási konvergenciaprogramot, egy inflációs célkituzést és egy árfolyam-mechanizmushoz illeszkedô elôcsatlakozási stratégiát. Ily módon könnyebben állhatna ellen a napi küzdelmekbôl adódó nyomásoknak, fazont adhatna a gazdaságpolitikának, sorvezetôt az egyedi ügyek ezreiben fuldokló államigazgatási gyakorlatnak. Ennek révén el lehetne kerülni, hogy egyes részterületeken az összfolyamatba nem illô vagy azzal épp ellentétes intézkedéscsomagokat vezessenek be, a „reform” címkét ragasztva rájuk.
Magyarországon az elôzetes elkötelezôdés 1995 óta jó eredményekhez vezetett az árfolyam-politikában, nagymértékben növelve a jegybank szavahihetôségét és a monetáris politika hatását. Nincs okunk kételkedni abban, hogy ez az államháztartás-politikában ne így lenne, ezért az elkötelezôdés igencsak hasznos lenne ezen a területen is.
Egy többéves fiskális konvergenciaprogram kialakítása és meghirdetése már csak azért is fontos, mert a jobbközép erôk egyrészt a növekedésgerjesztést, másrészt az átalakulás veszteseinek kárpótlását tuzték ki célul. Az idén már érezhetô feszültség alakult ki a bérmérsékletet sürgetô és jórészt ki is kényszerítô pénzügyminisztériumi gyakorlat és a fejlesztési és jóléti igényeket megfogalmazó tárcák, pártpolitikusok és érdekképviselôk koalíciója között. Ha nem tekintjük a pénzügyminisztert a hatalmi berendezkedés sarokpontjának – mert az elmúlt évtizedben a pénzügyminiszterek inkább fogyóeszközök voltak -, akkor irányítástechnikai és politikai értelme is lehet a több évre elôre szóló kormányzati elkötelezôdésnek, a számszeru elôirányzatok vállalásának.
Ezzel a megközelítési móddal szemben a szakirodalomban megfogalmazódott (Andreff 1998) a nominális és a reálkonvergencia közti ellentét, sôt antinómia tézise. Eszerint a reál-felzárkózás a déli országokban is csak addig tartott, ameddig nem fogadták el a maastrichti szerzôdésben lefektetett nominális uniós elôírásokat a pénzügyekrôl. Ez a tézis a fiskális konvergenciát fölösleges és káros kényszerzubbonynak tartja.
Többféle elméleti érvet és jelentôs elméleti irodalmat lehet ezzel a felfogással szembeszegezni. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél magasabb gazdasági fejlettségi szintet ér el egy felzárkózó ország, annál kevésbé tud külsô, saját endogén fejlôdési forrásain túlmutató tényezôk mozgósításával növekedni, ahogy ezt a Solow-féle növekedési modell prognosztizálja is. Spanyolország például épp a hetvenes évekre jutott túl egy ilyen szakaszon, és a nyolcvanas években még profitált a piacnyitás nyújtotta elônyökbôl. A kilencvenes évekre pedig épp azért közelítette meg növekedési üteme az EU magját alkotó országokét, mert gazdasága integrálódott az EU-ba, és felzárkózása sikeres volt.
De érdemes felidézni azt az ökonometriai elemzést is (Ghos–Phillips 1998), amely több tucat ország több évtizedes fejlôdését tekintette át. Ez a tanulmány kimutatta, hogy nemcsak a hiperinfláció, hanem a mérsékelt, két számjegyu infláció is kimondottan káros egy ország hosszú távú növekedése szempontjából. Noha igaz, hogy az egy számjegyu sávon belül az árstabilitás már nem közvetlenül növekedésösztönzô, sok más gazdasági és társadalmi érv szól amellett, hogy elérése az unión kívül is kívánatos. Emellett abból a ténybôl, hogy az EU valutaunióként muködik, egyenesen következik: az új tagoknak belépésükkor hitelt érdemlô kötelezettséget kell vállalniuk arra, hogy az árstabilitás tekintetében is belátható idôn belül teljesítik az EU-szintet. Ezt annál inkább elvárják, mert a valutaunió nem visszafordítható, kizárási mechanizmus nincs, és annak a tagállamnak, amely kellô érettség nélkül, pusztán presztízsokokból lép be, súlyos gazdasági következményekkel kell számolnia. Épp ezért a kilencvenes években a dél-európai tagállamok is drasztikus, radikális átalakítással felérô lépések sorát tették meg, hogy kvalifikálják magukat a valutauniós tagságra.
Magyarország eddig még nem teljesítette ezt a szintet: a jegybanki függetlenség, a monetáris politika és az árfolyam-politika területén egyaránt jelentôs további lépésekre van szükség ahhoz, hogy unióérettségünk több legyen, mint retorika (Horváth–Szapáry 1999). Önmagukban ezek a lépések nem is lesznek elégségesek, a gazdaságpolitika másik fô ágának, az államháztartási politikának is ugyanebbe az irányba kell húznia. Épp az orosz válság – meg a brazil – bizonyította be a kételkedôknek, hogy a tôkepiacok ellenôrzésének kitett országokban csak a fiskális és a monetáris politika egyirányú mozgása eredményezhet stabil pénzt.
Az államháztartási politika tekintetében egyáltalán nincs okunk megnyugvásra. Egyfelôl Magyarország deficitszámai nem közelednek a 3 százalék felé, még a konszolidáció szempontjából kedvezô, gyors növekedésu években sem. Másfelôl a jobbközép kormány megalakulásával lekerültek a napirendrôl azok az átalakítási tervezetek, amelyek a nyugellátás, az egészségügy és az oktatás piacosítása révén kíséreltek volna meg tartósan finanszírozható megoldásokat találni. Az önkormányzati és területi reform is fôképp aszerint alakul, hogy mire lehet az EU-alapokból pénzhez jutni, nem pedig az önmagában vett hosszú távú finanszírozhatóság szempontjainak figyelembevételével.
Ebben a cikkben nem foglalkozhatok azokkal a kérdésekkel, amelyek e nagy részterületek reformjával kapcsolatban felmerülnek. Ismereteim szerint már az 1997–98-as idôszakban sem készültek átfogó új tervek, a kormányváltozás utáni idôszakot pedig a megtett reformlépések kiiktatása jellemzi. A magánnyugdíjpénztárakba történô befizetések korlátozása, az életbiztosítások és a nyugdíjbiztosítás adókedvezményének tervbe vett megszüntetése, az egészségügyi reform kimondottan piackorlátozó elvei (Népszava, 1999. március 2.) együttesen nem azt ígérik, hogy automatizmusok alakulnak majd ki, és ezeknek az automatizmusoknak a hatására a részterületi reformok olyan összfolyamatba torkollanak, amelyek majd megalapozzák a kormányzat által megígért jelentôs kiadáscsökkentést és járulékmérséklést.
Ez a helyzet már önmagában véve indokolja azt a javaslatot, amely fordítva, a makrogazdasági pálya és az EU-érettség indokolta államháztartási számok kimunkálásával, azok fiskális konvergenciaprogramba rendezésével indítana, s ebbôl vezetné le a részterületi reformok finanszírozási kereteit, anélkül hogy az egyes szakmák belsô kérdéseit a József nádor téren kívánná eldönteni a hajléktalanszállóktól az oktató/hallgató arányig terjedô körben.
Nem kell szépség, nem kell ész
E közel sem teljes körkép fölvázolása után már könnyen meg lehet válaszolni a címben föltett kérdést. Az unióból történô kimaradáshoz – az egykori kuplé szavai szerint – nem kell szépség, nem kell ész. Az magától is megtörténhet. Azáltal, hogy Németország kiszállt az agárreformtervek támogatóinak sorából, bekövetkezett az, amit a szakértôk a legrosszabb változatnak tartottak (Smith 1999): a kiadási plafon meghatározásával – rögzítésével – a finanszírozási eljárások áttekinthetetlen gyakorlata továbbra is fönnmarad. Így pedig a keleti bôvítés nem is finanszírozható. A tagállamok között a finanszírozási elvek és a muködési gyakorlat kérdésében oly mélyreható nézetkülönbségek maradtak fenn, hogy a Wall Street Journal (1999. március 8-i vezércikkében) a süketek párbeszédének minôsítette a vitát, és ebben a helyzetben a keleti bôvítés aligha elképzelhetô. A technikailag és a politikailag lehetséges elvált egymástól.
Ez a helyzet azt a téves üzenetet közvetítheti az elsô körös országok döntéshozóinak, hogy a transzferközpontú egoizmus a célravezetô játékmodor, az öncélú keménykedés kelt tiszteletet. Ráadásul a mezôgazdasági és a strukturális alapok tekintetében (persze a kohéziós alapoknál is) a politikai befolyásolás, a hangos siránkozás, nem pedig az átlátható és elvszeru, a közhasznúság és az externalitás elveit számon kérô elemi gazdasági ésszeruség tunik majd követendô elvnek. Ha ez bekövetkezik, semmi mást nem kell tennünk ahhoz, hogy még egy évtizedig kívül maradjunk, mint az „élenjáró” uniós gyakorlatot majmolni.
Lefutott játszmák persze nincsenek. Az unió eddig is a trial and error – a hibákból tanulás – elve szerint muködött, és kudarcot kudarcra halmozva haladt elôre. És ha még emlékszünk Erich Honecker hírhedt jóslatára, mely szerint a berlini fal még száz évig fönnmarad (vélte 1987-ben), akkor nem adjuk meg magunkat egykönnyen annak az elemzôi életérzésnek (vagy talán szakmai ártalomnak), amely „minden egyebet” – azaz mindent, amit egy adott modell nem vesz figyelembe – változatlannak föltételez.
Az EU technikailag kibôvíthetô, az ebben a cikkben megemlített összegek – persze a magánháztartás számára mellbevágó milliárdok – nem nagy súlyúak az EU-tagállamok gazdasági össztermékéhez viszonyítva. Így politikai kényszer – szükség – esetén lehet másféle döntéseket is hozni, mint amilyenek ma rajzolódnak ki a horizonton.
Másfelôl az EU – a KGST-tôl eltérôen – nem pusztán és még csak nem is elsôsorban az állami bürokráciák játszmája. A jó – egyeseknek rossz – hír az, hogy a multik itt vannak, a bankszektortól a bevásárlóközpontokig. Továbbá az ország EU-hoz való illeszkedése a törvényalkotási programtól a külpolitikai vonalvezetésig sok területen megfigyelhetô. Az ország kulturális, politikai, katonai, gazdasági, jogi, pénzügyi és intézményes integráltsága már ma is jóval meghaladja azt a szintet, amely Ausztria kivételével bármely nem alapító tagállamot belépése elôtt jellemezte. Ez pedig azt jelenti, hogy az uniós csatlakozás és a rendszerváltás második szakasza ugyanannak az éremnek a két oldala: a modernizációé. Nem azért kell környezetbarát törvényeket elfogadni, jogállamiságot szavatoló rendôri és maffiaellenes törvényeket hozni vagy épp a pénzvilág politikai befolyásolását lehetetlenné tenni (és viszont), mert ezt valamilyen fôbiztosság elôírta, és közel a számunkra megszabott határidô. Ezeket a lépéseket önérdekbôl kell megtennünk, függetlenül attól, hogy az EU mikorra válik fogadókésszé. Minél meggyôzôbb ez a gyakorlat, paradox módon annál nagyobb lesz az EU fogadókészsége, amely – az Európai Dialógus idézett száma szerint – ma még Magyarországot tartja a tagságra leginkább esélyes jelöltnek.
S ha már a közkedveltté
vált sportanalógiáknál maradunk: a befutó,
a meccs gyôztese mindig az, aki az utolsó játékszakaszban
is tud valami újat, meggyôzôt felmutatni. Vagyis: aki
nem azt játssza, amit a többiek. Mert végül is
az EU-ból ki lehet ugyan maradni, de ma még semmiképp
sem muszáj.
A cikk alapjául az EACES (Európai
Gazdaság-összehasonlító Társaság)
Milyen ütemben bôvíthetô az EU címu konferenciájára
benyújtott plenáris elôadás szolgál;
Centre Panthéon, Sorbonne, 1999. március 22-23.
Irodalom
Andreff, W. (1998): Nominal and real convergence: at what speed? In. van Brabant, J. M. szerk: The European Union, the Transition Economies and the Remaking of Europe. Boulder, Col, Rowman and Littlefield, 6. fejezet.
Balázs Péter (1996): Az Európai Unió külkapcsolatai és Magyarország. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 483. o.
Breuss, F. (1998): Az EU keleti kibôvülésének költsége és haszna. Statisztikai Szemle, 76. évf., 9. szám, 704–726. o.
Csaba László (1998): Amszterdam után – bôvülés elôtt. Magyar uniós esélyek az IGC után. Jogtudományi Közlöny, 52. évf., 1. szám, 1–13. o.
Feltgen, Th. (1998): Veränderte Machtverteilung im Ministerrat nach der EU-Erweiterung. Wirtschaftsdienst, 78. évf., 6. szám, 371–376. o.
Ghosh, A.-Phillips, S. (1998). Warning: inflation may be harmful to your growth. IMF Staff Papers, 45. évf., 4. szám, 672–710. o.
Hagen, J. V.–Branson, W.–Braga de Macedo, J. (1998): Macroeconomic policy and institutions during the transition to European Union membership. Cambridge, Mass, NBER Working Paper, 6555. sz., május, 26. o.
Horváth Ágnes–Szapáry György (1999): Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió, I–II. rész. Külgazdaság, 43. évf., 2. szám, 27–46. o. és 3. szám
Nagy András (1999): A dél-európai országok európai integrációja és annak tanulságai, I–II. rész. Közgazdasági Szemle, 45. évf., 2. szám, 176–193. o. és 3. szám.
Neukirch, R. (1998): Pragmatismus statt Visionen. Handelsblatt, december 2.
Neumann, M. (1999): Reform der Finanzierung der EG. Wirtschaftsdienst, 79. évf., 2. szám, 71–75. o.
Németh Zsolt (1999): Schengen kihívásai. Napi Magyarország, január 13.
Nicolaides, Ph. (1999): The economics of eastern enlargement. Intereconomics, 34. évf., 1. szám, 3–9. o.
Palánkai Tibor (1997): Az európai integráció mérésének néhány elméleti és módszertani problémája. Jogtudományi Közlöny, 51. évf., 2. szám, 1–11. o.
Preston, Ch. (1997): Enlargement and Integration in the European Union. Cambridge és New York, Cambridge Uni. Press, 272 o.
Smith, M. (1999): Germany’s change of heart on CAP reform leaves Brussels baffled. The Financial Times, március 9.
Szücs Tamás (1998): Az EU kül- és biztonságpolitikája. Európai Tükör, 3. évf., 5. szám, 39–60. o.
Wagener, H. J.–Fritz, H. szerk (1998): Im Osten was Neues. Bonn, Dietz Verlag für die Stiftung Entwicklung und Frieden, 368 o.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu