A belépés tétje a felek számára nem ugyanaz. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy egy angolul beszélô információfogyasztó polgár számára a Cseh Köztársaság vagy Lengyelország voltaképpen alig több, mint a VHK-klub két átlagosan szürke és érdektelen tagja. Vagyis csak akkor hall róluk, ha Választás, Halál vagy Katasztrófa szerepel a híradásokban. Tegyük hozzá, akkor sem mindig.
Tavaly november elején azonban néhány fontos fejlemény megtörte ezt az információs karantént. Az érintett tagjelöltek viszont ebben nem sok örömüket lelték. Elôször az keltett némi feltunést, hogy az Európai Bizottság pusztító hurrikánnal felérô jelentést tett közzé Csehország felkészületlenségérôl. Majd az idei ôsz Tony Blairje, az új német kancellár, Gerhard Schröder ejtett el néhány kiábrándító megjegyzést varsói látogatása alkalmával. Ezek a hírek még azokhoz is eljutottak, legalább néhány sor erejéig, akiket Közép- és Kelet-Európa ügyei amúgy nemigen hoznak lázba. A közép-amerikai árvizekrôl szóló tudósítások azonban még a nyugati sajtó eme tétova és felszínes figyelmét is hamarosan elterelték. Mindenesetre a fenti két történés együttes hatása sajnos nem volt jelentéktelen, és sokat elárult arról, hogyan is viszonyulnak odabent a bôvítéshez. Annyi még a legnagyobb jóindulattal is bízvást megállapítható, hogy az unió bôvítésének folyamata továbbra is a bizonytalan jövô homályába vész.
Elégedetlenség Brüsszelben
A továbbiakban összpontosítsunk a Csehországot érintô problémákra. Mindenekelôtt arra a bizonyos jelentésre, amelyet az Európai Bizottság tavaly november 4-én tett közzé. A jelentés valójában figyelmeztetés Csehországnak, amely más tagjelöltekhez képest is messze elmaradt a belépéshez szükséges jogharmonizáció terén. A jelentés három fô területet emel ki. Súlyos problémák vannak a cseh igazságszolgáltatással. A bírák képzését például nem vizsgálták felül és nem alakították át 1989 óta. A szakképzett munkaerô hiánya teljesen aláássa a közigazgatást és a törvények érvényesítését. A legnagyobb gond éppen a korrupció és a pénzmosás elleni küzdelemre hivatott állami szerveknél tapasztalható. A bizottság felhívja a figyelmet arra, hogy felkészült hivatalnokok hiányában a közösségi jog (acquis communitaire) átvétele és hatékony alkalmazása jelenleg teljesen elképzelhetetlen. Végezetül Brüsszelben igen nagy súllyal esik a latba a romakérdés, illetve a roma kisebbséggel kapcsolatos állami politika hiányossága. A jelentés megállapítja, hogy továbbra sem szunt meg a diszkrimináció, és a roma lakosság elleni rasszista támadások sem ritkulnak. A diszkrimináció és a faji gyulölködés elleni állami fellépés teljesen hatástalan. Az állampolgársági törvényt a brüsszeli eurokraták elfogadhatatlannak tartják, mivel az továbbra sem biztosít állampolgárságot a Csehországban élôk jelentôs része, többségükben cigány kisebbséghez tartozók számára, akikkel szemben a törvény nyíltan diszkriminatív.
Noha a jelenést simulékonyan diplomatikus és udvarias euronyelvbe beszélve csomagolták, az éles bírálat emlékeztet arra a „makarenkói” pofonra, amelyet Brüsszel néhány hónappal korábban kevert le a másik tagjelöltnek, Lengyelországnak. Az üzenet mindazonáltal félreérthetetlen: ha ezek az országok csatlakozni akarnak, akkor ideje összekapniuk magukat, és komolyan venniük az unió elvárásait.
A prágai balfácánok
Nos éppen ez az, ami most Prágában láthatólag nem nagyon jön össze: vagyis hogy összekapják magukat, és összehangolt terv szerint elkezdjék a felkészülés aprómunkáját. Tavaly három kormány váltotta egymást, köztük egy fél évig regnáló, mindenféle demokratikus felhatalmazás nélkül botladozó ügyvezetô kabinet. A politikusok vég nélküli és idôrabló személyes torzsalkodásai láttán a megfigyelônek az a benyomása, hogy egy banánköztársaságban -tévelyeg, ahogyan ezt Václav Havel köztársági elnök a minap szóvá is tette.
A Prágában tevékenykedô diplomáciai testület képviselôinek tapasztalatait és véleményét ismerve nem meglepô, hogy az említett jelentés olyan keményen fogalmaz. Az egyik tagország diplomatája például nemrég arról számolt be, hogy kormánya felajánlotta: ingyen vállalja cseh köztisztviselôk képzését, hogy ezzel gyorsítsák föl a felkészülésüket az EU-jogszabályok majdani alkalmazására. Az ajánlat bizonyos magas rangú és több évtizedes tapasztalattal bíró EU-szakemberek közremuködését helyezte kilátásba. A cseh felelôs szervek azonban elutasították ezt a gesztust, mivel nem tartalmazott utalást külön pénzadományra is. A tudás és a szakirányú ismeretek átadására vonatkozó ajánlatok, ha nem jár velük készpénz, kevés figyelmet keltenek a cseh minisztériumokban.
Nem valami kecsegtetôk egy másik eurodiplomata tapasztalatai sem a Cseh Mezôgazdasági Minisztériumról. „Csak egy ember van abban a minisztériumban, akinek legalább halovány sejtése van arról, miben is áll a közös mezôgazdasági politika. Amikor Brüsszelbôl meghívást kap a minisztérium, hogy küldjön továbbképzésre egy munkatársat, minden alkalommal ugyanez a derék kolléga utazik. Néha akkor is valami brüsszeli szemináriumi szobában ücsörög, amikor éppen delegáció érkezik Prágába, hogy az agrárügyekrôl cseréljen eszmét. Ilyenkor a minisztériumban széttárják a kezüket: sajnáljuk, de az EU-ügyekben járatos szakértônk éppen nincs a városban. A delegáció tagjai hiába próbálnak szóba elegyedni az asszisztensével, neki fogalma sincs semmirôl, így az egész út kidobott idô és pénz. Azt pedig a jóisten ne adja, hogy ez a kiváló férfiú netán autóbalesetet szenvedjen, mert az évekre visszavetheti a csatlakozási tárgyalásokat.”
A szomorú helyzet az, hogy ezek nem elszigetelt esetek. A csatlakozási elôkészületek és tárgyalások körül sürgölôdô nyugati diplomaták közszájon forgó anekdotái hasonló élményekrôl tanúskodnak. Az utóbbi néhány évben Prágának sikerült kivívnia az „élenjáró eurológós” minôsítést a nemzetközi diplomáciai közvéleményben, és ma ott tartunk, hogy a csatlakozásra való felkészülésben az egykori kedvenc Csehország az általános megítélés szerint messze leszakadt a két mai üdvöskéhez, Magyarországhoz és Észtországhoz képest.
Szamár a végállomáson
A lehangoló jelentéssel kapcsolatos elsô reakciók nem kevésbé lehangolók: ahelyett hogy a jelentést és a beleszôtt, nem is burkolt figyelmeztetést komolyan vennék, az érintettek, a politikusok, a pártok és a kormányzat heves taglejtésekkel mutogatnak egymásra. Sokan pedig úgy vélik, hogy a jelentés eltúlozza a problémákat. Nagyjából ugyanôk azt is állítják, hogy Csehország még mindig megelôzi a többi reményteljes aspiránst. Ki tudja, talán Törökországra gondolnak. Akárhogy is van, az igazságügyi reform, a közigazgatás reformja, illetve a széles népi körökben utált roma közösség ügyeinek megoldása egyik nagy politikai párt napirendjén sem foglal el elôkelô helyet manapság, a szenátusi és helyhatósági választásokra készülôdôben. Természetesen mindezek az ügyek a választóközönség körében sem szerepelnek a legfontosabb megoldandó kérdések között. Ugyanakkor ez a választóközönség szinte egységesen és türelmetlenül sürgeti és várja a belépést az unióba. A legutóbbi felmérések szerint a választók háromnegyede óhajtja a csatlakozást, méghozzá olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. De az egyszeri szavazót nem kell, hogy izgassák a csatlakozás részletkérdései. Mostanáig, vagyis az Európai Bizottság jelentésének közzétételéig a közvélemény úgy vélte, hogy választott képviselôi képesek megtalálni azokat a szakembereket, akik olajozottan lebonyolítják az egész folyamatot. Most pedig azt kellett látniuk, hogy azok, akiket bizalmukkal tüntettek ki, befuccsoltak. Ennek a felismerésnek pedig megjósolhatatlanok a politikai következményei.
Lengyelország kiábrándító
vendége
Az még önmagában nem lenne tragikus, ha pusztán arról lenne szó, hogy a cseh politikusok és kormányszervek gyengélkednek. Az elôbb vázolt helyzetképnek egy másik, egyideju esemény, a német kancellár lengyelországi látogatása adott sötétebb árnyalatot. Schröder mondanivalója, amely hidegzuhanyként érhette az oktalanul bizakodó közép- és kelet-európai közvéleményt, ugyanis rávilágított az európai integráció nyomorúságos állapotára. A kancellár szavai nem hagytak kétséget afelôl, hogy az új német álláspont szerint megtörténhet, hogy az EU még jó ideig csak 15 tagállamot fog számlálni. „Elôdömmel ellentétben – mondta Schröder – bennem nincs meg a képzelôerô ahhoz, hogy bármely idôpontot megnevezzek.” Szinte hallani lehetett a lengyel keblekbôl felszakadó panaszos sóhajt.
1995-ben Helmut Kohl még 2000-et jelölte meg, mint Lengyelország csatlakozásának alkalmas idôpontját. Igaz, késôbb ô is visszakozott, és a – legalábbis számunkra – várva várt eseményt néhány évvel késôbbre helyezte kilátásba. Schröder baljós nem-jóslata azt üzeni a lengyeleknek és térségbeli sorstársaiknak, hogy az integráció újabb, ezúttal már kiszámíthatatlanul hosszú késést szenvedhet, és Európa ismét pórul járó hátsó udvara arra ítéltetik, hogy tovább libikókázzon a (viszonylag) civilizált és virágzó Európa és az összeomló rémületes óriás, Oroszország között.
A dátum meghatározásának elmaradása nem csak a közép- és kelet-európai ország megviselt lakosai számára lesújtó hír. Magában az unióban is bizonytalanságot szül, ráadásul az uniós csatlakozást pártoló, ámde szánalmasan szerencsétlenkedô és inkompetens cseh és lengyel politikusoknak most már van mire hivatkozniuk, amiért képtelenek a csatlakozást érdemben elômozdítani. „Ugyan minek strapálnánk és gyötörnénk benneteket ezzel az egész jogharmonizációval, a reformokkal meg a költségvetési megszorításokkal – mondogatja nem egy közülük máris –, ha azok ott Brüsszelben még azt sem tudják eldönteni, vajon kellünk-e nekik egyáltalán.” Ez a kitekert logika, mintegy felmentést adva a reformok elmaradásáért, Csehországban máris megjelent a politika felázott porondján, és könnyen elvezethet nem pusztán az EU-, hanem általában a Nyugat-ellenes radikalizmus térhódításához.
Mivel az EU képtelen volt dulôre jutni az bôvítés ügyében, cserébe sokéves huzavona után végül gyorsított NATO-csatlakozást ajánlott a régió három országának. (De nem ötnek, ahogy az eredetileg ígérték: Szlovénia és Észtország hoppon maradt. Hogy Romániát, amelynek meg sem ígérték, ne is említsük.) A NATO-csatlakozás azonban nem helyettesíti az uniós csatlakozást, és nem is egyenértéku azzal. A belépés az Európai Unióba hatalmas gazdasági elônyökkel jár, hiszen megnyílnak a piacok, és nem utolsósorban a fejlesztési alapok. Az pedig nehezen tagadható, hogy a térség politikai stabilitásának legfôbb garanciája hosszú távon az általános jólét növekedése. Az újdonsült NATO-tagság ezzel szemben csak növekvô katonai kiadásokkal ajándékozza meg a helybélieket, ez pedig magasabb adókat vagy romló közszolgáltatásokat jelent. Csupa olyasmit, amibôl már így is elegük van.
Várószoba, illúziók nélkül
Európa boldogabbik fertályán a bôvítés kérdésében elbizonytalanodó politikusok a szavazóikra hivatkoznak. Tény, hogy a gazdasági visszaesés nemcsak az ismert euroszkeptikusokban kelt félelmet, hanem azokat is óvatosságra készteti, akik eddig a bôvítés elkötelezett hívei voltak. A magas munkanélküliség aggasztja a szakszervezeteket és a balközép kormányokat, akiknek rémálmaiban megjelent a Keletrôl áradó olcsó munkaerô képzete. Hiába a megannyi elemzés és tanulmány, amely kimutatja, hogy ezek a félelmek enyhén szólva túlzottak, ezzel a vízióval ma könnyu szavazókat toborozni.
Ezek a félelmek azokban az országokban a legerôsebbek, amelyek a „határzónába” esnek, azaz Németországban és Ausztriában. Ausztriában a növekvô munkanélküliségról szóló politikai disputát már sikerült finom megoldással az integrációs vitával összefüggésbe hozni. Az új német kancellár véleményét pedig már ismerjük. Viszont félô, hogy a közvélemény türelme Közép- és Kelet-Európában sem fog örökké tartani: a hiábavalónak vélt áldozatok miatti csalódás és a kilátástalan várakozás emitt is a radikális pártok karámjába terelheti a szavazókat. És az sem Keleten, sem Nyugaton nem lesz jó.
(Fordította Mink András)
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu