A Los Angeles-i olimpia bojkottját fölfoghatjuk úgy is, mint kicsinyes bosszút a moszkvaiért, amelyet a távol maradó országok a szovjet hadsereg afganisztáni bevonulása elleni tiltakozással indokoltak. Ismerve a szovjet vezetôk szellemi és erkölcsi képességeit, ez a reduktív hipotézis nem is lenne teljesen valószínutlen. Azonban a tapasztalat azt súgja, hogy ezek a nem túl okos, de végtelenül gonosz és dörzsölt öregemberek soha semmit nem tettek csak dacból vagy bosszúból.
A birodalom történelme során ritkán állt olyan csehül, mint 1984-ben. Az afganisztáni háború, amely már csaknem fél évtizede emésztette az anyagi, emberi és politikai erôforrásokat, teljes csôd volt, amelybôl ráadásul kimenekülni sem lehetett. Lengyelországban a katonai diktatúra sem tudta eltiporni a Szolidaritást. A fegyverkezési versenyben sem állt jól a szénájuk. Nem tudták megakadályozni a Pershingek viszonttelepítését. A hadi elektronika bôdületes fejlôdésével a zsíros kenyéren tartott szovjet tudomány már végképp nem tudott lépést tartani. Mindenfelé kudarc, züllés, lerohadás, ravaszkodó, alamuszi csatlósok. A birodalom élén pedig egy magatehetetlen vénember, Konsztantyin Csernyenko, aki átmeneti uralkodását a palotai klikkek közötti állóháborúnak köszönhette. Kellett valami. Egy gesztus, ami nem kerül sokba, nem kockázatos, mint például egy háború, mégis eléggé sokkoló, és egyben a kifelé ácsingózó szövetségesekkel is meg az ellenféllel is tudatja, hogy azért még ôk az urak a háznál. A Los Angeles-i olimpia bojkottja mindezekre tökéletesen alkalmas volt. Sôt titkon talán még abban is reménykedtek, hogy maga Reagan is belebukik a presztízsveszteségbe, és 1985 januárjától esetleg valami puhább fából faragott demokratával folytathatják a nagy történelmi sakkjátszmát. Az is meglehet, hogy a bojkott üzenet volt a hazai békétlenkedôknek is, akik makacsul holmi reformokat sürgettek.
A kockázat nem volt túl nagy. A Szovjetunió böcsülete a koreai gép lelövése után sokkal foltosabb már nem lehetett volna. Hogy kárba vész néhány ezer ember többéves kemény munkája, hogy odavesznek a reményeik? Az lett volna a furcsa, ha ez bárkit is érdekel az SZKP Politikai Bizottságában. Az egyetlen igazi kockázat az volt, hogy a szövetségesek engedelmesek lesznek-e, és csatlakoznak-e a bojkotthoz. Ha nem, az végzetes lehetett volna. 1984 tavaszán Csernyenko pártfôtitkár Todor Zsivkov, Wojciech Jaruzelski, Kádár János, Gustav Husak, Erich Honecker kezébe tette le saját és birodalma sorsát. (Ceausescu Romániája ebben a tekintetben nem számított. Ezt Moszkvában tudták, Nyugaton furcsa módon nem.) Ha ezek akkor összebeszélnek, megbuktathatták volna a szovjet rezsimet. És vele együtt saját magukat. Persze hogy nem tették.
A szovjet olimpiai bizottság 1984. április 8-án, alig másfél hónappal a nevezési határidô elôtt tiltakozott a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnál, hogy az Egyesült Államokban „széles köru kampány indult a szovjet részvétel ellen, különféle reakciós, emigráns és vallási csoportok szervezkednek, és olyan hamis állításokat is terjesztenek, hogy a szovjet küldöttség részvétele Amerika biztonságát veszélyezteti”. (A naiv amerikai szervezôk erre biztos olyasmit próbáltak dadogni, hogy hát ez egy szabad ország, itt mindenki azt szervez és azt mond, ami neki tetszik, pláne ha emigráns.) A szovjet nyilatkozat felhívta a figyelmet arra is, hogy Reagan elnök korábban írásban szavatolta a verseny résztvevôinek és vendégeinek biztonságát, valamint kifogásolta, hogy a moszkvai amerikai követség vízum kiadása céljából bekérette a szovjet olimpiai küldöttség tervezett névsorát, holott – így a közlemény – „az olimpiai igazolvány olyan dokumentum, amely följogosít a rendezô ország határainak átlépésére”. A feltáró munka bizonyára fényt derít majd arra, hány ügynököt akartak így az oroszok Amerikába csempészni, mint tudósítót, sportdiplomatát. Sôt talán arra is, hogy szándékosan provokálták az amerikai külügyminisztériumot közismert kémek nevezésével.
Néhány napon belül a Varsói Szerzôdés nemzeti olimpiai bizottságai sorban osztották a szovjet bizottság aggodalmait a szovjet sportolók biztonságáért. A MOB április 13-án fogadott el sajnálkozó nyilatkozatot Buda István államtitkár elôterjesztése alapján, amelyben kifejezték reményüket, hogy minden rendbe jön. A magyar sportolók felkészülése eközben zavartalanul folyik tovább – így a magyar közlemény.
Egy ideig úgy látszott, hogy tényleg minden rendbe jön. Április 16-án maga Marat Gramov, a szovjet OB elnöke jelentette be, hogy nem tervezik a játékok bojkottját, de azért hozzátette, hogy a „szovjet sportközvélemény változatlanul aggódik a játékok légköre, körülményei és elôkészítése miatt”.
A NOB április végén Lausanne-ban megtárgyalta a szovjet kifogásokat, és úgy látszott, hogy mindenben sikerült megállapodni. Buda elvtárs ennek ellenére is csak ennyit mondott május 1-jén egy hallgatói kérdésre: „Bízunk abban, hogy a Los Angeles-i olimpián a magyar csapat és mindenki részt vesz.”
A Magyar Hírlap május 6-án azzal a megnyugtató hírrel állt elô, hogy a Szovjetunió 1200 órányi musoranyagot vásárolt az amerikai Netcom telekommunikációs társaságtól.
Május 7-én indították az olimpiai lángot Görögországból. Másnap becsapott a ménkô: bejelentették a szovjet bojkottot. A UPI megjegyzi, hogy a szovjet bejelentést a csatlós országok egyelôre kommentár nélkül közölték, viszont hozzáteszi azt is, hogy már hat hete intenzíven folyik a kulisszák mögött bizonyos „alternatív” játékok elôkészítése. Egyedül a románok sietnek bejelenteni, hogy a szovjet lépés nem érinti az ô részvételüket. A hírügynökségi jelentés megemlíti, hogy a magyar csapat már hetekkel korábban lefoglalta a repülôjegyeket a Panam légitársaságnál.
Az elsô kelet-európai reakciók némi zurzavarról árulkodnak. Senki nem ejtett szót arról, szándékában áll-e csatlakozni a bojkotthoz. Néhány hivatalnok nyilatkozata arra utal, hogy a döntés mindenkit meglepett – a románokat leszámítva (különben hogyan vehette volna magának a bátorságot egy harmadosztályú román sporthivatalnok, hogy a nemzetközi sajtóban csípôbôl visszautasítsa a csatlakozást a bojkotthoz). A NOB lengyel tagja arról beszélt, hogy a szovjet sportolók távolmaradása nagy veszteség. Még a keletnémet sportfunkcionárius sem tud arról, hogy országa csatlakozna a bojkotthoz. A szovjet propaganda természetesen azt állítja, hogy minden ország szabadon dönt arról, mit tesz. Viszont tény, hogy az április elején föleresztett szovjet lufit a biztonság és az esélyegyenlôség hiányáról mindegyikük továbbfújta. Nem lehet tehát megállapítani, hogy összehangolt lépésrôl volt-e szó, és a varsói tagországok taktikai okokból tanúsítottak meglepetést, vagy valóban váratlanul érte ôket a szovjet lépés. Mindkét változatra lenne magyarázat. És hát ott van az a talányos hír, hogy már másfél hónapja szervezik a késôbb „Barátság Játékokra” elkeresztelt valamit.
A bojkott stafétáját elôször a bolgárok veszik át május 9-én. A bolgár reakció viszonylag gyors, és teljesen paralel. Lényegében megismétlik a szovjet vádakat. A következô néhány napban további hat szövetséges jelenti be a bojkottot, Vietnam, Laosz, Afganisztán, Mongólia és az NDK, 12-én pedig egy újabb fontos szövetséges, Csehszlovákia. A lengyelek és a magyarok hallgatnak. A Magyarország címu hetilapban Oltványi Tamás és Árvay Sándor már a következô héten terjedelmes cikkben elemzik a természetesen indokolt szovjet lépéshez vezetô hosszú folyamatot, de még csak leíró jelleggel. A magyar álláspontról nem esik említés.
A bojkott bejelentésével egészen 16-áig várnak. Ugyanezen a napon csatlakoznak a lengyelek is. Buda elvtárs a rádióban is beolvassa a magyar álláspontot: „A szocialista országok olimpiai bizottságai síkra szálltak azért, hogy az olimpián maradéktalanul érvényesüljön a népek közötti béke és barátság eszméje, és szunjön meg a szocialista államok elleni uszító propagandahadjárat… Sajnálattal kellett megállapítani, hogy a szocialista országok jó szándékú felhívásai nem találtak kellô megértésre. Az Egyesült Államokban tevékenykedô bizonyos szélsôséges politikai körök a versenyek elôkészületeit továbbra is a Szovjetunió és a szocialista országok elleni propaganda céljaira használják fel. A Magyar Olimpiai Bizottság osztja a Szovjetunió és más szocialista országok olimpiai bizottságainak aggodalmait, és szolidaritást vállal a döntésükkel. Megállapítja, hogy változatlanul nem szavatolják megfelelôen valamennyi ország sportolóinak biztonságát és a versenyek zavartalan megtartását…”
A híradások szerint a MOB ülése egész nap tartott. A szavazás végül egyhangú volt. Nem úgy, mint Lengyelországban, ahol szokatlan módon csak szótöbbséggel született meg a döntés, amire a nyugati hírügynökségek külön felhívták a figyelmet. A csatlakozás késleltetése és a szöveg egyik lehetséges olvasata is távolságtartást éreztet. A magyar közlemény nem az amerikai kormányt említi mint fô felelôst, hanem bizonyos „ott tevékenykedô” – tehát nem is feltétlenül echte amerikai – szélsôséges köröket. A MOB nem veszi magára az állítólagos antiszocialista propagandát, pusztán osztja mások – hogy pontosan kik, az homályban marad – ezzel kapcsolatos aggodalmait, és szolidaritást vállal döntésükkel. A lengyel közlemény is csak szolidaritásról szól, nem pedig értékelési azonosságról. Nem állítja tehát, hogy Magyarországot sértô propagandáról lenne szó, és azt sem, hogy ez kifejezetten a magyar sportolók biztonságát veszélyeztetné. A szöveg az amerikai kormánynak is üzenet, mi mentünk volna, de nem engedték. Mindez persze sovány vigasz azoknak a sportolóknak, akiket megfosztottak a részvételtôl.
A tájékoztatáspolitika is meglehetôsen hanyag munkát végzett. A nyomda csigalassú ördöge kiszúrt a cenzorokkal. A május 16-i magyar bejelentés idején már valószínuleg le volt adva az Interpress Magazinban futó és a magyar olimpiai esélyeket latolgató cikksorozat aktuális darabja, amely a júniusi számban annak rendje és módja szerint napvilágot is látott. Bár lehet, hogy már ez sem volt véletlen. Az viszont már bizonyosan nem volt az, hogy a Nemzeti Bank az elôzetes terveknek megfelelôen, a Magyar Közlönyben is hivatalosan közzétéve (1984. augusztus 1.) kibocsátotta az 1984-es nyári olimpiai játékok alkalmából készült ezüst emlékérmet, ötszáz forintos címletben. A hivatalos közlemény szerint az érmébôl 20 000 darab verhetô. Nem tudni, hogy vertek-e annyit, és abból mennyit adtak el.
A hazai pártsajtó nem csatlakozott az olimpiát lejáratni igyekvô széles köru szovjet propagandakampányhoz. A szovjet lapokban rendszeresen jelentek meg írások a Kaliforniában dühöngô fajgyulöletrôl és bunözési hullámról, McDonald’s éttermekben lövöldözô sorozatgyilkosokról, az elviselhetetlen közlekedési dugókról, a forró szmogban fuldokló városról és a szemérmetlen árakról. A Népszabadságban mindössze egy írás jelent meg augusztus 8-án Los Angeles: Bandák háborúja címmel. A cikk a BBC egyik dokumentumfilmjére és a The Listener címu lapra hivatkozva kínál rövid betekintést Kenneth „Teknôc” Johnson és Pat Raminez kalandjaiba – aláírás nélkül. Ettôl eltekintve a magyar tudósítók tárgyszeruen számoltak be az olimpia légkörérôl és az eseményekrôl.
A magyar ellenzéki sajtó természetesen tiltakozott a MOB döntése ellen. A Hírmondó május–júniusi számában szerkesztôségi cikk cikizi a magyar vezetés gyávaságát, a Külön-Beszélô 1984. júniusi száma pedig nyílt levelet közöl, amelyet 26 munkásember írt alá és küldött el az MSZMP KB-nak: „Mélyen felháborított bennünket, hogy olimpikonjaink politikai megfontolások végett nem vehetnek részt az 1984. évi nyári olimpiai játékokon. Sértônek érezzük, hogy a sportot szeretô magyar emberekkel szemben, az általuk adott és megtermelt olimpiai hozzájárulást ilyen méltatlanul kezeli a Magyar Olimpiai Bizottság… Szeretnénk, ha nem taposnák sárba egy nemzet munkáját, hitét, becsületét, melyet Önök is élveznek.” Ezzel egy idôben aláírás-gyujtési akció is indult Magyarok az olimpiáért elnevezéssel, melyhez 300-an csatlakoztak. A Muszaki Egyetemen köröztetett tiltakozó ívet 400-an írták alá.
Végezetül röviden a pótjátékokról.
A megegyezés szerint a bojkottáló országok
városaiban ún. A kategóriás versenyeket szerveznek
az olimpia elôtt és után, így kárpótolandó
a sportolókat. Buda István utalt rá, hogy ezek a játékok
alkalmat adnak az olimpiai sikerekre félretett pénzjutalmak
kifizetésére is. „Ezeken a viadalokon ünnepélyes
külsôségek között, tehát a nemzeti zászlót
felvonva, a himnuszt eljátszva adják át a gyôzteseknek
az érmeket – fejtegette Buda elvtárs. A másnapi lapokból
azt is meg lehetett tudni, hogy a Szovjetunióban kilenc, Magyarországon
pedig négy ilyen verseny megrendezését tervezték,
de még Mongóliára is jutott kettô. Továbbá
azt is, hogy „ezek a versenyek várhatóan olyan magas színvonalúak
lesznek, mint a világ- és az Európa-bajnokságok”.
A versenyeken 350 magyar sportoló indítását
tervezték. Hiába. Arra emlékszünk, hogy Carl
Lewis Los Angelesben négy aranyérmet nyert. Azt ma már
a kutya sem tudja, hogy ki nyerte Kurszkban a lólengést.
Pedig biztosan az is nagyon szép gyakorlat volt.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu