Ezekben a szavakban nagyon sok az igazság – talán azt leszámítva, hogy Andropov az utolsó pillanatban húzta volna elô a „pakliból” Kádár Jánost. Bár néhány hónappal korábban még valóban Rákosi Mátyásról zengett ódákat a moszkvai pártközpontnak meg a külügynek írt jelentésekben. Nagy Imrét pedig valamilyen oknál fogva kezdettôl ki nem állhatta. Andropov volt az, aki Szuszlov budapesti szemleútja alatt Nógrádi Sándor tábornok társaságában felkereste a magyar kormány fejét a Kútvölgyi úti kórházban, és megkísérelte rávenni, hogy távozzon posztjáról, lehetôleg minél gyorsabban és „zökkenômentesen”.
Andropovnak késôbb az elöljárói elôtt meg kellett magyaráznia a budapesti „gikszert”. Így született fantáziájában a legenda, miszerint a magyar „ellenforradalmárok” a budapesti szovjet követséggel átellenben kommunistákat feszítettek keresztre az e célból gallyaiktól fosztott fákon. Ezért kellett közbeavatkozni… Ám a nehéz napok kikezdték az Andropov házaspár egészségét. A férfi szívrohamot kapott, az asszony idegei pedig átmenetileg felmondták a szolgálatot.
A jelek szerint Andropov távozását valójában más okok motiválták. Mikojan állandóan panaszkodott Moszkvában a nagykövet magyarországi túlkapásai miatt, és Hruscsov sem bízott benne maradéktalanul, mivel (teljes joggal) Molotov favoritjának tartotta. Sôt mihelyt Kádár Jánosnak valamennyire megerôsödött a helyzete, a kulisszák mögött ô is intrikálni kezdett a szovjet helytartó ellen, aki pedig kimenekítette ôt Budapestrôl – késôbb azonban túlságosan sokszor igyekezett irányítani, és így kellemetlenné vált a jelenléte.
A leendô szovjet pártfôtitkárt azonban nem volt könnyu elmozdítani, mert akadtak befolyásos protektorai a Kremlben. Fôleg Otto Kuusinen, a Komintern veteránja, az idôközben megszunt Karél–Finn Szovjet Köztársaság egykori feje. (E gyéren lakott kompországban Sztálin utasítására az 1950-es évek végén szinte a teljes politikai vezetô garnitúrát börtönbe vetették a politikai rendôrség emberei; amint ez nemrég kiderült, éppen Andropov hathatós közremuködésével.)
Az egykori szovjet nagykövetnek Kuusinen mellett érdekes módon már 1956-ban is a Lubjanka vezérkara volt a legfôbb támasza. Azt azonban ekkor még aligha hihette, hogy mint a KGB elsô emberének, egyszer majd neki is járni fog a tábornoki uniformis. A szovjet korszak történetében rendkívül hosszú idôt töltött a Lubjankán: tizenöt álló évet. Ezalatt szinte tökélyre vitte a lehallgatást; még az elhízott, öregedô szovjet apparatcsikoknak a szolgálatkész bárisnyákkal a hivatali íróasztalokon töltött fantáziátlan pásztoróráit is rögzítette, hátha egyszer jó lesz valakit megzsarolni… Hatalmas kartotékrendszert készíttetett a valódi meg a potenciális másként gondolkodókról. Üldözte a soknemzetiségu birodalom valamennyi nációját, de fôleg a zsidókat, az egykori Volga-németeket és a tatárokat. Fegyverrel és pénzzel támogatta a nemzetközi terrorizmust; szovjet állampolgárokat, sôt jó néhány külföldit is eltétetett láb alól, és hozzálátott, hogy újra kiépítse a Hruscsov uralma alatt szerinte megengedhetetlen korhadásnak indult szigorított munkatáborok birodalmát.
Andropov notórius hazudozó volt. És nagyon ravasz. Noha anyai – de lehet, hogy mindkét – ágon nem árja ôsöktôl származott, gondosan titkolta ezt. Hamis születési adatokat adott meg a fônökeinek. Senki nem tudta, kik a szülei.
S hogy nincs érettségije. Arról viszont már suttogtak a beosztottai, hogy Andropov vén fejjel berendeltette fôiskolai tanárait mindenki által rettegett hivatalába, hogy „levizsgáztassák”. Így jutott diplomához. Hétpecsétes titok volt az is, hogy elsô házasságából származó nagyobbik fia kábítószeres, köztörvényes bunözô, a kisebbik pedig – akit egy alkalommal büntetésül hosszabb idôre Magyarországra zavart „Kossuth Lajos életútjának tanulmányozására” – krónikus alkoholista. De a Lubjankán mindenki tudta, hogy errôl mélyen hallgatni kell. Hiszen a KGB feje nemhogy az országban, de a saját hivatalában is pártolta a besúgást, és számos agent provocateurt küldött munkatársai nyakára. Ha valaki elbukott ezen a próbán, nem volt számára kegyelem.
Ilyen ember volt Jurij Andropov, aki az agyalágyult Brezsnyev regnálásának utolsó idôszakában katapultált a szovjet pártközpontba, hogy azután a halott fôtitkár koporsójánál krokodilkönnyeket hullató gerontokraták ôt emeljék pajzsra. Igaz, a Politbüro elaggott tagjai közül jó néhányan szívesebben voksoltak volna az ártalmatlan pártbürokrata Konsztantyin Csernyenkóra, Brezsnyev egykori irodavezetôjére. De Andrej Gromiko, a szovjet külpolitika sokéves irányítója és Sztálin egykori befolyásos munkatársa, Dmitrij Usztyinov honvédelmi miniszter errôl hallani sem akart. Pontosan tudták, hogy a birodalomnak szüksége van a kemény, sztálinista módszerek továbbörökítôjére.
Ám azzal is tisztában voltak, hogy az 1980-as években ezt a forgatókönyvet már valahogy „el kell adni” a világnak. Ezért azután – még mielôtt az új szovjet országnagy beköltözött volna Brezsnyev irodájába – a KGB dezinformációs részlegével kapcsolatot tartó magasértelmiségiek, köztük Mihail Satrov drámaíró, Jevgenyij Jevtusenko költô, Roj Medvegyev történész „bizalmasan” a Moszkvában dolgozó diplomaták és tudósítók tudtára hozták, hogy Andropov sokkal liberálisabb az elhunyt fôtitkár „héja” barátainál. „Szabad idejében whiskyt iszik, angolul olvas és modern zenét hallgat”, mesélték lelkesen a „Nyugat-barátság” e jelképeit. „És ellenezte az afganisztáni bevonulást”, tették hozzá. „Szaharov akadémikust pedig meg akarta védeni a börtöntôl, és ezért küldte ôt Gorkijba!… Andropov a gazdasági reformok, sôt a politikai liberalizáció híve!”
A legenda máig él, de egyetlen szó sem igaz belôle. Jurij Andropov félholtan is körömszakadtáig ragaszkodott a sztálini Szovjetunióban megélt ifjúsága normáihoz, eszmerendszeréhez. Maga is ennek köszönhette gyors mozgalmi karrierjét, hiszen – számos nemzedéktársához hasonlóan – az 1937-es tisztogatások nyitották meg elôtte az utat. Amikor a hatalmas ország elsô embere lett, nemhogy reformokon töprengett volna, hanem éppen ellenkezôleg: „bekeményített”. Rendôrök vadásztak a hiánygazdaság miatt gyuruzô, végtelen sorokban azokra az alattvalóira, akik nyilvánosan „andropovkának” nevezték az akkoriban árusított olcsó és bunrossz vodkát. Egy délelôtt magam is belekerültem egy razziába a szovjet fôváros egyik mozija elôtt; ennek a rendôri akciónak az volt a célja, hogy a vörös karszalagos civil ruhás belügyesek összeírják a jegyért sorban álló embereket, mert feltételezhetôen lógtak a munkahelyükrôl. Az afganisztáni háborúba eközben az új pártfôtitkár újabb milliárdokat invesztált.
S ne feledjük: az ô uralma alatt lôtték le a dél-koreai repülôgépet, fedélzetén az ártatlan utasokkal.
Ki tudja, merre sodródott volna a Szovjetunió a „reformer” Jurij Andropov uralma alatt, ha a politikus veséje nem mondja fel a szolgálatot? A nagyon primitív, szelíd Konsztantyin Csernyenko, az apparátusi játékok kiváló ismerôje mindenesetre egészen más volt, mint ô. Amíg Andropovot el tudnám képzelni egy kíméletlen, hideg és fôleg alattomos gyilkos szerepében valamelyik James Bond-filmben, vagy mint a „nagy perek” korszakának lélekbúvár kihallgatótisztjét – az is volt, hiszen személyesen készítette elô a brezsnyevi idôk legeredményesebb kirakatperét, Kraszin és Jakir tárgyalását –, addig Csernyenko egy gyerekkoromból emlékezetes vidéki orosz kocsis ismerôsömre hasonlít, aki légnyomást kapott a fronton, s félszeg ember lévén mindenkinek elôre köszönt. Szorgalmasan végigdolgozta a hetet, hogy vasárnap azután tiszta inget öltsön, és alaposan berúgjon.
Csernyenko bábfigura volt, aki többnyire a nyilvános rendezvényeken, de belsô tanácskozásokon is hallgatott, mint a csuka. Huséges típus volt. Sohasem pletykált, és a nehezen fogalmazó, rendetlen Leonyid Brezsnyev válláról hosszú éveket át levette a papírmunka nagy részét. Ha kellett, nôt hajtott fel „az ô Ljonya barátjának”, máskor meg cipelte utána a táskáját. Élete végén, már központi bizottsági titkár korában a legkisebb hidegfuvallatra is megfázott. Mégis eljárt Brezsnyevvel vadászni, vállalva az asztmás embereket különösen megviselô bronchitisrohamokat. Csernyenkónak mindennél fontosabb volt, hogy ott legyen „az Egyes Szám” mellett. Fôleg hogy más ne foglalja el a helyét.
Akik ismerték, azok vagy lenézték, vagy kedvelték. Az utóbbiak sem voltak kevesen, hiszen sokaknak szerzett lakást, másoknak a rosszul tanuló csemetéit bejuttatta valamelyik elit egyetemre, vagy éppen meghozatott egy ritka gyógyszert külföldrôl. És nemcsak a nómenklatúra tagjainak, hanem gyerekkori barátainak is. Szemet hunyt Brezsnyev környezetének gátlástalan harácsolása felett, ô maga azonban se különleges ékszereket, se nyugati autókat nem gyujtött. A készpénzt ugyan szerette, de zsugori ember lévén nem költötte el: a neve alatt megjelent, mások által írt könyvekért meg a Lenin-díjért kapott honoráriumot páncélszekrényébe zárta. Onnan ezt a tekintélyes summát valaki „elkonfiskálta” a halála után.
Mint óvatos duhaj, a politikai hatalmi játékokban Csernyenko csak a pálya szélérôl vett részt. Egyetlen komolyabb szenvedélye akadt csupán, a labdarúgás. A moszkvai Szpartak csapatának ügyeit intézte a kulisszák mögött, s még pártfôtitkár korában is lemondott néhány fontos megbeszélést, ha kedvenc játékosai egy izgalmas mérkôzést játszottak. Amíg az egészsége megengedte, kijárt a meccsekre; ilyenkor egy meleg termoszból végig teát iszogatott a kormánypáholyban, titkára pedig vigyázott rá, hogy kéznél legyen a sál meg a kalucsni.
Halálát egy szerencsétlen orvosi döntés siettette. Kezelôorvosa, Csazov szovjet egészségügyi miniszter egy magaslati kormányvillába küldte, s ez végzetessé vált tüdôembóliát okozott. Viktor Pribitkov, az utolsó „békebeli” fôtitkár irodavezetôje szerint Csazov döntését az vezette, hogy összejátszott az „Andropov-klánnal”, jelesül a hatalomra törô Mihail Gorbacsovval. Csazov emlékiratainak elfogult hangvétele arra utal, hogy a vád legalábbis nem légbôl kapott.
Akárhogy is történt, amikor Konsztantyin Csernyenko pártfôtitkár lett, szellemileg már alaposan leépült. „Lassan már bérletünk lesz a pompás temetésekre”, viccelôdtek a moszkvai belváros lakói, amikor meghalt. S valóban, alig három év alatt három pártfôtitkár, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko távozását nézték végig. Nem is sejtvén, hogy nemsokára egy egész birodalom temetésének lesznek a szemtanúi.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu