Október 30-án egy víztározóban megtalálták Jerzy Popieluszko holttestét, de már elôbb, 25-én ôrizetbe vették a gyanúsítottakat. A hír döbbenetet váltott ki: kiderült ugyanis, hogy a gyilkosok rendôrtisztek, mégpedig az állambiztonsági szolgálat egyházakkal foglalkozó részlegétôl. Grzegorz Piotrowski 33 éves százados, matematikus végzettségu osztályvezetô, valamint két beosztottja, a 29 éves Waldemar Chmielecki fôhadnagy, politológus és a 32 éves Leszek Pekala fôhadnagy, villamosmérnök lett a vádlott, be is ismerték tettüket.
Miért éppen Popieluszkót ölték meg? A Varsó északi részén található Kostka Szt. Szaniszló templom 1947-ben született segédlelkésze 1980-ban vált ismertté, amikor a Szolidaritás lelkes támogatója lett, és rendszeresen misézett sztrájkoló munkásoknak. Késôbb, a szükségállapot alatt és után havonta mondta el „hazafias szentbeszédeit” a Misék a hazáért sorozatban. Ezek során minden alkalommal élesen elítélte a hatalom gyakorlóit, a szükségállapotot, és a nemzet szabadságáért, a bebörtönzöttek kiengedéséért emelt szót. Rendszeresen összevetette a pillanatnyi helyzetet különbözô történelmi pillanatokkal, például 1863-mal, és hangsúlyozta, hogy csak a néptôl származó hatalom szent. „A független Lengyelországért kell harcolni” – mondta, szót emelve a cenzúra ellen, és elítélte az igazságszolgáltatásban dolgozókat, akik „nem mernek szembeszállni a hazugsággal és a hamisságot igazságnak fogadják el”. Ha a szöveget nézzük, az mindig szeretetrôl és emberi méltóságról szól, ráadásul minden mise azzal fejezôdött be, hogy a résztvevôk nyugodtan, csendben távozzanak, ne hagyják magukat provokálni. Ám a pattanásig feszült légkörben az egész együtt kétségtelenül „lázító” hangulatú volt, ébren tartotta az ellenállás szellemét. Ráadásul ha a hívek a pap felszólítására azért könyörögtek, hogy Isten világosítsa meg a bunös parancsokat vakon teljesítô, nemzetükkel szembeforduló emberek elméjét, ez a kivezényelt titkosrendôrök számára nyilván sértôbb és megalázóbb volt, mintha nyíltan szidalmazták volna ôket…
Egy 1984 júliusában kelt vádirat szerint Popieluszko „dicsôíti a volt Szolidaritás Szakszervezetet, azzal próbálja vádolni az állami szerveket, hogy korlátozzák az emberi jogokat, és azzal rágalmazza ôket, hogy hamis, képmutató eszközökkel élnek…” E vádiratból végül egy amnesztia folytán nem lett befejezett eljárás, de a lelkész eltöltött néhány napot ôrizetben. Elôtte átkutatták magánlakását, amelyet örökölt, és ott röplapokat, robbanóanyagot, nyomdafestéket találtak. A pap szerint mindezt a rendôrök vitték a helyszínre, ami könnyen lehetséges. A kormány és a püspöki kar közös bizottságának ülésein az állam képviselôi rendszeresen tiltakoztak Popieluszko muködése ellen, azok közé sorolva ôt, akik „visszaélnek a vallásszabadsággal”. (Alojzy Orszulik püspök, aki állandó résztvevôje volt a közös bizottságnak, egy nemrég megjelent interjúban megdöbbentô dolgot mesélt el: Közelebbrôl meg nem nevezett, „feltehetôleg belügyes zsiványok, akikkel néha találkoztam, …egyszer azt mondták, elôfordulhat, hogy Popieluszko atya megy a vonaton Czestochowába, és egy szép kis baleset éri, pl. kiesik a vonatból.” Ezt egy papnak mondták –
ha nem is a felsô vezetôk, de – hivatalos tárgyalópartnerek.)
A püspökök hol megvédték, hol azt mondták, hogy nem kell felfújni egy-egy fiatalember megfontolatlan kijelentéseit. Kiszczak tábornok, akkori belügyminiszter emlékezései szerint óriási nyomás nehezedett rájuk a párt konzervatívjai és a hatalmi apparátus, az erôszakszervezetek részérôl, hogy ne turjék a lázító papokat, Jaruzelski tábornok pedig memoárjában megjegyzi: Popieluszko „roppantul zavart minket, és az volt a benyomásom, hogy a püspöki kart is”.
Ebben is lehet igazság. A szigorúan hierarchikus katolikus egyház fôpapjai nem szeretik, ha valaki, fôleg egy egyszeru segédlelkész összezavarja az általuk szövögetett szálakat, ráadásul népi hôssé is válik. Tartalmilag nyilván egyetértettek kijelentéseivel, de úgy vélték, és ezt ki is mondták: a politizálás a püspöki kar dolga. Ezért hihetô az az állítás, hogy Popieluszkót Rómába akarták küldeni, egy visszautasíthatatlanul megtisztelô ajánlattal eltávolítva ôt az országból. Mellesleg féltették is, mint látjuk, nem ok nélkül.
Ám a gyilkosság ezt megelôzte. Ha feltesszük a „cui prodest?” kérdést, ezúttal számomra igaznak tunik az az állítás, hogy az akció Jaruzelski és köre ellen irányult. Ôk tudták, hogy Popieluszko távozni fog, és minden erôfeszítésük arra irányult, hogy a társadalommal elfogadtassák magukat, valamennyire bizalmat teremtsenek maguk iránt. Még a pártatlannak tekinthetô amerikai történész, Andrew Michta is azt írja: alig hihetô, hogy a külföldi elismerésre és belsô nyugalomra vágyó lengyel politikai vezetôség rendelt volna el egy olyan bunös akciót, amely éppenséggel egységbe forrasztotta szinte az egész társadalmat a hatalommal szemben. Igaz, létezik egy olyan találgatás, hogy Jaruzelskiék a Moszkvában kedvelt keményvonalas KB-titkárt, a rendôrséget is felügyelô Miroslaw Milewskit akarták volna lejáratni a gyilkosság révén, aki aztán valóban el is tunt a süllyesztôben, én azonban hajlok arra, hogy igazat adjak Kiszczak tábornoknak, aki ezt a körmönfont feltételezést hülyeségnek nevezte.
Az is igaznak látszik, hogy az elôkészítés és a kivitelezés meglehetôsen amatôr volt, különösen hivatásos rendôrtisztekhez képest: számtalan nyomot hagytak, nem voltak rendben az alibik sem. Az egykori belügyminiszter szerint ha ezt központi parancsra csinálták volna, soha nem kerül elô a holttest, és soha nem leplezôdtek volna le a tettesek sem. Kétségtelen: a hatalomnak módjában lett volna elkenni az ügyet, még ha ez nagyon kellemetlen lett volna is. (Néhány más titokzatos haláleset körülményeire és okozóira soha nem derült fény.)
A pártvezetôség és a kormány ártatlanságát és elszántságát azzal igyekezett bizonyítani, hogy már két hónappal a gyilkosság után, 1984. december 27-én elkezdôdött a bírósági tárgyalás. A három közvetlen tettes mellé a 46 éves, jogvégzett Adam Pietruszka ezredest, a Belügyminisztérium fôosztályvezetô-helyettesét ültették a vádlottak padjára mint felbujtót, noha ô – a három gyilkostól eltérôen – a mai napig mindent tagad. A nyilvános tárgyalás tényét még akkor sem becsülhetjük le, ha az államilag irányított rádió, televízió és sajtó manipuláltan adott hírt róla. Hiszen voltak katolikus lapok, amelyek a cenzúra beavatkozásai ellenére valósabb képet adtak, és az egész ország hallgatta a lengyel nyelvu külföldi rádiókat, amelyekbôl mindent meg lehetett tudni. Végül is példátlannak nevezhetô, hogy a politikai rendôrség emberei fölött egy ilyen ügyben nyilvános tárgyaláson ítélkezzenek, amelynek során számos visszataszító részlet derült ki arról, mennyire fütyültek a törvényességre a biztonsági szolgálatnál, és milyen nyugodtan mérlegelték, kit hogyan lehetne eltenni láb alól.
A fô bunös Piotrowski a lelkiismeretes köztisztviselô szerepét játszotta el, akit nem hagy nyugodni az a tudat, hogy a laza jogszabályok és egyes politikusok megalkuvása miatt képtelen teljesíteni feladatát. Hiszen neki meg kellett volna akadályoznia, hogy egyes lázító papok megzavarják a törvényes rendet, de ezt nem tudta elérni. Ezért vette rá fiatal beosztottait, hogy – a törvénysértést vállalva – ijesszenek rá Popieluszkóra. Eszükben sem volt megölni, hangsúlyozta, de „üzemi baleset” történt. Amikor látták, hogy a megvert, megkötözött ember a csomagtartóban megfulladt, ijedtükben dobták vízbe. (Ezzel szemben a szakértôk egy része szerint a pap még élt akkor, de ez nem biztos, hogy látszott, bár alaposabb vizsgálattal megállapíthatták volna a tettesek.) Ezt a taktikát erôsítette a közvádló is, aki a gyilkosok mellett Popieluszkót és az egész katolikus egyházat is folyamatosan vádolta, azt bizonygatva, hogy valóban indokolt lett volna a kemény fellépés ellenük, csak nem olyan törvénysértôen, ahogyan ezt Piotrowskiék tették. A hivatalos sajtó éppen ezeket a részeket emelte ki az ügyész szavaiból.
Ez persze sokat elvesz a nyilvános tárgyalás értékébôl. Hozzátett viszont az, hogy Lengyelországban már akkor létezett a pótmagánvádló intézménye. A Popieluszko családot képviselô négy ügyvéd – köztük Jan Olszewski, aki aztán 1992-ben fél évig egy radikális jobboldali kormány elnöke volt – ugyanolyan politikai fórummá tette a tárgyalást, mint az ügyész, csak ellenkezô irányból: a politikai rendszer egészének népellenességét és embertelenségét igyekeztek leleplezni, egyúttal keményen visszaverve az egyházzal és fôleg a gyilkosság áldozatával szembeni vádakat. Így az éles szócsatákat nem a védôügyvédek vívták az ügyésszel, hanem a pótmagánvádlóként fellépô ügyvédek, ami sajátossá tette az egész eljárást. Ôk azt igyekeztek bemutatni, hogy a politikai vezetôk által szított hangulat kedvezett a bunös tettnek, hiszen napirenden voltak az ellenzékinek tartott személyekkel szembeni merényletkísérletek, provokációk, és Jerzy Urban kormányszóvivô is hol hivatalosan, hol közismert álnevén publicistaként szidalmazott többeket, így Popieluszkót is, akit antikommunista Savonarolának nevezett, miséit pedig gyulöletszeánszoknak.
Az ügyész végül Piotrowskira halált, a másik három vádlottra 25 évet követelt. A bíróság 1985. február 8-án Piotrowskit és Pietruszkát 25–25 évre, Pekalát 15 évre, Chmieleckit pedig 14 évre ítélte, és április 22-én ezt emelte jogerôre a Legfelsôbb Bíróság. Ketten tehát ma is ülnek, bár Piotrowski többször megpróbált szabadlábra kerülni. Ezt elsô fokon kétszer is engedélyezték neki, de aztán a bíróság végül megvonta az engedélyt.
Természetesen senki nem hitte már 1984-ben sem, hogy Pietruszka ezredes lett volna a három tényleges gyilkoson kívül az egyetlen felelôs. A legfelsô politikai vezetôk esetleges bunösségérôl már szóltam, ellenük ez ügyben a rendszerváltozás után sem indult semmiféle eljárás. (Más dolgokban igen, hiszen mind Jaruzelski, mind Kiszczak vád alatt áll, elôbbi például az 1970-es tengerparti sortüzek, utóbbi az 1981. decemberi Wujek-bányabeli sortuz miatt.) Ám a két szint között is többen vannak. 1991-ben készült vádirat két volt rendôrtábornok ellen, egyikük miniszterhelyettesi rangban az egész biztonsági szolgálat fônöke volt. Ám sajnos kiderült: jogállami módon, tisztességes bizonyítási eljárással képtelenség kideríteni, mi történt. Semminek nincs nyoma, fôleg nem írásban, hiába látszik logikai alapon csaknem biztosnak, hogy a két vádlott bunös. Így az ügyet többéves eljárás után a Legfelsôbb Bíróság fellebbezés folytán visszautalta az elsô fokra, és az újabb tárgyalás most, 1999 elején, több mint 14 évvel a gyilkosság után kezdôdött meg. Félô, hogy most is eredménytelenül fog végzôdni.
Popieluszko lelkész pedig jelképpé nôtt. Sírját egykori templomában külföldi államfôk és népes hazai küldöttségek koszorúzzák meg rendszeresen. Ehhez képest mellékes, hogy mi lett volna, ha… – tudniillik vannak, akik szerint, ha élne, ma talán a püspökökkel is szembeforduló szélsôjobboldali papok közé tartozna. Ám mártíriuma értelmetlenné teszi az ilyen spekulációkat. És nyilvánvaló: még ha elfogadjuk is, hogy meggyilkolásában az akkori legfelsô vezetôknek nem volt részük, sôt éppen az ô meggyengítésüket célozta az akció, akkor is tanulság marad, hogy elkerülhetetlenül embertelenné válhat az az államgépezet, amelyben minden eltérô véleményt ellenségesnek és ezért veszélyesnek tekintenek. E tekintetben Jerzy Popieluszko azok szemében is szimbólum, akik nem értettek és valószínuleg ma sem értenének egyet vele.
Részlet Jerzy Popieluszko
általános imájából:
„Imádkozzunk:
– a szabadságuktól megfosztottakért, hogy Isten legyen segítôjük és reménységük;
– a munkájukból elbocsátottakért, hogy Isten különleges áldásával vegye körül ôket;
– a Szolidaritás aktivistáiért, akik ellen büntetôeljárás folyik, hogy e perekben gyôzzön az igazság és az igazságosság;
– mindazokért, akik
a hazugságot és az igazságtalanságot szolgálják,
hogy Isten nyissa fel a szemüket, és segítsen felismerniük
az igazságot…”
Részlet az utolsó hazafias szentbeszédbôl (Varsó, 1984. szeptember 9.):
„A keresztény nevelési rendszer jól vizsgázott hazánk történetének legnehezebb korszakaiban. A második világháborút követô idôszakon végighúzódik a nagy harc az ateista nevelés monopóliumáért, az Isten nélküli nevelésért, azért, hogy Istent kiszakítsák a gyerekek és fiatalok szívébôl. A lengyel katolikus társadalom – legalábbis részben – tisztában van azzal az erkölcsi kárral és veszteséggel, amelyet elszenved amiatt, hogy ateista vallási programot kényszerítenek rá a hívô emberekre. E nevelés hatásait különben gyakran érezzük a mindennapokban. A nevelés folyamatában részt vevô iskolának munkája során a szülôktôl kell függenie, mert a szülôk gyerekeirôl van szó. Nem az állam szüli a gyerekeket, hanem az anyák. Ezért az iskola nem teheti tönkre a gyermeki lelkekben azokat az értékeket, amelyeket a család ültetett be oda. […]
Talán valaki majd politizálást
vet a szememre, de ha az országban a politika a társadalmi
élet minden területére büntetlenül igyekszik
behatolni, annál inkább erkölcsi szempontból
kell tekinteni egyes kérdésekre. A probléma roppantul
nyugtalanító, mert a szóvivô úr (Jerzy
Urban kormányszóvivô – D. A.) sajtóértekezletén
legutóbb elhangzott kijelentésérôl van szó.
Így hangzik: »Egyes büntetôjogi szakértôk
javasolják új büntetések bevezetését
is a büntetô törvénykönyvbe: önálló
büntetésként a közügyektôl való
eltiltást és az ítéletben meghatározott
idôre az országból való kiutasítást
azokkal szemben, akik alkotmányos alapelveink makacs megsértése
révén bizonyítottan súlyos államellenes
buncselekményeket követtek el.« Nem is szólok
arról, hogy a hatalom e jogi lépésével a kora
középkorba lépne vissza. […] De maga az, hogy ilyen
ötlet lengyelek fejében megszülethet, nemzetellenes buntett.
Hiszen a szóvivô úr nem közönséges
bunözôkre gondolt, hanem a haza legjobb fiaira, akik bátran
szembeszállnak a nemzet szellemének megsemmisítésével.
[…]”
(Forrás: ks. Jerzy
Popieluszko: Kazania patriotyczne, Libella, Paris, 1984, 28., 196–198.
o.)
Hitel
1992. február 4-én Kelevéz Ágnes, a Petôfi Irodalmi Múzeum munkatársa fölkereste Domokos Mátyást, aki emlékei és dokumentumai alapján magnóra mondta a kései Kádár-kor legjelentôsebb lapalapítási kísérletének a történetét. Alább Domokos Mátyás visszaemlékezésének és dokumentumainak részleteit közöljük.
Németh Lászlóéknál valamikor a hetvenes években kirobbant egy vita. Illyés szemünkre hányta, hogy nem tudtunk nemzedékké szervezôdni. Ez a mi létünknek a legsúlyosabb kritikája, mert neki az a meggyôzôdése, hogy szellemi értelemben mindig a nemzedékbôl lesz a nemzet. Csoóri azt mondta, hogy ehhez lap kellene. Mire Illyés: tessék megcsinálni. Visszafeleseltünk, hogy úgy beszél errôl Gyula bácsi, mintha nem tudná, milyen lehetetlen feladat ez, amikor minden az állampárttól függ. Ettôl fogva ez folyton fölmerült, hogy meg kellene próbálni. Illyés kijelentette, hogy ha ilyesmire sor kerülne, akkor ô elvállalja ennek a szellemi fôvédnökségét.
Illyés egyre gyakrabban tapasztalta ugyanis, hogy bizonyos nézeteinek, amelyeket élete utolsó korszakában az összmagyarság jövôje és túlélése szempontjából a legfontosabbaknak tartott, egyre nehezebben tud fórumot találni. Nem tudta vagy nem akarta tudomásul venni, hogy ugyanaz a kéz zárja el ezt a fórumot is, amelyik az ô keze után nyúl kézfogásra. Azt gondolta, hogy ha van egy lap, amely nem azoknak a kezében van, akikkel ô folyton ütközött alacsonyabb szinteken, az Élet és Irodalomnál vagy a Népszabadságnál, akkor ez a retesz sem fog muködni.
1982. november 2-án volt Illyés nyolcvanéves. Ebbôl az alkalomból gyultünk össze november 1-jén Németh Lászlóné meghívására. Az ünnepelt az Illyés Gyula élete képekben címu könyv Németh családnak dedikált példányába beleírta és a jelenlévôkkel aláíratta a következôket:
„Midôn a Hitelt megalapítottuk: Németh Ella, Kodolányi Gyula, Kis Ferenc, Csoóri Sándor, Czine Mihály, Illyés Ika, Illyés Gyuláné, Gombos Katalin, Sinkovits Imre, Sütô András, Sütô Andrásné, Ács Margit, Ablonczi László, Domokos Mátyás, Szabó Magda, Elek István, Kis Ferenc, dr. Lakatos István, Németh Ágnes.”
Köpeczi Béla muvelôdésügyi miniszter elôzetes tárgyalások után egy október 11-én kelt levelében kérte a lap kiérlelt tervezetét. Ezt már Hitel címmel adták be, hiszen egy jóhiszemu szellemi hitel megelôlegezése nélkül nem képzelhetô el a lap, mivel 1949 óta ez lett volna az elsô lap, amelyet nem az állam indít, nem az állam szervez, és nem az állam tart a kezében.
„Megjelenik kéthetenként négy és fél ív terjedelemben. (…) Szerkesztôbizottság elnöke Illyés Gyula, tagjai Csoóri Sándor, Csurka István, Hanák Péter, Hernádi Gyula, Karinthy Ferenc. Felelôs szerkesztô Domokos Mátyás. Rovatvezetô kijelölésére az engedélyezés után kerül sor. Az elképzelt munka félannyi státust kíván, mint amennyi az Élet és Irodalom muködéséhez szükséges. Tisztelettel: Kis Ferenc, Budapest, 1982. november.”
Ehhez volt egy kísérôlevél:
„Tisztelt Köpeczi elvtárs!
(…) mi is úgy látjuk, hogy a mainál kevesebb folyóirat is elég volna, ha jobban dolgoznának, de nem nevezhetjük meg azt, amelyiket átalakításra szánhatnánk. Ez a döntés túlesik illetékességünk körén, továbbá azért sem, mert nem egyik vagy másik fölújítása a célunk, hanem egy új fórum életre hívása. Ez úgy is lehetséges volna, ha néhány létezô folyóirat költségeinek bizonyos hányadát erre a célra átcsoportosítanók. A (…) a továbbiak során lapunk ügyét részünkrôl a felelôs szerkesztônek javasolt Domokos Mátyás képviseli. Tisztelettel Kis Ferenc, Budapest, 1982. november.”
Illyés mindig azt mondta, hogy semmi értelme szaporítani a szépirodalmi folyóiratok számát, erre vonatkozik a levélben az, hogy van untig elegendô belôlük, hanem egy közéleti lapra volna most már szükség, amely azokra a közügyekre reagál, az ország fájdalmas problémáira, amelyeket hallgatás vesz körül. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy ez kétheti lap legyen.
Én errôl nem is tudtam, hogy ezt a tervezetet és a levelet Kis Feri elküldte, és abban ô kinevezett engem egy nem létezô folyóirat felelôs szerkesztôjének és az ügy képviselôjének.
1983. január 6-án jártam Köpeczi Béla muvelôdési miniszternél a lap ügyében. Köpeczi azzal kezdte, hogy technikailag szinte megoldhatatlan a kéthetes vetésforgó beillesztése a nyomdai és terjesztési struktúrába, másrészt a kéthetenkénti megjelenés „indokolatlan elônyhöz” juttatna minket a „másik oldallal”, Lengyel Balázsékkal szemben, akik ugyancsak ekkor próbálkoztak az Újhold feltámasztásával. Inkább havi lapban kellene gondolkodnunk nekünk is, mondta Köpeczi, én pedig azzal érveltem, hogy már a kéthetenkénti megjelenéssel is indokolatlan hátrányt vállalunk például az ÉS-sel az Új Tükörrel és valamennyi orgánummal szemben, amelyek hetente vagy naponta kifejthetik az álláspontjukat. Köpeczi föltett még néhány ideológiai tesztkérdést, és az iránt érdeklôdött, hogy kik csinálnák gyakorlatilag a lapot? Akkor is és késôbb is következetesen azt válaszoltam, hogy nincs értelme a személyi tervezgetésnek, amíg csak egy utópiát képviselünk.
A megbeszélés után Csoórival és Kis Ferenccel fölmentünk Illyésékhez, és ott a konyhában elmondtam, hogy mi történt. Illyés ellentmondást nem turô hangon kijelentette, hogy havi lap nem kell, és megadta az instrukciókat, mint egy hadvezér, nagyon pontosan, hogy mit válaszoljak, amivel én egyébként egyetértettem. Hazajöttem, és rögtön írtam egy levelet Köpeczi Bélának:
„Tisztelt Köpeczi Béla elvtárs! A tegnapi, 1983. január 6-i beszélgetésünk során fölmerült folyóiratlehetôséggel kapcsolatban ígéretemhez híven tájékoztatlak azoknak a véleményérôl, akiknek a nevében nálad járhattam. Nos, egy havonta megjelenô folyóirat lehetôségének a tervében, amelyet a leginkább reális lehetôségként ismertettél, ôk mindannyian a nyilvánvaló megbecsülés jelét látják, és köszönettel nyugtázzák. Beszélgetésünk nyílt hangneme és jó emléke azonban arra kötelez, hogy ne hallgassam el kérdéseiket és ellenvetéseiket sem. Legfôképpen azt az aggodalmat, hogy a beszélgetésünkben körvonalazott terv, illetôleg lehetôség provizórikus elfogadása megítélésük szerint az elképzelt és megálmodott vállalkozás leginkább vonzó és ösztönzô elemérôl való lemondással volna egyértelmu a gyakorlatban. Ez a forma ugyanis technikai okokból irodalmi életünk egyik rákfenéje, a nyomdai átfutási idô csigalassúsága miatt nem válhatnék az élet és a szellem idôszeru kérdéseire gyorsan válaszoló írói publicisztika alkalmas és természetes fórumává. (…) Enélkül s ebben a vonatkozásban tökéletesen egyetértenek korábbi leveled megállapításával, valóban csak a meglévô folyóiratok számát szaporítanánk. Fölöslegesen, egyébként, mert nekünk is az a véleményünk, hogy a szellemi életnek most nem erre van elsôsorban szüksége, és a meglévô folyóiratok egyébként kívánatos belsô megújhodásának sem ez volna a medicinája. Mindezekre való tekintettel társaim arra kérnek, vedd még egyszer fontolóra az általam tolmácsolt gondolatokat, mert ha az állami irányítás jelenlegi, megromlott és zárlatossá vált napi gyakorlatát akár a levelemben vázolt kísérlet révén is föl lehetne váltani mindkét partner megelégedésére, akkor ez olyan jelentôs eredménnyé válhatna, a szövetségi politikának olyan újdonságát eredményezhetné, amelynek még a reménye miatt is érdemes volna talán még egyszer fontolóra venni, hogy ennek az üdvös változásnak az érdekében hogyan szüntethetôek meg azok a nehézségek, amelyek a kéthetenkénti megjelenés elkerülhetetlen velejárói. Végül engedj meg egy személyes befejezést, bár nincsenek szerkesztôi ambícióim, mégis szívbôl sajnálom, hogy a kívánatos megegyezéshez pillanatnyilag nem sikerült ezek szerint közelebb jutni, és a magam részérôl külön is köszönöm ôszinteségedet és bizalmadat. Tisztelettel üdvözöl Domokos Mátyás.”
Nyilván Aczél György ösztönzésére beleavatkozott az ügybe Kardos György, a Magvetô akkori igazgatója, aki 1983. január 7-én, tehát már a Köpeczinél tett látogatásom másnapján behívott minket Csoórival és Hernádival a kiadójába, és azt ígérte, megpróbál a folyóirat érdekében közbenjárni.
Köpeczi kicsit jegelte az ügyet, és 1983. március 28-án válaszolt:
„Domokos Mátyás elvtársnak, Budapest. Kedves barátom! Továbbra is az az álláspontom, hogy kéthetes folyóiratra nincs szükség, illetve lehetôség. A folyóiratstruktúra átalakítására egyébként javaslatot dolgozunk ki, s ennek kapcsán megvizsgáljuk azokat a szempontokat is, amelyekrôl beszélgettünk. Baráti üdvözlettel Köpeczi Béla, Budapest, 1983. március 28.”
A szamizdat megjelenése Magyarországon mutatott egy lehetséges utat. Illyés Gyulának azonban az volt a leghatározottabb álláspontja, hogy erre a fórumra a nyilvánosságnak volna szüksége. Tehát a céljáról, a reménybeli hatásáról mondana le ez a vállalkozás, hogyha megpróbálna szamizdatként megjelenni. Olyan fórumra van szükség, amit az utcán árulnak az Élet és Irodalom vagy a Népszabadság mellett. Neki ez volt a fontos.
Nem sokkal késôbb könyvei szerkesztôjeként kiadói ügyben jártam nála, és megkérdeztem tôle: Gyula bátyám, komolyan gondolod, hogy csakugyan én szerkesszem ezt a lapot? És akkor azt mondta: menjünk ki megint a konyhába. Nem tudom, miért kellett a konyhába mindig kimenni. Kimentünk a konyhába, és ô azt mondta, hogy igen, a legkomolyabban gondolja, azért is, mert nem szeretné, hogy ebbôl a vállalkozásból valamilyen diszkriminatív arculatot öltô szekértábor legyen. Ennek az ideje réges-rég elmúlt, itt össznemzeti, össz-szellemi kérdésekrôl, azoknak a kulturált, európai képviseletérôl van szó, és ô úgy gondolja, hogy én ennek meg tudok felelni. Ehhez hozzátette, egy kérése van: ameddig lehetséges, ôrizzem a személyemet, hogy bizonyos dolgokban ne kompromittálódjak, hogy ez ne legyen ürügye a visszautasításnak. Akkor már kéthetenként fogalmazódtak különbözô nyilatkozatok, meg az Írószövetségben is elnökségi tag voltam, és Illyés arra célzott, hogy bizonyos dolgokban egy nagyobb ügyre való tekintettel nem kell feltétlenül részt venni. Azt válaszoltam, hogy én minden személyi kérdéssel kapcsolatos tiltakozásban részt veszek, mint ahogy részt is vettem, amikor valakit becsuktak. Mert ezekért szót kell emelni; ilyenkor nem érdekel engem se isten, se ember, se lap, se haza, viszont az elvi deklarációk engem egyébként sem érdekelnek. Ezt Illyés elfogadta.
A helyzet kényszerébôl következett az az ellentmondás, hogy azoktól kellett független lapot kérnünk, akiknek egész politikája arra van alapozva, hogy ne legyen független lap Magyarországon. Ahhoz kellett tôlük anyagi támogatást, pénzt, szerkesztôséget stb. kérni, ami még polémia nélkül is, botrányok nélkül is, egyszeruen létezése jellegével és módjával tagadja azt, amit más lapok megtestesítenek és szolgálnak. Ezt az ellentmondást erkölcsileg át lehet lépni, mert amit kérünk, az csak egy töredék visszakérése abból, amit elraboltak személy szerint Illyéstôl is, meg a társadalomtól is, a szellemi élettôl is. A probléma az, hogy van egy nyelv, egy tárgyalási stílus, egy érvrendszer, amelynek bizonyos szabályait be kell tartani, aminek a labirintusában bújkálni kell, és ugyanakkor mégis érvényesíteni mindazt, amit az ember állít és képvisel, és hát ebben számított az, hogy kit mivel lehet kilôni, vagy kit mivel lehet megvédeni.
1983 februárjában Illyés Gyulát beszállították a János Kórházba, és nagyon valószínunek tunt, hogy az ô élete a végéhez érkezett. Ez a személyes momentum egybeesett a politika szigorodásával. Az irodalompolitika most már úgy érezte, hogy Illyés személye elôbb-utóbb kikapcsolódik ebbôl a vállalkozásból, és akkor el lehet felejteni az egészet. Illyés bent a kórházban tudomást is szerzett arról, hogy odakint erre spekulálnak. A felesége, aki az utolsó hetek történetét följegyezte, több helyütt is rögzítette, milyen igazi fájdalommal, keseruséggel töltötte el Illyést ez a tény, hogy neki, a Puszták népe írójának, a Magyar Csillag és a Válasz szerkesztôjének nem adtak lapengedélyt. Ez és a határokon túli magyarság helyzete foglalkoztatta ôt élete utolsó heteiben. Köpeczi idézett levele, amely végleges elutasításnak tunt, Illyés halála elôtt két héttel íródott.
A szellemi élet viszonyai fokozatosan romlottak. Megrendszabályozták a Tiszatájat, a Mozgó Világ is végveszélyben volt már. A „lapstruktúra átalakításának” folyamatára utalva megpróbálták kijátszani egymás ellen a tervezett és fenyegetett lapokat. 1983. május 12-én egy írószövetségi vita és a vitát követô beszélgetés után írtam Kulin Ferinek egy levelet, hogy világos legyen: a mi laptervünkkel semmiféle manipulációt nem uzhet a hivatalos irodalompolitika
„Kedves Barátom!
(…) ismerve azt az általános tájékoztatási morált, amely az ilyen természetu információkat újraformálja, belém nyilallt a kétség: Úristen, miket is mondhattak azok, akiknek nem érdekük, hogy errôl az utópiáról valós tájékoztatást adjanak. Nekem viszont az irántad és a lap iránti megbecsülés, na meg a saját ügyünk becsülete miatt sem mindegy, hogyan látod mindezt. Ezért mellékelten elküldöm neked annak a levélnek a másolatát, amelyet Köpeczi Bélának adtam át ez év legelején, január 7-én. (…) megmondtam Köpeczinek, hogy mivel mindannyian itt élünk, most már harmincvalahány éve, és a hivatalosan is progresszívnek minôsített irodalom emlôin nôttünk föl, a Magyarországon végbement történelmi folyamatokat, ellentétben jó néhány apparátusbeli személlyel, irreverzíbilisnek tartjuk. El tudjuk képzelni, hogy a folyóiratot a folyóirat szerkesztôségében szerkesszék, sôt csak ezt tudjuk elképzelni, ezért már most leszögezzük, hogy az irányítás jelenlegi gyakorlatával és módszereivel nem tudunk együttmuködni, mert »a nálunk érvényben levô közlési normák«, amelyekre Köpeczi szóban és írásban is hivatkozott és hivatkozik, a mi értelmezésünk szerint nem jelenthet mást, mint hogy a közlés kizárólagos kritériuma az írás tartalma és minôsége. Nincs szükségünk továbbá szerkesztôi értekezleteken való részvételre, ellenben az irodalompolitika illetékeseit bármikor szívesen látjuk a szerkesztôségben, ha úgy érzik, hogy mondanivalójuk van. Mondják el »bolsevik nyíltsággal« mindannyiunk elôtt. Egyébként ide kívánkozik még, hogy kórházba menetele elôtt még egyszer beszélhettem Illyés Gyulával a lap lehetôségeirôl is, ennek során szóba került az az aggodalom is, hogy ezt a tervet esetleg kijátszhatják a meglévô folyóiratok ellen, mondván, hogy a megvalósítás feltétele a folyóiratstruktúra olyan természetu átrendezôdése, »melynek során a kényelmetlenné vált lapok maguktól elhalnak«. – Ez is idézet. – De ô ugyanazt mondta, amit mi gondoltunk magunkban kezdettôl fogva, ezt az árat nem fizetjük meg, ennek nem is lehetünk akaratlan eszközei sem, mert ha ilyesmire bármikor sor kerülne, visszalépünk vagy beszüntetjük a lapot. Ekkor beszéltem vele utoljára.”
Az Írószövetségnek felhatalmazása volt arra, hogy véleményt nyilvánítson irodalmi ügyekben, amelyet azután persze nem vettek figyelembe. Valószínuleg Csoóri Sándor és Fekete Gyula találta ki, hogy erre a felhatalmazásra hivatkozva az Írószövetség elnöksége is elôállhat a laptervezettel. Így éledt újjá a Hitel ügye. 1984 elejére elkészült az új tervezet. Ezt már én fogalmaztam meg, és megbeszéltem mindenkivel, akit illetett. Az elfogadhatatlannak bizonyult kétheti lap elképzelésével szemben ez már egy havi folyóirat terve volt, mégpedig két nemzedék, az újholdas nemzedék és a „fényes szelek” éveiben indult nemzedék folyóiratának terve. Ennek megfelelôen új szerkesztôbizottságot állítottunk föl: Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Hanák Péter, Ilia Mihály, gyászkeretben Illyés Gyula, Karinthy Ferenc, Kocsis Zoltán, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Sára Sándor.
Az újholdasok tapogatóztak, beszéltek Köpeczivel, hogy mi lenne, ha beadnának egy laptervet, és ezt az irodalompolitika rögtön fölhasználta arra, hogy az egyik utópiát a másikkal szemben úgy játssza ki, hogy egyik se valósuljon meg. De ha már valamelyiket engedni kell, akkor talán inkább az Újholdat, mert az apolitikusabb vállalkozás, mint a miénk.
Beszéltem Lengyel Balázzsal és Nemes Nagy Ágnessel, akik rögtön belátták, hogy az ellentéteket félre kell tenni, ezek most nem fontosak, sokkal fontosabb, hogy megjelenhessen az elsô fecske. Ez ugyanis nem zárja ki, hanem esetleg meg is könnyíti, hogy késôbb az Újhold is meginduljon.
A tervezetben több nevet is felsoroltunk, Magyar Nézô, Magyar Gondolat, Válasz, de továbbra is a Hitel állt az elsô helyen.
A szerkesztôbizottság leendô tagjai közül Csurka István is és Hanák Péter is megírta nekem a véleményét a tervezettel kapcsolatban.
Csurka István:
„Kedves Matyi, (…) Nekem a lapalapításra egyetlen indokom van: akarom. Büntetlen elôéletu, magyar állampolgár vagyok, amellett magyar író, ötvenéves, aki szeretném kicsinyes akadályoztatások nélkül a közönség elé tárni azt, ami összegyult a fejemben. (…) Egy ilyen értelmu és hangú nyílt folyamodásra mecénásom tiszta lelkiismerettel csak egyet válaszolhat: az engedélyt megadom, a pénzt nem. Erre joga van. Ez esetben azon kell törnünk a fejünket, ki tudjuk-e adni saját erôbôl, illetve találunk-e bázist. Szerintem igen. Ha mindnyájan egyetértetek vele, akkor fogalmazódjék bele ez a hang a kérelem végsô formájába. (…) Én sem akarok zsákbamacskát árulni. Ugyanezzel a határozottsággal biztosítom a mecénást és az engedélyezô hatóságot, hogy nem akarok ezzel a lappal a fennálló rendszernek alágyújtani. Arra azonban figyelmeztetni akarom, hogy az efféle halmazoknak, mint amilyen ez a rendszer, van öngyulladásuk. A dolog természeténél fogva a mecénás mostani saját sajtója nagyon távol van attól, hogy ezeket a figyelmeztetéseket akár csak elsuttogni is merészelhesse. Nem kell hát csiszolt logika annak belátásához, hogy ez a lap közös érdek. Végezetül: ötven vagyok, szeretnék még egy kis otthonosságot, kacagást, lendületet, és a felelôsség veszélyillatú mámorából egy kortyot. Csurka István.”
Hanák Péter levele 1984. február 29-rôl:
„Kedves Mátyás! (…) A tervezettel több lényeges kérdésben nem értek egyet, legfôképpen abban, hogy legfôbb közös célunkat, a magyar társadalmi és szellemi élet megújhodásának reformgondolatát, e reform becsületes, lelkiismeretes, felelôs, de következetes, ha kell, kritikus támogatását elmossa, olyan burkoltan, körülírva, a sorok közé bujtatva fogalmazza meg, részben feladja, hogy ez csak kölcsönös félreértésekre és utólagos szövegmagyarázatokra adhat alkalmat. (…) Másodszor: a lap tartalmi súlya, jellege a szépirodalom felé tolódott el, márpedig azt kell világossá tenni, amit eredetileg szerettünk volna, magvas irodalmi, muvészeti és tudományos publicisztikát és esszét, ahogyan Jászi indította a XX. Századot, tudományos publicisztika a célunk. Harmadszor a tervezet elôre kijelenti, hogy nem politizál, csak közvetve. Átvitt értelemben, olykor, ha a muvészet, ha a tudomány érintkezik magasabb szintu, politikai értelmezéssel, azt is bocsánatkérôen teszi. A magyarázkodás felesleges példájának tartom, ahogyan a tervezet a politikusabb témájú 4.–6. pontot magyarázza. Itt annyira elbujtatja a mi eredeti gondolatunkat, a nyílt beszédet, a pozitívumok és a negatívumok ôszinte tárgyalását és a reformot, hogy egyben a célkituzést is elmossa. (…) Szerintem nem az engedélyeztetés kiügyeskedése, a mindenáron való lapengedély a cél, hanem annak belátása és beláttatása, hogy a politikai vezetésnek szüksége van a közvélemény, az alkotó értelmiség ôszinte, felelôs, támogatóan kritikus és bírálva együttmuködô hangjának, gondolatainak megismerésére, magas szintu képviseletére, ha a szuk köru, pragmatikus gazdaságirányítás a reformon túlmenôen a közélet lassú, óvatos, de határozott célú reformját szívügyének tartja. Ha nem, akkor kár az idegekért, az agyért és a szívért, még a papírért is. Mi nem pókeresek akarunk lenni, hanem becsületes partnerek, még akkor is, ha eredeti céljainkat saját magunk mérsékeljük is a mai helyzet józan felmérése alapján. De ekkora önredukcióért nem vállalnám a felelôsséget. Ha így kell beburkolni az engedélyeztetésnél, a szig. biz. belsô használatra szánt írásban a gondolatot, akkor mi lesz majd az újság hasábjain. Miféle stiláris buvészmutatványokra kötelezzük el magunkat? A laptervezet céljai szépek, becsületesek, alighanem aláírhatná a Kortárstól az újra Mozgó Világ új szerkesztôiig valamennyi magyar folyóirat szerkesztôje. Én örülnék, ha ezen az alapon is indulhatna valami, még írni is szívesen írnék bele, de a szerkesztést, a teljes azonosulást nem vállalnám vele. Ôszinte köszönettel és tisztelettel az információért, a régi barátsággal köszöntelek.”
Ezzel a levéllel Hanák Péter kihátrált a vállalkozásból. Én erre a következôt tudtam válaszolni. 1984. március 3-án:
„Kedves Péter! (…) leveled minden sorával azonosulni tudok, hiszen nekem is meggyôzôdésem, hogy egy új XX. Századra is volna szükség, sôt, talán már egy XXI. századra is, és ehhez képest az általam megfogalmazott konceptus valóban az irodalom felé viszi el az ügyet. Ha elôdeit keressük, nyilván közelebb áll a Válaszhoz, mint az általad példaként idézett Jászi-féle kezdeményezéshez. Ennek oka egyszeruen az, hogy egy: én nem vettem részt a lap jellegét elemezgetô háttérbeszélgetéseken, amelyekre célzol leveledben. Kettô: errôl, hogy mit is akarunk, egy alkalommal Csoóri Sanyi és Kis Feri társaságában, két ízben pedig négyszemközt beszélgettem Illyés Gyulával, és igyekeztem ahhoz tartani magamat, ami akkor ott elhangzott, és ennek a lényege, modellje, megint csak ide kell visszatérjek, a Válasz volt. Annak második korszaka, amikor nem könnyu helyzetben, és az irodalom eszközeivel, de az élet minden területét érintve egy új történelmi lehetôség kitöltéséhez igyekezett a lap a maga eszközeivel hozzájárulni. Ebben, mint ahogy megítélésem szerint a mostani tervezetben is, benne van az irodalmi és a tudományos publicisztika vállalása, de tekintettel arra, hogy mégiscsak szépirodalmi folyóiratról van szó, s volt szó annak idején is, amelynek immanens muvészi céljai is vannak, ezért nem korlátozódott a tervezet kizárólag a nyolcvanas években új lendületet kapott és remélt reform lelkiismeretes és következetes, ha kell, kritikus támogatásának a megfogalmazására. Ez azonban a dolognak csak az egyik része. A másik: én személyileg nem tartom magam alkalmasnak, autentikusnak egy olyan lap szerkesztésére, amilyet leveled leír, noha szükségességérôl szívbôl meg vagyok gyôzôdve. És szívesen dolgoznék bele én is, bár volna már egy ilyen orgánum is. (…) Egyébként véleményem szerint a vállalkozás igazi radikalizmusának, újdonságának talán nem is annyira a program a mércéje, mint az, hogy beáll-e engedelmesen a sajtóélet jelenlegi adminisztratív rendszerébe vagy sem. Én legalábbis egy saját felelôsségére dolgozó horgászújságot nagyobb forradalomnak éreznék a mai viszonyok között, mint egy új XXI. Századot Siklósi Norbert kiadásában.”
Ez utóbbit azért írtam bele, mert ez az álradikalizmus, amivel szépen, óvatosan kihátrált az ügybôl, nem feledtetheti el elôttem, hogy a lapautonómia akkor elsôsorban adminisztratív kérdés volt, és nem a programok kérdése. Mert egy meg nem valósuló lappal kapcsolatban gyönyöru programokat lehet a falra festeni. Már a falra festeni, azért mondom így, mert ez mint ördög jelenik meg az irodalompolitika számára. Tudja, hogy ez papírördög, mint ahogy van papírsárkány is, mert úgysem valósulhat meg. A döntô kérdés az, hogy mi valósulhat meg, és itt valóban az adminisztratív szervezeti függés vagy függetlenség volt, gondolom, ebben nem is tévedtünk, ennek az egésznek a kulcskérdése.
1984. március 8-án beküldtem a tervezetet a pártközpontba egy Knopp Andrásnak címzett kísérôlevéllel: „(…) Fekete Gyulától tudom, hogy Aczél György elvtárs személyesen is érdeklôdést mutat a tervezet iránt, ezért kérlek, tájékoztasd ôt is. Aczél elvtárs azt a kívánságát is kifejezte, hogy esetleg szándékában volna a vállalkozás három-négy résztvevôjével személyesen is beszélni ezekrôl a kérdésekrôl, és ez ügyben választ vár. Kérlek, tolmácsold tehát azt is, hogy Csurka István, Fekete Gyula és szerénységem képviselnénk a vállalkozást, amennyiben erre a beszélgetésre, amikor Aczél elvtárs ideje és kedve engedi, sor kerül. Üdvözlettel.”
Mielôtt erre a közös megbeszélésre Aczél György jelenlétében sor került volna, Knopp András kérte, hogy tisztázzunk bizonyos dolgokat. Meg is jelentem nála, és a beszélgetés elején váratlanul beállított Aczél György, mint aki véletlenül arra járt. Úgy látszik, tellett az idejébôl, mert órákon keresztül tövirôl-hegyire megbeszéltük ezt a tervezetet. Knopp András jóformán meg sem szólalt. Aczél, akinek pontosan kellett tudnia, hogy milyen gondolkodású vagyok, elkezdte azt az ideológiai tesztelést, amit Köpeczi is muvelt. Ez megerôsítette bennem azt a gyanút, amihez nem kellett különösebb váteszösztön, hogy hát úgysem lesz ebbôl az egészbôl semmi, nyugodtan beszélhetek, nem kell alakoskodni. Másrészt komikus is volna engedményeket tenni egy olyan ügyben, amelybôl nem lesz semmi. Szóval én azt éreztem, hogy Aczél erre is kíváncsi, vagy ezzel akar egy kicsit elszórakozni, hogy meddig megy el valaki az önmegtagadásban egy meg nem valósuló lap reményében. Volt egy hallatlan elônyöm vele szemben: az, hogy én nem akartam lapszerkesztô lenni. Aczél rendkívül agresszív kérdéssel kezdte el ezt a beszélgetést: hogy gondolják maguk ezt a lapot, mert egy lapnál mindenre fel kell készülni. Például beállít Kis János, és hoz egy cikket. Erre azt válaszoltam, hogy elsôsorban irodalmi lapot tervezünk, és Kis János tudtommal nem ír szépirodalmat, de ha már ezt kérdezi Aczél elvtárs, akkor hadd mondjam meg, hogy Petri György részvétele nélkül nem tudom elképzelni ezt a folyóiratot. Kérdezte Aczél: – Olvasta, hogy mit írt Brezsnyev elvtársról? – Intett Knoppnak, aki odament egy szekrényhez és kivett belôle egy folyóiratot, amelyben benne volt ez a vers. Elolvastam, összecsuktam, és nem válaszoltam. Erre megint kérdezett valamit, valami személyi dolgot. Mire azt mondtam, hogy Aczél elvtárs, ennek nincs sok értelme, szimulált helyzetekben nem lehet reális válaszokat adni. Ami ma érvényes, holnap nem érvényes.
Elôre le akarták káderezni a nem létezô szerkesztôséget. Aczél azt mondogatta, hogy ôk a szerkesztôség személyi összetételébe nem akarnak beleszólni. Egyetlenegy kívánságuk van, de ez feltétel is, hogy egy párttag legyen közöttünk. Nevet is mondott: Alföldy Jenôt ajánlaná. Én következetesen kitértem a személyi kérdések elôl. Aczél rendkívül indulatosan kikapta a programtervezetbôl azt a passzust, hogy „a lapot a szerkesztôségben szerkesztik”. Láttam, ez valódi indulatra lobbantja ôt: – Mit gondol, a többi folyóiratot hol szerkesztik? A Kortársat hol szerkesztik? Mondom, nem tudom, mert nem vagyok a Kortárs szerkesztôje. Én csak azt tudom képviselni, hogy mi mit szeretnénk, s hogy ezt a lapot, amely nincsen, hangsúlyozom, hogy nincsen, hol szerkesszük. – Majd meglesz az, majd meglátja, meglesz. – Mondom, nem hiszem. Erre elkezdett bizonykodni, hogy meg lehet azt csinálni, majd meg fogja látni, idôvel meglesz. Aztán hirtelen azt kérdezte, hogy olvasta maga Kornis Mihálynak a Kortársban megjelent novelláját? A gyerek Jézusról szólt. – Igen, olvastam. – Na és, errôl mi a véleménye? Esztétikai szempontból nem tartom remekmunek, de ha arra kíváncsi, hogy mondjuk közölnénk-e ebben a lapban, amely nincsen, akkor azt válaszolom, miért ne? Aczél azzal folytatta, hogy bizonyos érzékenységekre tekintettel kell lenni, és erre elôkapott egy xeroxmásolatot, ami Lékai bíboros tiltakozó levelérôl készült, aki a katolikus egyház nevében tiltakozott a Kornis-novellában rejlô blaszfémia miatt. Én elolvastam, és akkor újra belém nyilallt, hogy úgysem lesz ebbôl semmi. Vettem magamnak a bátorságot, és keseruségemben azt válaszoltam: Nézze, Aczél elvtárs, ha nekünk csakugyan volna egy folyóiratunk, amit a szerkesztôségben szerkesztenek, akkor – és itt tudatosan használtam az „elvtárs” szót –, akkor Lékai elvtárs nekem írna levelet, nem önnek, és az önnek is kényelmesebb volna, nem gondolja? Erre azt mondja, miért, mi megmondtuk a Száraznak (akkor ô szerkesztette a Kortársat – D. M.) nem szólunk bele, hogy mit válaszoljon. Tényleg, majdnem elnevettem magamat, és egyre bizonyosabbá vált bennem, hogy ebbôl lap úgysem lesz, semmi, nyugodtan, felszabadultan lehet tehát beszélni. Aztán elbúcsúzott Aczél, s még egyszer biztosított arról, hogy meglesz a lap, meglesz, majd meglátja. Knopp még valami olyasmit mondott, hogy majd még egyszer le kell ülni bizonyos kérdések tisztázására. Erre augusztus 8-án került sor. [Másfél héttel azután, hogy 19 – többségében az ún. népiek köréhez sorolt – értelmiségi beadványt intézett Kádár Jánoshoz, amelyben egyebek között a Hitel engedélyezését is szorgalmazták. – A szerk.]
1984. augusztus 8-án jelen volt Fekete Gyula, Knopp és Agárdi Péter. Knopp vitte a szót, ô volt a rangidôs, Agárdi jóformán meg sem szólalt. Ugyanúgy viselkedett, mint korábban Knopp Aczél jelenlétében. Amikor kijöttünk Fekete Gyulával, megálltunk a Fehér Ház melletti parkban, és megkérdeztem Fekete Gyulát: – Mondd, mirôl volt szó? Föl tudod idézni? Most jöttünk ki, és már nem emlékszem. Szóval én ezt a nyelvezetet nem tudom fölfogni. Fekete azt mondja, hát én sem. Fekete akkor alelnök volt az Írószövetségben, és elég gyakran vett részt ilyen minisztériumi és pártközponti megbeszéléseken, de megvallotta, hogy nem tapad meg a tudatában, amit mondanak.
Ezután írtam egy levelet Knopp Andrásnak:
Tisztelt Knopp András Elvtárs!
(…) Remélhetôleg a valósághoz híven értelmezzük az ott elhangzottakat, amikor megállapítjuk, hogy a folyóirat céljait, programját, muködésének alapelveit, jellegét, törekvéseit és a magyar irodalmi-kulturális élet széles mezônyét kifejezô szerkesztôbizottságának személyi összetételét illetôen a tervezett vállalkozás résztvevôi és az irodalompolitika jelen volt képviselôi között lényegében egyetértés mutatkozott. Egyszóval: a tervezett folyóirat muködésének – az írásban is lefektetett program: alapelvek és feltételek szellemében, amelyeket az 1984. március 7-én kelt Folyóirat-tervezet, illetôleg az 1984. május 22-én kelt Kiegészítés részletesen kifejt – nincs elvi, szemléleti akadálya.
Fölmerült azonban, az irodalompolitika tisztségviselôi részérôl, mivel az irodalompolitikának a Magyar Népköztársaság külpolitikai érdekeire is figyelemmel kell lennie, az a komoly igény, hogy a leendô szerkesztôbizottság tagjai, úgymond »vagy tartózkodnak a külpolitikailag nem kívánatos akcióktól, vagy ellenkezô esetben megválnak a szerkesztôségtôl«.
Ebben a vonatkozásban szeretnénk megerôsíteni, hogy a folyóirat tevékenységével, közleményeinek tartalmával és jellegével kapcsolatban e tekintetben is mindennemu felelôsséget – személy szerint is és egyetemlegesen is – változatlanul vállalunk, s magunkra nézve kötelezônek ismerünk el, a fennálló törvényes rendelkezések és a Magyar Népköztársaság alkotmányának a keretei között. Tudomásul vesszük annak a realitását, hogy a folyóirat mecénásának: az irodalompolitikának az említett szempontokra is figyelemmel kell lennie, s kijelentjük, hogy a tervezett folyóirat muködését ezeknek az elemi érdekeknek a sérelme nélkül, de meggyôzôdésünkkel és lelkiismeretünkkel összhangban képzeljük megvalósítani a lap hasábjain.
Mindez természetesen és értelemszeruen a folyóirat tevékenységével kapcsolatban vállalt felelôsség; egy (jelenleg nem is létezô) folyóirat reménybeli szerkesztôbizottsági tagjainak és munkatársainak az élet más területein kifejtett, jövôbeli és esetleges-feltételezett tevékenysége ugyanis semmilyen szempontból, tehát még jogilag sem vonható a tervezett vállalkozás illetékességi körébe, egyszeruen azért nem, mert nem abból következik. Továbbá úgy véljük, hogy erkölcsileg sincs jogunk vagy okunk eleve ilyen szándékokat feltételezni a tervezett folyóirat majdani szerkesztôbizottságának tagjaival és munkatársaival kapcsolatban. Az esetleges „nemkívánatos akciók” elbírálása se lehet feladatunk, hiszen ezek – számos példával igazolható történelmi tapasztalat ez már – változó és múló érvényu és nem kulturális-esztétikai természetu minôsítések. De fölösleges volna is ezzel foglalkoznunk, hiszen a törvényes rendelkezések – a lap lététôl függetlenül – amúgy is kötelezô érvénnyel vonatkoznak minden magyar állampolgárra.
Választ várva, tisztelettel és nagyrabecsüléssel:
Domokos Mátyás
Budapest, 1984. augusztus 15-én.
Knopp András másfél hónap múltán válaszolt. (Ô volt egyébként az egyetlen, aki a hivatalosság oldaláról írásban is megtisztelt válaszával!)
„Kedves Mátyás!
(…) Emlékeztetni szeretnélek arra az alapelvre, amit a legutóbbi megbeszélésünkön hangsúlyoztam, s amelyben – úgy érzem – végül is közös álláspontra jutottunk, nevezetesen arra, hogy a létrehozandó új folyóiratra is ugyanazok a publikációs normák lennének érvényesek, ami a többi sajtóorgánumra. Ennek hangsúlyozását azért vélem szükségesnek, mert nem szeretném, ha bárkiben is olyan benyomás keletkezne, mintha mi valamilyen, a magyar sajtó, azon belül a magyar kulturális és irodalmi sajtó egészétôl, meglévô orgánumaitól alapvetôen különbözô célokat, muködési alapelveket követô folyóirat alapításáról folytatnánk megbeszéléseket. A tervezett folyóirat sajátos céljait, törekvéseit, saját profilját – véleményem szerint – a sajtó muködésének általánosan érvényes elvein belül lehet és kell érvényesíteni. (…)
A sajtó irányításának… vannak olyan konkrét követelményei és ebbôl következôen módszerei is – és ez nem magyar vagy szocialista specialitás –, amelyek sem az alkotmányban, sem törvényes rendelkezésekben nincsenek rögzítve. A Muvelôdési Minisztérium vagy a Tájékoztatási Hivatal tevékenységének, minden intézkedésének összhangban kell lennie az alkotmánnyal és a törvényes rendelkezésekkel, de – ismétlem: e keretek között – nyilvánvalóan támaszthatnak olyan igényeket is, amelyek az állam által fenntartott és az ország közvéleményét befolyásoló sajtótermékek szerkesztôinek megkülönböztetett felelôsségébôl fakadnak. A túl részletes jogi szabályozás – mint mindenütt – ezen a területen is több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hoz, s nem tágítaná, hanem éppen hogy szukítené a publikációs szabadságot. Minderre azért tartottam szükségesnek kitérni, mert én ezeket a – sajtóirányító szervek által megfogalmazott – követelményeket is a valamennyi lapra és folyóiratra érvényes publikációs normák közé sorolandónak és ebben az értelemben betartandónak tekintem. Úgy gondolom, ezekrôl a kérdésekrôl is nyíltan és idôben kell beszélnünk.
Gondot okoz leveled – számomra nem túl szerencsésnek tunô – szereposztása is. Az ti., hogy minket Agárdi Péterrel az irodalompolitika képviselôinek, illetve tisztségviselôinek nevezel, míg Ti a vállalkozás résztvevôiként vagytok említve. Ezt a szereposztást, mivel Fekete Gyula az Írószövetség alelnöke, Te pedig elnökségi tagja vagy, s a szóban forgó folyóirat fôszerkesztôjelöltje, ami az én szememben szintén irodalompolitikai funkció, így aligha tudom elfogadni. (…) …kevésnek tartom, hogy a tervezett folyóirat leendô fôszerkesztôje… pusztán az iránt vállaljon kötelezettséget, hogy …az elemi [külpolitikai] érdekeknek a sérelme nélkül kíván lapot szerkeszteni. Egy ilyen jelentôs irodalmi vállalkozás esetében, mint az általatok kezdeményezett folyóirat, talán nem túlzott igény a Magyar Népköztársaság külpolitikai érdekeinek tudatos vállalása, adott esetben szolgálata, feltételezve, hogy ez összhangban áll a szerkesztôk meggyôzôdésével és lelkiismeretével.
Végül pedig a szerkesztôbizottság kérdése. Valóban reprezentatív és egyben elgondolkoztató névsor. Arról tanúskodik, hogy hiteles értékeket képviselô alkotók sora véli úgy, nincs megfelelô orgánuma, vagy legalábbis nem érzi otthon magát egyik folyóiratunk, lapunk háza táján sem. Ez a névsor számomra a legelgondolkodtatóbb érv a vállalkozás mellett. Ha általa értékeket lehet integrálni, akkor – úgy érzem – támogatni kell az ügyet.
Ezzel együtt is gondjaim vannak azonban a névsorban szereplô néhány névvel. Te pontosan tudod, hogy kikkel, hisz egyértelmuen megmondtam ezt korábbi megbeszéléseinken is: Csoóri Sándorral, Csurka Istvánnal és Mészöly Miklóssal. (…) Gondolom, nem kell külön bizonygatni, hogy itt nem személyi, hanem olyan elvi fenntartásokról van szó, amelyek mibenlétérôl az érintettek elôtt is mindig nyíltan beszéltünk. (…)
Azt írod, azért nem vállalhattok egyik-másik szerkesztôbizottsági tag esetleges-feltételezett, jövôbeli, ráadásul az élet más területén kifejtett tevékenységével kapcsolatban bármiféle felelôsséget, mert az nem a vállalkozásból következik. Arra nem gondolsz, hogy az élet más területén kifejtett esetleges-feltételezett tevékenység, ha az sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit (…), ez a vállalkozást, annak politikai hitelét is beárnyékolhatja? (…)
Ami a dolog érdemi részét illeti, eddig sem nyilatkoztam senkinek a szándékairól, most sem, ezután sem kívánok feltételezésekbe bocsátkozni. Én bizonyos – általad is ismert – már megtörtént esetekrôl tettem, voltam kénytelen említést tenni. A Szabad Európa Rádióhoz és máshová kijuttatott, hangsúlyozottan nem a Magyar Népköztársaság érdekeit szolgáló, hanem a Magyar Népköztársaság kormánya, a Magyar Szocialista Munkáspárt politikája ellen felhasznált írásokról, levelekrôl tettem említést. Az volt a válaszotok, ugye nem feltételezem, hogy a három általam említett író juttatta ki ezeket az írásokat. Mondtam, meg is ismétlem: nem. De azt is elmondtam, hogy számomra soha nem a kijuttatás volt a fô gond – hisz ez ellen nem is lehet százszázalékosan védekezni –, hanem az, hogy mindeddig nyilvánosan egyikük sem tiltakozott írásaik és nevük ilyetén felhasználása ellen.
Meg lehet azonban ezt a problémát kicsit általánosabban is fogalmazni. Adva van egy kis ország, amely a szocialista átalakulás útjára lépett, s jól-rosszul, nem kevés áldozat árán létre is hozott valamit, amit – s ez sem teljesen mellékes körülmény – ma a világon mindenütt bizonyos tisztelettel és elismeréssel méltányolnak. Azután adva van egy másik ország, történetesen egy „szuperhatalom”, amelyrôl közismert, hogy a világon mindenütt erôszakkal lép fel minden szocialista kísérlet ellen, s amely a háborús fenyegetés mellett hatalmas propagandagépezete révén világméretu propagandahadjáratot folytat a szocializmus útjára lépett országok, köztük a Magyar Népköztársaság ellen is. Természetesen azzal, ami Magyarországon a szocializmus jegyében történt és történik, nem feltétlenül kell azonosulni; lehet nem egyetérteni ezzel a folyamattal, vagy lehet részlegesen egyetérteni, s lehet bírálni is e folyamat fogyatékosságait, ellentmondásait, károsnak tartott következményeit. Egyet nem lehet megtenni egy ilyen – általam persze csak jelzésszeruen s így óhatatlanul sematikusan, leegyszerusítve felvázolt – világhelyzetben: azt, hogy egy magyar író engedje felhasználni a nevét az amerikai pénzen fenntartott propagandagépezet által a szocializmus és a Magyar Népköztársaság elleni propagandaháborúban, s eközben egy rossz szava se legyen az Egyesült Államoknak a szocializmust és a békét fenyegetô agresszív politikájáról, az elnyomott népek és nemzetek szabadságtörekvései és küzdelmei elleni nyílt erôszakról, s még annyit se mondjon, hogy „nem ér a nevem”. Pontosabban ezt is meg lehet tenni; végül is – hogy leveled fordulatával éljek – ez nem ütközik sem az alkotmányba, sem a törvényes rendelkezésekbe. Aki azonban ezt a magatartásmintát kívánja követni, ne kérjen ezzel egyidejuleg folyóiratot a Magyar Népköztársaság kormányától. Ezzel ugyanis olyan látszatot kelthet, ami több mint kétértelmu. (…)
Talán nem kell bizonygatnom, hogy a mi sajtóviszonyaink között – s itt nem csak Magyarországról van szó –, ahol a lapok és folyóiratok túlnyomó többségének a kiadója és mecénása az állam, a szerkesztôbizottsági tagság irodalmi-kulturális lapok esetében irodalompolitikai, sôt politikai gesztus is. Minden valódi érték integrálásának szándékát ismételten hangsúlyozva sem vagyok biztos abban, hogy – ha már az erkölcsöt hoztad szóba – ebben a helyzetben van-e elégséges morális alapja, hogy bárki egy ilyen egyoldalú politikai gesztust kérjen a muvelôdéspolitikai irányítástól. Ez az én igazi dilemmám. (…)
Én – minden jelzett vitapont ellenére – változatlanul vallom, hogy erre a lapra szüksége lenne a magyar szellemi életnek. Ebbôl számomra az következik, hogy keressük tovább a megoldás lehetôségét. Mégpedig úgy, hogy Csoórival, Csurkával, Mészöllyel együtt lehessen lapot indítani, mert én is valódi értékeket látok muveikben, illetve bennük, akiket nem elveszíteni, nem eltaszítani, hanem vállalni szeretne a muvelôdéspolitika. Igaz, nem akármilyen áron.
Nem hiszem, hogy közös erôfeszítéssel és felelôsségvállalással ne lehetne megtalálni ehhez azt a modus vivendit, amely révén – anélkül, hogy bárki méltóságán csorba esne – a politika vállalni tudná a tervezett folyóiratot. Ezt a megoldást Csoórinak, Csurkának és Mészölynek is meg kell találnia, nekik kell a körülöttük itthon és külföldön kialakult hamis látszatokat eloszlatniok.
Abban a reményben, hogy megtaláljuk a megoldást a még nyitott kérdésekre, tisztelettel és nagyrabecsüléssel: Knopp András
[1984. december 11-én a PB határozatot hozott a 19-ek levelével kapcsolatos teendôkrôl, ezen belül a Hitel engedélyezésének feltételeirôl. A határozat, illetve az annak alapjául szolgáló elôterjesztés lényegében megegyezik a Knopp fenti levelében vázolt állásponttal. Csoóri, Csurka és Mészöly utóbb kiadott egy nyilatkozatot, amelyben az ügy érdekében lemondanak a szerkesztôbizottságban való részvételrôl. – A szerk.]
Válasz a válaszra:
Kedves András,
köszönöm a leveledet, amelyet tegnap (1984. szeptember 26-án) kaptam meg. Örömmel és megnyugvással tölt el, hogy töretlenül folytatódik benne eddigi megbeszéléseink ôszinte és nyílt hangneme, amelyet én az oly sokszor emlegetett partneri viszony lényegi vonásának tartok… (…)
…tegyük föl, csak a tréfa kedvéért, hogy valamennyien milliomosok volnánk, akik saját magunk mecénásaiként a saját zsebünkbôl képesek volnánk megjelentetni a tervezett folyóiratot – akkor az említett nevek pillanatnyi akusztikája már nem jelentene gondot a politika számára? Tovább, s még mindig a tréfa fonalán haladva: ha valaki lángossütôi vagy zöldségkereskedôi engedélyt kér a tanácstól, ugyan milyen külön garanciát nyújt arra nézve, hogy vállalkozásának törvény szabta keretein túl nem vetemedik, mondjuk liliomtiprásra vagy bankrablásra? A kérdés csak látszólag abszurd, valójában természetes és logikus, mert a törvényesség hatályos szellemébôl és gyakorlatából magától értetôdôen következik, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmányába és törvényes rendjébe ütközô cselekedetekkel szemben senkinek sincs mentelmi joga. S ugyanígy, bármely létezô vagy leendô folyóirat, jóhiszemuen és valódi felelôsséggel csak azt garantálhatja, hogy tevékenységével nem sérti elemi külpolitikai érdekeinket.
S ez nem passzív szerepvállalás és már nem is tréfa. Ezen a ponton jelentkezik ugyanis az a másik aspektus, amely a közös felelôsség tudata mellett a felelôsség vállalásából kinek-kinek más részt ír elô, nem utolsósorban azért, mert nálunk a politika rendelkezik az élet irányításának szinte valamennyi gyakorlati eszközével, lehetôségével és intézményesített feltételével. S ez nemcsak abból a szempontból növeli meg a politika felelôsségét – objektíve –, amit a külpolitikai érdekekre való hivatkozás jelent, hanem abból a szempontból is, s ez már nem pusztán vagy nyersen politikai, de erkölcsi kérdés is, mivel itt nem egyszeruen egy államalakulat vagy közigazgatási struktúra, hanem egy nép alapvetô-elemi társadalmi érdekeirôl, életérdekeirôl is szó van; mit tegyen, mit tehet, s milyen formák között az író, amikor az általános emberi lelkiismeret és együttérzés elemi megnyilvánulásának kell engednie, Illyés Gyula szavával: „a néma kínnak” kell hangot adnia? Csoóri, Csurka és Mészöly esetében annak, hogy a nemzetiségi sorsban élô magyarság egy része az alapvetô emberi jogok gyakorlásából kirekesztve, a részleges vagy teljes jogfosztottság állapotát kényszerül elviselni, miközben a magyar író a legnagyobb nyilvánosság elôtt vállalhat szolidaritást a szocialista humanizmus felsôbbrendu erkölcsi méltóságára támaszkodva azokkal a népcsoportokkal és mozgalmakkal is, amelyek kétségkívül jogos elkeseredésükben nem ritkán a terror – rendszerint ártatlan embereket sújtó – eszközeivel igyekeznek felhívni népük valóságos helyzetére a közönyös világ közvéleményének a figyelmét. (…) …a szóban forgó írók ennek a formáját keresték, s nem azoknak a kétes fórumoknak a nyilvánosságát, amelyek „a külföldön kialakult hamis látszatok okozói”, hiszen Csurka István és Mészöly Miklós, tudtommal csak a Magyar Népköztársaság miniszterelnökéhez fordult levéllel, a Duray-könyv és a Csoóri-elôszó valódi szövegének az ismerôi is pontosan tudják, hogy mind a kettônek egy tragikus történelmi helyzet volt a kényszeru ihletôje; másrészt – s elôzô levelem szempontjából talán ez a fontosabb körülmény – nem mindig volt ez így, nem mindig vette körül a külpolitikai érdekekre hivatkozó hallgatás ezt a kérdéskört a magyar politikai és szellemi életben. (…) a hetvenes években is volt egy idôszak, amikor a Népszabadság hasábjain, annak vasárnapi számaiban láttak napvilágot cikkek, tanulmányok a nemzetiségi sorban élô magyarság helyzetérôl, lehetséges szerepérôl és jövôjérôl, a hozzájuk való viszony kialakításának a lehetôségérôl stb. stb. Levelemnek „változó” és „múló” érvényu jelzôje ettôl a történelminek is mondható perspektívától kaphat igazolást és fedezetet, akár még filológiai hitellel is. S végül: mit ér, akár erkölcsilag akár szellemileg, akár politikailag az a vállalkozás, amely nem vállalja képviselôiben nyíltan önmagát? (…) Domokos Mátyás
Miután Aczél György 1985. január 31-én tárgyalt a Kádárhoz írott beadvány aláíróival, és ismertette a PB álláspontját többek között a lap ügyében is, ismét bekérték a lap tervezetét, amelyet február 26-i keltezéssel ismét beküldtem. Ennek a megbeszélésén én már nem vettem részt, az Írószövetség egyes vezetôi tárgyaltak a pártközpontban. Megint eltelt néhány hónap, akkorra már Aczél is letunt a színrôl, és Fekete Gyula telefonálta meg május végén az utód, Pál Lénárd válaszát a sokadik fölterjesztésre: nem a pártközpont az illetékes, forduljunk a minisztériumhoz egy lapterv beadásával stb. Itt ért véget a türelmem s fogyott el a jóhiszemuségem és szerepem a Hitel ügyében.
Észrevételeit,
megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu