Aczél György és az aznap ülésezô Politikai Bizottság vélhetôen mit sem tud a készülô bankettrôl. A Margitkertbe igyekvô Soros nem sejti, hogy két nap múlva esedékes, kis híján botrányba fulladó négyszemközti találkozóját a kulturális KB-titkárral épp most hagyja jóvá a PB-ülés („Aczél György elvtárs szóbeli tájékoztatója alapján” a Különfélék 18. pontjaként). A belügy Soros lépteit vigyázó, a Margit körút és az Apostol utca közt fázósan silbakoló „operatív” emberei pedig éppúgy nem sejthetik, hogy odaát, a Duna túlpartján a pártvezérkar épp az imént döntött az általuk megfigyelt elsôdleges célszemély ügyében. (Soros György különben egy másik belügyi jelentés szerint 1981 óta állt a szerv „szoros ellenôrzése” alatt.) Az már szinte fölös ráadás, hogy a fentiekbe úgyszintén be nem avatott Kulcsár Kálmán talán épp ezekben az órákban adja szolgálati futárpostára a pártközpontnak szánt bizalmas jelentését – „Problémák az MT -Soros Foundation egyezmény végrehajtása során” –, amely mintegy mufaji ôsmintája lesz a késôbbi évek rendszeres, részben általa, részben Láng István, Tardos József és Dérer Miklós által fogalmazott beszámolóknak. Kulcsár írásos tájékoztatóját Radics Katalin révén egy hét múlva különben Aczél is megkapja – bár hasznát már aligha látja, hisz ekkorra túl van a Sorossal támadt vitán – e kompromisszummal záruló, kölcsönös szakítópróbán.
Pár szót még a késôbb
sajátos politikai többlethangsúlyt kapott margitkerti
vacsoraestrôl. A belügyi hírügynök napokkal
korábban leadott jelentése szerint „G. Soros a következô
személyeket hívta meg vacsorára október 23-ára
a Margitkertbe: Csoóri Sándor, Vajda Miklós, Csurka
István, Réz Pál, Vásárhelyi Miklós
és Lónyai Mária.” Még szerencse, hogy a csatolt
intézkedési terv szerint „az ügyben folytatják
az ellenôrzést”, hisz a felsoroltakon kívül jelen
volt még Domokos Mátyás, Dornbach Alajos és
Mészöly Miklós is. A kötetlen, baráti légköru
est két fô témája a Soros által tervezett
irodalmi mecenatúra és a határon túli magyarok
drámai helyzetromlása volt. A vacsoratársaság
tagjai – ekkor még – békében válnak el egymástól...
Nem úgy 1990 tavaszán, az elsô szabad választások
küszöbén, amikor is Csoóri Sándor egy pécsi
beszédében a margitkerti vacsorán elhangzottakkal
példálózva utólag is megkérdôjelezi
Soros György demokratikus elkötelezettségét s a
fenyegetett magyar kisebbségek iránti aktív szolidaritását.
Az élénk sajtóvisszhanggal kísért Csoóri-beszéd
csakhamar nyílt szakításhoz vezet, és végleg
aláássa a határon túli magyarság ügyében
vállalt Bethlen–Soros alapítványi együttmuködést.
SZOLGÁLATI HASZNÁLATRA!
Tétényi Pál elvtársnak
az MTA rendes tagja
az MSzMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális
Osztálya vezetôje
Budapest
Kedves Tétényi Elvtárs!
Mellékeltem megküldöm a Soros Alapítvánnyal kötött megállapodás alapján muködô bizottság munkájával kapcsolatos problémákról szóló feljegyzésünket.
Budapest, 1984. október 23.
Elvtársi üdvözlettel
Kulcsár Kálmán
Szigorúan bizalmas!
Problémák az MTA-Soros Foundation egyezmény végrehajtása során
Felsôszintu döntés eredményeként a Magyar Tudományos Akadémia 1984 májusában szerzôdést kötött az USA-ban élô magyar származású üzletember, Soros György által alapított „Soros Foundation”-nal az amerikai alapítvány által adott dollártámogatások, valamint a magyar kedvezményezettek által fizetett forint ellentételezésbôl keletkezett összegek szétosztásának lebonyolítására. Az egyezmény értelmében Soros György elnökletével és az MTA mindenkori társadalomtudományi fôtitkárhelyettesének társelnökletével bizottság létesült, amelynek feladata a dollártámogatásokra való javaslattétel a New York-i Soros Foundation-nak, és a forinttámogatások pályázat alapján való elosztása. Az egyezmény szerint a Bizottság célja a magyar tudomány, kultúra és gazdaság fejlôdésének elômozdítása.
Meg kell azonban említeni, hogy Soros György még egy másik alapítványt is muködtet, ugyancsak New York székhellyel, a „Nyílt társadalom alapítványt”, amelynek politikai orientációját az együttmuködési egyezményünk megvalósítása során érvényesíteni kívánja. A végrehajtás során eddig megmutatkozott problémák a következôkben jelölhetôk meg.
1. Soros György szerint az elôkészítô tárgyalások során – amelynek nem minden fázisában volt jelen az MTA – biztosították arról, hogy az egyezmény Titkárságát ô válogathatja ki, hogy „pénzének elosztását” azok végezhessék, akikben ô megbízik. Az egyezmény szerint a Titkárság az egyezmény által létrehozott Bizottságnak felel, Soros György viszont hangsúlyozza, hogy a Bizottság önálló, lényegében a titkárságot saját szervének tekinti (az tehát csak az MTA-tól lenne független).
E felfogásnak megfelelôen a Bizottságnak még az egyezmény aláírását megelôzô informális ülésén elfogadtatta, hogy a Bizottság titkára Forgács Pál nyugdíjas, helyettese Betlen János, a Rádió munkatársa legyen. Az elsô formális ülésen pedig bemutatta Kardos László alkalmi megbízásokból élô szociológust, aki a Titkárságot vezetné fôfoglalkozásúként, miután az elsô két személy nem kíván munkaviszonyba lépni. Kardos Lászlót a Bizottság próbaidôre alkalmazta október végéig. A felsorolt személyekrôl azonban olyan információt kaptunk, amely szerint mindhárman ellenzéki körökhöz tartoznak, ugyanúgy, mint ügyvédje, Dornbach Alajos, az 5. sz. ÜMK tagja. Soros György mindezeken túl személyes képviselôjéül Vásárhelyi Miklóst kérte fel, kinek politikai múltja általánosan ismert, bár nem tudunk arról, hogy jelenleg is kapcsolatban állana ellenzéki mozgalommal.
Júliusban sikerült ugyan Soros Györggyel megállapodni, hogy Kardos Lászlót, aki a Szeta alapításánál tevékenykedett, szerzôdésének lejárta után ne foglalkoztassuk, mert politikailag nem elfogadható, sôt megállapodtunk jelöltünk, Quittner János alkalmazásában is, most már Quittner János mellett Kardos Lászlót, sôt további személyeket is alkalmazni kíván. Különösen Kardos Lászlóhoz ragaszkodik – aki egyébként valóban rendesen dolgozik –, mert „politikai nézeteiért nem lehet a kenyeret elvenni tôle”. Ezen álláspontját Aczél György elvtársnál is ki kívánja fejteni.
2. Vita alakult ki a Titkárság ügyrendje körül is. Soros György a Titkárság vezetôjét, mint az „MTA képviselôjét” csupán az adminisztrálásra akarja korlátozni, aki a jogszabályok megtartására ügyelne, míg a „bizalmát élvezô” Forgács Pálnak kizárólagos jogot kíván adni a projektek, kérelmek elôkészítésében, a szakértôk kiválasztásában. Nem akarja megérteni, hogy annak ellenére, hogy az ô „pénzének elköltésében” segédkezik a Titkárság, az jelenlegi szabályaink szerint csak költségvetési szervként muködhet, és így vezetôje fegyelmi és pénzügyi felelôsséggel tartozik a Titkárság munkájának egészéért. Nem lehet tehát a vezetô hatáskörébôl kivonni a munka lényegét. Azzal fenyeget, hogy ha elgondolásait az MTA nem fogadja el, az együttmuködést beszünteti.
3. A Bizottság egyik legkomolyabbnak ígérkezô projektjeként egy képzômuvészeti dokumentációs központ felállítását tervezi, amely a kortársi magyar képzômuvészet nyugati megismertetését és a piacra bevezetését lenne hivatva szolgálni, miután szaktanácsadója, Mladek asszony (egy üzleti barátjának felesége) szerint a mai magyar muvészet nyugati megismertetésére a hivatalos muvészeti külkereskedelmünk alkalmatlan. A központ vezetésére kiválasztani kívánt személyek – a kapott tájékoztatás szerint – szintén ellenzékiek. Legújabb elképzelése, hogy a központot – miután a Muvelôdési Minisztériummal már pozitív tárgyalásokat folytattak – a kelet-európai muvészet bemutatására fejlesztenék tovább annak ellenére, hogy megállapodásunk csak a magyar kultúra nemzetközi elismertetését hivatott elômozdítani. Erre egyébként felhívtuk Soros György figyelmét.
4. Az egyezmény eddigi muködése során jóváhagyott, illetve elôkészítés alatt álló projektek elsôsorban a muvelôdési tárca területét érintik: 3 vezetôképzô intézmény támogatása, könyvtárainak könyvvel, illetve technikai berendezéssel való ellátása, angol nyelvoktatásunk megjavítása; video-központok létesítése. A pályázati felhívásra beérkezett – és teljesíthetônek látszó – egyéni kérelmek zöme is oktatói ösztöndíjak, támogatások iránt folyamodik.
Soros György elképzelése szerint a forinttámogatások felhasználását a jövôben az alábbi programkeretekben kell bonyolítani:
a/ képzômuvészet (dokumentációs központ és ösztöndíjak);
b/ írók és újságírók támogatása;
c/ társadalomtudományi kutatómunka;
d/ színi- és zenei elôadások, kiállítások támogatása;
e/ könyvtárak támogatása, video-központok létesítése.
Úgy innen, mint a dollárprogramokból szemmel láthatóan kiszorul a gazdasági és tudományos tevékenység támogatása.
Mindezek alapján még akkor is, ha a Titkárság összetétele és ügyrendje kapcsán felmerült lényegében politikai nézeteltérést Soros György elképzeléseinek megfelelôen áthidalnánk, meg kell kérdôjeleznünk az MTA illetékességét a Bizottság munkájában és felügyeletében. Úgy tunik, hogy az együttmuködés további vitelére a Muvelôdési Minisztérium valamelyik szerve megfelelôbb lenne. Megjegyezzük, hogy Soros választása az MTA-ra azért esett, mert azt hitte, hogy az Akadémia – nyugati gyakorlat alapján – önálló, az államtól független szerv. Ennek ellenkezôjérôl meggyôzôdve most állandóan visszatérô szemrehányása, hogy az MTA „államosítani” kívánja a Bizottságot.
Befejezésül megjegyezzük, hogy a napokban elbírálásra kerülô pályázatok között már megtalálható Bencze György, Schmidt Mária, Törzsök Erika és más ismert „ellenzékiek” jelentkezése is. Ezek preferálása a társelnöki vétóval természetesen megakadályozható, feltehetôen újra felmerül azonban a vétójog többszöri alkalmazása folytán Soros György visszatérô „fenyegetése” az akciótól való visszalépés, a támogatás megszüntetése.
Budapest, 1984. október 23.
Kulcsár Kálmán
A 15 ÉVES SOROS ALAPÍTVÁNY DÍJAI
A Soros Alapítvány 1999. március
26-án, péntek este a Trafó Kortárs Muvészetek
Házában ünnepélyes keretek között átadta
az 1998. évi szépirodalmi, képzômuvészeti,
zenei, stúdiószínházi és fotómuvészeti
díjait.
Alkotói díjat kapott: Angelusz
Róbert szociológus, Boglár Lajos etnológus,
Bojtár Endre irodalomtörténész, mufordító,
Komoróczy Géza orientalista, Jánosy István,
költô, mufordító, Török Endre, irodalomtörténész
és Vekerdi László irodalomtörténész.
Ady Endre-díjat kapott Láng
Zsolt író, Kosztolányi Dezsô-díjat kapot
Domokos Mátyás író, kritikus, Krúdy
Gyula-díjat kapott Závada Pál író, szerkesztô,
szociográfus, Weöres Sándor-díjat kapott Tolnai
Ottó író, költô, mufordító.
Egyéves irodalmi ösztöndíjban
részesültek a következôk: Balász Attila,
Bodor Béla, Borbély Szilárd, Fodor Ákos, Jász
Attila, Kálmán C. György, Kékesi Kun Árpád,
Kun Árpád, Mesterházi Mónika, Rácz Péter,
Reményi József Tamás, Tábor Eszter, Tóth
Krisztina, Utassy József, Visky András.
A Soros Alapítvány társadalomtudományi
kuratóriuma Bibó István-díjban részesítette
Halmai Gábor jogászt, Szucs Jenô-díjban Zsoldos
Attila történészt, Ránki György-díjban
Hajdu Tibor történészt és Fülep Lajos-díjban
Dávid Ferenc muvészettörténészt.
A kulturális szakkuratórium
képzômuvészeti díjat adott át Bánfalvi
András ötvösnek, Swierkiewicz Róbert grafikusnak,
zenei díjat Kondor Ádám és Serei Zsolt zeneszerzôknek.
Az idén elôször került
átadásra stúdiószínházi és
fotómuvészeti díj. Paál István-díjban
részesült Mohácsi János színész,
rendezô, Székely Aladár-díjban Szilágyi
Lenke fotómuvész.
Gratulálunk a díjazottaknak, külön szeretettel lapunk munkatársának, Szilágyi Lenkének, aki ezzel a díjjal egy idôben elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által alapított Balogh Rudolf-díjat is.
„Belsô ellenzéki” személyek ez év decemberére tervezik G. Orwell: Animal farm címu muvének magyar nyelvu megjelentetését.
A könyvet dr. D. Gábor megbízásából N. Béla fordította és B. István lektorálta – alaposan átdolgozva a fordítást. A külsô borítót H. Ágnes grafikus, a belsô illusztrációkat N. Béla készítette.
A könyv megjelentetésével kapcsolatos kiadásokat D. Gábor fedezi.
Tervezik a mu franciaországi kiadását
is.
Az információ forrása
megbízható, ellenôrzött, tartalma nem ellenôrzôtt.
Intézkedés: tájékoztatják
a BM III/III Csoportfônökséget.
E gondosan megformált mondatok egyként tartalmaznak meghökkentôen pontos és merôben légbôl kapott értesüléseket. Íme a tételes forráskritika – mondatról mondatra:
Való igaz, az Animal farm elsô, AB Kiadó által gondozott hazai kiadását még 1984. december végéig akartuk megjelentetni, híven a már kinyomtatott fülszöveg záró mondatához: „Ez a kötet a nemzetközi Orwell-évben lát napvilágot, tisztelgésül az író szellemének.” A belügyi hírügynök második mondata már némi korrekcióra szorul. A szamizdatban többnyire nem „megbízásból”, hanem önként munkálkodott, aki erre késztetést érzett. Így voltam magam is, aki már 1984 elején felvetettem D(emszky) Gábornak, hogy örömest lefordítanám e negyven éve tilalmi listavezetônek számító politikai tanmesét. A nyárra elkészült fordítást nem B. (Barth?) István, hanem Bartos Tibor kapta meg kontrollálásra, aki azt csakugyan „alaposan átdolgozta”. A borítótervet és az illusztrációkat szintén én rajzoltam, abban H. (Háy?) Ágnes grafikus nem vett részt. A kiadás költségein, tudtommal, Demszky és Krassó – az AB és a Magyar Október Kiadó – közösen osztozott. Végül tény, hogy 1984 novemberében, e belügyi napihír keletkezése idején már javában terveztük „a mu franciaországi kiadását” is, miként azt Méray Tibor a párizsi IUS füzetek darabjaként utóbb kétszer is megtette (nemkülönben Mózsi Ferenc a chicagói Framo Szivárvány sorozatában). Csupán az a kérdés: vajon honnan az egykori hírszerzés (III/I) e már-már gondolatolvasó jólértesültsége – hisz a mi fejünk ekkor még javában amiatt fôtt, mi módon lehetne a legkisebb kockázattal kijuttatni az itthon még meg sem jelent könyv nyomdai lemezeit. (A kényes missziót végül M. János barátom vállalta, aki késôbb a párizsi kiadásból is több száz ingyen példányt csempészett haza Méray Tibor alkalmi gyorssegélyeként az állandó hiánnyal, elkobzással és pénzbírsággal küszködô hazai szamizdatterjesztôknek.)
Nekünk persze jóval fontosabb volt mindaz, amirôl a belügyi jelentések – szerencsére – hallgatnak… Például az a karácsony elôtti, lázas kalákamunka, amellyel akkori, Andrássy úti lakunkba két napra bezárkózva az 1500 példányban kinyomtatott, 3 íves könyvet laponként összehordtuk, megtuztük, majd a rikító püspöklila borítókba sorra beragasztottuk. Amatôr kötôbrigádunk voltaképp három baráti párból állt: azt Hodosán Róza, Demszky Gábor, Csáky Mariann, Szent-Iványi István, Pallaghy Éva és jómagam alkottuk. Különb napokat látott, szolid bérlakásunknak a Pallavicini-palota (Andrássy út 98.) díszes Potemkin-homlokzata mögött nem ez volt elsô és utolsó „mozgalmi” szolgálattétele. Itt készültek alig egy éve a pesti egyetemistákat és fôiskolásokat a Mozgó Világ melletti aláírásra buzdító plakátok („Védd meg, ha szereted!”), egész íves barna csomagolópapírra, stílszeruen a „nulladik szám” címlapját imitálva – majd nem sokra rá a Határ/idô/napló címu erdélyi figyelônk több száma. A jó fekvésu, viszonylag védett lakás emellett csakhamar egy népes baráti társaság spontán „gyülekezési pontja” lett a Hôsök terén, majd a román, szovjet és kínai követség elôtt rendezett demonstrációkra menet.
Az Állati gazdaságnak, mint már jeleztem, a Magyar Október Kiadó és Krassó György volt a „csendestársa”, aki párhuzamosan a másik Orwell-alapmu: az 1984 elsô hazai kiadását is gondozta. Errôl a szükségképp diszkrét társulásról egy véletlen közjáték révén pár nappal elôbb magam is megbizonyosodtam, mikor a Marczibányi téri karácsony elôtti kézmuves vásáron két szomszéd asztalkán kínáltuk portékáinkat: Gyuri egy Háy Ági-féle sex-szimbólumos lapozgatót – én Jakab fiammal gyártott ólomkatonáinkat. Miközben legott élénk bartellügyletbe elegyedtünk egymással – két kis album fejében egy zászlóvivô lovast s egy zenészcsapatot válogatott – egy alkalmas pillanatban, nem mulasztotta el megkérdezni: „Hát Orhwell úrh, hogy érhzi magát?” – „Remekül – feleltem -, már küldött egy nagy halom lapot.” Rejtjeles közlésemet a nyomdai szállítmány szerencsés megérkezésérôl értô mosollyal nyugtázta, ám azért aprópénzes erszényét cinkosan megrázva még megjegyezte. „Hát csak vigyázzatok – én is benne vagyok!”
Igen, benne volt – az akkori évek talán legelszántabb embere, elsô számú belügyi célpontja és állandó botrányköve, a már súlyosan szívbeteg, ref alá helyezett, folyton zsarolt, vegzált és büntetett, ám mégis megtörhetetlen Krassó… Benne volt, és kis híján ránk hozta a bajt, hisz az állandó lehallgatás és megfigyelés miatt, ha akart, se tudhatott kellôképp konspirálni, s olykor, ha megdühödött vagy nekikeseredett, már talán nem is igen akart… Történt, hogy Demszkyvel elôre megbeszélték: Krassó a neki járó könyvekért futárt küld majd, csak jelezzük, ha egy nagyobb tétel bekötése kész. A portékát egy taximegállóban kellett átadnunk a Kodály körönd sarkán, házunk kapujától alig ötvenméternyire. Az egyik ilyen villámakció után kínosan sokáig kellett várnunk a visszatérôkre: éjfél is elmúlt már, amikor meghallottuk Demszky és Szent-Iványi egyezményes kopogó jelét.
„Lebuktunk – közölte mindjárt az ajtón belépve Demszky. – Tüntessünk el, amit lehet, szerintem perceken belül itt lesznek.” Kiderült, hogy Krassó futárát végig követték, mert a taxidroszthoz érve épp csak arra maradt ideje, hogy a táskákat átvegye és padlógázzal elhajtson. Utóbb kiderült: szerencsére sikerült meglépnie üldözôi elôl – akárcsak a mieinknek, kik a történtek után jobbnak vélték egy kiadós háztömb körüli sétával visszatérni a „bázisra”. Pánikhangulat nem volt, de a fanyar tréfák és félszeg mosolyok, amivel egymást biztattuk, rendre elárulták: mindenki jobb szeretné, ha az elkerülhetetlennek látszó rajtaütésen mielôbb túlesnénk.
Hová is rejtsük legalább a már elkészült könyveket?
A lichthofba? A WC-tartályba? Az alattunk lakó baráti család gyerekszobájába? Egyik se volt az igazi… Végül is két alkalmasnak látszó rejtekhelyet találtunk: egy sittel megrakott, ócska fürdôkádat a lépcsôfordulóban és a romos cselédlépcsôn át észrevétlen megközelíthetô padlást, amelynek százéves galambguanójába pár zsáknyi könyvet legott elástam.
Vártunk, de hiába… Nem jöttek, se akkor, se utóbb, így könyvkötô brigádunk a kényszeru üzemszünetben szolid kis soirét csapott, majd újra felvette a munkát, hogy másnap délutánra tempósan bevégezze azt. A Körönd felénk esô ívében és az Andrássy út Bajza utcai keresztezôdésében rangrejtett belügyesek még vagy két héten át figyelték a környéket egymást váltó, civil rendszámú, URH-s Ladákból. (Máig sem értem, hogy nem akadtak a nyomunkra – például a belügyi címnyilvántartás alapján –, holott a hetekkel korábbi napi operatív jelentés kétszer is névvel említ.) A blazírt képu ballonkabátosokkal bélelt Ladákat, karácsonyi vidékjárásunkról megtérve, magunk között még megmosolyogtuk – ám házunk legfelsô szintjére érve már eltunt a deru arcunkról.
A lépcsôfordulóban, a sitthalom alján egyetlen árva példányt se találtunk az odarejtett több száz könyvbôl. Napokba telt, mire kiderült végre: a titkos depót nem a száz méterre lesben álló „szamizdatkommandó” – de idôközben maga a kiadó szállíttatta el egy alkalmi fuvarral…
A nyárra elkészült kézirat, mint jeleztem, Bartos Tiborhoz került lektorálásra, aki azt ugyancsak átdolgozta, nemhogy „alaposan”, de még alaptalanul is – néhány indokolt javításon túl jórészt a maga modorosságaival („Kônyúzó”, „Omlásfa”, „tolintó”, „jószág” stb.) pótolva az enyémeket… Az ôsz kivételesen Párizsban ért, mire október végén megjöttem, az agyonjavított, gyatrán újragépelt szöveget már kiszedték, anélkül hogy bármit is menthettem vagy korrigálhattam volna rajta. Utólag megvallom: egy kissé szíven ütött a dolog – ezért is jegyeztem a javított párizsi kiadást „Zúz Tamás” néven. Egy pályakezdô lelkes, kissé még amatôrízu munkája ez, néhol szellemes, másutt suta és erôltetett megoldásokkal. Számos hibáját utólag sajnálattal magam is belátom. Mégis, nem titkolhatom: az Európa által a rendszerváltás évének konjunktúralázában kiadott Állatfarmot, Szíjgyártó László munkáját, én kissé száraznak, invenciótlannak érzem.
Modor Ádám Bartos Tiborral felvett videointerjújából tudom: nem sokkal azután, hogy Demszky felkereste ôt, s a lakásán hagyta a lektorálandó kéziratot, Bartost felhívta egy titkosrendôr, élénken tudakolva, mit rejt a Demszkytôl csak imént átvett paksaméta. „Egy állatmesét” – mondta volt volna Bartos. „Itt van a radiátoron. Jöjjön csak, megnézheti, ha annyira érdekli.” Több se kellett a rendôrnek, hiszen bízvást kiszáll ô helyszínelni hívás nélkül is, ám így, hogy már-már invitálják… Ment is szaporán, átforgatta a kézirat ekkor még szuz oldalait, majd censori szakvéleményét – állítólag – emígyen summázta: „Tudja mit, Bartos úr? Ha ez a Demszky ezentúl ilyeneket ad ki, mi nemhogy üldözni, de támogatni fogjuk!”
Annak, hogy a fordítást és az illusztrációkat egykor névvel nem vállaltam – kiadóm minden baráti unszolása ellenére: „így épp csak a BM fogja tudni, más senki…” – a kelleténél talán több oka volt… A szokványos megfontolásokon túl az az új, önként vállalt elkötelezettség, ami épp a könyv megjelenésének hónapjaiban kapcsolt mind szorosabban egy veszélyeztetett intézeti fiúcsapathoz. Egyetem után beállni egy lepusztult nevelôotthonba éjszakásnak és történelemtanárnak ezekben az években majd ugyanazt a szubkultúrába szorított, kriminálközeli életmódot jelentette, mint alkalmi négermunkákból élni s eközben repülôegyetemet szervezni, szamizdatozni már „lefeketedett” ellenzékiként. Önként vállalt személyes sorsközösséget azokkal, kiket egy álszent és álhumánus rendszer selejtként leírt, megbélyegzett és a margóra szorított. Reménytelen kitaszítottságot, ám egyben a szabadság és szolidaritás váratlan felnyíló belsô távlatait is – éppen azt, ami az „együttlélegzôk” titkos köréhez csatlakozva Winston Smitht olyannyira megigézte.
Persze, akár az Orwell-regények, ez a történet se végzôdhetett happy-enddel. Az intézeti kamaszokkal kezdett „szabadságharcos” szerepjátékok egy ponton valódi szabadságharcba: nyílt lázadásba, szökésbe csaptak át, s nekem, e vakmerô kísérlet vezetôjének is csakhamar mennem kellett. A lázadás és bukás egy autoriter, mindent uraló intézményrendszerben nyomasztón repetitív, köznapi tapasztalat volt, amit legfeljebb a helytállás csöndes ethosza, egyfajta „heroikus pesszimizmus” segített elviselni. Benjaminé, az Animal Farm okos szamaráé – e rejtett és rokonszenves írói hasonmásé – és persze Orwellé, akinek mostohán szukre mért, megpróbáltatásokkal teli pályáján úgyszintén nem sok alkalma adatott az önfeledt lelkesedésre. Ez a szikár tartás – amit részvét, humor és józan éleslátás tett vonzóvá, s ami olyannyira áthatott az utóbb lefordított Orwell-esszéken is – azt hiszem, a kétnemzedéknyi különbség ellenére is sokunknak segített felnôtté válni azokban a fáradt, paternalista hazugságokat visszhangzó években.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu