Mészöly Miklós Megbocsátás címu szövege nem sokat várt kiadásra: íródott, mint a könyv végén megtudjuk, Kisorosziban, 1983 májusában. Nagyobb lélegzetu szépprózaként nyolc évvel követi a Filmet. Mészöly ekkor már nagy tekintélyu, noha olykor (a hivatalosság által) vitatott író, fiatalabb pályatársai számára mester, iskolához, csoportosuláshoz nem sorolható, magányos alkotó. Prózájának tömörsége, szigorúsága, eleganciája és pontossága legendás: annyira az, hogy e közhelyszeru leírások már-már elfedik a prózát magát. Tetszik vagy sem, jogos vagy sem, kell-e vagy sem – alakulóban van a Mészöly-mítosz.
Ami azonban akkor sem volt kétséges, és ma sem az: a Megbocsátás az életmu egyik csúcsa.
A történet elmondható ugyan, talán túlságosan is könnyen, csak épp nem sok értelme van így összefoglalni: hogy van egy bírósági írnok, aki édesapjával, feleségével, három gyermekével, felesége nôvérével és egy fogadott nagynénivel él együtt, felesége egy fába égetett képen dolgozik, ô maga meg egy régi per aktáját böngészi olykor, mígnem karácsonykor, kissé italosan, magáévá teszi felesége nôvérét.
Igen, ennyit értünk – de hát már ezt sem igazán. Miért kell az írnoknak a Porszki-per aktáit olvasnia? Miért olyan fontos, hogy Anita, a feleség, befejezze az Állatok búcsúja címu képét, és mire célozgat az írnok azzal, hogy mi lesz, ha befejezi? Mi történik voltaképpen karácsony éjjelén? Ki az a fogadott nagynéni, és hova utazgat? Utazgat-e egyáltalán? Miért gyulöli a nagyobbik fiú az apját, miért megy a többnyire elhagyott Lipovszky-vendéglôhöz? Egyáltalán: hol játszódik mindez? És mikor?
A szöveg tehát: csupa rejtély. Az egyetlen halvány esélyünk arra, hogy valamit megragadjunk belôle, ha egyes témák, motívumok, rímek és ellentétek szerint próbáljuk összeszedegetni, mit is olvasunk. A teljes és pontos megértés azonban nyilvánvalóan megvonódik tôlünk: Mészöly regényében nem a diszkurzív, logikai vagy érvelô jellegu írás jut szerephez, hanem sokkal inkább valamiféle szaggatott szerkesztésmód, ismétlések, megszakítások és témák rendszere, amelyet talán a zenei szerkesztéshez hasonlíthatnánk: itt hangsúlyosan az olvasóra hárul, hogy jelentéseket, megoldásokat, kiutakat bogarásszon, s könnyen lehet, hogy gyakran körben forog, vagy zsákutcában találja magát.
Itt van elôször is a helyszín. Pontos behatárolására nyilván nincs esély. Kisváros lehet, van múzeuma, zsinagógája és persze vasútállomása. A helyszínre vonatkozó kérdés igazából nem is ez: hanem hogy minek is kalandozik az elbeszélô a regényen belül olyan helyszínekre, amelyeknek az írnok és családja történetéhez közvetlenül aligha van köze? A Bazsó-tanya közelében ismeretlen nô holttestét találják meg; Iduska néni mesél a Hangos-pusztáról; a Pándzsó nevu városrész, ahová hôseink nem mennek (a karácsony délutáni sétáról éppen onnan fordulnak vissza), s ahol száz meg száz évekkel ezelôtt fura dolgok estek meg; az öregúr vízállásjelentésekbôl származó jóslatai alapján árvízre ítélt Trier és Coblenz; a Lipovszky-féle vendéglô, amelyik még a Pándzsónál is kijjebb van. Csupa olyan hely, ahol nem vagyunk, ahol a történet nem (vagy nemigen) zajlik, ami csak utalásként, mellékkörülményként van jelen, s ami arra készteti az olvasót, hogy elgondolkozzék: vajon miért? Miért a helyszínek gazdagsága, a tágasság és szétszórtság?
Azután az idô. Szó esik bélistázásról és tagosításról, vannak mezôgazdasági repülôk, de van egy 1922-es dátum is (az egyetlen pontos dátum a a regényben, ekkor kezdôdik Porszki pere), van Pirnitzer áruház és világvevô rádió, van kaszinó meg egylet; megünneplik az októberi ünnepet, ez „az a hónap, amikor emlékezni lehetett azokra, akik életüket adták a szabadságért” – s gyertyagyújtással emlékeznek rájuk: vajon ’48 vagy ’56 hôseire? A Porszki-féle per elôtörténete azután végképp összezavarja az idôt: az 1600-as években pusztító pestis emlékére évente majálist rendeznek a Pándzsóban, amikor is a város népe újrajátssza ôsei életét, személyrôl személyre, helyrôl helyre és cselekvésrôl cselekvésre rekonstruálva a hajdan történteket; erre a régmúltra nyúlik vissza a Böröcz és a Porszki család ellenségeskedése is. A régmúlt folytonosan felidézôdik, a közelmúlt viszont teljesen kideríthetetlen (hogy vajon Porszki volt-e Böröcz gyilkosa): a régmúlt és a közelmúlt között pedig megbízhatatlan, költôi túlzásokra hajlamos, álnevet álnévre húzó író közvetít, bizonyos Syrasius Acrotophorius.
A könyv egyik legemlékezetesebb motívuma bizonyára az a bizonyos füstcsík, amely az elbeszélés indulásakor, az elsô mondat szerint „ott felejtette magát a levegôben”. „Az lett volna valamilyen gyôzelem – folytatódik a szöveg –, ha ez a füstcsík nem foszlik szét, továbbra is ott marad a városszél fölött, ott érik az évszakok, túléli a képviselô-választást, a fôvárosból érkezô »filléres« vonatokat, a búcsúkat és Porszki úr temetését.” Igen, ez is történik. A történet úgy tavasztól karácsonyig tart, a füstcsík végig ottmarad, Porszki urat eltemetik, s a búcsúk… nos, ha az Állatok búcsúja címu képrôl van szó, annak elkészültét is megéri. Az utolsó lapon is, az írnok karácsony éji álmában is elôkerül: „ugyanott horgonyzott, mint hónapok óta”. Ez a füstcsík az állandóság jele: viszont azt is jelenti, hogy az éppen fennálló állandóság elképesztô, természetellenes véletlen.
A füstcsík „változatlan vésetként az égen maradt” – ahogyan tüzes, füstölgô pálcikákkal égeti az írnok felesége, Anita is a puhafa lapot. Füst, tuz, véglegesség, véset: az Állatok búcsúja olyan technikával készül, amely nem tur „javítást, próbálkozást: olyan…, mint a megbocsátás fordítottja”. Ahogyan Anitának sem bocsátott meg apja, amikor gyermekkorában a gyufaszál parázsló végével alakokat rajzolt papírba – gyurus kezével pofon vágta, arcát maradandóan felsebezte, vésetet hagyott bôrében.
Az állatok pedig újabb motívumsort hoznak mozgásba. A Porszki család egyik ôsét bestialitáson kapják rajta; Farda kisasszony házánál, épp mikor Anita arra sétál, korcs, fekete kutya mászik ki a csatornalyukból; Gergely, a nagyfiú, cserebogarakkal húzatja gyufaskatulyáit; Mária (Anita nôvére) karácsony este kiscsibékrôl mesél, Iduska medvékrôl; „Ha nincs medve, szarvas is jó lesz… két szarvasünô!” – udvarol egyszerre Anitának és Máriának ugyanakkor az írnok; késôbb este Anitát és Máriát „báránykáknak” nevezi. (Áldozatiak?) És vajon bele van-e valami módon komponálva a készülô képbe az írnok és családja? Van-e valami önértelmezô jelentôsége?
A regényben megjelenô képek amúgy is értelmezésre hívják fel az olvasót: a képleírásoknak sokszor különös jelentôségük van az elbeszélô prózában. (Itt egyébként egyik kép sem igazi mualkotás: kettô alkalmi fénykép, kettô pedig feltehetôen elég silány, dilettáns mu.) Az Állatok búcsúját csak apró részleteiben ismerhetjük meg, s a másik három kép is mintha vakvágányra vezetne. Az elsô „bizonytalan fotográfia”, elszínezôdött, gyurött kép, kirándulásra induló kisebb társaság, s a képen az írnok mint kisfiú. Ha nagyon erôltetjük, úgy interpretálhatjuk (elmosódottságát, foltosságát, statikusságát), mintha magát az egész történetet jelképezné. A második kép a rendôrkapitány javaslatára készített légifelvétel a halott nôrôl: a nô a gabonakör közepén szó szerint úgy fekszik, ahogyan Mária szokott minden nyáron, minden nap egy órát meztelenül napozni a hátsó kertben („karját kereszt formán dobta el magától, combját szorosan összezárta” – „kereszt formán széttárt karokkal feküdt a pázsiton, combját szorosan összezárta”), s a nô fotóját Mária is kituzi a falára. Titokzatos egyezés, megfejthetetlen, ahogyan az ismeretlen nô rejtélyes halála is. Végül a Lipovszky-féle vendéglôben lóg egy század végi mélynyomat, két vadász egyszerre találja el nyúl helyett a parasztlányt. Jelent ez valamit? Miért írja le az elbeszélô a gyengécske zsánerképet? Talán annak van jelentôsége, hogy „ennek története van” (mármint a képnek), s hogy a kép maga is történetet ábrázol, s Gergely révén a kép a család történetébe is beleszól?
És mikor ki beszél? Mit tudunk, és ki tudja, amit az elbeszélô tud? Kinek a gondolkodásába látunk bele, és mikor? Hogy a legnyilvánvalóbbal kezdjük: nem tudható, mit gondol Anita, mit az írnok és mit Mária azon a karácsony éjen, amikor az írnok Mária után baktat és (feltehetôleg) lefekszik vele. „Anita pontosan látta a rongyszônyegre letepert Máriát” – olvashatjuk, holott nyilván semmit nem látott; de azt már nem tudhatjuk, mit is gondolt arról, ami történik. Azt tudjuk, hogy az írnok undorodik Porszkitól; de azt nem, miért is olvasgatja az aktákat. Azt gondoljuk, az elbeszélô az, aki jelzi elôre, hogy Porszki mikor és miben fog meghalni – késôbb kiderül, ez az írnok jóslata volt, és nem is teljesedett be. Az elbeszélô hang a legváratlanabb helyeken lép szereplôi helyébe: amikor a pilóta felfedezi a fiatal nôt a búzatábla közepén, akkor nyilvánvalóan nem az ô elbeszélését halljuk, hanem az elbeszélô rendkívül költôi, emelt stílusú, metaforikus szövegét. Mintha mindent ô akarna elmondani, mintha ironikus önleleplezésként minduntalan az elôtérbe tolakodna, mintha csúfondárosan rámutatna: csak azt tudhatod, olvasó, ami rajtam, az én hangomon keresztül érkezik el hozzád. Márpedig az elbeszélô nem mond el mindent, szeszélyesen (vagy épp valami titkos cél szerint) ad át és tart vissza információkat. Miért gyászolja Farda kisasszony Porszkit? Miért rázza meg Anitát Farda kisasszony és a kutya esete?
Nem, nem tudunk meg semmit, nem jövünk rá semmire, s nem is fogunk. Kétségbeesetten kapkodunk a fogódzók után, s ha az egyik megvan, a másik siklik ki kezünk közül. Csak érzünk valamit; csak sejtjük, mirôl is lehet szó. S a felületes olvasót könnyen félre is vezeti: az egész regény mintha tényleg afféle tiszta, kilúgozott, magának való, elvont irodalom volna: bonyodalmas, elszállt, csak a vájtfüluek vacakolnak vele. De az, ami megcsendül benne (témaként, utalásként, mellékmotívumként), még ha kibontva nincs is, csupa súlyos, fontos dolog: a magyar történelem zurzavara, áporodott és nemes, legendákból és véres tényekbôl szôtt szövete; az idô rétegzôdése, a történelmi idôhöz való kapcsolódás és az attól való elszakadás dilemmája; a csúf kis magánélet válságocskái, nyomorúságai, rettegései, mániái; s mindezek fölött ott lebeg valami véletlen transzcendenciaként (a vak természet tréfája vagy a Gondviselés kegyelme): a füstcsík. Mint József Attilánál a csillagok, Ottliknál a hóesés, a korábbi Mészölynél a fény, a ragyogás.
És hol a megbocsátás? Mit jelent vajon a regény címe? Ki bocsásson meg és kinek? A cím egyetlen nagy kérdés, amelyre a regény folyamán remélünk választ, csakhogy olvasás közben hiába építünk fel újabb meg újabb hipotéziseket, sorra érvénytelennek (laposnak, érdektelennek, felületesnek) bizonyulnak. S az elbeszélô még az utolsó lapon csavarint egyet a kérdésen: az írnok, álmában, „szeretett volna egy megbocsátó kérést megfogalmazni, és fennhangon kimondani, hogy a többiek is hallják”, s ez a kérés ez volna: „Maradj Névtelen, legyen tanúja a nyomorúság szépségének.” De ez a mondat (amely – ismét az elbeszélô ironikus-önreflexív értékelése: „fellengzôsen fájdalmas”) „nem tudott elhangzani”. Nos, az írnok valóban névtelen marad, az egész regényben. De kihez szól ez a kérés? Önmagához? S mit jelent az, hogy megbocsátó kérés? Ô bocsát meg, kéréssel, vagy megbocsátást kér? Miért? S miért nem tud a mondat elhangzani? Mert csak álomban fogalmazódik meg? Vagy épp mert felébred? S kik a többiek? Mindenki? Bárki? Családja?
Ez a könyv csakis kérdésekkel
írható körül, vég nélkül szaporítható
találgatásokkal. Furcsa, rejtélyes, érdekes
regény: a legjobb 1984-ben.
Mészöly Miklós: Megbocsátás.
Szépirodalmi,
Bp., 1984, 82 o.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu