Élettapasztalataikból született a Fél van címu elôadásuk, amely a munkások és a közülük kiemelt-kiemelkedô középkáderek közötti konfliktusokat mutatta meg, sok humorral és keseruséggel. Az elôadás meghatározó képi eleme egy nagy gyári falióra, amelynek csak egy mutatója van, s az is állandóan a hatoson áll. A szöveg visszatérô szlogenje a fél van, aminek közvetlen jelentése természetesen az óra által mutatott idô, de áttételesen a teljes megrekedtségre, reménytelenségre utal. Mindarra, amirôl ugyanezekben az években Gothár filmjei is szóltak, s amelyek címében szintén benne volt az idô.
Az Utcaszínház az évek során zárt térbe szorult, de szemlélete, stílusa még jó ideig nem változott. E szemlélet jegyében született meg Mumama címu produkciójuk egy vállalat nagyhatalmú párttikárnôjérôl, a Mumamáról s annak nem éppen emberséges irányítási módszereirôl. E darab címszereplôjében magára ismert – vagy inkább jó lelkek magára ismertették – a Pest megyei elsô titkár asszony, aki nemcsak Budapesten és Pest megyében, de az ország nagy részében betiltatta az elôadást. Megtehette. Még akkor is, ha e színházat nehezebb volt elítélni, hiszen munkások szóltak itt a munkáshatalomról, annak torzulásairól, deklaráltan a jobbítás szándékával.
1983–84 táján gyökeresen megváltozott az együttes stílusa. Addig zárt, létében amatôr, muködésében profi társulatként dolgozott, aztán egyre több más együttesbôl „átigazolt” közremuködô vett részt a közös munkában, s az ebbôl következô szellemi, muvészi nyitás mutatkozott meg két utolsó produkciójukban, az Amerika címu Kafka-regénybôl adaptált Oklahoma Természeti Színházban, illetve félnapos hipernaturalista happeningjeikben.
Az Oklahomának még volt valami szerkezete, volt egy laza szálon futó története, de már itt is dekomponálásra törekedtek, az egyes epizódokon belül a szereplôk viselkedése, cselekedetei, egymáshoz való viszonya improvizációkon keresztül mutatkozott meg. Ebbôl következôen csak bizonyos részek voltak kötöttek, a produkció nagyobb része kiszámíthatatlannak tunt, s a játék idôtartama is csaknem behatárolhatatlanná vált. Egy ilyen elôadásban értelemszeruen meggyengülnek a dramaturgiai fordulatok, esetlegessé válnak a hangsúlyok, és egyáltalán: megkérdôjelezôdik a történet fontossága. Itt más a lényeg: a színészek fizikai-pszichikai jelenlétének intenzitása, kisugárzása.
Ebben a produkcióban már részt vett Gaál Erzsi is, aki néhány éve vált ki a Stúdió K-ból. Partizán volt az akkori színházi világban, nem tartozott sem amatôr, sem hivatásos társulathoz, filmezett, színházakhoz csak szerepekre szerzôdött – ami ma mindennapos, akkor még nem volt az: szabadúszóként élt. S alkalmi csapataival létrehozta elsô két produkcióját. Az Etudök gesztusra Garcia Lorca Buster Keaton sétája címu egyfelvonásosából készült, a Felütés saját kanavászának mozgásszínházi kiteljesítése volt. Munkáit erôs képek, intenzív színészi jelenlét, sodró lendület, precíz, szinte koreografált kidolgozottság jellemezték.
Az ô jelenléte nagymértékben befolyásolta az Utcaszínház akciószínházi produkcióit is, amelyek jelen ideju történést ábrázoltak: egy család mindennapi életén keresztül különbözô emberi viselkedésformák tárultak fel – végtelenül lassan, érzelemmentesen, mindenféle érzékelhetô szekventálás nélkül. A család tagjai fôznek, mosnak, borotválkoznak, alszanak, ebédelnek, mosogatnak, rádióznak, egy lány fáradhatatlanul angolul tanul, miközben mások egy láthatatlan külsô erô képviselôiként szüntelenül beavatkoznak a család életébe, de e beavatkozások nem – még a családfô lelövése sem – változtatnak e monoton és eseménytelen életformán.
Fél van… ebben a kilátástalan és perspektívátlan korban és országban félig történik meg minden, a munka, a szerelem, a házasság, a barátság, a szórakozás – sugallták az Utcaszínház produkciói. Mindaddig, míg létezett. Hiszen egyre ritkábban jelentkezett, és ’84 után meg is szunt az együttes. Felôrölte a fél van-világ.
Az a világ, amelyben azért furcsa, szinte megmagyarázhatatlan dolgok is születtek. Például egy kaposvári stúdiószínházi elôadás, amelyet egy fiatal segédszínész állított színpadra. Nem volt ez megszokott abban a rendszerben, amelyben egyfelôl a rang- és tekintélyelvuség, másfelôl a végzettséget igazoló papír hatalma kiszurte a rendhagyó akciókat. A kaposvári színház azonban megengedhette magának a másságot, vagy legalábbis Babarczy László vállalta, hogy utat enged a zabolátlan fiatalságnak. Ez a kaposvári színház filozófiájából is következett, hiszen ebben az együttesben köztudottan sok olyan fiatal kezdhette színészi pályáját, aki nem végzett fôiskolát.
Ezek egyike volt Mohácsi János is, aki Hogyan vagy, partizán? avagy Bánk bán címmel rendezte meg stúdió-Bánkját. Igazi kísérleti elôadás volt ez, a szó legjobb értelmében vett muhelymunka. Közösségi színház, amelyben nem elsôsorban a veretes szöveg interpretálása, a kiemelkedô színészi alakítások váltak fontossá, hanem az, hogy mit mond, mit mondhat egy nemzeti klasszikus a jelennek, azoknak a fiataloknak, akik eligazodni szeretnének az ôket körülvevô világban. Kísérlet volt ez arra, hogy kiszabadítsák Katona Józsefet a kötelezô irodalom kalodájából, s élôvé tegyék a Bánk bánt. Mohácsi színpadán véget nem érô buli, tivornya folyt, e buliban merániak és magyarok együtt itták le magukat, együtt szidták egymást, és együtt üzekedtek a lányokkal, asszonyokkal. Ebben a világban csak pótcselekvések léteznek, s ide toppan be Bánk, aki egy a többiek közül, tehát nem rendelkezik azzal az erkölcsi többlettel, amellyel ítélkezhetne a felesége és a királyné fölött. De Endre, a király sem különb a többinél.
Deheroizálta a muvet Mohácsi? Igen is, nem is. Túlnyomórészt Katona szövege hangzott el, s minden szituáció a szerzô szövegének értelmezésébôl kerekedett ki. Mohácsi nem tett mást – legjobb rendezéseiben máig is ezt teszi –, mint hogy naivan(?), az elôadási hagyományoktól elszakadva néz rá a darab helyzeteire, és így értelmezi azokat, szem elôtt tartva, hogy a színházi elôadás – játszódjon bármikor – mindig a máról és a mának szól. Ez a Bánk-variáció is mélyen kortársi lett, még akkor is, ha számos ponton erôltetettnek tunô megoldások születtek, ha egy idô után monotonná vált is a folytonos dáridózás. Mohácsival egyszeriben másként néztünk mi magunk is a darabra, a figurákra, mi is átértelmeztük addigi Bánk-képünket.
Bulgakov-bemutató is volt Kaposvárott. Babarczy László átiratában és Ascher Tamás rendezésében mutatták be
A Mester és Margaritát. Ezt a muvet egy másik feldolgozásban játszotta (akkor még Tanulmány Színház néven) az Arvisura Társulat is a Szkéné Színházban. (Átdolgozott formában és újabb szereposztásokban máig musoron van!) A Katonában Székely Gábor szintén Bulgakov-muvet rendezett, a Menekülést. Zalaegerszegen Babel-bemutató volt: Ruszt József a Lovashadsereg címu elbeszélésfüzérbôl vitte színre a Húsvétot.
Véletlen egybeesés lett volna, hogy négy jelentôs rendezô egy idôben nyúlt az orosz-szovjet irodalom két finoman szólva problematikusnak ítélt szerzôjéhez? Aligha. Mind a három mu az értékvesztésrôl szól, arról a folyamatról, amely egy forradalmi átalakulás természetes velejárója: az új felzabálja és megsemmisíti a régit. Az értéktelen mellett az értéket is, mert nem tud mit kezdeni vele. Ugyanakkor nem alakulnak ki új értékek. Jóvátehetetlen bun az értékpusztítás, és bizonyos értékek hiánya az élet minôségének végzetes és végérvényes degradálódását eredményezi.
Ruszt modern passiójátéknak fogta fel a polgárháborús történetet, amelyben egy katona-muvész sorsa Krisztusét példázza. A cselekményt egy pusztuló templomba helyezte, amelynek falán az elôadás során elkészül egy vallásos témájú, a szereplôket átlényegítô freskósorozat, amelyet persze a katonák hevenyészett térképészeti skiccekkel rögtön meg is szentségtelenítenek.
Kaposváron a regény minden szálát arányosan visszaadó illusztráció született, amely azonban élményszeruen jelenítette meg a szent és a profán kényes egyensúlyát. A darabbeli Moszkva és a jelenkori Magyarország közállapotainak, emberi mentalitásainak kísérteties hasonlósága tette hatásossá az elôadást. A Somogyi István rendezte Szkéné-beli elôadás intim térben játszódott, s mivel a szerepeket csupán néhány színész játszotta, a regény rétegeinek egymásra vonatkoztatása bravúrosan és hatásosan jelent meg. Ez a surítés felerôsítette a mu groteszkségét, ugyanakkor még hangsúlyosabbá tette a bibliai utalásokat és párhuzamokat. Ez az összetettség, a rendkívül erôs képi és zenei megjelenítés, a fiatal nézôkben élô hit utáni vágy biztosítja az elôadás példátlan sikerét.
A Menekülés a Katona József Színház történetének egyik legjelentôsebb, legmegrázóbb elôadása. A darab is remekmu, Sztálin személyesen állította róla, hogy „úgy, ahogy van, szovjetellenes jelenség”. Szerzôje 1929-ben azt írja Gorkijnak, hogy „minden darabom be van tiltva, egyetlen soromat nem nyomtatják ki sehol, egyetlen kopejka honoráriumot nem kapok sehonnan, egyetlen hivatal, egyetlen személy nem válaszol a beadványaimra, mindazt, amit tíz év munkájával a Szovjetunióban írtam, megsemmisítették, már csak az én személyemet kell megsemmisíteni”. A Menekülést a megírása után harminc évvel mutathatta be egy kisvárosi színház, s csak 1962-ben jelenhetett meg nyomtatásban.
E darab szereplôi a fehérek oldalán harcoltak a bolsevikok ellen, vagy származásuk folytán váltak a vörös hatalom üldözötteivé. De emberként, jelenségként, viselkedésükben, mindabban, amit képviseltek, feltétlenül ellenfeleik fölött álltak. Az olvasó, a nézô – legyen bármely világnézet híve – egyértelmuen velük szimpatizál. Mert tartásuk van. Mert kultúrájuk van, még akkor is, ha a modoruk penetráns. Mert olyasmit képviselnek, ami megnemesíti az életet, legyen az bármily nyomorúságos. S persze közöttük is kialakulnak konfliktusok, kicsinyes viszálykodások, a körülmények ôket is megviselik, s mégis: azzal, ahogy legelcsigázottabb állapotukban is a hazájukról, volt életükrôl, emlékeikrôl szólnak, hitet adnak. A modern katarzis kiváltásának gyönyöru példája az elôadás befejezése: a biztonságba került menekülôknek érzelmileg kifosztva, egzisztenciális bizonytalanságban kell dönteniük jövôjükrôl. Akire otthon biztos halál vár, hazaindul, a szeretôk, akik hosszú viszontagság után végre ismét együtt vannak, egymásból próbálnak erôt meríteni a továbbéléshez, de haza vágyódnak, mert teljes életet nem lehet idegenben élni.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu