Már maga az ötlet, filmet készíteni Az ember tragédiája alapján, sokakat megrémisztett. Még többeket riasztott, hogy nyolc–tizenkét éves gyerekek játsszák el a madáchi muvet. Pedig Jeles már a cím megváltoztatásával is jelezte, hogy nem mechanikus adaptációt készít. Felhasználta a Tragédia szövegét, de át is alakította a veretes dialógusokat, hozzá is írt részeket. Az Angyali üdvözlet végigköveti a Tragédia történelmi színeit, de nem mindegyiket jeleníti meg. Az emberpár víziója és kalandozása a jelenbe nyúló londoni színnel és Éva megfoganásával zárul. Jeles teremtéslátomása sötétebb, mint Madáché volt: az Angyali üdvözlet végén felhangzik ugyan az Úr hangja, ám rögtön meg is ismétlôdik és idézôjelek közé kerül Lucifer ironikus és lemondó szavaival. A történelem a káoszba tart, nincs végcél, csak ismétlôdés, körbe-körbe forog minden. Az egész történet összefüggô térben, erdôszélen, mezôn és egy homokos terepen játszódik, az egyes színek összeérnek, de egymásba fordulnak a különbözô korok is, a szereplôk (talán Kepler távcsövével) átlátnak az egyik színbôl, az egyik történelmi idôbôl a másikba. „Ha minden idô örökké jelen, úgy minden idô helyrehozhatatlan” – egy bibliai idézet mellett ezzel az Eliot-mottóval kezdôdik a film. A Földön töltött idô álom, ez az álom azonban az Angyali üdvözletben rémlátomássá fordul.
Az Angyali üdvözlet álomjáték, gyermeki látomás. A rendezés, a fényképezés és a látványtervezés (az operatôr Kardos Sándor, a díszlet- és jelmeztervezô Kovács Attila volt) kivételesen összehangolt világot teremtett. Természeti környezetben, de ember nagyságú bábuk, szobrok, hatalmas építmények tövében zajlanak az események. A jeleneteket többnyire közelképekben és félközelikben látjuk, csak ritkán nyitják a teret totálok, hogy a szín(hely)ek összefüggését és egységét megteremtsék. A lágy szurôk, a kameramozgások és a lassítások használata, a szereplôk olykor marionettszeru mozgatása egyaránt a látvány látomásosságát hangsúlyozza. A három fôszereplô mellett, mögött mindig ott kavarog egy nagyobb csoport, egy közösség, a tömeg, ôk visszhangozzák a szövegeket, az ô sodrásuk hajtja elôre, gyakran a pusztulásba az eseményeket. („Akasztanak, de jó, hogy itt vagyunk!”)
A filmet követô sajtóvitában a legnagyobb felháborodást Jeles pesszimista víziója okozta. Többen Az ember tragédiája megcsúfolását emlegették, Madách történelemképének dekadens tagadását vetették a rendezô szemére, a szöveg kiforgatásával és a gyerekszereplôk kihasználásával vádolták. Részben persze érthetôk ezek a hatalmas indulatok, hiszen Jeles valóban alapjaiban fogalmazta újra a Tragédiát. De hát mi mást is tehetne a XX. század (ahogy ô fogalmazott, a „büntetôszázad”) végérôl tekintve vissza az emberiség történelmére? Jeles víziója szuverén, baljós, de nem embertelen. A teremtéstörténetet ô is bölcseleti távlatból szemléli, és a naiv, ártatlan gyermeki nézôpontból meséli el az eseményeket. (A film eredeti címe Gyermekjátékok volt.) A gyerekek szövegmondása ugyan néha zavaró, ahogy a rendezés megoldásai is az elidegenítô és szimbolikus, de Jeles koncepciójában a gyerekek szerepeltetése teszi csak lehetôvé a létezés kérdéseinek felvetését. Nincs színész, se hivatásos, se amatôr, aki ezeket a szövegeket ilyen természetességgel és tisztasággal lenne képes elmondani. A gyerekek tekintete a reménykedést hordozza, csakhogy szörnyu látvány tárul eléjük.
A széthullás, a megállíthatatlan romlás Jeles mindegyik filmjének fundamentuma. Ô azonban nem haraggal szemléli ezeket a történeteket. (Balassa Péter éppen a rendezô „tárgyilagos szomorúságát” elemezte.) A rendezôi attitudöt a részvét és a megrendülés határozza meg.
„A jó ízlés, drágám, nevetséges, a botrány, a botrány egészséges” – énekelte egyik vad sanzonjában a Bizottság tánczenekar, az év több filmjének emblematikus szereplôje. A Vágtázó Halottkémek mellett a Bizottság is feltunik Bódy Gábor utolsó játékfilmjében, a Kutya éji dalában. Jelzésértékük van ezeknek a néhány perces szerepeknek. Bódy az alternatív muvészeti csoportok, az újhullámos zenekarok és az általuk képviselt világlátás segítségével igyekezett felfrissíteni a magyar filmek meglehetôsen fakó univerzumát. A Kutya éji dala fordulatot jelent a rendezô pályáján, nyitást a misztikum felé. A véletlen szerepe, a rejtélyes egybeesések, a párhuzamosan futó sorsok sokatmondó találkozása már korábbi munkáiban is lényeges szerepet játszott, de mindez még hangsúlyosabb lett a Kutya éji dalában.
A film fôszereplôi a rendet keresik a káoszban, az összefüggést az esetlegességek láncolatában. Egy álpap, egy ortodox kommunista tanácselnök, egy csillagász, egy katonatiszt. Mindannyiuknak megvan a maga meggyôzôdése, hite, szisztémája. Jeleket és sugallatokat kutatnak, ki az égen, ki a földön. Vallás, ideológia, tudomány, szervezet – a világrendezô igyekezetek és elkötelezettségek mindegyiküknél más formában jelentkeznek. Ezek az emberek sok mindenben hasonlítanak, mégsem értenek szót egymással. A Psyché egymást kiegészítô férfikettôsének alapkonfliktusát idézik, csak más, bonyolultabb leosztásban. A Kutya éji dalában Bódy már nem a rend, hanem a káosz oldaláról fogalmazza meg a világot. Az összefüggések alig hozzáférhetôk, a rend csak egy-egy pillanatra, pusztán véletlenek segítségével mutatja meg magát. De azért még mindenki ezeket a pillanatokat várja, ebben a nagyszabású várakozásban és keresésben, a megoldások utáni folyamatos hajszában rejlik az élmények és tapasztalatok fájdalmas szépsége.
A Kutya éji dala, ha lehet, még a Psychénél is eklektikusabb film, szabadon keveri a hangulatokat és a stíluseszközöket. Bódy nemigen tartja be a hagyományos kompozíciós szabályokat, fôképp a képszerkesztés és a színhasználat tekintetében bánik teljesen kötetlenül a különféle formai lehetôségekkel. Rikító neonok, furcsa vörösök, kékek és sárgák tagolják a teret. Egészen más hangulatú az elôtér és a háttér. Geometrikus, olykor szokatlan átlós kompozíció választja el a jelenet szereplôit. Cselekményes részek és hosszas párbeszédek, filozofálások váltják egymást. Super 8-as betétek, amatôrfilmes részek és dokumentarista megoldások épülnek bele a filmbe. Egymás mellé kerül a nagyon távoli és a nagyon közeli, a kavics és a csillag, ahogy a racionalitás és a misztikum is felváltva mutatkozik meg.
Bódy filmje egy olyan sorozat nyitódarabja, amely egészen új hangot hoz a nyolcvanas évek magyar filmjébe. A Kutya éji dala után másfél-két éven belül elkészült az Ex-kódex, A Pronuma bolyok története, az Eszkimó asszony fázik, a Jégkrémbalett és az Ôszi almanach – a szakmát, a politikát és a filmkritikát egyaránt zavarba hozó filmek. Nem feltétlenül ellenszenv fogadta ôket (Xantus például a legjobb elsô film díját kapta az Eszkimó asszonyért), inkább értetlenség. Ezek a filmek figyelmen kívül hagyták a magyar film politikus reflexeit, teljesen más beszédmódot és világlátást reprezentáltak. Párhuzamos, alternatív világokat teremtettek, illetve mutattak meg. Személyes, szerzôi, a végletekig egyéni univerzumok voltak. Kicsit furcsa és nehezen kiismerhetô, ámde rendkívül izgató alakokkal, extrém történetekkel és misztikus motívumokkal benépesített színterek. A másság vagy újdonság nem generációs kérdés volt, az alkotók között nemzedéknyi különbségek húzódtak.
Hirtelen kinyílt a játéktér. A filmes szakma peremvidékén ugyan, de újra megjelentek a társmuvészetek avantgárdjának képviselôi, és nem utolsósorban a budapesti szubkultúra vezetô figurái. Ezt a nyitást elsôsorban Bódy ösztönözte és szervezte. (Gondoljunk csak arra, ahogy a Psychében feltuntek a magyar muvészeti élet egészen különbözô alakjai, Pilinszkytôl Hajas Tiborig és Erdély Miklósig. A hetvenes évek közepén szintén Bódy kezdeményezte a BBS kísérleti szekciójának megindítását, ahol képzômuvészek, zenészek, írók is elkészíthették a maguk formaelemzô, analitikus alkotásait.) Xantus János, Müller Péter-Iván, Wahorn András és Szirtes András filmjei szívesebben nyúltak a zene, a színház, a képzômuvészet eszköztárához, mint a hagyományos filmes klisékhez. Izgalmassá és csábítóvá akarták tenni a filmeket, érdekessé a hôsöket, szokatlanná és kiszámíthatatlanná a történeteket. Szívesen használtak kommersz sémákat (az Eszkimó asszony fázik szerelmi háromszögtörténete, az Ex-kódex misztikus szektája, bérgyilkosai), jóllehet sajátosan feldíszítve és kicsavarva adták elô ôket. Izgalom, excentrikusság, érzékiség, zene – mind-mind lehetséges populáris komponensek, persze különbözô módon hatnak, és az adott filmek is egészen eltérô stratégiákkal adagolták ezeket a motívumokat.
Posztmodern, új érzékenység, új narrativitás, new wave, frivol hullám, csak úgy repkedtek a különbözô címkék és a definíciók, a szaklapok versengve szervezték a „kollektív jelentésmeghatározó kísérleteket”. Ebben az esetben is érvényes a közhely, hogy csoportként, legeslegújabb hullámként sokkal átütôbbek voltak ezek a filmek, mintha csak magukban álltak volna. Visszatekintve természetesen a közöttük meglévô különbségek is felértékelôdnek. Az Ôszi almanach felkavaró színészi alakításai, a film hihetetlenül cizellált, minden elemében kidolgozott, mesterségesre formált látványvilága, lelki infernója igen távol áll, mondjuk, a Jégkrémbalett szürreális ötletzuhatagától. Az Eszkimó asszony fázik popularitása úgyszintén nehezen rokonítható
A Pronuma bolyok happeningjeinek zárt, magára utaló belvilágával.
Nem véletlen, hogy a filmekben a zenének és a látványvilág újszeruségének jutott a fôszerep. Mindegyik filmben feltunnek a nyolcvanas évek elején berobbant újhullámos zenekarok a Trabanttól a Bizottságig, a VHK-tól a Kontroll Csoportig, több esetben (már csak a rendezô és az alkotók személye miatt is) lényegében rájuk épül a film. A zene mindenkié, a paradoxonokat lelkesen felhasználó, hol melankolikus költészetbôl, hol dadaista humorból táplálkozó szövegek sokkal érzékletesebbek bármiféle kiagyalt konfliktusnál és történetnél. A szereplôk többnyire saját magukat alakítják, még ha nem is feltétlenül a dokumentarista paradigma jegyében. A magánmítoszok érdekesebbek, kiemelik a figurákat a valószeruség fogságából. Az autentikusság, a személyes jelenlét fontosabb a kifinomult színészi alakításnál. Aki nem ismeri közelrôl ezeket a szereplôket, nem tartozik az adott szubkultúrához, az óhatatlanul másképp viszonyul majd a filmhez, de az extremitás ebben az esetben is vonzerôt jelenthet. A dilettancia gyönyörködtet. Az Eszkimó asszonyban például remekül megfér egymás mellett Méhes Marietta elementáris flegmasága, modorossága és Boguslaw Linda vagy Lukáts Andor aprólékosan kidolgozott színészi játéka. Nem hamis és valódi állnak szemben egymással ezekben a filmekben, hanem különös és különleges élmények, alakok, motívumok és történetek keverednek. Természetes világítás helyett neonok, valószeru fények és színek helyett hiperrealista árnyalatok és kombinációk. Mindent szabad, az összeillesztés furcsasága és eredetisége a legfontosabb. Wahornék blôdlijei, A Pronuma bolyok álzagyva filozofálása, az Ex-kódex misztikus kultúrtörténeti eszmefuttatásai kedves, játékos gesztussal mutatnak fityiszt a szabályozott összefüggések világának.
„Búcsúzhatunk-e már kacagva a közelmúltunktól?” Ez a kérdés is gyakran felmerült az 1984-es év filmjei kapcsán. Elsôsorban persze Bacsó Péter tragikomédiáját, a Te rongyos életet érintette. Az operettvilág volt már szürreális és groteszk stilizációs eszköz (a Bástyasétány ’74-ben), Bacsó ennél visszafogottabban használja, de ô is a történet közegét hangolja át az operettkellékek segítségével. A Te rongyos élet mintha a Tanú hangvételét és témáját folytatná. Bacsó most az ötvenes évek kitelepítéseirôl, a vidéki falvakra és tanyákra számuzött „osztályidegen” férfiakról és nôkrôl mesél. Ezúttal mégsem sikerül pontosan eltalálnia a komédia és tragédia közötti stílusregisztert. A Tanú fôhôse olyan egyszeru kisember volt, akivel a nézôk többsége könnyen azonosult, Bacsó megértéssel és finom iróniával mutatta be Pelikán József figuráját. A Te rongyos életre egyrészt a komorabb, másrészt a karikaturisztikusabb ábrázolás jellemzô. Bacsó a komédia szellemének engedve nem teremt éles kontúrokkal rendelkezô figurákat. Hôsei elrajzolt, humoros alakok, nehezen lehet velük azonosulni, de elutasítani is éppen ennyire nehéz ôket. Ezáltal a falusi rendôr százados, a lelkes tanító és a kitelepített arisztokrata egyaránt érdemes a figyelmünkre, az általuk képviselt attitudök azonban elmosódnak, nem olyan fontos, hogy ki van hatalmon, ki kényszerít, ki engedelmeskedik, és ki köt kompromisszumot. A Te rongyos élet visszásabb és pontatlanabb képét nyújtja az ötvenes éveknek, mint annak idején a Tanú.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu