Méghozzá rögtön az elsô kötetem utáni elsô interjúban mondtam ezt. Egyszeruen úgy gondoltam, hogy József Attila, függetlenül attól, hogy jó néhány verse tartalmi értelemben forradalminak tekinthetô, élete vége felé már inkább egy konzervatív humanista, ha úgy tetszik, polgári álláspontot képvisel. Ez a költészet valaminek a betetôzése, egyfajta marxista lezárása. Nem véletlen, hogy 1937-ben Arany Jánoshoz szól egyik rövidebb verse.
Ha jól értem, arról van szó, hogy poétikai értelemben gondolod folytathatatlannak azt, amit ô csinált. Beteljesedett vele egy költôi minta?
Pontosan. Mindannyian ismerjük azt a Horváth Márton-i képletet, ahol Petôfi, Ady és József Attila jelentik a magyar líra fô vonalát. Nos, ha már mindenáron vonulat kell, éppenséggel el tudnék képzelni egy Arany, Babits, József Attila vonulatot is. Az érett József Attila közelebb áll Arany és Babits meditatív, szemlélôdô politizálásához, mint Petôfi vagy Ady aktivizmusához.
Babitscsal és Arannyal kapcsolatban nemigen szokták emlegetni a politikai tartalmat vagy kontextust. A meditatív költészet alatt azt szokás érteni, hogy nem politizál. Miben látod Babits és Arany politikumát, még ha az – ahogy mondtad – meditatív is?
Babitsnak volt néhány vállaltan és nyíltan politizáló periódusa, elsôsorban a pacifizmusa. De Babits máskor is gyakran reflektált nyilvánvalóan politikai kérdésekre. Ami pedig Aranyt illeti? Hát ne vicceljünk! A walesi bárdok olyannyira aktuálpolitikai vers, hogy én inkább nyílt provokációnak nevezném. Vagy említhetném a Rendületlenül címu versét. Azután ott van a Hídavatás: akárhogy is vesszük, ez a kibontakozó kapitalizmus valamilyen reflexiója vagy kritikája. Tehát egyáltalán nem igaz, hogy Arany ne reflektált volna a kor társadalmi-politikai változásaira. De abban az értelemben Arany nem volt politikus, ahogyan Petôfi. Hiányzott belôle az aktivizmus, a mozgósító szándék, a propagandaelem.
Ez azért érdekes, mert a politikai költészetet nagyjából mindenki egyfajta aktivizmussal szokta azonosítani, és ennek megfelelôen a politika tartományát eleve nagyon szukre szokták szabni. Babits volt egy egész generáció számára az apolitikus költészet példája, és emlékszem, amikor a hetvenes években egyetemista körökben dúlt a „Babits vagy József Attila” vita. Ez volt a természetes fölállás…
Babits maga is hozzájárult ehhez. A Jónás könyvében saját magát állítja be a közélettôl elforduló, apolitikus személyiségnek. Pedig ott vannak a nagy pacifista versei, a Rákospalota, 1912, ami kifejezetten anarchista forradalmi vers: „Minden mindegy, hányódjon fel a tengerek alja / Minden mindegy, már jöjjön a forradalom.”
Mivel magyarázható a politika és a líra összeférhetetlenségérôl szóló közkeletu meggyôzôdés?
Azt hiszem, ez visszamegy oda, hogy a Kádár-rendszer ún. közéleti költészetét senkinek sem volt kedve muvelni.
Másfelôl a finnnyás elzárkózás a politikától sokszor egy nagyon rossz költészet nevében és védelmében lép föl, miközben igazságtalanul felejtésre ítélnek nagy verseket és költôket, mert azok úgymond politizálnak. József Attilához visszatérve: nem úgy látod, hogy jó ideje eluralgott egy nagy József Attila-felejtés?
Ami nemcsak József Attilára terjed ki, hanem szerintem Adyra is.
Babitsra is?
Ôrá is. Pontosabban a magyar költészet egy egész tradíciójára: Kölcseyre és Vörösmartyra, Berzsenyire és Petôfire.
A furcsa az, hogy nem lázadó fiatalok tagadják meg József Attilát, Babitsot, vagy Kölcseyt, hanem számukra egyáltalán nem is léteznek ezek a nevek. Egyszeruen irrelevánsak. Vagyis nem a hagyomány leváltásáról van szó, hanem a figyelmen kívül hagyásáról, nem?
Pedig Pilinszkyt nehéz megérteni vagy akár el is képzelni József Attila nélkül. Pilinszky még erôsen biográfikus költô. Magyarországon elég fontos a költôi élet, sokkal fontosabb, mint az európai lírában. Itt valahogy az olvasó szereti odaképzelni a versek mögé az eleven figurát, az elátkozott vagy lázadó személyiséget, a drámai élettörténetet.
Hosszú ideig ennek a mintája valóban József Attila volt. Az összes biográfiai elemmel rendelkezett, vagy ha nem rendelkezett, akkor utólag megcsinálták ezeket…
Szerintem már József Attila elkezdte saját proletármítoszának felépítését. Ha Ady a magyar volt, az autentikus, a par excellence magyar, akkor József Attila volt a par excellence proletár. Ebben az a vicces, hogy József Attila inkább csak reprezentálta a proletárságot. Kétséges, hogy ô maga az volt-e. Ilyen alapon én is mondhatom magamról, hogy proletár vagyok, mert dolgoztam öt évet egy zöldségboltban eladóként. De proletárnak lenni, gondolom, azt jelenti, hogy az ember elôre tudja, hogy az egész élete ezzel fog telni.
A Hazám viszont mintha leszámolna ezzel a mítosszal. A vers annak a tudatosítása, hogy a vers címzettje nem figyel ránk, kiszállt abból a buliból, ami ezt a költészetet mozgatja. Hogy ez a proletariátus nem viselkedik úgy, ahogy ez a mítosz elôírja neki. József Attila megrója a proletárt, amiért az nem akar proletár lenni…
Nemcsak a proletárt, hanem a parasztot is megrója. Ahelyett hogy a forradalmi programnak megfelelôen csinálnák a forradalmat, csak úgy élni akarnak. „Hol lehet altiszt, azt kutatja, / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia.” Ha ezt összehasonlítjuk a Majd emlékezni jó lesz címu 1935-ös verssel, akkor feltunô, hogy akkor még teljesen a marxi rendszeren belül mozog: „De majd fölállok s zúgom nemsokára / adjátok meg a munka örömét, / adjatok kedvet, nékem nem elég / a munkabér, a munkaerô ára!” Ez a klasszikus marxi munkaértékelmélet fölmondása, amit megfejel a következô versszak történelmi determinizmusa: „Én nem csalódom – minden szervem óra, / mely csillagokhoz igazítva jár.” Nemcsak leírja a kapitalizmust, amely leírás ölég lapos köztünk szólva, hanem biztos a forradalom eljövetelében. Késôbb, ahogy 1936–37-ben József Attila Illyés köréhez, majd a szociáldemokratákhoz közeledik, a forradalmi lendület alábbhagy. A Hazámban megmarad a bérharc: „A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart, / levesre telik és kenyérre / s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.” A bért még ki kell csikarni, a tôkés olyan bácsi, aki nem adja, de már teljesen hiányzik a versbôl a forradalmi eszkatalógia. Valószínuleg József Attila belátta, hogy itt olyasmi, hogy forradalmi munkásosztály, nincs.
Ez azért érdekes, mert a Hazámat a hivatalos ünnepi program részeként ismerhette meg az ember, mint gyújtó hatású forradalmi muvet. Az elôzô beszélgetésünkre visszautalva, a Nemzeti dal az optimális idôpontban megírt mozgósító politikai vers. Ez pedig annak a tökéletes ellentéte…
Ugyanakkor pontosan muködik József Attila politikai érzéke, hiszen a vers 1937-ben látnokian aktuális: „Adj magyarságot a magyarnak, / hogy mi ne legyünk német gyarmat.” Ez üzenet a Hóman Bálint-féle kurzusnak, és ráadásul egy prófétai látomás a háború elôtti Magyarországról. Talán túl korai is, ezért sem vette senki komolyan.
Visszatérve arra, amit a szociáldemokrata politikai környezetrôl mondtál, valóban észrevehetô, hogy a forradalmi osztályharc doktrínája ebben a versben szegény–
gazdag ellentétté lágyul. Mintha a fô kérdés immáron az alku lenne, a társadalmi béke érdekében valami igazságosabb elosztás, amiért cserébe a „fortélyos félelem” fölszámolását ígéri. Nem éppen forradalmi gondolat, finoman szólva.
Nem, különösen, ha a végét nézzük: „S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad – / édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek huséges fiad!” Ez minden, a kétségbeesett magány kiáltása, könyörgés, csak éppen nem forradalmi düh. Azt azért feltételekhez köti, hogy mikor is lenne hazája huséges fia. József Attilára egész életében jellemzô volt ez a mórikáló önsajnálat, mintha az édes haza a mamája lenne…
A mórikálás a legjobb szó, azt hiszem, amiben benne van a függés és oltalom együttes vágya, ami a hazának a lényege: az oltalomért cserébe vállalom a függést. Ha már a mamáról van szó, menjünk vissza a vers elejére. Az elsô szonettben van egy metafizikai oppozíció, és ez azért nem érdektelen, mert József Attilát sokszor metafizikai allúziók felfedésével szokták mentegetni. Itt lehet látni, hogy hol van ebben igazság, és hol csúszik félre József Attila efféle „heideggeri” értelmezése. E szakaszban a közösség, mármint a nemzeti nyomor a részeg, tôrbe csaló anyatermészet férfitársaként él, vagyis a közösség és a természet ellentéteként jelenik meg. A nyomor oka az ösztönlét, amelybôl az elnyomorítottak képtelenek kitörni, ugyanakkor ez a közösség is nyomorító természetként uralkodik az egyén fölött. Nem eldönthetô, hogy a természet fogalma megkettôzôdik egy anyára és egy nemzetre, és nem tudni, hogy a nemzet része-e a természetnek, vagy szemben áll vele. Ebben a pillanatban belekerültünk egy nagy metafizikai fogalmi hálóba – természet, civilizáció, természet, nemzet –, és itt jön az elemzési trükk: mintha József Attila szociális vagy politikai mondanivalója voltaképpen csak illusztrálná ezeket a metafizikai összefüggéseket. Én viszont úgy látom, hogy a dolog fordítva muködik: mindig a politikai vagy szociális képzelet írja fölül ezt a metafizikát. Az anyáról és az anyatermészetrôl mindig olyan szépeket szoktunk gondolni. De itt mit olvasok az anyáról? Hogy részeg, ölbe csal. Nem éppen eszményi mama. De a papa, a nemzet sem az…
A lumpen család…
Nem is véletlenül hoztam szóba. Szóval az anyatermészetrôl ritkán szokták gondolni, hogy részeges kurva. De ami érdekes, hogy kínálkozik egy keret, a természet és a nemzet viszonya, majd a természet is felülíródik.
Ez olyan költôi képzeletrôl árulkodik, amely nem engedi magát fogalmilag rögzíteni, miközben állandóan elôhívja a fogalmi rögzítés kényszerét. Úgy néz ki, mintha értené a dolgot, aztán mond valami nagy butaságot, majd kiderül, hogy a nagy butaság mögött egy nagyon személyes és nagyon konkrét tapasztalat húzódik meg, az anyjához való viszonya, ami a mögötte lévô fogalmi háló fölébe kerekedik. Ha meg akarjuk kérdezni, hogy József Attilánál mi a nemzet, mi a közösség, akkor az nem más, mint a nyomor. Ez egészen nyilvánvaló abból a döbbenetesen túlbonyolított mondatból, ami az elsô szonett utolsó kilenc (tizennégybôl kilenc!) sorát tölti ki. Ebbôl a nyomorból származik, táplálkozik „eszméletem, nyelvem…”
Ez pedig valami wittgensteini beütésre utal: a nyelv határoz meg engem, ez mindannak a háttere, amit csinálok…
De itt nem általában a nyelvrôl van szó. Sokkal súlyosabbat állít. Az Eszmélet címu versbôl világos, hogy az eszmélet nem más, mint a társadalom egészére való reflexió. Tehát nem egyszeruen nyelv, hanem annak nagyon határozott, politikailag elszánt leszukítése: ez a nyomor nyelve. A nyelv pocsék helyzete a közösség nyomorult állapotának megjelenítôje, és ez az, ami a gondolataimat, költôi mivoltomat körbefonja és behatárolja. Ebbôl nem lehet, de nem is szabad kilépni, mert az hazugság és árulás lenne.
De kinek beszél? Kikhez szól ez a vers? Mert ahogy az elôbb is mondtuk, a proletariátus kivonul a történetfilozófiából, ugyanakkor a közösség a proletárköltô közössége is…
A második szonettben megjelenik, bár csak mint vízió, a hozzáértô dolgozó nép okos gyülekezete. Utaltam rá, hogy 1937-ben József Attilát már erôsen a szociáldemokrata pátosz befolyásolja. A dolgozó nép okos gyülekezete, ez az a szociáldemokrata vízió, amelyben ott van a kisember, hivatalnok, iparos, kiskereskedô és persze a szakmunkás. És benne van a szociáldemokrata értelmiség, és persze saját maga, József Attila, aki az ô apostoluk. Ebben az idôben szociáldemokrata körökben tartott elôadásokat és felolvasásokat. József Attila eszményi olvasója a muvelt és öntudatos, józan és okos munkásember, aki tudja, mi a tét, de tud a moszkvai disznóságokról is.
Ha jobban megnézzük, a vers lényegében nem más, mint a korabeli baloldali publicisztika vesszôparipáinak szinte teljes körképe. A magyar költészet romantikus periódusában egyszer már kijelölték, hogy melyik az a téma, amelyik versbe való. Azután jött a költészet második hulláma, benne Babits is, amely rehabilitálta a köznapi szavakat és politikai fogalmakat, mint a költészet legitim anyagát. Viszont ha ezt a verset megfosztjuk a tördeléstôl, akkor lényegében egy publicisztikai írást kapunk. A témák drasztikusan nem költôiek…
Igen, például amikor felveti, hogy miért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart. Ha eltekintünk a „gyámolít” poétikai értékétôl, voltaképpen a protekcionista gazdaságpolitika követelésérôl van szó, méghozzá amolyan populista aurával: hazai termék, hazai munkaerô!
Lesz-e belôle poézis? És ha igen, mitôl?
Szerintem pont attól, hogy nem a gyáripar támogatásáról van szó, hanem arról, hogy gyámolítsák. A munkás érdekében és védelmében. Nem hidegen kongó gazdaságpolitikai textus, hanem ebbe a közegbe bekerül egy szó, amely szennyezi és megakasztja a száraz nyelvi ügymenetet. Egyszóval fölemeli, átstilizálja és morális szintre emeli az egészet, amit egy alliterációval is megerôsít. Ettôl poézis. Nekem is sokszor a szememre vetették, hogy a politikai jellegu életanyag egyáltalán nem ültethetô át a költészetbe. Itt szépen bebizonyosodik, hogy a legszárazabb gazdaságpolitikai szöveg is lehet költôi.
Nagyon különös viszont, hogy a versszak azzal kezdôdik: az ország „nem kérdi, mivégre engedik gyulni a bajt”. Kettôs problémáról van szó: van egy program, ami jó lenne, jól járnának vele, ugyanakkor az országot ez nem érdekli. Az értelem, a belátás hiánya a legerôsebb tapasztalata. Az, hogy az emberi életbôl kiürült az érdek tudata…
Ekkortájt írja azt a cikket, amelynek témája, hogy nem érti, hogyan lesz egy nyolcvanmilliós ország legfôbb problémája a fajtisztaság. Itt ugyanez a csodálkozás érezhetô. Miért nem érdekli az országot mindez? Ez az Ôs patkány fô kérdése is.
Az a bizonyos passzus a dolgozó nép okos gyülekezetérôl, amit a szocializmus emblematikus leírásaként értelmeztek, szintén azt veti föl, hogy miért is kellene ennek utópikus víziónak lennie. Ez egy program, amire lehetne törekedni, van normális és valóságos értelme, mégsem törekednek rá az emberek. Ilyen mély szkepszist és szomorúságot ritkán tapasztaltam…
Pedig ami megjelenik, az egy teljesen földhözragadt és köznapi értelemben is megfogható program. A harmadik szonettet a titkos szavazás bevezetésérôl, hogy ne csak gazdaságpolitikai témát említsünk, például nyugodtan ki lehetett volna adni a parlament alkotmányügyi bizottságának. Mégsem érdekel senkit, pedig milyen magától értetôdô. Egyébként az, akirôl itt szó van, Veress Péter.
Valóban?
Veress Pétert verték össze Balmazújvárosban a csendôrök. De itt is látható, hogy miközben egy száraz alkotmányjogi kérdésrôl ír, a világ és a politikum viszonya elképesztô szépségu metaforában jelenik meg: „Cicáznak a szép csendôrtollak, / mosolyognak és szavatolnak, / megírják, ki lesz a követ.” A múltkor a televízióban ezt úgy hallottam idézni, hogy az milyen szép lehetett. Amikor azok a tollak játszi módon cicáztak a napfényben. Ahogyan a költô is írta – tette hozzá a riportalany, valami nyugdíjas csendôr. Biztos volt benne valami hátborzongatóan szép. A motívum, az „erôszak buvölete” a második szonett végén is fölbukkan.
A második szonett végén ott van ez, hogy „szép fajunk”. Ne feledjük, 1937-et írunk! Ha nem véletlen szóválasztás, és bizonyára nem az, akkor ezt hogyan értsük? Ez annak a jele, hogy kísérletet tesz a teljes politikai nyelvet bevonására?
József Attilánál kétségkívül van egy ilyen törekvés, de nem 1937-ben. Ez fogalmilag annyira kényes, bár meg kell hagyni, nagyon szépen hangzik. Lehet, hogy pusztán esztétikai kényszer szülte. Az egész versben van valami kosztolányis, túlburjánzó, könnyed virtuozitás, a komor téma ellenére. Sôt talán éppen azért. A jelzô könnyedén megemeli, légiessé teszi ezt a súlyos, fullasztó szót: „szép fajunk”. De József Attila nyilvánvalóan nem gondolhatott a magyar fajra. Azt hiszem, az emberi fajt értette rajta. Hogy pusztul az emberiség. Nézd meg az utolsó szonettet: „...adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak.”
De mindezt az „édes Hazámtól” kéri. És utána ott van, „hogy mi ne legyünk német gyarmat…”
Ez nyilvánvalóan amolyan petôfis fordulat. Egyszerre univerzalisztikus, értendô az egész emberiségre, és azon belül a magyarságra. Fontos a sorrend. Nem a magyar faj speciális méltóságáról van szó, hanem általában az emberi méltóságról. És csak azon belül, méltó emberekként lehetünk méltó magyarok is. És itt persze fontos a függetlenség, hogy ne legyünk német gyarmat. Ahogy ezt Petôfi is gondolta. Aki a magyart bántja, az az emberiséget bántja. Mint ahogy az a fordulat is múlt századi, reformkori gondolat, hogy ne legyünk magyarként számkivetve, hogy a hazánk valóban a Hazánk legyen. De az feltételekhez van kötve, hogy ez így lehessen.
Nem arról van szó, hogy a végsô soron a haza az egyéni vágyak és költôi ambíciók beteljesülése? Hogy ezt az emberséget az ô költészete teljesíti be?
Szerintem ezt másképp érti. A költô mint realista úgy véli, hogy akkor tud majd szépet és jót írni, ha megváltoznak a körülmények, ha a hazája, az országa megváltozik. És ez egyben a feltétele is annak, hogy szépet és jót írjon róla.
Magyarán az igazság fontosabb, mint a hazaszeretet?
A hazaszeretet nem egy eszményítetten elképzelt hazatartalomra vonatkozik. De ez mégsem adys mégis-morál. A „számkivetve” szóban ez benne rejlik. Akit számuztek, az nem térhet haza, legfeljebb lázadhat.
Számomra a legszebb három sor a harmadik szonett vége, egy nagyon sötét történelemkép: „Hisz »nyiltan« dönt, ki ezer éve, / magával kötve, mint a kéve, / sunyít vagy parancsot követ.” A sor is gyönyöru, de a történetfilozófiai tartalom elképesztôen gazdag. Megpróbálja egyszerre megérteni, elítélni és ugyanakkor megbocsátani is azt, hogy a nép sunyít és parancsot követ.
A „magával kötve” ráadásul konkrét szociológiai tényre utal. Arra, hogy a csendôrséget a parasztfiúkból verbuválták.
Itt már nemhogy osztályharc nincs, de a nép mögül kiveszett a történelem, amire hivatkozhat: „Múltunk mind össze van torlódva / s mint szorongó kivándorlókra, / ránk is úgy vár az új világ.” Kiveszett a politikai célok mögül a történelem. Aminek az a rémületes következménye, hogy elvesztettük a képességünket arra, hogy befolyásolni tudjuk a jövônket.
Úgy érzem, hogy itt ugyanakkor visszatér valamiféle eszkatologikus megváltástan. Ahogy Vörösmartynál: „egy ezredévnyi szenvedés kér éltet vagy halált.” Nem lehet másként, mint hogy ennyi kín egyszer majd világot vált valóra. József Attilánál fontos ez a föltorlódó történelem, a legjobb példa
A Dunánál. És azért különösen fontos ez egy kései versben, mert a nemszeretem kommunista József Attiláról mindig gyorsan átugranak a kissé tébolyultnak beállított, egzisztencialista-neurózisos József Attilára, holott benne végig megvolt ez a patrióta pátosz és elkötelezettség.
Hogyan jellemeznéd azt a politikai utat, amelyet bejárt?
Hogy a legkézenfekvôbb zsargonban fejezzem ki magam, a doktrinér forradalmártól gyorsan eljut a népfrontos politizálásig. Ez a váltás annak hatására következik be, hogy az átlagnál korábban ismeri fel azt, hogy a doktrinérség komoly veszély. Meglehetôsen tudatosan válik osztályharcosból humanistává, amely ráadásul elég széles bázist kínál a fasiszta nyomulás ellen.
Mindenesetre a patriotizmus kontra internacionalizmus kevésbé volt kiélezett a két háború közötti magyar baloldalon, mint a háború után. A szociáldemokraták számára ez nem volt vízválasztó. József Attilának olyan természetesen jön a szájára a haza, hogy látszik, nincs harci tétje. Nincs benne az a kényszer, hogy szétzúzza ezt a politikai alapterminust…
Pedig már akkor is bôven volt népi–urbánus ellentét. De József Attila nagyon figyelt arra, hogy ne lehessen szembeállítani a munkásmozgalmat mint internacionalista mozgalmat a parasztság érdekeit és jogait védô népi mozgalommal. A vers maga is „népfrontos”, ráadásul az agrárügyet mint súlyosabb ügyet elôbbre veszi, ami fontos gesztus a „proletárköltôtôl”.
Mint szakmabeli szoktál arra gondolni, hogy ez nagy vers, de itt van egy rossz sor? Van ebben ilyen sor?
Rossz talán nincs, de van benne olyan, amikor fel lehet ismerni a költôt, amint az anyaggal küzd. Mondjuk elôbb jutott eszébe a rím, mint a szöveg. Például a kába, Amerikába, évek, kéve. Ezek nem rosszak, de észre lehet venni a csalást.
Lebukik a költô, kiderül a mívesség, aminek rejtve kellene maradnia?
A költô tulajdonképp élvezkedik, ha úgy tetszik. Ezek a képek annyira artisztikusak. Az embernek az a gyanúja támad, hogy igazából élvezkedik azon, hogy itt mekkora nyomor van. Élvezi, hogy a nyomor olyan mély, hogy alkalmat ad ilyen képek megformálására.
Mi tartja össze ezt a tematikailag nagyon szerteágazó verset? Csak a szonettforma?
Amit meg is mond az elején: a nemzeti nyomor. Ez egy errôl szóló tabló, amely sorra veszi az egyes színtereket. A második szonett általános helyzetkép a századról, a harmadik az agrárprobléma, a negyedik a kivándorlás, a népfogyatkozás, az ötödik a munkásosztály állapota és a hatodik meg a politikai elmaradottság. Mindezt keretbe zárja a felütés és a befejezés.
A versben el van bújtatva egy drámai szituáció. Az elsô és az utolsó szonettben is felbukkan a lélek, amivel mindenféle dolgok történnek: „nagy álmos dzsungel volt a lelkem”, amire a nemzeti nyomor rácsapott. Majd a hetesben: „és lelkem sikoltva megriad…”
Az elsô szonettben a személyességrôl van szó, a freudi pszichérôl. A zárószonettben pedig a lélek inkább öntudatot jelent.
És ô van számkivetve?
Igen. Erre vonatkozik. Ez a homo politicus öntudata.
Szöget ütött bennem ez a sor: „s háltak az utcán.” Rögtön azután, hogy „nagy álmos dzsungel volt a lelkem”. Elôször nem tudtam, hogy ez kikre vonatkozik. Kik háltak az utcán? Vagy másról van szó? Nem lehetséges, hogy ez tudatos utalás Jung tanaira?
Annyira tudatos, hogy bennem még a nyomdahiba réme is fölmerült. De egy nyomdahiba nem tudna ilyen erôset produkálni. Mindenesetre, ahogy olvassa az ember, egy pillanatra megáll benne az ütô.
Szerintem is szándékos. „Az éjjel hazafelé mentem, …lágy melegben / tapsikoltak a jázminok…
Rettenetesen erôs a szembeállítás. A népfront és a pszichoanalízis távolról összekapcsolódik. A nagyszeru sor, ami késôbb szinte szállóige lett: „fortélyos félelem igazgat”. Mi ez, ha nem a tudatalatti szorongás a társadalom és a politika kontextusába átemelve. Ráadásul a bimbózó szociálpszichológia ekkor kezd divatossá válni. Gondoljunk Bibóra, a Német hisztériára, vagy arra a mondására, ami szintén szállóige lett: a demokrácia annyi, mint nem félni. Ezek valószínuleg összefüggnek.
De a félelem itt a forradalmi eszkatológia perspektívájáról való lemondást is jelenti. Ez a népfrontos program teljesen pragmatikus megfontolásokon nyugszik. A forradalom is olyasvalami, ami félelmet kelt, miközben ott a másik, már létezô félelmetes jelenség, a fasizmus. Viszont nincs jövôkép. Mindössze arról van szó, hogy ezt meg kell úszni, aztán majd meglátjuk.
De benne van az is, hogy a nagy történelmi tervek mind illúziónak bizonyulnak, és helyette van ez a fortélyos félelem. Miért fortélyos? Azért, mert a cselekedetek magyarázatát, az okokat egyszerre lehet föllelni a racionális belátások és az irracionalitás világában. És ez a két világ mindig reménytelenül összekeveredik. Ez nem egyszeruen az ész csele.
A nép fia pedig kilábol a népbôl. Ez a kép búcsú a történetfilozófiától. Viszont népfront ide, megértés oda, alapvetôen mégiscsak negatív mércéi vannak arra, hogy mi van, és minek miért nincs értelme. Nincsenek nagy tervek, amelyeket szembesíteni lehetne ezzel a világgal, és nincsenek meg azok sem, akikkel ezeket a terveket meg lehetne valósítani. Újra fölvetném azt a kérdést, hogy József Attila tulajdonképpen kinek írta ezt a verset. Rögtön a Hazám után van egy rövid verse, a Csak az olvassa kezdetu. Próbáltam végiggondolni, hogy milyennek kellene nekünk lenni ahhoz, hogy József Attilát olvassuk vagy olvashassuk, már a saját belsô normái szerint. Egészen elképesztô, ami itt van: „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz, / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, / mert álmaiban megjelent / emberi formában a csend / s szívében néha elidôz / a tigris és a szelíd ôz.”
Itt már talán kilép az elhagyott történetfilozófia romjai közül, ugyanakor jelzi, hogy ennek a terhétôl, a küldetéstudatból fakadó vágy és a valóságos lehetôségek ellentmondásától nem lehet szabadulni. A gyönyöru apokaliptikus hasonlat a tigris és ôz együttesérôl szerintem errôl szól. Nincs belsô béke, az ellentétes hajtóerôk és vágyak eredôje mégis a csend és a semmi.
Lehet azt mondani, hogy a Hazám utolsó szonettjében felszakadó sikoly azt jelzi, hogy ez az utolsó lehetséges vállalkozás? Hogy innen nincs tovább?
A vers megrázó víziója a kivándorlásról valószínuleg a belsô történés látképe is. Innentôl kezdve egyre rohamosabb ütemben vonul ki a világból. Lényegében megszunik a külvilág, hacsak Flórát nem tekintjük annak. Szinte csak ô marad, már ha egyáltalán, ismerve az eseményeket, ô a külvilág részének tekinthetô.
József Attilánál ténylegesen lezárul a dolog, nem írt még csak hasonlót sem élete hátralevô hónapjaiban. Ez a sikoly ennek a típusú politikai költészetnek a lezárása? Ez az, ami itt még mondható, és itt a vég?
Az utána következô vers fölfogható úgy is, mint afféle szerzôi utasítás: „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret.” Itt már egy teljesen magába forduló, elzárkózó személyiség elhárító gesztusát láthatjuk. És ebbôl az is nyilvánvaló, hogy egy másfajta beszélô az, aki a hazában és a hazáról beszél. Ehhez ôt személyesen nem kell sem szeretni, sem ismerni. Ez az utolsó pillanat, amikor még részt vesz a honfitársai, polgártársai életében, innentôl kezdve viszont, hogy úgy mondjam, teljesen kimutatkozik a társadalomból.
De ehhez nem kell megtagadni a hazát…
Ez nem a megtagadás deklaratív gesztusa. Az utolsó verseknek a kulcsa a Szabad ötletek jegyzékében, ahol azt mondja magáról, hogy ez az ember, pontosabban az ember semmi másra nem vágyik, csak sok szeretetre. Ez a lényeg, a többi csak frivol vagy tragikus játék.
Ha jól sejtem, akkor te is most elég érzékeny vagy erre a választóvonalra, ami ezeket a verseket és még a világot elválasztja egymástól?
Igen, csak hát azt hiszem, hogy a két korszak közötti különbségbôl adódóan más az én problémám és más József Attiláé. Ô meghalt, de a késôbbi események, még a vízió is, amit elôrevetít, mintha ôt igazolták volna. Vagy be lehetett úgy állítani. De már Zelk Zoltánban is felvetôdött a probléma, hogy mi lett volna József Attilával, hogyha szembesül a szocializmus valóságával.
És mi lett volna?
Nézd, azt tudjuk, hogy a szovjet valóságra hogyan reagált, pedig azért az mégis messzebb volt.
Nem lett volna belôle koszorús költô?
Gondolj bele, eleve azokkal került volna szembe, akik Moszkvából szabotálták az ô proletárköltôi elômenetelét.
De minden politikai éleslátása ellenére rettenetesen sebezhetô, becsapható volt, már csak azért is, mert óriási volt benne a szeretetvágy. Félek, hogy becsapták volna…
Hogy frappánsan válaszoljak, József Attilát biztos be lehetett volna csapni, de a Pártot nem lehetett volna becsapni soha.
Ezek az utolsó versek nem tagadják meg a politikai költeményeket. József Attila a legvadabb politikai költészetet csinálja, mégis mindig van bennük politikán túli, ami kontrollálja magát a politikát, amitôl egyáltalán értelmes lesz az egész. Ez a valami pedig a szembenézés kötelezettsége. Hogy emberi sorsokról van szó, amikor a szövôlány cukros ételekrôl álmodik, és ezért felelôsséget viselünk, nem mint politikusok, hanem mint emberek, mint költôk…
Én azt gondolnám, hogy ez hitelesíti. Tehát miközben a politikai tartalmával vagy intenciójával már rég nem értek egyet, a gesztus, a kiállás, a toppantás még a maga infantilis idétlenségében is megkapó és hiteles. Azt hiszem, arról van szó, hogy a muvészet kegyelmébôl a politika átlényegül. József Attila egyik tanulmányában azt fejtegeti, hogy a munkásosztály csak akkor léphet a történelem porondjára, hogyha képes muvészileg megjeleníteni magát. Sôt hogy a proletariátust is csak formának látja. Ezen baromira felháborodtak az elvtársak, tökéletesen félreértették. Vagyis itt a lényeg a muvészet, az esztétikum, a megformálás szépsége. A költészet.
A muvészi erô hihetetlen erôvel sodor magával ebben a versben, és ez fontosabb, mint az aktuális, vezércikkszeru tartalom. Ezért is nem kellett volna megtagadnia semmit, már ha akarta volna egyáltalán.
*
A fönti beszélgetés Petri
Györggyel készült sorozatunk második darabja –
márciusi számunkban Petôfi Sándor Nemzeti daláról
beszélgetett Kisbali Lászlóval.
A sorozatban a magyar és a világirodalom
nagy politikai verseihez való viszonyáról vall Petri
György.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu