Kinézett a villamos ablakán. Neonreklámok sercegtek a magasban, szürke házak lengedeztek, néhány autó kóválygott a sötétben, borostás szobor bambult a folyó felé, az egyik ablakban hálósapkás öregúr tornázott, két foszforeszkáló ember havat sepert a járdán, népviseletbe öltözött lány fonott kosárban virágcsokrokat vitt, messzirôl játékautomata ciripelt, egy nô szemetesvödörrel sétált, fején hajcsavarók.
Nevetés indult el a gyomra felôl, de mire a torkáig ért, torz köhögéssé változott. Egy véresre rúzsozott ajkú öreg hölgy undorral fordult el felôle, magához szorította ridiküljét.
Két szíve volt a fiatalembernek. Az egyik a gyomrában dobogott, a másik pedig a húgyhólyagjában. A nagyobb az utóbbi volt, feszítette a hólyagját, szét akarta repeszteni, mindenáron szabadulni akart a burokból. Nem bírta tovább. Odatámolygott az ajtóhoz. Összeszorította térdét, két ujjával fogta a farka végét, nehogy elôbugyogjon belôle a meleg lé.
Szétnyílt az ajtó, a fiatalember leugrott a villamosról, majd a megálló mögötti parkba futott. Havas fenyô elôtt állt meg. Nem bajlódott a sliccel, csak a gombot kapcsolta ki, majd egy mozdulattal térdéig rántotta a nadrágját.
A habos folyadék gôzölgött a piszkos havon.
Az ég felé emelte arcát. Minden sejtje mosolygott. Legszívesebben nyögött volna, de visszafogta magát, inkább fütyült. Belenézett a csillagos égboltba és fütyült. Gyerekkora óta volt a Jóisten és közte egy titkos megállapodás, miszerint mindent megbeszélnek egymás között, s hogy más ne értse, hát tették ezt fütyülve. Most azt fütyörészte fölfelé, hogy édes Jóistenem, mutasd meg nekem az utat hazafelé.
A Jóisten visszafütyült neki.
Mégpedig ezt: – Hüpner és Ballay.
– Hüpner és Ballay? – kérdezte a fiatalember. Már nem nézett az égre. – Kik ezek? Hüpner és Ballay?
Nadrágja még mindig a térdénél volt, feneke a Duna felé világított.
– Megvan – jelentette ki. – Hüpner és Ballay barátok. Hüpner a legjobb barátja Ballaynak, Ballay pedig Hüpnernek. Eddig tiszta.
Megrázogatta farkát, hogy a maradék sárga cseppek is lezuhanjanak a hóra. Fázott a combja. De nem akart most a nadrágjával bajlódni, inkább továbbgondolta az ügyet. Érezte, nyomon van.
– Hát persze, Hüpner és Ballay barátok. És az egyik én vagyok! Milyen egyszeru, köszönöm, Jóistenem! – kiabálta, aztán néhány udvarias köszönömöt az ég felé fütyült.
Ebben a pillanatban valaki ráhúzott egyet a fiatalember meztelen hátsójára.
Megijedt, hátrafordult.
Alacsony, citromsárga széldzsekit viselô nô vigyorgott az arcába. Tapadós nadrág volt rajta, fekete. A körmei azúrkékek. Vastag lánc lógott a nyakában, rajta kereszt függött.
A haja hidrogénszôke, az arcán a vastag púderréteg sem tudta eltakarni a forradást. Lilára volt rúzsozva a szája, a fiatalember elôször azt gondolta, hogy fázik, azért ilyenek az ajkai, talán éppen most mászott ki a jeges Dunából.
– Két rugóért leszakszizlak, kisgyerek – mondta a nô.
A fiatalembernek földbe gyökereztek a lábai. A nadrágja után szeretett volna nyúlni, gyorsan felhúzni és futni haza. De nem tudott megmozdulni. Lebénult, kôvé dermedt. Hagyjon békén, ezt akarta mondani, de hang nem jött ki a torkán.
– Na? Akarod vagy nem? Ezerötér’, csak neked. Mert olyan helyes fiú vagy…
– Persze – mondta a fiatalember. – Persze, természetesen, rendben van – hadarta. – Csak ha meg tetszik engedni, kicsit rendbe szedem magam.
– Mit akarsz rendbe szedni? Pont jó vagy így! Add ide a lóvét, aztán hadd szóljon. Elôbb a pénz, aztán felrepítelek a holdra, kisfiam. A biznic, az biznic. Ne nézzél már így rám, nem leharapni akarom! Nem fogod megbánni, és úgy szopok, ahogy ebben a városban senki! Kisbaba, én már akkor szoptam, amikor az még szégyen volt – szólt a nô, és elvigyorodott, a fiatalember ekkor vette észre, hogy a nônek hiányzik felül az elsô két foga.
– Természetesen – udvariaskodott, és érezte, most megint nincs idô a nadrágjára.
Kotorászott a kabátzsebében, a pénztárcáját kereste. Hosszú percekbe telt, míg rálelt. Kinyitotta a barna bôrtárcát. Papírpénz nem volt benne, hát fölpattintotta az aprópénznek fenntartott kis zsebecske patentját. Markába öntötte az aprót. Négyszáznyolcvanhét forint, jelentette ki végül.
– Az kevés. Az nagyon kevés. Annyiért nem megy – rázta a fejét a nô, és legyintett egyet. Sarkon fordult és elindult a híd felé.
Megsértettem, gondolta a fiatalember, egész biztosan halálra sértettem. Elszégyellte magát.
– Asszonyom – kiabált a nô után.
– Na? – fordult vissza a nô.
– Asszonyom, kérem tegye el ezt a pénzt. Magának adom. Nem kell csinálnia semmit, odaadom magának.
A nô szúrós szemekkel nézett vissza a fiatalemberre.
A szemöldöke összeborzolódott.
A hóba köpött.
– Rózi nem koldus. Rózi kurva – a nô úgy vicsorított, akár egy veszett kutya.
– Csókolom, én nem úgy gondoltam. Nem akartam megbántani Rózi nénit, én csak úgy…
– A kurva anyád a néni, te hülyegyerek. Húzd fel a gatyádat, és húzz el innen a rákba, ne zavard az üzletet. És ne pisálj ide máskor, mi itt dolgozunk!
A fiatalember felhúzta a nadrágját. Begombolkozott. Felnézett az égre, és azt fütyülte:
– Istenem, most mi lesz?
A Jóisten rögvest visszafütyült:
– Hüpner és Ballay.
– Igen, igen. Hüpner és Ballay. Ez az az út, ami hazafelé visz. Hüpner és Ballay barátok. Hüpner jogászhallgató, Ballay bölcsész. Egy házban laktak. Együtt töltötték a gyerekkorukat. A füves balatoni strand. Tavaszi kirándulás Párizsban. Egy csapatban vízilabdáztak. Ballay most Kingával él. Hüpner pedig Barbarával. Négyesben szoktak moziba járni, utána elmennek valahová vacsorázni. Hüpner és Ballay ilyenkor rendszerint berúgnak, Barbara és Kinga pedig szapulják ôket. Hüpner és Ballay. Minden világos: az egyikük én vagyok. De az Isten szerelmére, melyik?
A fiatalember (Hüpner vagy Ballay) elindult a villamosmegálló felé. Tudta, hogy Hüpner és Ballay is Pesten lakik. Neki tehát (akármelyikük is) mindenképpen át kell mennie a hídon. Fáztak a lábujjai. Amíg a hóban ácsorgott, átázott a cipôje. Szeretett volna már megérkezni. Bebújni a jó meleg ágyba és aludni. De hol van ez az ágy, kérdezte. És ki fekszik benne? Barbara vagy Kinga?
Amikor a villamosmegállóhoz ért, még mindig kezében volt a barna pénztárca. Kinyitotta és kutatni kezdett benne. Egy fényképet talált. Szôke lány, kék szemekkel, vastag ajkak, bájos mosoly. Kinga vagy Barbara, semmi kétség. Tovább kupászkodott. Villamosjegy, ifjúsági mozibérlet, lottószelvény. Legalább egy igazolvány lenne nálam, vagy könyvtárbelépô. Akármi, amin szerepel a nevem.
És akkor megcsillant az utcai lámpa fénye valami zöldeskéken. Kihúzta a tárcából. Egy bankkártya volt, rajta a bank neve, hosszú számsorok és egy név: Hüpner Géza.
– Igen! – kiáltott fel a fiatalember. A megállóban ácsorgók elhúzódtak mellôle.
– Igen! Megvan! – ordította. – Én vagyok Hüpner! Joghallgató! Van lakásom, és szerelmes vagyok Barbarába! Nemsokára elveszem ôt feleségül!
Boldog volt. Meglett a neve, a szerelme, a címe is eszébe jutott. Hat megálló, számolta ki. Hat megálló, egy rövid utcácska, és otthon vagyok. Befekszem az ágyba, hozzábújok Barbarához, és délutánig fel sem kelek.
A villamos még nem futott be a megállóba, mikor Hüpner látta, hogy Rózi az utca túloldalán próbál kuncsaftot fogni magának. Furdalta a lelkiismeret. Ô hazamegy, a futött lakásba, a jóba („kész picsa, meleg málé”, ahogy nagyapja szokta mondani), Rózi meg itt fagyoskodik majd, ki tudja, meddig.
A kanyarban feltunt a villamos, Hüpner azonban úgy érezte, nem hagyhatja itt Rózit. Átfutott a síneken, és hátulról megérintette a vállát.
– Csókolom.
Rózi megfordult.
– Te engem ne csókolgass!
– Csak azt szeretném kérdezni, hogy hitelkártyát el tetszik-e fogadni? – kérdezte félénken Hüpner.
– Magadnál vagy, te pisis? Áfás számlát ne adjak, hogy apu el tudja számolni?
Hüpner megvakarta feje búbját.
– Akkor tessék velem átjönni a hídon. Kiveszek az automatából pénzt.
Rózi dühbe gurult. Megragadta Hüpner kezét, és cibálni kezdte, át az úton. Már pirkadt. Az autók csikorogva fékeztek, hogy el ne üssék az idióta, citromsárga dzsekis nôt, aki egy fiatal srácot vonszolt maga után.
Elhúzta a parkig. Annál a fánál, ahol Hüpner pisált, megálltak.
– Így maradsz! – üvöltötte Rózi Hüpner pofájába.
Hüpner ijedtében újra kôvé vált. Megint földbe gyökereztek a lábai.
Rózi leráncigálta Hüpner nadrágját. Megmarkolta a fiú szerszámát és rántott rajta párat, az óvszerkarikát a makk hegyére illesztette. Leguggolt a hóba, a gumit már szájjal húzta rá a megmerevedett hímtagra.
Csattogott a szája, gyorsan, ütemesen, keményen.
Hüpner felnézett az égre és fütyülni kezdett.
– Édes Istenem, hát én már soha nem fogok hazajutni?
A Jóisten visszafütyülte: – Hüpner és Ballay.
– Mit akarsz te ezzel a Hüpner és Ballayval? Már megfejtettem mindent. Én vagyok Hüpner Géza. Van lakásom Pesten, szerelmem, Barbara nevu, és bankkártyám is.
A Jóisten visszafütyülte: – Hüpner és Ballay.
Hüpner a tenyerébe temette az arcát. Sírni kezdett.
– Istenem, hát már veled sem lehet értelmesen beszélni? – szepegte.
Folytak a könnyei és közben nyögött.
Mikor Rózi bevégezte munkáját, felállt, leverte térdérôl a havat.
– Akkor ennyi. Vége az ingyencirkusznak. Most pedig húzd fel a gatyádat, tedd el a faszodat, és többet meg ne lássalak itt, mert kipofozom a fejedbôl az agyat.
Hüpner lehúzta magáról az óvszert. Nem merte elhajítani, inkább zsebre tette. Felöltözködött. Köszönés nélkül elfutott, nem várta meg a villamost. Átrohant a hídon, közben ismételgette magában a címét, nehogy hazáig elfelejtse.
Mire a ház elé ért, már kicsit megnyugodott. Felment a lépcsôn, kinyitotta az ajtót. Az elôszobában anyaszült meztelenre vetkôzött, ruháit a padlóra dobta. Belépett a nagyszobába, ahol a franciaágyon megpillantotta Barbarát. A lány édesen szuszogott, szôke lobonca a párnára omlott, karcsú, szoláriumbarnította gazellalábai kilógtak a paplan alól. Kint már világos volt.
Odabújt Barbarához.
Csókolgatni kezdte a testét, ölelte, a melleit gyúrta.
Barbara kinyitotta a szemeit és sikított.
– Karcsi, mit keresel te itt? Nem a Gézával voltatok?
Ballay nem válaszolt. Csókolt, ölelt, gyúrt.
Barbara látta, hogy Ballayval nem lehet beszélni. Hogy se lát, se hall. Becsukta a szemét, lábaival átkulcsolta a fiú fenekét, kezeivel a nyakát, és azt nyávogta:
– Karcsi, igyekezz! Gyorsan, mert a Géza akármelyik pillanatban hazaérhet.
Amikor Géza kinyitotta a ház kapuját, rápillantott az órájára. Negyed tizenegyet mutatott. Elindult a lépcsôn felfelé. A fordulóban kinézett az udvarra.
Ballay a poroló tetején egyensúlyozott. Arcát az égnek szegezte és fütyült. A jelenetet lentrôl egy macska figyelte. Az utca felôl villamos zakatolását lehetett hallani.
– Karesz, megôrültél? Mi a francot csinálsz te ott? – kiabálta Géza.
Ballay nem nézett a lépcsôház felé. Abbahagyta a fütyülést, és arccal az égnek azt mondta:
– Felbontom a szövetséget! Ja, egyébként visszahoztam a bankkártyádat.
Aztán zsebébe nyúlt, kihalászta onnét a használt óvszert, és mérgesen elhajította. A ragacsos lufi halk csobbanással landolt a poroló melletti pocsolyában. A macska lustán a tócsához somfordált, szagolgatta, majd szájába vette zsákmányát. Unottan ódalgott el vele a pince felé.
A népviseletbe öltözött lány fáradtan esett be a kapun, üres fonott kosárral kezében, messzirôl játékautomata szirénázott, suru kopogás hallatszott, ahogy a gép okádta magából az aprópénzt, és a hajcsavarós nô a kukába öntötte szemetesvödrének tartalmát.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu