SZILÁGYI SÁNDOR

Repülõ egyetem csoportdosszié

---

Az alábbi interjú és a dokumentumok az Új Mandátum Könyvkiadónál megjelenô könyvembôl vett részletek. A kötet a BM Történeti Hivatalban föllelhetô „Repülô egyetem csoportdosszié” iratainak kb. egyötödét adja közre, továbbá huszonhét portréinterjút, melyekben az 1978–85 között muködött Hétfôi Szabadegyetem elôadói és szervezôi, az elôadásoknak helyet biztosító „lakásgazdák”, szabadegyetemi hallgatók és a szegedi lakásegyetem két szervezôje eleveníti föl emlékeit a daliás idôkrôl. A dokumentumokat az eredeti, gépiratos formájukban közlöm, a Történeti Hivatal csonkításaival, melyeket az egykori besúgók személyiségi jogait védô, azonosításukat tiltó törvényeink írnak elô, a demokrácia nagyobb dicsôségére.

Sz. S.
 
 
 
 

Kurvára megsértôdtem! Interjú Betlen Annával
 
 

Hogyan került hozzátok a Szabadegyetem?

Nem tudom. Szerintem a Janót [Eörsi János] kérdezte meg valaki – talán éppen te –, nem akarjuk-e, hogy nálunk legyen. Rögtön rávágtuk, hogy persze, mi sem természetesebb. Én direkt nagyon elônyös dolognak tartottam ezt, elôször is azért, mert így legalább kéthetente részt tudtam venni az elôadásokon, merthogy otthon voltam a két pici gyerekkel (Sári öt-, Dani hároméves volt), így viszont házhoz hoztátok az egyetemet. Másrészt azért volt ez nekem nagyon elônyös, mert így kéthetente ki kellett takarítani a lakást, ami ily módon legitim foglalatossággá vált.

A témák is érdekeltek, vagy csak a dolog mint jelenség?

A témák is, bár ma már nem tudom megmondani, mi az, amit nálunk hallottam, és mi az, amit másutt. Kis János elôadásai a szovjetológiáról például kifejezetten érdekeltek, mert korábban azt se tudtam, hogy ilyesmi egyáltalán létezik, úgyhogy ez intellektuálisan is nagy élmény volt. Nagyon érdekes volt Lányi András beszámolója is a lengyelországi helyzetrôl – még december 13-a, a puccs elôtt került erre sor. De ha a kérdésed másik fele arra irányult: társadalmi eseményként nekem ez nem volt különösebben fontos. Az persze nagyon jó volt, hogy nemcsak a pelenkaszag van, hanem embereket látok, jönnek-mennek a lakásban, másfelôl viszont én ekkorra már kikerültem ezekbôl a társaságokból. Korábban is inkább csak a periférián mozogtam. Az egyetemen például úgy nézett ki a dolog, hogy voltak a figurák, a nagyok, akiket látásból ismertem ugyan, ôk is ismertek engem, de úgy igazán nem tartoztam közéjük. Ugyanaz volt az élményem, mint amit sok vidéki szokott mesélni, hogy felkerülnek Pestre, az egyetemre, de nem bírnak bekerülni a társaságba. Nekem valami hasonló volt az élményem – pedig én ugyebár rózsadombi úrilány vagyok –, hogy ismerem ôket, de nem tartozom közéjük. Ezek nyilván személyiségi ügyek, tehát belsô dolgoktól függnek, nem a vidékiségtôl, csak van, aki ezzel magyarázza.

Azt remélted, hogy a Szabadegyetemmel közelebb kerülsz ehhez a társasághoz?

Ez az egész fel sem merült, mert az volt a realitás, hogy otthon vagyok a gyerekekkel, ki se tudok mozdulni. Ráadásul ekkor, ’81 ôszén kezdtem el dolgozni, egy Kender, Juta és Politextil nevu vállalatnak a közgazdasági osztályán mint árkalkulátor.

Merthogy közgazdasági egyetemet végeztél.

Igen. A frissen szerzett közgazdász diplomámmal bementem a munkaközvetítôhöz, hogy állást keresek. Ma már ez mindennapos, de akkor szerintem én voltam az egyetlen közgazdász az országban, aki így jutott álláshoz. Mindjárt ajánlottak is vagy hatvanhét munkahelyet (ennyiben különbözött a mai helyzettôl), én meg kiválasztottam közülük azt, amelyik a legközelebb volt, és viszonylag a legnagyobb pénzt fizette. Meg azért is ide mentem, mert a családban az volt a közbeszéd, hogy helyes dolog megismerni a valóságot, elmenni a termelômicsodába, a gyárba, és megtudni, hogy milyen is ez. Fél évig bírtam. Rettenetes, elfogadhatatlan munkát végeztem, teljesen értelmetlen borzasztóságot, rémes volt. A gyerekek akkor kezdtek óvodába járni: iszonyú volt belökni ôket, aztán rohanni, hogy hétre beérjek, mert egy perc késésért levonás járt, miközben semmi értelme nem volt ott lenni hétkor. De tudod talán, hogy a szocializmus idején azért kellett hétre járni – figyeld a logikát! –, mert a munkások hatra jártak. Valami lehetetlen idôpontig, három óra negyvenháromig vagy négy óra huszonkettôig tartott a munkaidô, és az azt megelôzô negyedórában már kabátban ültünk az íróasztal tetején, lóbáztuk a lábunkat, és vártuk, mikor indulhatunk el úgy, hogy pont három óra negyvenháromra vagy négy óra huszonkettôre érjünk le a portára. Aztán rohanás a gyerekekért, egy kis vásárlás, egy kis lassúság, hazaérünk, már adhatom is a vacsorát, fürdetés, fektetés, szóval a daráló; estére olyan fáradt voltam, mint a döglött ló. Ehhez képest a kéthetenkénti egyetem maga volt a szabadság birodalma, és ha egyszer-kétszer el tudtam menni a másik helyszínre is, az Ottiliáékhoz,1 az maga volt a mennyország. És persze az intellektualitás is számított; én végül is kultúrember vagyok (már bocsánat, hogy ezzel dicsekszem), és napi nyolc órában a munkahelyemen az volt a dolgom, hogy egy kis asztali számológéppel adott algoritmus szerint ki kellett kalkulálnom a kétféle termék árát, amit gyártottak: a polietilén és a polipropilén zsákokét. Különféle urmértékben gyártották ezeket a zsákokat, ezért kellett kalkulálni: hossza-széle-magassága, ezt kellett összeszorozni, kivonni, összeadni – az egyetemi diplomámmal! Mondom, rémes volt, kibírhatatlan. Hihetetlen intellektuális élményt jelentettek ehhez képest, de persze önmagukban is, a Kis János elôadásai.

Ezt akartam is kérdezni: miért épp ennek a sorozatnak adtatok helyet? Mert a logikus az lett volna, hogy inkább olyan elôadásokhoz adjátok a lakásotokat, ami a szakmai érdeklôdésetekbe vág, hiszen mindketten közgazdászok vagytok.

Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy ez szakmailag belevág-e a karrierembe.

Nem erre gondoltam, hanem az intellektuális érdeklôdésedre.

Intellektuálisan minden érdekelt; legkevésbé a közgazdaságtan. Inkább a politika érdekelt; gyerekkoromtól fogva a legkülönbözôbb színezetu politikai nézeteken sikerült keresztülvergôdnöm, mire felnôttem. És hát az egész, pontosabban a fele társasághoz nemcsak az intellektuális érdeklôdés fuzött, hanem magukhoz a figurákhoz is fuzött valamilyen kapocs. Én késôgyerekkoromban, tizennégy-tizenöt évesen már ismertem a Harasztit, Dalost, ezt az egész exmaoista bandát úgy, ahogy van, elejétôl végig, mert a testvéreim, Jani és Kati, akik ekkor egyetemisták voltak, ebben a körben forogtak; szóval ez a társulat számomra majdhogynem családi vonatkozás volt.

A családra visszatérve: az én emlékeimben úgy él ez a korszak, hogy a politika szitokszószámba ment, az ember igyekezett távol tartani magát tôle, te meg azt mondod…

Na jó, de én egy kommunista családból jövök, amely a hatvanas években a hatalomban érezhette magát úgy-ahogy,2 és az ô szájukban a politika szó nem volt szitokszó, hiszen ôk egyetértôleg vagy belülrôl bírálólag viszonyultak az akkori állampolitikához. Azok a fiatalok pedig, akik nálunk megfordultak, ellenzéke voltak ugyan az akkori politikának, de a bírálatot a kommunizmus, a szocializmus, a baloldaliság nyelvén fogalmazták meg. Emlékszem, az apám a konyhában üvöltve összeveszett a Haraszti Mikivel, hogy csak úgy döngtek a falak – de azért mégiscsak egy nyelvet beszéltek.

Tizenöt évvel késôbb viszont már nagyon nem ezen a nyelven voltak ellenzékiek. Ez nem zavart?

Miért zavart volna? Már én sem ott tartottam, ahol tizenöt évvel azelôtt. Volt ennek egy önmozgása; ha érdekel, elmondom. Szóval, ’69-ben, másodikos koromban engem deportáltak egy kispesti gimnáziumba. Az igazgatónô nagy kommunista volt, és azt magyarázta az anyámnak, hogy a problémás kamasz kislány – ez én voltam – összes gondját megoldjuk: makarenkói módszerekkel igazi marxistát nevelünk belôle itt, Kispesten, a prolik között. Hát ez nagyon jól hangzott a mamámnak: le van tudva ez a gond! Onnantól kezdve én Kispestre jártam makarenkói módszerekkel marxistának nevelôdni – és hát ott mit láttam: semmilyen maoista, lecsukott ultrabalos összeesküvô nem bírta annyira gyulölni a rendszert, mint ezek a proletárok, akiknek a diktatúrájáról itt állítólag szó volt. Ma már ez közhely, de én akkor tizenhat éves voltam, és azzal kellett szembesülnöm, hogy úgy, ahogy van, hazugság ez az egész. Úgyhogy makarenkói módszerekkel sikerült belôlem olyanvalakit nevelni, akin már soha többé nem fogott semmi ilyesmi. Nem tanultam meg franciául, pedig tagozatos osztályba jártam, se differenciál integrálszámítani, de azt megtanultam, hogy mi a különbség a szöveg és a valóság között. Ideológiák szárnyain nekem már semmit nem lehetett beadni. Tizenkilenc évesen úgy kerültem az egyetemre, hogy egy kommunista családból jövök ugyan, ahol a marxizmust becsülik és tisztelik – de semmit nem hiszek el, amit nem bizonyítanak. Mondom, volt ennek a dolognak egy ilyen önmozgása, és ahogy utólag rekonstruálom, nemcsak velem történt ez meg, hanem ezzel az egész társulattal, akikkel egy társadalmi rétegbôl jövök, Kis Jánostól kezdve Haraszti Mikin keresztül a barátnôimig, akikkel együtt nevelkedtem az MSZMP Központi Bizottságának gyereknyaraltató intézményeiben.

Ez általánosítható, amit mondasz, vagy pedig a kádergyerekeknek csak egy részére igaz?

Szerintem általános dologról van szó, még akkor is, ha nem mindenkire vonatkozik. Akik komolyan vették a dumát, tehát a proletárdiktatúrát meg az egész kommunizmust, mert a szüleik szájából hitelesen hangzott, mind keresztülmentek ezen a folyamaton. A szüleink a saját társadalmi problémáik elôl fordultak a kommunista illegális mozgalomhoz, és valóban az életüket kockáztatták érte. Nemcsak a társadalmi bajaik elôl fordultak egyébként a mozgalomhoz, hanem ez egyúttal a szülôkrôl és ezzel együtt a társadalmi rétegrôl való leválás, felnôtté válás folyamata is volt. Zsidó kispolgárnak lenni egyszeruen nem volt adekvát a harmincas években, lehetetlen volt ilyenként élni, mert szegények is voltak, otthoni kultúra se volt elég, tanulni se lehetett, elnyomás is volt, szóval lehetetlen helyzet volt ez, amibôl csak menekülni lehetett. Ahogyan az én gyerekeim tizenhat-tizenkilenc évesen kipróbálják a drogot, az anyám ugyanilyen idôs korában kipróbálta a kommunista ellenállást.

Te meg a demokratikus ellenzéket…

Nem, hát az egészen más; bocs, de én ’81-ben már felnôtt voltam.

De azért ez valami hasonló folyamat, nem?

Nem. Mondom: én akkor már kiforrott nézetekkel rendelkeztem.

Térjünk vissza az elôadásokhoz. Mondtad, hogy magától értetôdôen, mi több, örömmel adtátok oda a lakásotokat. De történt valami, ami nem volt elôre bekalkulálva: az ’56-os megemlékezésre3 gondolok. Emlékeim szerint ezt nem fogadtad túl jól.

Valóban rosszul fogadtam. Nem azt, ami történt: nem a megemlékezés tényével volt bajom, nem a tömeggel, még csak nem is az utána következô rendôri fellépéssel; mindezzel semmi bajom nem lett volna. Éppen ezért a Krassónak a hozzám való viszonyulásával volt bajom. Az történt, hogy erre az elôadásra szokatlanul sokan jöttek; egyszer csak izgatottan megérkezett a Krassó, majd kiment a Janóval, visszajöttek, majd a Krassó kihívott engem is a gangra, és hivatalos hangon elkezdte hadarni, hogy szeretne valamit bejelenteni, és amennyiben kifogásom van ellene, megtehetem, tehát jogom van vétót emelni, de az a helyzet, hogy itt egy ’56-os megemlékezés fog történni, amennyiben ez ellen nincs kifogásom; a férjemet már megkérdezte, és ô már igent mondott, de én még mondhatok nemet. Kurvára megsértôdtem! Hihetetlen megalázónak tartottam, hogy nem volt képes reggel vagy elôzô este feljönni. Mert így azt a választási lehetôséget adta nekem, hogy csak úgy mondhatok nemet, hogy ezzel az egész társaság megvetését magamra zúdítom – holott én nem akartam nemet mondani! Ez a poén az egészben. Eszem ágába nem jutott volna. Ha megkér, ha közli velem, hogy ezek a céljai, segítek megszervezni, bármiben a rendelkezésére állok. Nagyon bántott, hogy ezt a gyanakvást vajon mivel érdemeltem ki.

Nem hiszem, hogy a Krassóban ilyesmi lett volna.

Én ezt annak vettem, mert olyan helyzetbe hozott, hogy csak igent mondhattam, de nem jó szívvel. Akkor lehet jó szívvel igent mondani, ha van választási lehetôségünk, ha valóban mondhatunk nemet is, nem csak azon az áron, hogy az egész demokratikus ellenzék kitaszít a soraiból. Így valójában a beleegyezésem is kényszeruvé vált, holott én önként egyeztem volna bele, szíves-örömest – és nekem ez fájt, tudod, mert ebbe egy megaláztatás volt belekódolva: az, hogy az önkéntes beleegyezésemet nem nézte ki belôlem. Én már sok mindenkinek elmondtam ezt a történetet, és azt mondták, hogy a Krassó félt, illetve konspirált, senkit nem mert belevonni. De akkor is odajöhetett volna legalább félórával elôbb, hogy ne kész helyzet elé állítson; megtehette volna ezt a gesztust.

Én se voltam beavatva, engem is kész helyzet elé állított – ami nekem azért volt duplán kínos, mert én ugye nem erre a célra kértem el a lakásotokat. Mondtam is, hogy ne engem kérdezzen, hanem benneteket. De hát valóban lehettek konspiratív okai a titkolódzásnak.

Nem tudom: ha konspiratív okai lettek volna, akkor nem jön el négyszer annyi ember, mint máskor.

Az szerintem egyszeruen annak tudható be, hogy lehetett sejteni: a 25. évforduló elôestéjén valami lesz. Mondom, én se voltam beavatva, és nekem is elég kínos volt. Mindegy most már, így esett. De így utólag talán te is úgy gondolod: azért az mégiscsak nagy dolog, hogy negyed évszázad után elôször megemlékeztünk félig-meddig nyilvánosan az ’56-os forradalomról.

Persze, ez tényleg nagy dolog, de mennyivel jobban érezném magam ma is, ha ebben annyi picike szerepem lett volna, hogy boldogan mondhattam volna rá igent. Ha érezném, hogy én is akartam, nem csak megtörtént velem.

Látom, ez neked még ma is fáj; menjünk tovább. Ez a

– nevezzük így: incidens – befolyásolta-e az ellenzékkel vagy akár a Krassóval való kapcsolatodat?

Nem. Krassóval már csak azért sem, mert vele se elôtte, se utána nem volt semmilyen kapcsolatom.

Amikor a ref. alá helyezése elleni tiltakozás4 volt, azt aláírtad?

Nem kerestek meg; ha megkeresnek, aláírom.

Végül is ezzel az akcióval akarva-akaratlanul rendôri zaklatásnak tettünk ki benneteket. Ez új helyzet volt számotokra, vagy eleve bekalkuláltátok?

Csak annyiban volt kellemetlen, hogy a munkahelyemrôl vitt el a rendôrség. Egyébként elég vicces volt. Képzeld el, ülök abban a rémes irodában, ahol még ahhoz is engedélyt kell kérni, hogy kimenjek az udvarra levegôzni, és egyszer csak jön egy telefon, hogy a Betlen Anna jöjjön le a rendészetre. Erre néznek rám halálra vált arccal a nálam jóval idôsebb kollégák, akiknek ez jelentett valamit. Levonulok a rendészetre, ahol ott áll a rendész, akit onnan ismertem, hogy ô szervezte a légóoktatást, és ott áll mellette, mintha csak a mesekönyvbôl lépett volna elô, kettô, azaz kettô darab rendôr, vajszínu ballonkabátban, felturt gallérral, kalapban, két tök egyforma pofa; mondom, mintha csak a szovjetológiai szakirodalomból léptek volna elô. Kezembe nyomnak egy rendôri idézést. Én épp akkoriban olvastam a Beszélôben a lengyel Szolidaritás röplapjának fordítását:5 hogyan kell viselkedni, amikor az ember kap egy idézést; mit kell rajta megnézni, és ha valami nem stimmel, vissza kell utasítani. Ránéztem az idézésre: hát semmi nem stimmelt! Egy üres nyomtatvány volt, amire a nevem rá volt írva, meg az, hogy idézés. Kérem szépen – mondom a két pofának –, erre nincs ideírva, hogy mikor. Most. Nincs ideírva, hogy milyen ügyben. Erre mondtak valami kitérô választ. Nincs ideírva, hogy milyen minôségben: tanúként vagy gyanúsítottként? Egyik sem; meghallgatás – mondták. Ez váratlan volt, nem tudtam rá mit mondani, mert eddig ilyenrôl nem hallottam.6 Tudtam volna még krakélerkedni, de ott állt mellettem villámló szemekkel a rendész, szóval éreztem, hogy most nem ez a helyes magatartás. Nincs mese, itt a hülye picsát kell eljátszani. Végül beültem a Ladába, a hátsó ülésre, két oldalról a két ballonkabátos, és bevittek a Tolnai Lajos utcába, amirôl azelôtt azt sem tudtam, hogy mi az.7 Amikor kiszálltunk, és körbenéztem, nem ismertem fel a környéket, szóval eléggé rémes volt.

Bocsáss meg, de ennyire azért nem lehettél ártatlan. Azt tudnod kellett, hogy valami ilyesmire sor kerülhet.
 
 

Tudtam, helyesebben sejtettem, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy a helyszíneket bemondja a Szabad Európa Rádió, hogy bennünket valószínuleg figyelnek, és hogy lehetnek a dolognak következményei, például hogy kirúgnak az állásomból – de hát a Kender, Juta és Politextil árkalkulátori állását elveszíteni nem lett volna nagy veszteség: 3800 Ft volt a fizetésem, amiért nyolc órát ott kellett ülni; takarítással ennek a többszörösét megkeresem, kényelmesen. Szóval, olyan nagyon nagy félnivalóm nem volt. Egyvalamitôl tartottam: kiderült, hogy a Janót már bevitték, és a gyerekek meg az óvodában voltak. Tehát ott helyben, még a rendész orra elôtt megeskettem a rendôröket, hogy négykor vagy én, vagy az apjuk a gyerekekért megy. Ezt megígérték, és ebbôl máris kiderült, hogy nem fognak bennünket felakasztani, legalábbis nem ott rögtön helyben. Ezt csak viccbôl mondom, mert ilyesmi fel sem merült bennem. Nem féltem. Inkább az volt a hozzáállásom, hogy ezek hülyék, még a saját szabályaikat sem képesek betartani. Ez határozta meg az egész viszonyomat hozzájuk. Innentôl kezdve ugyanis megállás nélkül csak vihogtam. Ha jól emlékszem, hét vagy nyolc órát ültem benn, tehát elég sokat, szemben például azzal a fekete hajú lánnyal – mint késôbb megtudtam: Sebes Katival8 –, aki a folyosón ült egy darabig, mert nem volt hajlandó szóba állni velük, és így elég hamar ki is került. Én szóba álltam velük, válaszoltam, ha kérdeztek, de megállás nélkül vihogtam.

A hasamat fogtam a nevetéstôl, amikor két fegyveres ôr kísért ki a WC-re pisilni, hogy én milyen fontos ember lettem.

Zavarban voltál?

Igen. Minden helyzetben, amikor feszkó van, vihorászok. De a helyzet kétségkívül komikus is volt, lássuk be. Hogy engem, pont engem elvisz két ilyen dalia egy egész autóval a francból oda a Tolnaiba, és mit akarnak megtudni tôlem, na mit: hogy ki volt ott azon a micsodán, a megemlékezésen. Rögtön átláttam, hogy ezzel egy olyan probléma állt elô, amit nem tudok majd velük megértetni. A valóság ugyanis az, hogy én tényleg nem tudtam úgyszólván senkirôl, hogy kicsoda. Az arcok és a nevek nekem nem jönnek össze, csak ha valakit személyesen ismerek. Az egyik elôadáson kérdeztem például a Janót, hogy melyik az a Demszky. Azt mondja: az a magas jóképu; odanézek: ott ül három magas, jóképu fiú. Most hogy jegyezzem meg? Ezt kellett volna velük elhitetnem. Kérdezik, hogy ki volt ott. Mondom, hát a Szilágyi Saci [Sándor] ott volt. Na jó, azt tudjuk. Mondom, a Kis János is ott volt, meg a Szabó Miklós. És még ki volt ott? A férjem. És még? Csönd. Na jó, könnyítenek: ott volt-e a Kôszeg? Fogalmam sincs. Ugyanis tényleg nem tudtam, hogy melyik a Kôszeg. Ugyanígy, bár jártam az Ottilia lakásán egy szabadegyetemen, bizony isten nem tudtam, hogy melyik az Ottilia. És így tovább. Ezen is elkezdtem vihogni, hogy ezt most biztosan nem fogják nekem elhinni.

Ôk is humorosan fogták föl a dolgot?

Nem; ôrjöngtek. Ne csinálja már, ne nézzen hülyének bennünket! Nagyon meg voltak sértve.

Durvák voltak?

Nem voltak durvák, semmi csúnyát nem mondtak. Próbáltak például meggyôzni, hogy milyen helytelen, amit csinálok. Az apám emlékével jöttek elô, hogy mit szólna ehhez – amin külön elkezdtem röhögni: pont az apám, akit nem tudom, hány rendôrség vert hülyére a meggyôzôdéséért? Szóval, megállás nélkül vihogtam, és adtam a csodálkozó libuskát. Mondták, hogy nem szabad ilyesmit csinálni. Milyesmit? A barátaimat nem szabad fogadnom a lakásomban? Ennyit nem szabad. Miért: mennyit szabad? Ez sok. Mihez képest? Ha rendezek egy házibulit… Az nem tartozik ide. Miért: ott is sok ember van, az is zavarhatja a lakókat. Meg van szabva, hogy csak zene mellett jöhet össze ennyi ember? De hát ez törvénybe ütközik. Ott volt a polcon sorban valami törvénytár, és kértem, mutassák már meg, hogy melyik törvénybe is ütközöm én pontosan. Hát ezt most nem tudják megmutatni. Láttam, hogy nincs semmi eszközük, hogy valamit is konkrétan rám bizonyítsanak, hogy bírósági ügy vagy ilyesmi legyen a dologból. Persze, kibaszhatnak velem, mondhatják vagy súghatják a fônökömnek, hogy rúgjon ki, vagy ne adjon fizetésemelést, de hát ez nem érdekelt.

Végül is ez történt?

Érdekes módon nem. Szerintem nem szóltak senkinek. Ugyanis nem sokkal ezután kaptam egy ajánlatot a KSH-ból, hogy menjek oda dolgozni. Már minden el volt intézve, pont én kellettem nekik, már a személyzetissel is tárgyaltam, amikor egyszer csak behívat a KSH párttitkára. Kérdezgetett errôl-arról, én pedig megütközve hallgattam, vajon mit akar tôlem; végül kinyögte: megkérték, nézze már meg, hogy megfelelek-e a KSH-ban, mert nem szeretnék, ha még egy aláírót felvennének, mármint egy potenciális aláírót. Ugyanis megtörtént velük az a baleset, hogy ’79-ben vagy ’80-ban volt egy aláírási forduló, és a Juhász Pali felesége, Fülöp Edit, akivel késôbb egy szobába kerültem, aláírt. Szóval, hogy ne vegyenek fel még egy aláírót. De – azt mondja éles elméjuen – végül is nemcsak az írhat alá, akit most veszünk fel, hanem az is, aki már itt van; szóval ô nem gördít akadályokat elém. Tehát a rendôrség, szerintem, ha mondott is valamit a KSH-nak, nem mondott eleget ahhoz, hogy engem ne vegyenek fel. Késôbb, amikor a Munkaügyi Kutató Intézetbe jelentkeztem, már felmerült bennem a gyanú, hogy odaszóltak. Az bizalmi állás volt, minisztériumi kutatóintézet, amihez úgynevezett feddhetetlenségi kellett; gyanítom, hogy akkor akadály volt ez a történet, mert oda érthetetlen módon nem vettek fel.
 
 
 
 

Szóval, komoly következménye nem lett a dolognak. A kedveteket sem vette el az egésztôl? Végül is – ha úgy vesszük – beugrasztottunk valamibe, és volt ez a kellemetlen rendôri hercehurca. Ezt hogyan rendezted el magadban?

Sehogy. Kaland volt. Semmi problémát nem okozott, sôt, tulajdonképpen jó élmény maradt. Egyrészt persze nagy megaláztatás volt, hogy elvisznek a munkahelyedrôl, olyan emberek közül, akik nem szolidárisak veled ebben az ügyben (igaz, nem is bántottak érte). De alapjában véve az volt az élményem, hogy túljártam az eszükön. Érzelmi gyôzelemként éltem meg, hogy végigröhögtem az egészet, hogy a komikus oldalán tudtam felfogni a dolgot. Ráadásul még az is történt velem, hogy amikor végül jó késôn kiengedtek a Tolnai Lajos utcából…

Jut eszembe: mi lett a gyerekekkel?

Valamikor négy körül, amikor már ötödször mondtam, hogy egy percig sem maradhatok, mert mennem kell a gyerekekért, behozták a Janó aláírt jegyzôkönyvét azzal, hogy ôt már kiengedték. Szóval, amikor engem este nyolc óra tájban kiengedtek, és ezen az ismeretlen környéken elindultam valamilyen irányba, végre találtam egy telefonfülkét, és felhívtam a Kis Jancsit; mondtam neki, hogy most jöttem ki. Mire hazaértem, már ô is ott volt; kikérdezett errôl az egészrôl, és nagyon kedves volt. Nekem ez az élményem róla. Azt a kemény, machiavellista figurát, akit mások látnak benne, én nem ismerem; én ezt a nagyon kedves, velem érzô, csupa szeretet pasit látom, aki odarohant hozzám, hogy minden módon kifejezze a szolidaritását, az együttérzését. Úgyhogy nekem nagyon kellemes emlékem ez az egész. És végül is tényleg semmi bajunk nem lett belôle. Márciusig mentek szépen tovább az elôadások, és nem ez az ügy vetett véget ennek nálunk, hanem az anyósom, Pártos Vera halála, ami bennünket mélyen megrázott, és elsöpörte ezt az egészet.