Matus János
Jugoszlávia és az új világrend

---

A Nyugat-európai Unió és a NATO kezdetben a Jugoszláviával kapcsolatos ENSZ-határozatok – köztük a Biztonsági Tanács által elhatározott kereskedelmi embargó, illetve a Bosznia feletti repülési tilalom – betartását ellenôrizte. A NATO 1995 nyara óta vállalt aktívabb szerepet a válság kezelésében: a boszniai szerb katonai célpontok ellen végrehajtott légitámadásokkal nyomást gyakorolt a szerb vezetésre a tárgyalásos rendezés érdekében. A daytoni béketerv aláírása után számos partnerállammal – így Magyarországgal – együtt 60 ezer fôs békefenntartó haderôt állított fel, amely 1995 decemberében megkezdte az ENSZ által meghatározott feladatok végrehajtását. A Boszniába telepített nemzetközi haderô szétválasztotta a harcoló feleket, begyûjtötte fegyvereiket, ezzel megteremtette a békés konszolidáció feltételeit.

1998 februárjában a szerb rendôri erôk tisztogató akciói nyomán ismételten feszültté vált a helyzet Koszovóban. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1998 márciusában határozatban szólította fel a jugoszláv kormányt az etnikai tisztogatás azonnali beszüntetésére és a menekültek visszatérésének lehetôvé tételére, s e határozatát ugyanezen év szeptemberében és novemberében is megismételte. Mindhárom ENSZ-dokumentum az ENSZ Alapokmány hetedik fejezetében elôírt kényszerítô eszközök alkalmazását helyezte kilátásba.

Az Észak-atlanti Tanács szeptember 24-én jóváhagyott két hadmûveleti tervet: az egyik a szerbiai célpontok elleni légitámadásokra, a másik az esetleges rendezési terv végrehajtásának ellenôrzésére vonatkozott. Richard Holbrooke amerikai nagykövet e NATO-tervekkel igyekezett nyomást gyakorolni Milosÿevic´ elnökre, hogy fogadja el és hajtsa végre az ENSZ BT határozatait. Október 12-én a jugoszláv elnök végül engedett a nyomásnak: október 15-én Solana NATO-fôtitkár aláírta a BT-határozatok részét képezô megállapodást a légi ellenôrzésrôl, az EBESZ pedig 2000 megfigyelôt indított Koszovóba a földi ellenôrzés megszervezésére.

A következô hónapokban világossá vált, hogy a jugoszláv vezetés nem veszi komolyan az ENSZ-határozatokat, nem mûködik együtt az EBESZ-megfigyelôkkel. 1999 januárjában a jugoszláv külügyminisztérium megvonta az EBESZ-misszió vezetôjének tartózkodási engedélyét, kiutasította Jugoszláviából, majd néhány nap múlva visszavonta a döntést. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország és Oroszország alkotta ún. kontaktcsoport elérte, hogy a szerbek és az albánok vegyenek részt a franciaországi Rambouillet-ban – rövid szünettel február 6. és március 15. között rendezett – béketárgyalásokon. A kontaktcsoport által kidolgozott béketerv alapján azt akarták elérni, hogy visszatelepítsék a lakóhelyükrôl elûzött albánokat, megszervezzék a nagyfokú autonómiára épülô albán közigazgatást, kivonják a szerb katonai és rendôri erôket, illetve hogy fogadják a nemzetközi haderôt a béketerv végrehajtásának ellenôrzésére.

Március 15-ére kiderült, hogy a béketervet csak az albán fél hajlandó aláírni. Ezt követôen Richard Holbrooke tett még egy utolsó kísérletet a jugoszláv elnök meggyôzésére, aki azonban ez alkalommal is elutasította a béketerv aláírását. A NATO-nak nem volt más választása, mint hogy a korábbi fenyegetés szellemében megindítsa a légicsapásokat.

Jugoszlávia útja a légicsapásokig

A Balkán-szakértôk gyakran felhívják a figyelmet a térség specifikus sajátosságaira. A mai helyzet megértése szempontjából kulcsfontosságúnak tekintik a szerb történelem és a szerb mentalitás ismeretét és megértését, hangsúlyozzák például, milyen nagy szerepet játszott az ortodox vallás a nemzeti öntudat ébrentartása terén az idegen uralom évszázadai során. Ezek az általános elemek azonban aligha adnak pontos magyarázatot a jelenlegi legfontosabb kérdésekre: hogyan került szembe a szerb nép a történelem legerôsebb katonai tömbjével az új évezred küszöbén, az új világrend kialakulása közben? Miért tudott Jugoszlávia olyan sikeresen beilleszkedni a hidegháborús világrendbe, és miért vallott ugyanakkor teljes kudarcot az a kísérlet, hogy beilleszkedjen a hidegháború utáni nemzetközi rendbe? Egyáltalán: be akart-e illeszkedni Jugoszlávia ebbe az új nemzetközi rendbe, vagy csupán sodródott az eseményekkel, és azóta is tehetetlenül vergôdik a részben maga által elôidézett káoszban?

1948-ban Tito elnök szakított a Szovjetunióval és a nemzetközi kommunista mozgalommal. A következô években szorosabb kapcsolatokat alakított ki a Nyugattal, majd az el nem kötelezett országok mozgalmával, amelynek Jugoszlávia az egyik vezetô államává vált. Az 1950-es évek közepétôl fokozatosan helyreállította kapcsolatait a szocialista országokkal, ugyanakkor megôrizte az ország el nem kötelezett, tömbön kívüli jellegét. Mindez nagy tekintélyt és nemzetközi szimpátiát biztosított számára a hidegháborús nemzetközi rendszerben.

Ehhez a sajátos, Európában akkor rendhagyónak számító nemzetközi státushoz társult egy ugyancsak rendhagyó belpolitikai és gazdasági rendszer: a szocializmus bürokratikus szovjet modelljétôl eltérôen a centralizált irányítás helyett a gazdaságirányítás alapelve az „önigazgatás" lett.

A kommunista pártok többsége ideológiai megfontolásból határozottan bírálta ezt a szisztémát, amelynek gyakorlata azonban távol állt a kapitalista piacgazdaságtól is, a vezetô szerep ugyanis továbbra is egyértelmûen a kommunista párté volt. A minden ellenzéki ideológiai és politikai megnyilvánulást elfojtó jugoszláv belpolitikai rendszer szöges ellentétben állt az egyéni kezdeményezésnek viszonylag nagy teret biztosító gazdasági rendszerrel, amely az 1980-as évekig hatékonynak tûnt a többi szocialista országgal összehasonlítva.

A többi közép- és kelet-európai országhoz hasonlóan Jugoszlávia is nagy külföldi adósságot halmozott fel. Az 1970-es években felvett külföldi kölcsönöket azonban nem ésszerû gazdasági tevékenységekre használták fel, ezért egyre súlyosabb gondot okozott az adósságok törlesztése. A gazdaság makromutatói drámai módon romlani kezdtek, magasra szökött az infláció. A gazdasági helyzet romlása egybeesett a Tito elnök 1980-ban bekövetkezett halálát követô vezetôváltással. A rotációs alapon mûködô kollektív vezetés azonban nem volt képes kézben tartani sem a negatív irányba fordult gazdasági folyamatokat, sem a köztársaságok között fokozatosan élezôdô ellentéteket. A „jugoszláv modell" kudarca az évtized végére nyilvánvalóvá vált. Jugoszlávia és az egyes tagköztársaságok azonban más logikát követtek a rendszerváltás során, mint a legtöbb volt szocialista ország. Különös figyelmet érdemel ebbôl a szempontból Szerbia, Horvátország és Szlovénia.
 
 

Különutas rendszerváltás

Szerbiában a 80-as évek közepétôl egyre erôsödött a nacionalizmus. A szerb kommunista párt vezére, Slobodan Milosÿevic´ igazságtételt hirdetett a Tito vezette Jugoszláviában méltánytalanul háttérbe szorított szerb nép számára (1987-tôl, szerb köztársasági elnökké választásától kezdve hadakozik a koszovói szerb lakosság érdekeiért, 1989-ben megszüntette Koszovó és Vajdaság autonóm státusát, amelyet az 1974-es jugoszláv alkotmány rögzített), ugyanakkor határozottan ellenezte a többi köztársaság önállósodási törekvéseit, azzel érvelve, hogy valamennyi szerbnek egy államban kell élni. Ez az elv azonban csak az egységes Jugoszláv Föderáció keretében valósítható meg, mivel Szlovénia kivételével nagyszámú szerb lakosság élt a többi köztársaság területén is.

Horvátországban 1971-ben Tito elnök keményen leszámolt az általa nacionalistának bélyegzett ellenzéki mozgalommal. A köztársaság vezetése azt követôen alávetette magát a szövetségi vezetésnek, és elsôsorban a gazdaság fellendítésére koncentrált. A turizmus és a Nyugat-Európában dolgozó nagyszámú vendégmunkás jelentôs valutabevételt hozott a horvát gazdaságnak. 1990 májusában, az elsô többpárti választásokon a kommunisták számítottak a gyôzelemre, azonban váratlanul a Tudjman által vezetett Horvát Demokratikus Közösség szerezte meg a szavazatok 40 százalékát. Az új köztársasági vezetés a teljes függetlenség mellett döntött, miután azt a népszavazás is megerôsítette. Ez a döntés meghatározó szerepet játszott Jugoszlávia felbomlásában.

A függetlenségre Szlovénia készült fel a legnagyobb mértékben: már a 80-as évek közepén lehetôség volt ellenzéki ifjúsági és környezetvédô mozgalmak kibontakozására, amelyeket a köztársaság kommunista pártja is tolerált (emiatt, valamint a szerb kormány Koszovó-politikájának bírálata miatt összeütközésbe is került a jugoszláv kommunisták szövetségével). Igen hamar jól tagolt politikai pártstruktúra alakult ki, igen magas volt a gazdaság teljesítôképessége: a jugoszláv államszövetség felbomlása elôtt Szlovénia a föderáció lakosságának 10 százalékával állította elô a nemzeti jövedelem 20 százalékát. A három meghatározó volt jugoszláv tagköztársaság közül egyedül itt jött létre mûködôképes demokratikus rendszer.

Horvátország és Szlovénia tehát a föderáció felbomlása mellett döntött, Szerbia viszont igyekezett ezt megakadályozni. A szerb nacionalizmus „minden szerbet egy államba" koncepciója véres konfliktusok kiindulópontjává vált.
 
 

Az „el nem kötelezett" örökség

A volt jugoszláv államok ugyanakkor abban is eltértek a volt szocialista országok többségétôl, hogy az utóbbiak voltaképp azt a nagy nemzetközi trendet követték, amelynek keretében Dél-Európa és Latin-Amerika országaiban a 70-es évek közepétôl megkezdôdött a tekintélyelvû rendszerek lebontása és a demokratikus rendszerek megerôsödése. Ez ugyancsak jelentôsen akadályozta Jugoszlávia beilleszkedését az új nemzetközi rendszerbe.

Terhes örökségnek bizonyult Jugoszlávia számára a hidegháború idején kialakult kül- és biztonságpolitikai orientáció is. Az el nem kötelezett mozgalomhoz tartozás kialakított egyfajta viselkedésformát az államközi kapcsolatokban. Ezt a magatartást befolyásolták az 1955-ben elfogadott bandungi alapelvek a békés egymás mellett élésrôl, amelyek kiemelten kezelték a nemzetek szuverenitását, egyenlôségét, a belügyekbe való be nem avatkozást, az agressziótól való tartózkodást és a viták békés rendezését. A bandungi alapelvek kifejezték a mozgalom fenntartásait a nagyhatalmakkal szemben, elítélték a politikai nyomásgyakorlás eszközét, a mozgalom tagjai egyenlô távolság tartására törekedtek a nagyhatalmak által vezetett tömbök mindegyikétôl. Ez utóbbi elvet azonban nagyon kevés állam követte a hidegháború idején.

Az el nem kötelezett mozgalom az ENSZ dokumentumaira hivatkozva alapelvei között tartotta számon az emberi jogok tiszteletét is, ezt azonban nagyon különbözô módon értelmezték a mozgalmon belül, és általában a legkevésbé tartották be. Általános jelenség volt a politikai ellenzék elnyomása és az alapvetô emberi jogok korlátozása.

A hidegháború idején Jugoszlávia tehát a bandungi alapelvek szerint szocializálódott a nemzetközi rendszerben. Viszonylag nagy cselekvési szabadságot élvezett, nemzetközi tevékenységében nem kellett figyelembe vennie azokat a korlátokat, amelyek akár a NATO, akár a Varsói Szerzôdés tagállamai számára kötelezôk voltak. Katonai doktrínája teljes összhangban volt külpolitikai orientációjával, különös tekintettel a tömböktôl való egyenlô távolságtartásra: védelempolitikája és katonai stratégiája alapján mindkét katonai tömb, a NATO és a Varsói Szerzôdés elleni hadviselésre felkészült. A védelmi tervek kidolgozása során felhasználták a partizánháborúk terén szerzett gazdag tapasztalatokat, a volt jugoszláv partizán hadsereg katonái mindvégig különleges helyet foglaltak el az ország politikai és katonai rendszerében. Megszerzett pozícióikat hosszú ideig megtartották, ezzel akadályozták a generációváltást.

Jugoszlávia vezetôi nagy gondot fordítottak a lakosság honvédelmi nevelésére és a katonai kiképzésre. A fegyveres erôk alapvetôen két elembôl tevôdtek össze: a jugoszláv szövetségi erôkbôl és a köztársaságok területvédelmi erôibôl.

A szövetségi kormány jelentôs hadiipari kapacitást hozott létre, amely alkalmas volt a modern fegyverrendszerek gyártására. Az állandóan hadrendben tartott erôk létszámát tekintve Jugoszláviát a katonailag legerôsebb államok között tartották számon Európában.

A hidegháború végére az el nem kötelezett mozgalom mint nemzetközi együttmûködési keret irrelevánssá vált Jugoszlávia számára, részben azért, mert a politikusok új generációja nem találta többé vonzónak, részben azért, mert a mozgalom mûködôképessége is csökkent. Ugyanakkor Jugoszlávia a tömbönkívüliség következtében kimaradt olyan fontos folyamatokból, mint az európai hagyományos fegyverek korlátozása, amelyben a NATO és a Varsói Szerzôdés tagállamai vállalták fegyverzetük lényeges csökkentését az egymás iránti bizalom erôsítése érdekében. Jugoszlávia politikai vezetôi és talán a közvéleménye sem értette meg annak a vitának az üzenetét, amely a helsinki folyamat keretében zajlott az emberi jogokról, beleértve az egyéni jogokat és a nemzeti kisebbségek jogait is. Az el nem kötelezett mozgalomban elsajátított alapelvek és normák olyan erôteljesen gyökeret vertek, hogy a fejlett ipari társadalmak által elôtérbe állított elvek nem tudtak teret nyerni velük szemben.

Kétségtelen, hogy a 90-es évek elejétôl kialakuló világrend szabályait egyre inkább az iparilag fejlett demokratikus országok határozzák meg. A jugoszláv fejlôdés eltért ettôl

a tendenciától, sôt helyenként szembehelyezkedett vele.

A szerb vezetés által kezdeményezett etnikai tisztogatást az államok döntô többsége úgy minôsítette, hogy az súlyos fenyegetést jelent a nemzetközi békére és biztonságra. Az azonban vitatott kérdés, hogy lehet-e katonai erôt alkalmazni ennek a fenyegetésnek a felszámolására. Vitatott továbbá az is, hogy be lehet-e avatkozni az egyes államok belügyeibe jogszerûen az emberi jogok és kisebbségi jogok védelmében, vagy szigorúan tiszteletben kell tartani az államok szuverenitását.

Az alakuló új nemzetközi rendben a közös biztonság fenntartása érdekében az államok nagyobb készséget mutatnak szuverenitásuk egy részének feladására. Az európai integráció történetébôl ez a jelenség már régóta ismert. A délszláv válság nemzetközi kezelésének eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy tovább erôsödik ez a tendencia. Jugoszlávia vezetése, mindenekelôtt Milosÿevic´ elnök ezt nem ismerte fel.

A NATO útja a légicsapásokig

A NATO tagállamai a közép- és kelet-európai változások kezdete óta keresik az utat, hogyan alkalmazkodhatnának az új helyzethez. A hidegháború idején a NATO úgy gondoskodott saját tagállamai biztonságáról, hogy hagyományos fegyverekre épülô erôs védelmi képességeket tartott fenn, agresszió esetére kilátásba helyezte a nukleáris fegyverek alkalmazását (nukleáris elrettentés), az 1960-as évek második felétôl pedig párbeszédre törekedett a Szovjetunióval és a Varsói Szerzôdés tagállamaival. 1990 júliusában állam- és kormányfôi szinten elfogadott deklarációban kinyilvánította, hogy nem tekinti többé ellenségének sem a Szovjetuniót, sem a Varsói Szerzôdést. 1991 novemberében az új stratégiai koncepcióban leszögezték, minimálisnak tekintik az államok közötti háború veszélyét, ezzel szemben úgy látják, megnôtt az államokon belüli feszültségforrásokból eredô konfliktusok veszélye. A jugoszláv helyzet elemzése alapvetô hatást gyakorolt a NATO-tagállamok gondolkodására.

A NATO új stratégiája a válságok kezelésében és az erôszakos konfliktusok terjedésének megakadályozásában határozta meg a szövetség feladatait. Ennek szellemében alakították át az integrált haderôt, csökkentették a nagyságát, egyszerûsítették a parancsnoki és irányítási rendszerét, megnövelték gyorsaságát és reagálóképességét. A NATO-haderôk válságkezelô képességének felhasználásához szükségessé vált az alkalmazás jogszerûségének biztosítása. 1992 decemberében az ENSZ fôtitkárának kezdeményezésére megállapodás született a világszervezet és a NATO között, hogy közös erôfeszítéssel próbálják elérni a Jugoszláviára vonatkozó határozatok betartását. A NATO szerepet vállalt az embargós határozatok végrehajtásának ellenôrzésében, támogatást nyújtott az ENSZ békefenntartó erôinek Boszniában. A két szervezet közötti megállapodás értelmében a NATO saját eljárási szabályai szerint vesz részt a válság kezelésében.

1992-ben az Észak-atlanti Tanács felajánlotta az együttmûködést az EBESZ számára. Ennek alapján a boszniai békefenntartást már közösen végezték: a katonai feladatokat a NATO, a civil feladatokat pedig az EBESZ vállalta. A civil feladatok ellátásából az Európai Unió is kiveszi a részét.

A NATO és a többi nemzetközi szervezet együttmûködésében az okoz feszültséget, hogy míg az ENSZ hagyományosan a pártatlanság elvéhez igyekszik magát tartani, addig a NATO a konfliktusban kénytelen a szemben álló felek egyike vagy másika mellé állni, amint a fegyveres harc szükségessége fölmerül. Márpedig a gyakorlatban az agresszív támadó szándékától eltéríthetetlen államokkal vagy csoportokkal szemben szükségszerû a fegyveres erôszak alkalmazása. Az ENSZ Biztonsági tanácsában azonban nehéz egységes álláspontra jutni a fegyveres kényszerítô eszközök jogszerû alkalmazásával kapcsolatban: a tanács tagjai eltérôen ítélhetnek meg egy-egy válsághelyzetet. A más kontinensen zajló konfliktusok természetét és okait is igen eltérôen értelmezhetik. Tovább nehezíti ezt a helyzetet, ha alapvetô nézeteltérés van a BT állandó tagjai között.

Ez év márciusában a NATO tagállamai úgy vélték, hogy kimerültek a koszovói konfliktus békés rendezési lehetôségei, ezért a fegyveres kényszerítô eszköz, a légicsapások mellett döntöttek. Kína és Oroszország élesen ellenzi az akciót, ezért választotta a NATO az önálló cselekvést. A két ország elvi alapon ellenzi a katonai akciót, alig vállal valamit mindazokból a gazdasági és egyéb terhekbôl, amelyeket a délszláv háború többmilliós menekültáradata által okozott. Ezeket a terheket a NATO tagállamai és más nyugat-európai államok viselik.