Még rosszabb, hogy Jobbágyi az akaratlanul is felmerülô jogi problémákat is válasz nélkül hagyja. Dudás József és Szabó János perének bemutatása során a kérdést sem teszi fel, hogyan, milyen törvény, milyen perrendtartás szerint volt lehetséges a vádlottakat a fellebbezés lehetôsége nélkül elítélni, miközben az eljárás nem volt statáriális, Dudásékat annak kihirdetése elôtt tartóztatták le, míg a Legfelsôbb Bíróságon felállított népbírósági tanácsról rendelkezô jogszabály, amely majd lehetôséget ad egyfokú eljárásra, csak jóval Dudásék kivégzése után, 1957 áprilisában születik meg. Mégis, Jobbágyi szerint a per „a hatályos büntetôeljárás szabályai szerint zajlott" (36. o.).
Maga vállalta önkorlátozásának másik lehetséges eredménye annak bemutatása lehetne, hogy kizárólag a periratok vizsgálata alapján mennyit és mit lehet megtudni a forradalomról. A kérdés valóban érdekes, kutatásra érdemes, bár ezt öt eljáráson keresztül vizsgálni fölösleges. Amit pedig elvégez, az a munkának csak az egyik fele. Mert azt bemutatni, hogy egyetlen irategyüttesbôl mennyire ismerhetô meg a valóság, csak akkor lehet, ha az onnan nyert eredményeket összeveti a már ismert tényekkel. De Jobbágyi a kötetben tárgyalt ügyeken kívül sem az 1956-os megtorlás pereit, sem a forradalom eseményeirôl megjelent szak- vagy népszerûsítô irodalmat, még a fôbb forrásôrzô helyeket sem ismeri.
A témában való tájékozatlanságát mutatja, hogy mindössze száz pert talált a Fôvárosi Bíróság irattárában (11. o.), miközben egy 1958. április 14-i jelentés szerint 143 ügy (399 vádlottal) volt ugyanitt folyamatban a már befejezetteken túl. (Ismereteink szerint több mint nyolcszáz ’56-os pert tárgyalt a Fôvárosi Bíróság.)
Az egyes perek bemutatását a megtorlásról írt fejezet vezeti föl. Azonban ahelyett, hogy képet adna a represszióról, zömmel annak elôkészítésérôl ír, pontosabban kivonatol néhány korabeli írást, és megadja a könyv vezérmotívumát a bizton létezô, külsô befolyásoló szerv tételezésével, amit azonban nem tud felmutatni. Elmarad a megtorlás intézményrendszerének a rajza, mit sem közöl a jogszabályokról, a testületekrôl, a kulcsszereplôkrôl stb. Elmossa a különbséget az 1956-ot megelôzô, klasszikus koncepciós perek és a forradalom leverését követô megtorlás eljárásai között, így teheti „több százezerre" a megtorlás áldozatainak számát Magyarországon (10. o.).
Általános megjegyzései jobb esetben is csak részigazságokat tartalmaznak. Jobbágyi szerint „1957. április-májusra készen állt a tömeges megtorlás elvi és gyakorlati alapja" (18. o.). Tavaszra valóban nem volt vita a párt vezetésében arról, hogy 1956-ban ellenforradalom zajlott. De a decemberi párthatározat a júniusi pártkonferencián kodifikáltatott, a „gyakorlati alap" pedig ennyire sem állt készen: még csak a Legfelsôbb Bíróságon létezett a népbírósági tanács, a nagy perek tömegét ledaráló megyei (és fôvárosi) népbírósági tanácsok felállításáról rendelkezô törvényerejû rendelet csak a pártkonferencia után látott napvilágot. Jobbágyi úgy látja, hogy „Nagy Imrének és társainak és a forradalom minden résztvevôjének sorsa már 1956. november 19-én… eldôlt; mindnyájan ellenforradalmárnak lettek minôsítve, vagyis a késôbbi évek tömeges megtorlása – beleértve Nagy Imréék elítélését is – már 1956 novemberében eldôlt" (57.). Ezzel szemben 1956 novemberében még semmi sem dôlt el, Nagy Imréék sorsa a legkevésbé, hiszen ekkor még a legszûkebb pártvezetésben is felmerült olyan – hamarosan abszurdnak tûnô – megoldás, hogy engedélyezni kell számukra saját párt alakítását. Hasonlóképpen az sem igaz, hogy a legfôbb ügyész, Szénási Géza „hajtotta végre a teljes megtorlási folyamatot" (53. o.): szerepe ugyan nem lebecsülendô, de egyedül nem is gyôzte volna.
Jobbágyi saját bevallása szerint nem kívánt a „legismertebb politikai vezetôk ügyével foglalkozni", sok esetben mégis azt tette. Nehezen mondható másnak a Gyôr egyik fôutcájának nevet adó Földes Gábor vagy Dudás József. Kik, ha ôk nem? Döbbenetes állítása, miszerint az általa „feldolgozott ügyek teljesen ismeretlenek voltak". Számos írás jelent meg a könyvben említett áldozatokról. A rendszerváltás óta Dudás Józseffel 48, Földes Gáborral 40, Mansfeld Péterrel 34, Angyal Istvánnal pedig legalább 52 cikk foglalkozott, Földesék perérôl pedig terjedelmes tanulmány jelent meg. Nem ártott volna ezek közül legalább néhányat átböngészni, netán elolvasni, mielôtt valaki írni próbál róluk. Nevetséges dolog 1998-ban fölfedezni, hogy az iratokban fontos dokumentumokat archiváltak a szervek, miközben az 1956-os szakirodalomnak legfôbb forrásai a periratok, és számos olyan dokumentumkötet látott napvilágot a rendszerváltás óta, amely forrásait a periratokból merítette (l. a Zala, Hajdú-Bihar megyékrôl vagy Gyôr városáról megjelent köteteket). És íme néhány könyv, amely elsôrendûen a perek kutatására épült: Tyekvicska Árpád: A bíboros és a katona. Bp., 1994; Horváth Miklós: Maléter Pál. Bp., 1995, Eörsi László: Ferencváros. Bp., 1997 stb.
A kötet elsônek elemzett pere a Dudás József és társa, a Széna téri Szabó bácsi ellen lefolytatott eljárás. Tárgyalását azzal kezdi, hogy a politika befolyásolta az ítélkezést, de ezt csak feltételezni tudja, bizonyítéka nincs (38.). Nem tudom, milyen közvetlen bizonyítékokat remélt találni a peres iratokban, de a közvetetteket sem osztja meg az olvasóval, mindössze feltételezéseit közli. Pedig bizonyítékkal is rendelkezünk: az 1993-ban megjelentettet. Hiányzó lapok címû dokumentumgyûjteményben olvasható a szovjet küldöttek jelentése az SZKP KB-nak, melyben arról tájékoztatják a grémiumot, hogy a magyar elvtársak Szerov elvtárssal együtt kiválasztották az azonnal bíróság elé állítandó és halálra ítélendô személyeket, név szerint említve (életkorukkal is azonosítva ôket) Dudás Józsefet és Szabó Jánost. Szerovnak errôl a jelentésérôl – éppen Dudásékkal kapcsolatban – több történész is beszámol (Baló A. Péter, Eörsi László stb.).
Jobbágyi egyetlen vizsgálat alapján jut el következtetéseihez, ráadásul a szakszerû történészi munka alapkövetelményének, a forráskritikának teljes mellôzésével. Mindezt nem is elsôdleges forrást, hanem bár viszonylag közeli, de retrospektív, másodlagos dokumentumot használva teszi, figyelmen kívül hagyva, hogy a bíróságok mellett a vádlottak sem az igazság feltárására törekedtek, a peres iratok pedig a jegyzôkönyvvezetôk szakmai zsargonjában tolmácsolják az egykor elhangzottakat, ahogy azt Kenedi János bemutatja
A fogoly Bibó vallomásai címû kötetében. Vagyis sokszoros szûrôn kellene átbocsátani mindazt, amit Jobbágyi kritikátlanul elfogad valóságnak.
Ez a tudománytalan eljárás a könyvet ellepô kisebb súlyú tárgyi, kronológiai tévedéseken, pontatlanságokon túl nagyon súlyos félreértésekbe viszi az inkább fantáziájára, mint forrására támaszkodó, minden ügyben valami rendkívülit keresô szerzôt. Így lesz Dudás József Nagy Imre és Kádár bizalmasa (50–51. o.), Földes Gábor a gyôri forradalom epizodistája (85. o.), Fáncsik György pedig olyan fegyveres felkelô, akit „véleményem szerint még a megtorló hatalom szempontjából is ki kellett volna tüntetni" (223. o.). Jobbágyi szerint „Dudás 1926 óta a kommunista mozgalom vezetô személyisége, akinek 1940 óta a legszorosabb kapcsolatai voltak a kommunista mozgalom nem »rákosista« vezetôivel (pl. Rajk László, Kállai Gyula). E körben valószínûleg közeli kapcsolata alakult ki Nagy Imrével és Kádár Jánossal… Mindezek alapján valószínûsíthetô, hogy Dudás József a Nagy Imre-csoporthoz közel álló volt (sic!) az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban. Mivel Kádár János a legszorosabban együttmûködött 1956. november 2-ig Nagy Imrével – s errôl nyilván Dudás Józsefnek bôséges bizonyítéka és tapasztalata volt –, ezért az átállt Kádár János és a forradalmat leverô szovjetek számára egy rendkívül fenyegetô tudású, vezetô személyiséggé vált, nem lebecsülhetô korabeli népszerûséggel és befolyással. Ezért kellett Dudás Józsefnek elsônek meghalnia Szabó bácsival együtt a forradalom vezetôi közül" (50–51. o.). Amennyiben könyvének megírása elôtt legalább Salamon Konrád középiskolás történelemkönyvét átlapozta volna, tudhatná, hogy Dudáson kívül (pontosabban Dudás helyett) voltak még néhányan, akik valóban a (magyar) kommunista mozgalom vezetôi közé tartoztak, valóban közel álltak Nagy Imréhez, és november 1-jéig részben Kádár Jánoshoz is, így valószínûleg még fenyegetôbb tudással rendelkeztek. Csak a tankönyvben említettek: Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Szilágyi József, Tánczos Gábor, akik közül Donáth és Tánczos Dudásnál sokkal nagyobb tudással túlélte a megtorlást.
A szakirodalom abban is egységes, hogy Dudásnak egyáltalán nem volt szoros kapcsolata Nagy Imrével, sem 1956 elôtt, sem a forradalom idején. Még kevésbé volt szó Kádárral való kapcsolatáról, amit Jobbágyi azzal vél bizonyítani, hogy november 21-én Dudás hozzá indult tárgyalni a Parlamentbe, amikor letartóztatták, de ebben az esetben mindenkinek szoros kapcsolata volt Kádárral, aki tárgyalt vele, lett légyen az Rácz Sándor, a KMT vezetôje vagy bárki más.
Dudás nem volt a kommunista mozgalom vezetô személyisége, különösen nem 1926-tól (ekkor mindössze tizennégy éves volt). 1932-tôl ugyan részt vett az illegális román kommunista párt munkájában, de az MKP-ba nem vették föl, mivel Magyarországra áttelepülve az utóbb kiközösített és elítélt Demény–Weisshaus-frakcióhoz csatlakozott (Demény Pált már 1945. február 13-án letartóztatta a politikai rendôrség). 1956-ban Dudás Józsefet és a mögötte álló, Nagy Imréék számára ismeretlen méretû és súlyú fegyveres, illetve politikai csoportot széles körû gyanakvás övezte. (Salamon Konrád tankönyve: „Kivégezték a Nagy Imrével szemben álló Dudás Józsefet.")
Jobbágyi idézett szövege szemléletesen mutatja állításainak bizonyítottságát: „valószínûleg közeli kapcsolata alakult ki", „valószínûsíthetô, hogy Dudás", „errôl nyilván… bôséges bizonyítéka és tapasztalata volt" (kiemelések tôlem – Sz. A.) – vagyis nem tényeket, mindössze hipotéziseket közöl. Mindeközben az állítások nagy része valóban Dudásé, noha az alaptalan következtetést már Jobbágyi teszi hozzá. Dudás József a bíróság elôtt természetesen menteni igyekezett magát kommunista múltjának kidomborításával. Információi letartóztatásától nem bôvülhettek, amit akkor tudott az események értékelésérôl, annyit tudott a tárgyaláson is. November 21-én pedig Nagy Imre és csoportja még a jugoszláv követségen tartózkodott. Okkal számíthatott arra, hogy amennyiben magát Nagy hívének tünteti föl, az kedvezôen befolyásolja ítéletét. Még többet remélhetett a párt vezetôivel való „kapcsolatától" (Kádár, Kállai). Sajnos az ítélkezô bíróságot nem tudta megtéveszteni, Jobbágyi Gábort viszont igen, aki védekezését félreértve teljesen hamis képet rajzol 1956-nak errôl az érdekes, ellentmondásos figurájáról. Még az sem ébresztette fel gyanakvását, ahogy Dudás saját történelmi jelentôségét meghatározta: „a Bajcsy-Zsilinszky Endre által vezetett ellenállási mozgalom vezetôje voltam Rajk Lászlóval, Kállai Gyulával és másokkal" (50. o.).
A Földes-per elemzésének „szenzációja" az a következtetés, amit Tihanyi Árpád halálának anyakönyvezési megszorításából von le: mivel az anyakönyvbe nem volt szabad bejegyezni a kivégzés tényét, „könnyen lehet, hogy… át kell értékelnünk a diktatúra halálraítéltjeinek a számát???!!!" (105. o., l. még a 30. oldalt is). Pedig érthetô, hogy az adott korban is viszonylag hozzáférhetô anyakönyvekbe nem vették föl a kivégzés tényét, ám azt minden esetben dokumentálták, jegyzôkönyv készült több példányban (ezek ma zömmel a kutatók rendelkezésére állnak a perek iratai között). Vagyis minden olyan iratôrzô helyen, amely védett volt a kívülálló kíváncsiaktól, pontosan nyilván- és számon tartották a kivégzetteket, 1956 után feltétlenül. De még ezen dokumentumok hiányában, még a rendszerváltás elôtt is lehetett eredményesen kutatni, így tudta Rainer M. János felderíteni a kivégzettek meglehetôsen pontos névsorát, kizárólag az anyakönyvekre hagyatkozva. Ezek ugyanis feltüntették, hogy a halál oka fulladás, és pontosan megadták az elhalálozás helyét, pl. Budapest X., Kozma utca 13. (Budapesti Országos Börtön).
A „pesti srácok ügye" maga a szenzáció. Az 1956 után alkalmazott különleges jogszabályok (népbírósági rendeletek) lehetôvé tették 16 év fölötti fiatalkorú elítéltek kivégzését is, de csak abban az esetben, ha az illetôt szervezkedés vagy mozgalom vezetésének vagy kezdeményezésének bûncselekményében marasztalták el. (Ezt a Fáncsik-per elemzésekor már figyelmen kívül hagyja Jobbágyi: „A bíróságok és az ügyészségek elképesztôen jogtalan eljárását mutatja, hogy e korban nyilvánvalóan ismert jogszabály ellenére… több fiatalkorúra – illetve 20 év alattira… szabtak ki elsôfokon jogtalanul halálbüntetést, amit a másodfokon börtönbüntetésre változtattak. Mindez a korszak szabályai szerint is egyértelmûen a jogszolgáltatók által tudottan elkövetett törvénysértés…" [229. o.]). Ezért „ugratták be" a szerzô verziója szerint Mansfeld Pétert és társait (114. o.) 1958 februárjában, hogy az ellenük lefolytatott perben halálra lehessen ítélni és ki lehessen végezni egy fiatalkorút, ezzel rettentve el a pesti srácokat minden további ellenállástól, ami azt jelenti, hogy nem akadt olyan pesti srác, akit a forradalom leverését követôen halálra lehetett volna ítélni, elrettentendô a fiatal felkelôket. Jobbágyi koncepciója azonban számos törést szenved. Maga is kénytelen elismerni, hogy a fiatalok által létrehozott csoport csak a nyomozás utolsó 2 hetében alakult át „ellenforradalmi terrorbandává" (123. o.) a vizsgálók tudatában. A politikai vád nagyon gyenge lábakon állt: a „terrorbanda" legtöbb tagja mindvégig tagadta az ellenforradalmi célzatot, csak a köztörvényi szándékot ismerte el, akik pedig vállalták, azok is olyan nehezen hihetô módon és formában, ami inkább utólagos erôltetést, semmint eredeti koncepciót tesz valószínûvé. Bóna Rezsô így vallott: „Köztudomásúvá válik, hogy a rendôröket lefegyverzik, amely már kész ellenforradalom. Mondotta (mármint Mansfeld), nevetve fogjuk olvasni az újságban, hogy ismeretlen tettesek elraboltak rendôröket, és mi tudni fogjuk, hogy mi vagyunk a tettesek" (125. o.).
Másfelôl sokan alkalmasak lettek volna erre a szerepre. Például Szigetvári István (akit Jobbágyi is ismer, hiszen a könyvben szereplô Szirmai Ottó és társai elleni perben ítélték el), aki a Tûzoltó utcai fegyveres csoporttal vett részt a budapesti harcokban november 4-e után is, elítélhetô volt szervezkedés vezetése vádjával, hiszen ez nemcsak az országos vezetôkre, hanem minden kisebb csoportéra is vonatkozott, valamint azokra, akik az eseményeknek új irányt szabtak, azokba új embereket vontak be. Márpedig Szigetvári november 4-én fiatalokat vont be a szovjetek elleni harcba, 5-én a csoport az ô vezetésével foglal el egy iskolaépületet (Eörsi: Ferencváros).
Amennyiben Szigetvári valamiért nem lett volna megfelelô alany a hatalom számára, akkor is bô volt a választék fiatalkorúakból. Teljes felsorolás helyett egyetlen pert, a Kálmán Béla és társai ellen lefolytatott eljárást ajánlom Jobbágyi Gábor figyelmébe (a nevek mögött zárójelben az elítéltek születési éve): Bieber László (1939), Lakatos János (1939), Szabó Imre (1940). Mindhármukat tíz év börtönbüntetésre ítélték.
Igazi „szenzációval" indul a(z egyik) Köztársaság téri pernek (Fáncsik György és társai) a bemutatása is, a szerzô „összegzô, megkerülhetetlen" kérdésként teszi fel: „Nem lehet, hogy a szovjet és magyar pártvezetés tudatosan áldozatul dobta oda a pártházat, hogy legyen hivatkozási alapja az 1956. november 4-i szovjet támadásnak, illetve a megtorlásnak?" (198. o.). Bontsuk ki a kérdésben rejlô állítást annak minden tévedésével együtt. Eszerint a pártház a forradalom elsô napjaitól védtelen volt, szemben a többi fontos intézménnyel. Ebben az esetben a felkelôk is cinkosok a diabolikus játszmában, akik egy héten át csak azért sem támadták meg az MDP budapesti központját (szemben a legtöbb kerületi székházzal), hogy kivárva a fegyverszünetet, a nem létezô védôk figyelmének lankadását, annál nagyobb veszteségeket okozva támadhassanak október 30-án. Ennek a verziónak azonban a józan ész, a történelmi tények (csak a fegyverszünet megkötését követôen vonták vissza a pártházat ôrzô szovjet és magyar katonai alakulatokat) mellett késôbb maga Jobbágyi is ellentmond (220. o.).
Verziója szerint Kádár, aki szerzô által is elismerve november 1-jén estig együttmûködött Nagy Imrével, részt vett az MDP felszámolásában, támogatta a semlegesség kinyilvánítását stb., mindeközben ördögi módon kelepcébe csalta, áldozatul dobta a budapesti pártházat és az ott tartózkodókat, és nem feledkezett el arról sem, hogy a leendô tett színhelyére a nyugati sajtó képviselôit is odaszervezze.
Abszurd az az ötlet is, hogy Kádárék így próbáltak hivatkozási alapot teremteni a majdani megtorlás, felelôsségre vonás számára. Arányát tekintve ugyan magas azok száma, akiket népítéletekben (nem csak a Köztársaság téren) való részvétel vádjával állítottak bíróság elé, ám mégis csak az elítéltek kisebbik hányadát teszik ki, és a többiek számára is bôven találtak hivatkozási alapot az e téren sem válogatós szervek.
A hibás forráskezelés eredményeképpen Jobbágyi számos helyen nemcsak történelmietlenül, hanem jogszerûtlenül is jár el. Idéz egy 1954-ben kelt ÁVH-s iratból, amely szerint Dudás „a múltban a politikai rendôrség besúgója volt" (50. o.). Ezt a súlyos állítást meg is erôsíti ’56 elôtti meghurcolásának (1946-tól 1954-ig hol Romániában, hol Magyarországon volt fogságban) leírásával. Az olvasó pedig, aki nincs feltétlenül tisztában ezen vád általános jellegével, perbeli szerepével, könnyen spiclinek láthatja a forradalmárt.
Idézi Szabó bácsi védôjét: „orvosi vélemény szerint is pszichopátiás, kérem a felmentését" (61. o.), valamint a Fáncsik Györgyrôl felvett elmeszakértôi véleményt: „psychopatiás hiszteroid karakter" (200. o.). Vagyis a könyv szerint a forradalom ezen két fô szereplôje finoman fogalmazva nincs teljesen rendben – Jobbágyi szerint. Pedig egyik esetben sem arról volt szó valójában, hogy milyen a vádlott elmeállapota, hanem arról, hogy az orvosok olyan indítványokat tettek, amelyek a bíróság számára lehetôvé tették akár az ítéletek korlátlan enyhítését is.
Hasonló jogi bukfenceket másutt is elkövet a jogászprofesszor úr. Ha feltételesen is, de bûnösnek mondja a Mosonmagyaróváron felkoncolt három határôrtisztet, miközben úgy tudja, nem folyt vizsgálat a sortûz felelôseinek feltalálására (75–76. o.). 1989-ben kiterjedt vizsgálat folyt, ami ugyan nem tudta egyértelmûen megállapítani, hogy kik voltak a tényleges felelôsök, ám Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor Jobbágyi által is hivatkozott könyvükben (Mégis, kinek a forradalma?) a laktanyán kívül lévô tisztek felelôsségét sejtetik. Megállapítják, hogy a sortûz után a legénység, sôt a tisztek egy része is szembefordult a parancsnoksággal, közülük a legélesebben Stefkó József, a népítélet egyik áldozata kérte számon rajtuk a véres merényletet, vagyis vele szemben kifejezetten aljas a tömeggyilkosság vádjának felvetése. Ebben az esetben Jobbágyi sem viselkedett másként, mint a Kádár-kor hivatalos udvari történészei, akik egy-egy felkelô rovott múltját bemutatva börtöntölteléknek neveztek minden fegyverest.
Ugyanilyen sommásan és bizonyítatlanul elítéli azokat is, akiknek a neve felmerült az óvári nyomozás során, ám perbe nem tudták ôket vonni, mivel külföldre menekültek. Róluk a következôket írja: „Ôk kilencen valószínûleg kulcsszerepet játszottak az eseményekben, s valószínûleg döntô szerepük volt a három ÁVH-s tiszt halálában" (78. o.). És írja ezt úgy, hogy tudja: „egyetlen aktusnál sem igyekeztek felderíteni, mit is csináltak a külföldre menekülôk" (78. o.). (De azon már csak az olvasó éberségének próbára tétele érdekében csodálkozott el, hogy a Kádár-kormány nem tartotta meg a Népszava egyik cikke által ígért amnesztiát [182. o.])
Egészen elképesztô, amilyen végeredményre Jobbágyi jut e per fôvádlottainak ügyében, megállapítva róluk, hogy az óvári esettôl eltekintve nem játszottak jelentôs szerepet, ítéletüket szinte kizárólag a Mosonmagyaróváron történtek miatt kapták. Megállapításával szemben Földes Gábor (akirôl azt írja, hogy „néhány napos szerepe nem volt meghatározó az események menetében" [85. o.]) a gyôri pártellenzék egyik vezetô személyisége (akinek ráadásul jó budapesti kapcsolatai voltak). Vagyis Földes a kádári hatalom értelmezésében a gyôri forradalom egyik elôkészítôje, amit a helyi Petôfi Kör megalakítása körüli szerepével is bizonyítottnak látnak. Ezek után ô a 25-i tüntetés, a gyôri forradalom kezdetének egyik vezéralakja, a felkelôk képviseletében tárgyal a megyei elsô titkárral, neki átadja követeléseiket, majd elévülhetetlen érdemeket szerez a börtön elôtti vérengzés megfékezésében, de egyben a rabok kiszabadításában is. Másnap Szigethy Attila az ô támogatásában is bízva, az ô rábeszélésének is engedve veszi át a megye irányítását, vagyis döntô része volt a megyei hatalomátvételben, nem beszélve arról, hogy a megalakuló Gyôri Nemzeti Tanács elnökségének is tagja lett. Ha október 27-e után egy idôre ki is került a vezetésbôl, a forradalomtól akkor sem távolodott el, a november 4-i küzdelem egyik vezéralakja, cikkei jelentek meg a valóban független Hazánkban, ebben az országos jelentôségû napilapban, és neki köszönhetô, hogy a Kisfaludy Színház nem operettel, hanem a Bánk bánnal, az idegen megszállók elleni nemzeti ellenállás, tiltakozás drámájával nyitotta meg az évadot.
A Szirmai–Angyal-per bemutatása során sem maradt adós Jobbágyi valami szenzációval. Óriási horderejûnek vélt felfedezését súlyára tekintettel meg is ismétli könyvében: október 31-én a forradalmi ifjúság és a fegyveres erôk küldöttei megalakították a Forradalmi Honvédelmi Bizottmányt, egyben felhívásban fogalmazták meg legfôbb követeléseiket. „Az iratok között lévô »Felhívás« páratlan értékû irat, mert tudomásom szerint a felsôszintû honvédségi tanácskozásról, s az elfogadott »Felhívásról« tudomásom szerint (sic!) eddig sehol nem számoltak be" (174. o.). A fontos dokumentumról a szakirodalom többször és több helyütt említést tett (Eörsi László: A Tûzoltó utcai fegyveres csoport a forradalomban; uô.: Ferencváros, Gosztonyi Péter: Föltámadott a tenger… 1956 stb.). Amennyiben nem kívánta magát ezen munkákkal terhelni, úgy haszonnal olvashatta volna a gyûlés leírását Az 1956-os magyar forradalom. Történelmi olvasókönyv középiskolásoknak címû kötetben vagy Salamon Konrád már idézett tankönyvében. A számtalan forráskiadványt, amelyekben megjelent a Felhívás, nem kívánom felsorolni, elégedjünk meg annyival, hogy A forradalom hangja (Budapest, 1989) dokumentumkötetben már olvasható volt. Ennek elsô kiadása, igaz, nem hazánkban, 1957-ben jelent meg, de az érdeklôdô magyarok is olvashattak a gyûlésrôl, még ugyanebben az évben, méghozzá a kormányzat jóvoltából, ugyanis (természetesen nem objektív) leírása megtalálható a szintén 1957-ben kiadott ún. Fehér könyvek harmadik kötetében.
A szerzô szubjektív utószavát olvasva is nehéz rájönni, miért olyan történelmi kort választott, amelyben ennyire tájékozatlan. Az egész kötetben mindössze két könyvre utal, konkrétan ezekre sem hivatkozik, és a témával foglalkozó filmek közül is csak egyet említ, feledve például a Mansfeld Péterrôl készítettet. A forradalmi szervezeteket (és sok esetben a szereplôket) ugyanolyan slendrián következetlenséggel nevezi meg, mint az eljáró szervek. Így lesz a Szirmai–Angyal per elemzésében „budapesti Munkástanács" (160. o.) a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsból, „Egyetemi csúcsbizottság" és „Diákbizottság" (168. o.) az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságból; valamint „Értelmiségi tanács" (168. o.) a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsából, amellyel azonosnak tudja az „értelmiségi Forradalmi Bizottságot" (uo.). Ez utóbbi valójában a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága néven alakult meg, és nem november 3-án, mint azt Jobbágyi írja (168. o.), hanem október 28-án, máskülönben nehezen tudta volna összehozni Dudás József találkozását október 30-án Nagy Imrével. (Ezen elnevezések megállapodottságát mutatja, hogy a középiskolai tankönyvek is egységesek a névhasználatban.)
Egyedül a Fáncsik-per bemutatására vállalkozó fejezetben tesz említést olyan perekrôl, amelyek összefüggenek vizsgálatának tárgyával (198. o.). Ezek közül Nickelsburg László és társai, valamint Galgóczi Zoltán és társai ügyérôl azt írja, hogy „ismeretlen számú halálos ítélet", noha az 1996-ban megjelent 1956 Kézikönyve harmadik kötetének 198. oldaláról egyértelmûen kiderül, hogy Galgócziék perében a nyolc vádlott közül hetet ítéltek halálra, és mindannyiukat ki is végezték, életrajzuk is megtalálható a hivatkozott kötet 135–140. oldalán, de ugyancsak tájékozódhatott volna arról is, hogy Nickelsburg Lászlót két társával együtt utolsónak végezték ki az 1956-ot követô megtorlás során 1961. augusztus 26-án (l. a hivatkozott kötet 186–188., valamint 199. oldalán). De Nickelsburgék Jobbágyi által hivatkozott perszáma sem a Köztársaság téri ügyben lefolytatott eljárásra, hanem a Baross téri felkelôk ügyére vonatkozik. Nickelsburgot ugyanis 1957-ben jogerôsen életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, mint az említett fegyveres csoport vezetôjét, és már büntetését töltötte, amikor a politikai nyomozók látókörébe jutott, hogy személye kapcsolható a Köztársaság téri népítélethez. Ekkor újra bíróság elé állították, és 46/1960. számon ítélte halálra a Legfelsôbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János elnökletével.
A Jobbágyi által még e helyütt felsoroltak közül Havrila Béláné, Sticker Katalin nem volt elsôrendû vádlott, ôt ugyanis a Wittner Mária és társai ellen lefolytatott eljárás másodrendû vádlottjaként ítélték halálra és végezték ki két társával egy napon (l. idézett kötet 153–155., valamint 221. o.). De ha ezt a könyvet nem is ismeri a szerzô, azért attól, aki 1956-ról ír, aki az igazságtétellel ex professio foglalkozott, annyi elvárható, hogy napjaink egyik legismertebb ’56-osának, Wittner Máriának egy-egy írását vagy legalább néhányat a vele készített interjúkból elolvasson, és akkor ez az utolsónak említett hibája elkerülhetô lett volna.
Mindezek alapján én is melegen ajánlom a fiataloknak ezt a könyvet. De csak azoknak, akik jelenünk jobb megértése érdekében múltunkban kívánnak elmélyülni: a jövô történészeinek. Állítsák maguk elé intô példa gyanánt: így nem szabad.
*
Jobbágyi Gábor: Ez itt a vértanúk
vére.
Az 1956 utáni megtorlási
eljárások.
Kairosz Kiadó, 1998,
239 o. + fényképek.
Lektorálta és az elôszót
írta: dr. Kahler Frigyes.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu