Viktor Jerofejev
Az orosz népi szex morfológiája
Az orosz dugimesék természetrajzához

---

A cseppfolyós lélek formája

A varázsmese rémtörténet, a dugimese viszont inkább tréfás sztori: nincs nevetségesebb, mint a félreértések, tévedések között botladozó szereplôk viselkedése. A varázsmese rengetegféle kívánságot tartalmaz, emezt viszont egyetlenegy, az erotikus vágy uralja. A dugimese a vágybeteljesülés mûfaja: szerkezete a vágytól a kielégülés felé haladó vonallal írható le. A vágykielégülés a mese pozitív végkifejlete, a hôs ezzel nyeri el méltó jutalmát tetteiért. Pontosabban a mesélô nézôpontja eleve meghatározza ezt a pozitív végeredményt, a vágy tényleges kielégülése láttán azonban az olvasó vagy hallgató még inkább megerôsödik abban a tudatban, hogy lám azért hôs a hôs, hogy vágya kielégüljön, s vágya azért elégül ki, mert hôs. Bezzeg a vele szemben álló álhôs hiába adja a világ tudtára vágyát, sosem elégül ki. Így aztán az álhôsbôl többnyire áldozat lesz, a dugimese ugyanis kizárja, hogy mindkét fél egyszerre, kölcsönös egyetértés alapján nyerje el az élvezetet: a dugimesében szükségszerûen kell egy áldozat.

A dugimese paraszti mûfaj, cselekménye a paraszti életmód és a paraszti kultúra közegében bontakozik ki. A dugimese ugyanakkor maszkulin mûfaj, a hím nézôpont uralja, szubjektumnak csak a férfit tekinti, a nônek az objektum szerepét hagyja. Nem cizellált szöveg, a varázsmesétôl eltérôen nem terem remekmûveket: többnyire lakonikus, egyenes narráció, célirányos szerkezet jellemzi. A szereplôk nemi szervei és a cselekedetei megnevezésekor és jellemzésekor áradó bôséggel használ metaforikus és indulatszavakkal tûzdelt káromkodást. A szereplôk is rendre káromkodnak, nemre, korra való tekintet nélkül, ebben azonban senki nem lát semmiféle elítélendô, durva, netán illetlen vonást (bár maguk a szereplôk pontosan érzékelik az anyázás erejét). Még az se baj, ha szûzleányok káromkodnak nekikeseredetten: a mese azért mese, hogy metaforikus nyelven szóljon a realitásról. A mese, így a dugimese is, a lélek cseppfolyós halmazállapota: önmaga számára nem tudatosult formában ömlik szét az egész elbeszélésen.

Ezt a cseppfolyós halmazállapotú, ugyanakkor nagyon is szigorú szerkezetû nemi világot próbálom az alábbiakban jellemezni az orosz népi dugimesék morfológiájának elemzésével. Külön kíváncsi vagyok az elbeszélô-mesemondó által képviselt nézôpontra, bár annyit máris elôrebocsáthatok, hogy nagyon egyszerû életfelfogásról van itt szó. A mese szereplôi minden felesleges komplikáció nélkül kezelik a jó kiadós kettyintést, dugást, kúrást (a mesélô hihetetlen termékenységgel ontja a szinonimákat, a lényeg, hogy az aktív, célratörô, erôteljes jelentés domináljon): egyik hôs sem fojtja magát vízbe a lelkifurdalástól (miként azt az orosz irodalom megbecstelenített hôsnôi teszik Karamzintól Arcibasevig). Sokszor szimpla alku tárgya a dolog:

„– Ne vedd rossz néven, kisasszonykám, de szeretném a fakanalam fazekadba mártani, és máris adom a háromszáz rubelt!

– Parancsoljál!"

A dugimese nem ismeri a szerelmet (csak kivételesen fordul benne elô szerelmi jelenet, akkor is ironikusan), a családi értékekhez kétértelmûen viszonyul, s mindig a gyôztes oldalán áll.

A dugimese cselekménye nyílegyenes. Alapszerkezetét valamely egyedi vagy kollektív gerjedelem által kiváltott erotikus kép határozza meg: a cselekménymenet nem egyéb, mint a mesemondó és a hallgató útja az orgazmusig. A dugimese morfológiai vázát tehát az alábbi módon adhatjuk meg:

1. A hôs vágyának keletkezése („az epekedés rosszabb a halálnál" – állítja a dugimese); a gerjedelmet olykor a bosszúvágy motiválja (a leány kigúnyolja a legényt: bosszút kell állni rajta, egyedüli módja a baszás).

2. A hôsnô ellenáll (különbözô okok miatt nem hagyja magát): akadály támad. Ha netán a nôben gerjedne vágy, a mesélô azt eleve negligálja, ez az esetek többségében büntetendô, sôt eleve elítélendô. Bár a nô a mesében többnyire mint buja, parázna teremtés, mint kurva jelenik meg, a vágy jogától – helyzetébôl fakadóan – eleve meg van fosztva. Van persze néhány kivétel, a mesélô szívesen képviseli például a férjes asszonyok jogait: „Minek nôsültél meg, ha hozzám se nyúlsz!? Ha nem vagy rá képes, minek pusztítod itt a kenyeret?"

3. A hôst megzavarhatják, akadályozhatják a mellékszereplôk. A dugimesében ez az akadály sokszor abból ered, hogy a kiszemelt áldozat a hôssel rokonságban álló személy. A legfontosabb akadályozó ágensek tehát: az apa, a férj, a pap.

4. A hôs erôvel (ravaszsággal, csellel, a körülmények szerencsés összejátszásának kihasználásával, ritkábban varázserôvel) elhárítja az akadályt, s magáévá teszi, azaz megerôszakolja az asszonyt („és akkor a férfi elélvezett"), a nôt meg (mint áldozatot) kinevetik, megalázzák, kicsúfolják, elkergetik, miközben a hôs szépen hazaballag (menekül a bosszú elôl, netán elkergetik). Az orosz népi szex indítéka tehát mindig a férfigerjedelem, de menet közben az asszony megalázásának eszközévé alakul át: a férfit az asszony csak azért érdekli, hogy fölérendeltségét újra és újra megerôsítse.

A mesélô többnyire a hôs pártján áll, de ha a hôsrôl egyszer csak kiderül, hogy álhôs, és csak bitorolja a hôs pozícióit, a mesélô még azt is megteheti, hogy a mesét az áldozat javára fordítja. Az egyik mesében például a veréb megkívánja a kancát. A kanca nem ellenzi a dolgot, de szerelemre vágyik. A mesélô a kanca szájába adja a paraszti szerelemkódexet:

„– Nálunk, falusi szokás szerint, ha egy legény szeretkezni akar egy leánnyal, elôbb jól megvendégeli: diót meg mézes lepényt visz neki. Hát te mit adsz nekem?"

Összehord a veréb a kancának egy véka zabot, szemenként a csôrében (bár a szerelem eszébe se jut). Értékeli a kanca az igyekvést, ám ekkor valahogy megsejti, mire is készül a veréb („Ha akarjátok, itt, az egész ékes társaságunk szeme láttára búbolom meg"). Felül a veréb a kanca farkára, egyszer csak belecsusszan a lyukába. Következik a büntetés. A kanca rácsapja a farkát a verébre, egy hatalmasat fingik, a veréb meg szégyent vallva pottyan összesereglett társai közé. Álhôsnek bizonyult.

A hÔsök hierarchiája

Muzsik, apa, fiú, katona, pap, kupec, uraság – asszony, leány, papné, anya, anyós, özvegy: ez a két antagonisztikus világ áll egymással szemben a dugimesében, s csak a nemi vágy támadásakor kapcsolódnak össze egymással. De egység és egyetértés e világokon belül sem létezik.

Ha a paraszt e mesék legfontosabb férfi fôhôse, a katona a kedvenc hôse: a mesélô kedvtelve beszél róla. Sokkal találékonyabb, mint a muzsik: „Lefekszenek este aludni: középen az asszony, egyik oldalt a paraszt, másikon a katona. Fekszik a paraszt, csendesen beszélget a feleségével, a katona meg kilesi az alkalmas pillanatot, és a hátulról megdugja a gazdaasszonyt." A katona az aktív, az életrevaló, energikus, szexuálisan utolérhetetlen figura, míg a paraszt a lusta, mozdíthatatlan.

A másik, a negatív véglet a pap: totális nevetség tárgya. A mesélô leghôbb álma, hogy ördöggé változtassa. „…Ül a pap a ládán, összeverve, csupa kormosan, bozontos üstökét vakargatva. »Hú de randa féreg, mondja a báró, akár csak az ördög! «" Az idézett, A pap és a katona címû mese cselekménye ugyancsak a gerjedelem–kielégülés sémájára épül: „Kedve támadt a katonának, hogy megszuttyongassa kicsit a papnét; tanakodik, ugyan mit tegyen. Megtölti a puskáját, megérkezik a pap portájára.

– Na bátyuska, kijött egy rendelet, hogy minden papot meg kell sorban kúrni. Tartsad a lyukadat!"

A pap nem csodálkozik, megszokta már az efféle ukázokat. A mese nem csupán az orosz állam egyház fölötti állandó uralmát jelzi, hanem utal arra is, hogy a katona a társadalmi hierarchiában a pap fölött áll, közelebb a hatalomhoz, a cárhoz. Tehát nem lepôdik meg senki, hogy az állam ilyen rendeleteket hoz, de hát a pap azért orosz, hogy tudja, a törvény azért törvény, hogy megkerüljék: „– Mondjad csak, katona! Nem lehetne engem felmenteni?"

Azaz: nem akárkit, pláne nem minden papot (az efféle lázadást a pap nem engedheti meg magának), hanem épp ôt: a többiekkel csak csinálják szépen, ahogy az ukáz elôírja.

A katona meg eljátssza az alárendelt ember, az állam szolgája szerepét, aki azért, mint minden rendes megvesztegethetô orosz, tudja, mi a dörgés.

„– Majd adok én neked! Dobjad csak lefelé gyorsan a reverendát, és tartsad a hátuljad." Mi lett volna, ha így is tesz a pap? A homoszexuális aktustól azonban ô maga védi meg a mesét találékonyságával:

„– Kegyelmezz, kegyelmezz, drága jo-óó katona!" – (kántálja paposan nyújtva a hangokat) – „Nem érnéd be helyettem egy lotyóval netán?"

A pap rögtön a lényegre tapint, egy pillanat alatt megteremti azt a szituációt, amelyre a katona vágyik, az is a világ legtermészetesebb módján veszi, hogy a pap a lotyó alatt hites feleségét érti.

„– Lehet, hogyne lehetne – így a katona –, csak meg ne tudják mások, mert bajba keveredhetsz."

És elkezdôdik a zsarolás.

„– Mennyit adsz, öreg? Merthogy egy százasnál alább nem adom az árát."

Megegyeznek: a többi tiszta pornográfia. Azaz: a mese célja.

„– Na, indulj csak, feküdj rá a taligára, a lotyó rád hasal, én meg a tetejetekbe, hadd higgye mindenki, hogy rajtad használom a fegyverem, szépen, a rendelet szerint."

A pap, megint csak mint rendes orosz ember, nem sokat töprengett a törvény förtelmén, mi több, teljesítésébôl még maga is élvezetet szerzett:

„Feküdt-feküdt a pap a taligán, s csakhamar felizgult. Már duzzad is a farka, s a taliga résén utat találván, ott mered-mered, bíborvörösen."

A jelenetbôl már csak a külsô nézôpont, a kukucskáló hiányzik, de a mesélô az utolsó pillanatban a pap leánya személyében ôt is belekomponálja a képbe. S a jelenet épp a mesélô e jól kiszámított fogásával nyeri el végsô erotikus töltetét. Hogy fog viselkedni a paplány ebben a szituációban? Zokog? Ököllel támad a katonára, hogy megvédje szülei becsületét? Eszméletét veszti? Szó sincs róla. Illô beszédet kanyarít a katona irdatlan farkát üdvözlendô:

„Ez aztán a legény! Micsoda farok! Apám-anyám keresztüldöfte, és még mindig hogy ficánkol a vége!"

A cél persze, hogy nevetést váltson ki az olvasóból-hallgatóból. De mi a nevetés tárgya? Az, hogy a papleány nem tudja, kinek a farka hol kezdôdik? Nem inkább szánakoznia kellene a papcsaládot érô pogrom miatt? A mesének mindehhez semmi köze. A mese elfogult: el van ragadtatva az megvetett személyen gyôzedelmeskedô kedvenc hôs férfiúi erejétôl és furfangjától, s fittyet hány mindenféle, úgynevezett egyetemes emberi értékre. Az egész mese tanulsága az, hogy a mesélô kedvenc hôse mellé áll, bármit tegyen is az. A katona cselekedetei helyeselhetôk, mert helyesek. És ezzel a halhatatlan lenini szillogizmushoz érkeztünk.

A nôi félen a szerepek a következôképpen oszlanak meg:

A szûzleányok természetesen tapasztalatlanok: még a lábukat se tudják elég magasra emelni, ugyanakkor izgatóak, fel van vágva a nyelvük (amit a friss nézôpontnak köszönhetôen a mese nagyra értékel). Szüzességük rövid (a Jóságos atya címû mesébôl ítélve), már 19 éves korukra meg kell tanulniuk a szeretkezés iparát. A mesélô többnyire csak csipkelôdik velük, máskor kedvére köszörüli a nyelvét butaságukon.

Az asszonyok funkciója a paráználkodás: elég csak felrántani a szoknyájukat, már „hintáznak is a furkón". A bujasághoz legfeljebb ostobaság társul.

A feleség funkciója megkettôzôdik: egyszerre ellenséges és segítô elem.

Ha a mesében özvegy jelenik meg, akkor ahhoz éjszaka feltétlenül szeretô érkezik.

A kisasszony és a fiatal úrasszony más, mint az uraság: ôk a legpozitívabb nôi szereplôk. Egyrészt jóval gyakrabban kedvesek és szépek, mint a többiek, másrészt okosak, tudják, mit akarnak. Az ilyen hôsnôt igazi élvezet megdolgozni, egy ilyen kisasszonyt megszerezni – igazi gyôzelem, nem úgy, mint egy közönséges szûzlányt vagy asszonyt: a mesélôbôl ez bizonyos tiszteletet vált ki.

Az öregasszony funkciója kettôs, mint mindig az orosz mesében. Hol segítôtárs, például javasasszony, aki elcsalja a házába a szûzleányt azzal, hogy beteg, és majd ô meggyógyítja; majd beköti a szemét, négykézlábra állítja, s átengedi a legénynek, hogy gyógyítgassa csak (az álbeteg a dugimesék kedvelt fantáziatémája, a gyerekek doktorosdijára emlékeztet). Az öregasszony másik funkciója, hogy a halállal tart kapcsolatot: szégyen közösülni vele. A fiatal lányok kicsúfolják azt, aki öregasszonyt kefélt, mire az öregasszony visszavág: „miért, az te lyukad különb az enyémnél?" A mese életkori határai persze viszonylagosak: egy szûzlány anyja (negyvenéves talán) már öregnek számít. Az idôvel a mese amúgy is igen rugalmasan bánik, általában hadilábon áll vele.

A mesét az asszonyok belsô világa a legritkább esetben érdekli. Elvétve fordul elô, hogy a mesélô az általa elképzelt nôi nézôpontból mondja a történetet. Két szûzlány beszélget:

„– Láttad már azt a szerszámot, amivel kipróbálnak minket?

– Láttam.

– Na és, milyen? Vastag?

– Egyiké-másiké olyan, mint a karom.

– De hát abba bele is dögölhetsz.

– Gyere csak, megbirizgállak egy szalmaszállal, abba is belejajdulsz.

Hanyatt fekszik a butábbik, az okosabb meg böködni kezdi a szalmaszállal:

– Jaj, fáj, de fáj."

És ez már az orosz népi pornográfia leszbikus elemmel határos mozzanata. Ha azonban mint folklorisztikus szexuális felvilágosító könyvet forgatjuk a fenti mesét, az okosabbik leány álláspontja egész más színben tûnik föl. Miért épp szalmaszállal illusztrálja a tudnivalót? Miért böködi fájdalmat okozva, miért alázza meg a beavatott a beavatatlant, ahelyett hogy racionálisan elmagyarázná neki, mint egy francia, vagy anatómiai atlasszal mutatná be, akár egy német? Azért, mert ez is az orosz kommunikációs stílus része: az az élvezet forrása, ha a másikból hülyét csinálsz.

Ez a mese a mindennapi orosz gonoszság tiszta emanációja.

A nemi nevelés témája igen gyakori a dugimesékben. Tanítja a muzsik a lányát, hogyan ôrizze meg szüzességét:

„– Atyám, Ványka meg akar hágni" – mire a gondos apa (anélkül hogy meglepné leánya nyílt közlése):

„– Ó, te ostoba liba, minek kéne ezt idegenre bízni, mi magunk is el tudjuk intézni!"

Bármilyen durva viccnek is hat ez, az apa nagyon is komolyan gondolja tervét: „Fog az atya egy szöget, felforrósítja a kemencében, s bele egyenest a likba, hogy a leány három hónapig pisálni se tudott!"

A legfontosabb itt a végén a felkiáltójel, a mesélô kézjegye, mindennél pontosabban jelzi a mesélô viszonyát. Majd elalél az elragadtatottságtól, milyen ügyesen elvégezte az oktatást a gondos szülô. Jól megadta neki. Nem tér ki a szöges aktus részleteire, de így is világos a kombináció: erôszaktétel + szadizmus + incesztus. Normális esetben szimpla bûnügy lenne, itt a mesélô még lelkesedik is: az öreg megcsonkította a lányát, de megtanította. Nevelt, tehát pozitív hôs. Az ostoba liba meg egy életre megtanulta, hogy nem érdemes forró szerszámokra ácsingózni, jobb elôbb a hûvöset választani.

„Megint találkozott a leány Ványkával, aki megint egyre csak kérleli, hadd kettyintse meg. Mire a leány: »Meg vagy ôrülve, Ványka, az ördögbe. Apuskám úgy belém rettyintett, hogy három hónapig pisálni se bírtam!«"

Álljunk meg még itt egy pillanatra. Ha szög, hát szög, de hol itt a nevelés? Az atya egy szóval sem mondta a leányának, minek is dugta bele a forró szöget. A leány azonban mégis annak tekintette a szöget, ami: atyai faroknak. Tudatában lezajlott az incesztus aktusa, de az égvilágon semmi jelentôséget nem tulajdonított neki. Az atya akarta betanítani, megakadályozandó, hogy idegen tegye (maradjon csak családon belül az élvezet), a farok túl forrónak bizonyult (a leány, szûz lévén, úgyse tudta, milyen a farok normális hômérséklete), apró baleset ugyan történt (három hónapig pisálni se tudott), de az incesztus aktusa maga kivétel nélkül mindenkit hidegen hagyott (a mesélôt, az apát, a leányt s végezetül pedig Ványkát).

A jóságos atya címû mesében a fôhôs két felnôtt lányához barátnôi jönnek társalkodni. Amint este lefekszenek, a „joviális kisöreg" végigtapogatja, meggyömöszöli az összes szüzet, akik a világ legtermészetesebb módján csak annyit gondolnak, „ez így szokás". Egyszer azonban az atya véletlenül a nagyobbik lányát is megfarkalja, anélkül hogy felfogná, mi is történt. A feleségét kérdi, aki a világ legtermészetesebb módján közli vele: a nagyobbik lányát kezelgette – de semmi féltékenységi dráma, semmi jelenet (az asszonyok egyébként sem féltékenyek ezekben a mesékben). Ekkora toleranciát a Nyugat egész szexuális forradalma nem pipált. De az igazi fordulat ezután következik, amikor az öreg vihorászva megjegyzi édes leányáról: „Máris milyen tempósan teker a kis taknyos."

A mesében a férfiúi álom (minden lányt megdugni) és a humor (tévedés, félreértés) keveredik: az incesztus mindebbe maradéktalanul belesimul, anélkül hogy bármilyen sérelmet jelentene.

Az incesztus teljes diadalt arat a Kefe címû mesében, ahol az ostoba paplány kefének vélte az uraság farkát, és egyre csak azt kiabálta: „Add vissza a kefémet, gazember!" Látja a jelenetet a pap, akit kérve kérlel az úrfi: „Ments meg, uram, örök életemben hálás leszek." Mire a pap meg is tette, amit tehetett: kipakolta az ablakpárkányra méretes papi szerszámát: „Itt a te keféd, kicsikém!" Bent a házban így szól a papnéhoz: „Nahát-nahát, nincs tisztessége a leányunknak."

A papné erre sajátos nézôpontból felel, a „tisztesség" szó lehetôségeit kijátszva, minden teketória nélkül nyílt incesztusra szólít fel, azaz ennyit válaszol: „Ha nincs tisztessége, hát adj neki te magad."

„Ledobja menten a pap a reverendát, s neki rögtön a lányának. Amint kezd begerjedni, egyre kiabálja: „– Nem veszett el semmi, megvan az én lánykám tisztessége!"

A papné közben maga vezényli az aktust: „– Csak nyomjad neki beljebb, csak nyomjad neki beljebb, bátyuska, azt a tisztességet!"

„– Ne félj, anyjuk, nem veszti már el, jó mélyre benyomtam neki."

A leány még fiatalka volt, nem tudta elég meredekre emelni a lábát, biztatja hát ôt is az anya:

„– Csak feljebb, feljebb, csak még meredekebbre!"

„– Elég már, elég most már, anyjuk, a végén én meredek el!"

Lett erre nagy nevetés, a szavakkal is jót játszottak, a leány tisztességét is jól eldugták, és élnek még ma is, ha meg nem haltak, a pap, a lánya meg az anyja.

Ha az incesztus tiltása a kultúrát a kultúra hiányától elválasztó jegy, akkor e mesék hôsei – a mesemondóval együtt – még igencsak kultúra elôtti, barbár állapotban leledzenek.

Az incesztus témája szorosan érintkezik a csoportos, kollektív szexuális formákkal. A dugimesékben ezen belül is különösen elterjedt az a forma, amely nézôk, tanúk elôtt zajlik, a nyilvános szeretkezés egyszerre szórakoztató látványosság és kivégzés: szórakoztató nyilvános kivégzés. Ennek egyik fajtája a kasztrálás, amely a dugimesékben olykor motiválatlanul, végletesen kegyetlen módon jelenik meg.

Egyszer egy napszámos, miután egyszerre meghágott két paplányt, a büntetés elôl menekülve egy özvegyasszony házában kötött ki, ahol véletlenül egyszerre volt ott maga a pap, egy cigány és még mások. Jön éjszaka – ahogy kell – az özvegyasszonyhoz a szeretôje. A napszámos, aki az ablaknál aludt, úgy tett, mintha ô lenne az özvegyasszony, mondja, hogy idegenek vannak a házban, nem jön össze a dolog.

A szeretô könyörgôre fogja:

„– Legalább az ablakon hajolj ki, hogy megcsókoljalak. A napszámos kitartotta a farát az ablakon, a szeretô megcsókolgatta, majd ezen ártatlan tréfa után a napszámos (özvegyasszonyt imitálva) kéri a szeretôt, hogy búcsúzóul mutassa meg a farkát, hogy legalább kezében tarthassa egy kicsit, mindjárt vidámabb az élet.

„Kibuggyant a gatyából az irdatlan szerszám: »nesze lelkem, gyönyörködjél« – a napszámos kézbe veszi, dédelgeti, majd elôhúz egy bicskát, s tôbôl lenyisszantja herezacskóstul. Felordít a szeretô, és úgy elinal, hogy lába se éri a földet."

A kasztrált szeretô kilétére nem derül fény, ismeretlen: idegen maradt. A ravasz napszámos viszont (aki másnap reggel szerzeményét kolbász helyett szolgálja fel a papnak – volt is nagy kacagás, hahotázás) hôssé magasztosul: elnyeri a hallgatóság teljes rokonszenvét, mi több, jutalmul még az özvegyasszony is az övé lesz.

Hogy miért kellett kiherélni az idegent? Viccbôl? Aligha, az orosz dugimese nem fecseg, nem viccel hiába. Gondolt-e arra a napszámos, hogy a szeretôt egy életre megcsonkítja? Dehogy. Ez végképp kívül esik a mese szempontjain. Egyvalami a fontos. A jövevény – más, nem mi, nem közénk tartozik, idegen. És idegenekkel szemben minden megengedett. A baj csak az, hogy a mieink is egyik pillanatról a másikra lehetnek idegenek: a szerepek hihetetlen gyorsasággal váltogatják egymást. A bosszú elszenvedôjébôl minden pillanatban bosszúálló lehet. Erre az elvre épül az egész tolvajvilág, az orosz népi gondolkodás közvetlen örököse.

Humor és erogén zónák

A fenék funkciója a dugimesében a hôs diszkreditálása. A legromlottabb hely, már-már szégyenletes pokol. A hôst az elsô fingás lefokozza, a szarás pedig végképp megfosztja hôsi mivoltától. A hallgató számára ez a jel: ezen aktusoktól kezdve álhôs vagy áldozat van elôtte, akit megölni sem kár. A segg megcsókolása vagy netán kinyalása a legvégsô negatív érték a cselekvésfunkciók között: az orosz mese e fertályt jobban megveti, mint akár az incesztust.

A nemi szervek hierarchiájának csúcsán a fasz áll. A derék, legyôzhetetlen fegyver. „Elôhúzza derék nagy szerszámát a halász, odacsapja a csónak fenekéhez, az egyetlen suhintásra kettéhasad." A leggazdagabb szinonimakészlettel emlegetik: ormány, fegyver, pecek, furkó, fütykös, farok. Mutogatása nem szégyenlendô, sôt a férfi megítélésének alapja: a gazdag kupeclány elsô érve a szegény vôlegény mellett, hogy „ekkora bunkót rakott belém"!

A hierarchia második helyére szorul a pina, de alacsony értékét jelzi, hogy egyáltalán nem specifikálják: szinonimája alig van, legfeljebb lyuknak, résnek emlegetik. A mesélô ráadásul folyton összekeveri a legalacsonyabb rendû hellyel, a segglyukkal, vagy egyszerû sebnek, vágásnak nézi, sokszor egyenesen úgy kezeli, mintha a nô nemiszerve csupán kasztrálás következménye lenne, s a nô ennyiben nem egyéb, mint lefokozott férfi.

Jól mutatja ezt az a mese, amelyikben az asszonymunkára vágyó parasztnak – hosszú balszerencse-sorozat után – egy kanca leharapja a furkóját, azaz büntetésbôl asszonnyá változik. A mese hihetetlenül következetesen ügyel arra, hogy a nemi és szociális szerepek ne keveredjenek egymással: ez az egyetlen bizonyosság, amivel ez a világ rendelkezik.

Míg a nôi nemi szervhez való viszony ambivalens, a szereplôk alfele egyértelmûen negatív értékelést kap, a legalacsonyabb rendûnek minôsül. A pina és a segg címû mesében jól felépített érvek sorozatában bontakozik ki ez az „értékvita":

„– Jobb, ha hallgatsz, te mocskos disznó! Hozzám minden éjszaka fényes vendég jár, te meg közben csak bûzöket meg szennyet eregetsz.

– Fogd be a lyukad, te alávaló! Amikor téged dugnak, folyik rám a trutyi, mégis hallgatok!"

A fingás pedig, még a dugimese állandó szereplôje, a paraszt esetében is büntetést von maga után, mint például Az uraság és a parasztok címû – nevezzük így – nevelôdési mesében. Az uraság a orosz népmesében általában az idegen elem, nem élvezi a mesélô rokonszenvét, nevelô-civilizáló feladatát viszont többnyire a mesélô jóváhagyásával látja el. Van ugyanis az elbeszélô-mesélônek ezekben a szövegekben egy nagyon lényeges szerepe: afféle civilizátor, aki nem csupán közvetíti az orosz népi erotikus világot, hanem valamilyen módon el is rendezi. Olyan hierarchiát alakít ki benne, amely nem a rombolást, hanem épp ellenkezôleg, az életigenlô szexuális értékeket erôsíti, igaz, nem a gyermeknemzô, termékenységet jelzô vonatkozását, hanem mint az életélvezet formáját mutatja be.

„Elmegy az uraság – hangzik az említett mese – ünnepnapon a misére, imádkozik csendben, egyszer csak ott terem elôtte egy parasztja, és az ebugatta akkorát fingik, hogy levegôt is alig lehet kapni. Az uraság ekkor elôhúz egy ezüstrubelt, kérdi a parasztot: –Te reccsentettél ekkorát? A paraszt meglátja a pénzt, és rávágja: – Én hát!"

Odaadja neki az uraság az ezüstrubelt, de a paraszt nem fogja fel az iróniát. Szalad a szomszédjához, elhatározzák, most majd együtt finganak az uraságnak, hátha mindketten meggazdagodhatnak. Eljön az ünnep, odaállnak az uraság elé, s teleeregetik bûzzel a templomot, amúgy istenesen. Mire az uraság:

„– Hé, ti reccsentettetek ekkorát?

– Mi, kegyelmes uram!

– Hát, köszönöm néktek, csak az a baj, hogy most nincs nálam pénz, gyertek haza hozzám mise után, ott is szellentsetek nekem egy kicsit, egyúttal megadom a járandóságotokat is."

Elmennek hozzá, betessékeli ôket az uraság: „– Vetkôzzetek csak le, annyi a ruha rajtatok, hogy nem jön át rajta a szellet!" Meztelenre vetkôzik a két muzsik, mire az úr szolgái ott teremnek, és ötszáz vesszôzést mérnek rájuk… A fingás tehát megbüntettetett, de a fönti mese nemcsak ezért érdekes: azt jelzi, hogy a két világ értékrendje, az uraságé és a parasztoké, egyáltalán nem áll kapcsolatban egymással, sôt a mesélô erôszakos összekapcsolási kísérlete nélkül még csak nem is érintkezne.

A vágy, a gerjedelem tehát a legfôbb érték, elôbbre való mindennél, még a halálfélelemnél is. A határtalan, áldozattól sem visszariadó testi szenvedély az orosz mentalitás lényeges eleme. A testi vágy mindenek fölé helyezése megemeli a dugimesék értékét is. Nem csacskaságokról, hanem a legfôbb dologról van benne szó: „A lakáj már semmi mást sem akart a világon, csak egyszer, egyetlenegyszer megkapni a kisasszonyt: »jól nyélbe ütném, aztán már a haláltól se félnék«".

A fantáziaképek

és a mesepornográfia alapelvei

A dugimesében a szexuális vágykép többnyire létezô, elérhetô eszközökkel és módszerekkel történô kielégülésre irányul, de olykor nemlétezô, fantasztikus mozzanatoknak is szerepük van. A varázsgyûrû címû mesében például a térdig érô fütykös mint vágykép a maszkulin és feminin világ teljes összekapcsolásának fantáziaképével társul. Ez a mesetípus, az erotikus varázsmese, egészen ritka, viszont rengeteg variációja forog, ami arra utal, hogy hihetetlen népszerûségnek örvendhetett. A mese kérdése: mi a fontosabb, a gazdagság vagy a térdig érô fütykös.

Egyszer a parasztlegény azzal hetvenkedett, hogy bár szegény, mint a templom egere, de bezzeg a farka térdig ér. Meghallotta ezt a kupeclány, mindjárt el is hívta magához, ám éjszaka kiderült, hogy nemhogy térdig nem ér, ujjánál is rövidebb. A leleplezett legény zavarában azt hazudta, hogy elzálogosította az igazit 50 rubelért. A kupeclány odaadta neki a pénzt, és ráparancsolt, hogy vissza ne merjen térni az igazi, a térdig érô bunkó nélkül. Megy, mendegél a legény, találkozik egy öregasszonnyal (segítôtárs), elpanaszolja a baját. Az öregasszony ad neki egy gyûrût, húzza rá a farkára: „Egyet csavarints, farkad nô, mint a pinty" (a mesében végig rímes ráolvasások ismétlôdnek). És ezzel megkezdôdnek a kalandok, majd sok kitérô után megérkezik a kupeclányhoz, aki rögtön felgerjed, ki akarja próbálni a dolgot. Rettentôen tetszik neki. Meséli az anyjának, az is ki akarja próbálni. Éjszaka rámászik a vejére, s közben addig forgatja a gyûrût, hogy a furkó öles méretûre nô. Az anyós meg ott hintázik a tetején, és egyre feljebb-feljebb emelkedik. Már-már istennel társalkodik. Összesereglik a falu apraja-nagyja, törik a fejüket, hogy lehetne onnan leszedni a kupecnét. Az egyik azt javasolja: vágják ki fejszével a furkót. A másik attól fél, hogy a kupecné akkor lezuhan, és összetöri magát. Felébred végre a legény, nagy nehezen megfordítja a gyûrût, az anyós meg szép lassan aláereszkedik a magasságokból, fogadkozva, hogy soha többet nem csinál ilyet.

E fantasztikus történetben a dugimese szinte összes mozzanata együtt van: ostobaság, nagyravágyás, incesztus, szentséggyalázás (a kereszténységhez, Istenhez való külsôleges, távoli, gyakorta szarkasztikus viszony nem csak a papok kinevetésében merül ki), a legfôbb téma azonban a hatalmas nagy hímtag mindenható erejének bizonyítása. Ebben összpontosul az orosz dugimesék minden energiája. Ezt a mesetípust nem érdekli a mell, a has, a láb és egyéb, nem ismer becézgetést, simogatást, gyöngédséget, elôjátékot, az orosz mese számára csak három erogén zóna létezik: a két lyuk és a lyukbavaló.

Ebben az értelemben a dugimese nem erotikus, hanem nyílt pornográfia. Az erotika mint a szex esztétizált formája, esztétizált emanációja, legalábbis a szépséggel kapcsolatban álló megjelenése teljességgel hiányzik belôle. A pornográfia mint a fantáziaképek materializálódása van jelen benne, olykor nyílt szadizmussal párosulva. „Felugrik a katona, hozza a gyeplôt, befogja az asszonyt, a szíjjal a lábát a fejéhez köti, hogy minél jobban hozzá lehessen férni."

Az orosz népi pornográfia kedvenc póza a kutya- vagy rákállás. Levetkôzni sem kell, a vetkôzés más szituációhoz, veréshez vagy fürdôzéshez kötôdik. A meztelen nôi test mint erotikus tárgy ezt a mesefajtát nem izgatja, részletei hidegen hagyják. Elég csak felcsapni a szoknya szélét, és hajrá. A dugimese számára a legfontosabb: az élvezet és a megalázás összekapcsolása. A közösülés itt egyetlen célt szolgál: minden egyes aktusban megerôsíteni az ebben a világban érvényes hierarchikus rendet. E rendbôl következôen nem csupán a kielégülést kell elérni, hanem minden aktusban kinyilvánítani a másik alacsonyabbrendûségét. A vágy csak akkor teljesül be, ha e kettô – élvezni és alázni – egyszerre történik meg.
 
 

Viktor Jerofejevnek az 1999. tavaszi Nemzetközi Könyvfesztiválon Demszky Gábor fôpolgármester Budapest Nagydíjat adott át. Legújabb regénye „Az élet öt folyója" címmel június végén jelenik meg az Európa Kiadónál. Fenti írását a Beszélô rendelkezésére bocsátott kéziratból közöljük.