Miklósi Zoltán

A hónap üzenete

Csonka parlament

---

Lássuk elsôként a következtetéseket. Az alkotmányos szabadság fogyatkozó számú elkötelezett hívei alapos emlékeztetôt kaptak arra, amirôl 1989 lázas és sietôs jogalkotása (amely ezzel együtt mindmáig az új demokratikus politikai elit csúcsteljesítménye), valamint az azt követô közel egy évtized – a mai helyzet fényében akadémikusnak tetszô – közjogi vitái során hajlamosak voltak elfeledkezni: nevezetesen, hogy az alkotmányos intézmények nem képeznek úgymond önmagába záródó kört, a checks and balances mégoly kifinomult rendszere sem képes önmagát megvédeni. Egyszeruen kifejezve: rólunk van szó, az alkotmányos rend célja önmagán kívül fekszik, s ezért megvédelmezése során a végsô instancia nem lehet más, mint maga a szabadságszeretô nép. Attól a néptôl, amely nem tartja sokra a szabadságot, el is lehet venni azt, és ehhez csak kellô politikai elszántságra van szükség. A legtökéletesebb intézmények sem egyebek, mint szabályok együttesei, és amennyiben a szabályok szigorú betartatását a demokratikus közvélemény nem kényszeríti ki, ha megszegésüket nem bünteti meg, akkor az elnyomó apparátusok felett rendelkezô végrehajtó hatalomnak csak saját önmérséklete szabhat korlátokat. Az önmagukat mintegy automatizmusok révén fenntartó alkotmányos garanciák képzete az apolitikusok vágyálma csupán, és sosem volt egyéb.

Néhány hónappal ezelôtt a várható politikai fejleményeket latolgatva azt írtam a Beszélô hasábjain, hogy a nyilvánosság és az ellenzék ellenôrzô szerepének korlátozása következtében a korábbinál is jóval nagyobb teher fog nehezedni az alkotmányosságot felügyelô olyan intézményekre, mint az ombudsmani hivatalok és az Alkotmánybíróság. Azonban az új országgyulési munkarenddel kapcsolatos alkotmánybírósági döntés sorsa azt bizonyítja, hogy bár technikai értelemben talán igazam volt, szem elôl tévesztettem az iménti megfontolásokat. Az ítélet ugyanis bár félénken, de félreérthetetlenül kimondja, hogy a házszabály-módosítás vagy legalábbis annak módja az alkotmányba ütközik, a kormány a közvélemény érdektelensége közepette (és miatt) megtehette, hogy cinikusan figyelmen kívül hagyja az ítélet következményeit. Az Alkotmánybíróságnak, miként az ombudsmanoknak és más ellenôrzô szerveknek, nincsen saját végrehajtó apparátusuk (helyesen), ezért kormányzati szabotázs esetén minden döntésüknek annyi gyakorlati következménye van, amennyit a nyilvánosság révén tájékozódó szabadságszeretô nép kikényszerít. Persze a szabadság intézményei a szabadságvágy apálya és a demokrácia dekadenciája idején is képesek lehetnek jó darabig védekezni, fôként, ha az ellenük törô akarat szervezetlen és iránytalan. Ez a történet azonban már csupán az intézményi tehetetlenségrôl és az érdekütközések merôben esetleges alakulásáról szól, nem pedig a helyesnek vélt szabad rend sikerérôl. Ezért a mai magyar közállapotokat szemlélve azt mondhatjuk, tulajdonképpen másodlagos, hogy meddig terjed a Fidesz vezette kormány elszántsága, mennyire eltökélt szabadságunk korlátozására irányuló terve megvalósításában. Változó és a szabadság ügye szempontjából tökéletesen esetleges megfontolások még meghátrálásra késztethetik, elbizonytalanodhat, belsô érdekellentétek meg is állíthatják. Lépései és fôként azok fogadtatása azonban megmutatták (s nem csupán elôidézték) azt, amit sokan már régóta gyanítottak: az új demokratikus rend kevesek szívügye.

Ennél érdekesebb azonban a bevezetôben feltett második kérdés, éspedig hogy miként jutottunk idáig. Ha ugyanis a fönti megállapítások helytállóak, az egyet jelent azzal, hogy a rendszerváltás voltaképpeni célját, a szabadságszeretô politikai közösség (s nem csupán a szabad intézmények) létrehozását illetôen legalábbis átmeneti – ma még nem tudható, hogy mennyire tartós – kudarcot vallott. Úgy vélem, jó okunk van azt gondolni, hogy ez a helyzet. Az alkotmányos rend ugyanis, mint utaltunk rá, nem öncél, s ezért a magasabbrenduségébe vetett általános meggyôzôdés híján a róla folytatott vita alig több, mint a közjog belügye. Lehetetlen a tiszteletre méltó intézmények formális meglétét önmagában elegendônek tartanunk, ha eljárásrendjüket sokan fölösleges pedantériának vélik, s a célt, amelyért létrejöttek, feledés vagy közöny borítja. (Mindez persze nem azt jelenti, hogy jelenlegi magára hagyott, kivérzett és megcsonkított állapotában a Harmadik Köztársaság nem érdemelné meg, hogy védelmezzük. A politikai harc logikája azt követeli, hogy az eszményért akkor is küzdjünk, amikor az éppen népszerutlen).

Túlzott ambíció lenne részemrôl arra a kérdésre választ keresni, hogy összességében milyen okok vezettek a rendszerváltás vélelmezett kudarcához. Úgy vélem ugyanakkor, hogy a rendszerváltó évtized eseményein végigtekintve megkockáztathatunk néhány általános érvényu megjegyzést, kiváltképp arra nézve, hogy látszólag miért volt olyan meglepetésszeru, amikor napvilágra került a demokratikus rend népi támogatottságának hiánya.

Az alkotmányos berendezkedés tulajdonképpen 1998-ig folyamatosnak tekinthetô kiépülése és bôvülése könnyen elrejthette elôlünk, hogy a demokrácia tekintélye jóformán az 1989–90-es fordulat óta megállás nélkül apad. Ez a rendszerváltás valódi paradoxona. A jogkiterjesztô intézményi reform utolsó, 1995 és 1998 közötti szakaszára, az ombudsmanok megválasztására, az igazságszolgáltatási rendszer reformjára és vele összefüggésben a büntetôeljárási törvény nagyszabású átalakítására úgy került sor, hogy annak társadalmi támogatása nem volt érzékelhetô, és 1995–96 óta már a politikai közbeszédben is a szabadságpárti retorika látványos visszaszorulása volt megfigyelhetô. A gazdaság átalakításáról ugyanez mondható el. Ellentmondásosan, megtorpanásokkal és tengernyi fölösleges szenvedéssel ugyan, de az utolsó reformkommunista kormányoktól lényegében 1997-ig folytonos volt a piaci reform. 1994 elôtt a gazdasági törvénykezésben történt jelentôs elôrelépés (társasági törvény, csôdtörvény, pénzintézeti törvény stb.), míg 1994 és 1998 között a privatizációban, az állami újraelosztás mértékének csökkentésében (61 százalékról mintegy 47 százalékra!), és útjára indult a nyugdíjreform is. S mindez úgy ment végbe, hogy a magyar nép kezdettôl ellenszenvvel szemlélte a piaci liberalizálást és kimondottan gyulölte a privatizációt – ami a levezénylés mikéntjét illeti, nem ok nélkül. (Ami az állami erôszakszervezetek alkotmányos átalakítását illeti, ez a rendszerváltás legsikertelenebb fejezete. Itt a munkásôrség felszámolása volt az utolsó tényleges eredmény, még 1989-ben. Kôszeg Ferenc és Szikinger István fáradhatatlan publicisztikai tevékenységébôl tudjuk, hogy miként feneklett meg, sôt fordult visszájára a rendôrség és a katonaság civil ellenôrzésének kísérlete. Pintér ny. tábornok felbukkanása ezek után szinte logikus fejleménynek tunik). A rendszerváltás megfejthetetlen rejtélye, hogy a szabadságjogok garanciáinak megszilárdulását és a magángazdasági tevékenység felszabadítását a szabadság szakadatlan regressziójának érzete kísérte. Széles körben elterjedt vélekedés szerint ma kevésbé vagyunk szabadok, mint voltunk 1989 elôtt.

Hogy a jogkiterjesztô reformsorozat miként élhette sok évvel túl az azt életre hívó politikai akarat elenyészését, szintén részben rejtélyes. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a rendszerváltás liberális dinamikája, amely minden fontos politikai kérdést, így a szociális kérdést is a szabadságbôvítés versus szabadságelvonás dimenziójában vetett föl (s amely körülbelül két-három évvel ezelôttig, a jól kivehetô liberális álláspont elbizonytalanodásáig meghatározta a magyar politika morfológiáját), még akkor is képes volt életben tartani a reformfolyamatot, amikor azt a politikai élet meghatározó szereplôinek zöme már nem támogatta, mindaddig, amíg a rendszerváltó liberális konszenzus legalább nyilvánosan érvényes és kikezdhetetlen volt.

Ennek az állapotnak a Fidesz vetett véget, amikor a választási kampányban az ismert sikerrel bejelentette, hogy túl sok szabadságunk van, de ezzel csak azt mondta ki, amit a legtöbben gondoltak. (Fontos hangsúlyozni, hogy a megelôzô két kormány erôszakos cinizmusa, valamint 1996 után az öntudatos szabadságpárti politika lényegében való eltunése nélkül ez a stratégia nem arathatott volna ilyen könnyu gyôzelmet. A Fidesz és szövetségesei egymagukban nem lettek volna képesek ekkora fordulatot elôidézni a közhangulatban. Ôk csupán láthatóvá tették, s nem voltak restek a saját javukra fordítani.)

Az alkotmányos rend gyenge támogatottságának felszínre jutása tehát azért érhette váratlanul mindazokat, akiknek egyáltalán feltunt, mert nem sokkal ezelôttig a jogkiterjesztô reformfolyamatot reguláló elveket a parlamentáris politika fontos tényezôi közül senki nem kérdôjelezte meg (ha nem is az ellentmondásos és gyötrelmes gyakorlatot, ami természetes). Ez ugyanis a rendszerváltó konszenzus felmondása lett volna. Ebbôl a nézôpontból úgy is tunhet, a Fidesz–

kisgazda-kormány nem tett egyebet, mint hogy az 1990 óta divergens folyamatok összhangját próbálta meg helyreállítani. A szabadság intézményes színvonalát hozzáigazítja társadalmi tekintélyéhez. Mindebben egyelôre élvezik a többség támogatását: ettôl persze még elbukhatnak 2002-ben, de ez már aligha a szabadság diadala lesz.

A kormány szinte minden törekvésében a rendszerváltó reformok visszafordítása érhetô tetten. A demokrácia alapintézménye ellen indított sikeres támadás mellett tavaly ôsszel szintén jelentôs vihart kavart az igazságszolgáltatási reform bizonytalan idôre történô elhalasztása és a Legfelsôbb Bíróság elnökének megalázása. Ezzel szemben az elmúlt hetekben már szinte visszhangtalan maradt az igazságügy-miniszter bejelentése, miszerint a büntetôeljárás szintén törvénybe iktatott átalakítása is évekre elhalasztódik. Pedig az irracionálisan hosszúra nyúló bírósági procedúrák révén a tisztességes eljáráshoz való jog sérül. Nem csoda, ha zuhan az igazságszolgáltatás tekintélye, és terjed az önbíráskodás. A jog uralmának hazai elismertségére jellemzô, hogy a Legfelsôbb Bíróság ORTT-vel kapcsolatos döntése után senki komolyan nem gondolta, hogy az érintett kereskedelmi televízió el fogja veszíteni sugárzási jogát. Érdekes ellenpont, hogy a jelenleg is zajló Microsoft-per kapcsán az Egyesült Államokban kevesen hiszik, hogy pervesztés esetén a cégóriásnak ne kellene meghátrálnia, holott százszor akkora üzleti érdek forog kockán. (Erre azt szokás mondani, hogy Magyarország nem Amerika. De hát nem éppen valami olyasmi lett volna a cél?) A koalíció a nyugdíjreformot is megállította, a privatizáció áll, az infernális állapotban lévô mezôgazdaság – melynek mélyreható reformja elôl az elôzô kormány is megfutamodott – a magyar politika leggátlástalanabb filiszterének hitbizománya, a rendôrség eddig is bunösen elhanyagolt átalakításának pedig még az eszméjét is megcsúfolja a kormány egy tehetségtelen exrendôr pártfogolásával (Pintér Sándor kinevezését mellesleg a kormányalakítás idején a Népszabadság [!] vezércikkében a szakértelem diadalaként ünnepelte). A rendôrség állományának erkölcsi minôsége és szervezetének rendje a szerencsés többség számára talán elvont jogi problémának tetszhet – bár ez sem helyes –, az RTL Klub megdöbbentô riportja vagy éppen Diósi Ágnesnek a Beszélôben megjelent írása óta azonban mindenkinek kötelessége tudni azt, amit már eddig is sejteni lehetett: a falvak és depresszió sújtotta kisvárosok cigánysorai számára a szisztematikus rendôrterror (önkormányzati asszisztenciával) nem liberális rémmese, hanem fojtogató valóság. S csak ráadás, hogy a tévéadás sugárzása után a polgármester celebrál rasszista feketemisét a törvénysértô rendôr mellett és a sajtó ellen tüntetô lakosság számára. Ez persze nem a jelenlegi kormány bune, hiszen hasonló esetek korábban is elôfordultak. Azonban a rendôri jogsértések bagatellizálása, a kormány legbefolyásosabb politikusainak keménykezu rendôrséget sürgetô retorikája és a szimbolikus személyi döntések alapjában ássák alá a helyzet megváltoztatásának társadalmi és lélektani feltételeit.

A kibontakozó összkép egyértelmuen adja hírül, hogy lezárult a rendszerváltásnak az a korszaka, amikor a szabadságbôvítés megkérdôjelezhetetlen követelmény és evidens (noha nemegyszer nem egészen jóhiszemu) hivatkozási alap volt a magyar politika valamennyi jellegadó szereplôje számára. Egy esetleges eljövendô szabadságpárti politika kiinduló feltételei radikálisan különbözni fognak mindattól, amit az elmúlt évtized során magától értetôdôen feltételeztünk. Hogy az ország ismét felvehesse a megrekedt jogkiterjesztô reformfolyamat fonalát, az 1989–90-es atmoszféra és lendület újbóli elôidézésére lenne szükség. Ennek ma egyetlen feltétele sem látszik.

Fontos még egyszer hangsúlyozni, hogy a mostani fordulatot a kormányváltás ténye legfeljebb felgyorsította és egyértelmubbé tette, de semmi esetre sem lett volna képes önmagában kiváltani. Sok jel mutat arra, hogy egy szocialista dominanciájú kormányzás hosszú távú tendenciája nem sokban különbözne a jelenlegiétôl. A pillanatnyilag legjelentôsebb politikai erôk stratégiája egyként a társadalom konszolidáció iránti mérhetetlen vágyát tükrözi. Ma még csak nem is sejthetô fordulatnak kell bekövetkeznie, hogy mindazt a demokrácián esett kárt, amit az elmúlt egy év részben okozott, nagyobbrészt csupán napvilágra hozott, helyre lehessen igazítani.