Rózsa Péter

PARLAMENTI LÉTSZÁMTAN

---

A kormányváltást követô parlamenti hidegháborúban alig-alig van olyan kérdés, amiben a kormányzó és ellenzéki pártok között megvan a minimális egyetértés ahhoz, hogy a megegyezés reményében folytathassanak tárgyalásokat egymással. Úgy tunik, hogy ezek legfontosabbika a hatályos választójog reformja. A tárgyalások folytatásának alapja, a vélemények „legkisebb közös többszöröse” – túl a reform szükségességének úgy általában való hangoztatásán – az, hogy mindegyik párt deklarálta elkötelezettségét a parlament létszámának csökkentése mellett. A kisebb parlament igénye-ígérete a rendszerváltás óta vissza-visszatérô téma. A SZDSZ már az Antall-kormány idején hangoztatta ennek szükségességét, néhány éve Horn Gyula mint miniszterelnök röppentette föl, hogy mintegy 220-250 fôs parlamentet látna szívesen, ám a Fidesz jelenlegi kezdeményezése minden eddiginél több reménnyel kecsegtet: egyrészt, úgy tunik, hogy mind a hat parlamenti párt kész a választójogi reformmal kapcsolatos tárgyalásokra, másrészt most még idôben vannak, hiszen a kormányzati ciklus elején juthatnak egyetértésre.

A közvélemény és a sajtó helyesléssel fogadta a kezdeményezést. Újságírók, közírók, egyes napilapokban a megszólaló „egyszeru állampolgárok” egybecsengô véleménye szerint a Magyar Országgyulés túl drága, a képviselôk sokat hiányoznak, miénk Európa legnagyobb parlamentje, legfôbb ideje ezt alapvetôen megváltoztatni.1 A Fidesz választási programjában szereplô cél, „hatékonyabb, olcsóbb és kisebb Országgyulést”, úgy tunik, valóban a (választó)polgárok akaratát fejezi ki.

E sorok írója az alábbiakban azt a korábban már vázolt2 népszerutlen véleményét igyekszik kifejteni, hogy a parlament létszámának megváltoztatása ugyan indokolható, ám egyáltalán nem sürgetô vagy elodázhatatlan, sôt súlyosabb érvek szólnak a jelenlegi rendszer meghagyása mellett. Az alábbiakban arról lesz szó, hogy a képviselôk létszáma nemzetközi összehasonlításban valóban extrémen nagy-e, mert, s elôször ezt próbálom bizonyítani, ez a választójogi reform mellett szóló egyetlen nyomósnak tekinthetô érv.

„Hatékonyabb…”

A parlament feladata a törvényhozás, a végrehajtás ellenôrzése, a kormányalakítás és a képviselet biztosítása. A hatékonyság kérdésére csak úgy felelhetünk, hogy megvizsgáljuk, vajon a Magyar Országgyulés mennyiben látta-látja el e funkciókat.

Közhelyszámba megy, hogy a Magyar Országgyulés mind ez idáig valóságos törvénygyárként muködött, ráadásul a parlamenti jogalkotás Magyarországon nemzetközi összehasonlításban magas. Ugyanakkor a törvények minôségét nem elsôsorban a parlamenten lehet számon kérni, hiszen 1990–96 között az elfogadott indítványok mintegy kétharmada a kormánytól származott.

A parlamenti kontroll legfontosabb intézménye a bizalmatlansági indítvány lenne. A nálunk bevezetett, ún. konstruktív bizalmatlansági indítvány a kormány parlamenti felelôsségét nagyban csökkenti. Az ellenôrzés nem szankcionális intézményei a kérdések, az interpellációk, a plenáris ülések általános politikai vitája, a vizsgálóbizottságok, az Állami Számvevôszék és az országgyulési biztosok. Ezen intézmények hatékonyságát a törvényi és házszabályi keretek, valamint a szokásjog biztosítja. Az elôbbiek módosítására, jobbítására elsôsorban a kormánytöbbségnek van lehetôsége, az utóbbi betartása pedig szinte csak a kormányzat és frakciói jóindulatán, politikai tisztességén múlik.

A kormányalakítást a választási rendszer és az ennek nyomán fölálló parlament immáron harmadszor volt képes zökkenômentesen biztosítani. A magyar választási rendszer a kormányozhatóságot elônyben részesíti az arányossággal szemben, olyannyira, hogy az elôbb említett konstruktív bizalmatlanság intézménye szinte túlbiztosításnak tunik. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy mindhárom választást követôen hat frakció állhatott fel (melybôl öt mindhárom ciklusban jelen volt a parlamentben), képviseletet biztosítva ezáltal a legfontosabb politikai irányzatoknak. Emiatt azokkal értek egyet, akik szerint e rendszer a reprezentáció és a kormányozhatóság – némileg ellentétes – szempontjai között muködôképes kompromisszumot jelent.4

A bevezetôben említett hármas cél megfogalmazása, a „hatékonyabb, olcsóbb és kisebb” parlament igénye, azt sugallja, mintha a kisebb létszám önmagában elôidézné vagy legalábbis föltételezné a hatékonyság növekedését. Ezzel szemben megállapíthatjuk, hogy a létszám és az említett funkciók megfelelô ellátása között semmiféle kapcsolat nincs. A Magyar Országgyulés a képviselet és a kormányozhatóság biztosítását egyidejuleg megfelelôen ellátta, a törvényhozási és ellenôrzési szerepének esetleges hiányosságai pedig nem a választójogi rendszerbôl, hanem mindennapi muködésének törvényi, házszabályi stb. kereteibôl adódnak.

„…olcsóbb…”

A parlament olcsóbbá tétele igen népszeru program lehet, ráadásul kétségtelennek látszik, hogy kevesebb képviselô kevesebbe kerül. Az azonban biztos, hogy a tervezett mintegy 1/3-os csökkentés semmiképpen nem fog 1/3-nyi megtakarítást eredményezni. Elôször: nem, vagy alig fognak változni a fenntartási kiadások (pl. a parlament rezsije); másodszor: a külsô szakértôi költségek, mint azt többen is jelezték, valószínuleg emelkedni fognak. Az is elképzelhetô, hogy a parlamenti bizottságok száma változatlan marad, így, különösen a kisebb frakciók esetében, egy képviselôt több bizottságba kell delegálni, ami a képviselôi átlagfizetések növekedését eredményezné. (Ne feledjük, a Fidesz javaslata szerint az egyéni és listás képviselôk aránya változatlan maradna, ami azt jelentené, hogy 136 képviselô jutna be listáról, ami a jelenleg érvényes 5 százalékos küszöb fennmaradása esetén már 7 képviselônek biztosítaná a frakcióalakítás jogát.) A fentiek egyenlegeként várható megtakarítás nagyságát nehéz megbecsülni, de az biztos, hogy jóval elmaradna a létszámcsökkentés arányától.5

Hatalmas költségvetés esetén persze a csekély arányú megtakarítás is jelentôs összeg lehet, érdemes tehát megvizsgálni az Országgyulésre fordított költségvetési támogatást. Az 1999. évi költségvetés tervezetében 6,7 milliárd Ft szerepel (az Állami Számvevôszék és az országgyulési biztosok nélkül), ám a puszta számnál többet mond, ha azt a másik két közhatalmi ág tervezett költségvetési támogatásával vetjük össze.

A tervezet az igazságszolgáltatásra 40,7, a kormányzati apparátusra pedig több mint 1000 milliárd Ft-ot szánt. Vagyis a hatalmi ágak támogatásai nagyjából úgy aránylanak egymáshoz, mint 1 (parlament):6 (igazságszolgáltatás):144 (kormány). Hozzá kell tenni még azt is, hogy a legkisebb támogatással gazdálkodó minisztérium is jóval nagyobb (közel kétszeres) összeggel részesül a költségvetésbôl. Az 1999. évre tervezett összes támogatásból (az önkormányzati, az agrár- és családi támogatások, valamint a nettó adósságszolgálat nélkül) az Országgyulés részesedése 0,6 százalék (az Állami Számvevôszékkel és az országgyulési biztosokkal együtt is csak kb. 0,8 százalék).

Nem tudom, hogy ezek az arányok nemzetközi összehasonlításban megfelelôek-e, az azonban látszik, hogy az „olcsóbb állam” ideájának megteremtése nem a parlamentre fordított összeg csökkentésén áll vagy bukik. Ez az összeg nem tunik turhetetlenül nagynak, az ebbôl elérhetô megtakarítás nagysága bizonytalan, a költségvetési támogatások egészét tekintve elenyészô, ezért ez nem lehet lényeges érv a parlament létszámának csökkentése mellett.

„…és kisebb”

Azt a megállapítást, hogy a Magyar Országgyulés létszáma turhetetlenül nagy, szinte kivétel nélkül kiragadott példákkal támasztják alá. E példákban leggyakrabban egyfelôl nálunk jóval népesebb, másfelôl hazánkhoz hasonló népességu országok szerepelnek (leggyakrabbam Németország, illetve Görögország és Portugália). Az elsô esetben azt hangsúlyozzák, hogy a nyolcszor népesebb országnak még kétszer annyi alsóházi képviselôje sincs, mint hazánknak, míg a másik két államot (ahol a honatyák száma 300, illetve 230) mintegy példának állítják elénk. Le kell azonban szögeznünk, hogy a kérdés csak széles köru nemzetközi összehasonlítás alapján dönthetô el. Az alábbiakban erre teszek kísérletet.

Elôször meg kell határoznunk azt, hogy mely országokat vonjuk be az összehasonlításba. Véleményem szerint a nyugat-európai országok (a miniállamok, vagyis Andorra, Liechtenstein, Monaco, San Marino és a Vatikán nélkül), valamint a hozzánk hasonló helyzetu és fejlettségu kelet-közép-európai államok alkotják azt a kört, amely elég reprezentatív, s vonatkoztatási alapnak is elfogadható. Ezek: Ausztria, Belgium, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Horvátország, Írország, Izland, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Málta, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svájc, Svédország, Szlovákia, Szlovénia.

Másodszor tisztáznunk kell azt, hogy milyen adatokat használunk. A kiragadott példákban a kétkamarás parlamentek esetén szinte kivétel nélkül csak az alsóház létszámát emlegetik, jó esetben magyarázatként azt fuzve hozzá, hogy felsôház nálunk nincs, s ráadásul a felsôházak többségében nem választott képviselôk ülnek. Véleményem szerint ez az érvelés nem helytálló: az egykamarás parlamentek funkciójukat tekintve a kétkamarás parlamentekkel s nem azok alsóházával egyenrangúak. A következôkben tehát az egyes országok teljes törvényhozási létszámát vesszük figyelembe.

A parlamentek létszáma önmagában keveset mond, nagyságuk legjobb mérôszáma az egy képviselôre jutó állampolgárok száma. Ennek megfelelôen az 1. táblázat az említett 27 ország, valamint hazánk népességét, a képviselôk számát, valamint az egy képviselôre jutó népességet mutatja be.

A táblázat adatai már önmagukban cáfolják azt a közkeletu vélekedést, miszerint miénk Európa legnagyobb parlamentje. A vizsgált 28 ország között hazánk a lélekszámát tekintve a 10. helyen áll, ugyanakkor az egy képviselôre jutó lakosok számát tekintve csak a 12. Azonban az is igaz, hogy parlamentünk létszáma a 7. legnagyobbnak bizonyul. Érdemes hát alaposabban szemügyre venni a kérdést.

A táblázat adatai arra utalnak, hogy a népesség és a képviselôk száma között nem egyenes arányosság van. Ez természetes: egy parlament létszáma nem lehet bizottsági méretuen alacsony, ugyanakkor nem célszeru, hogy népgyulésnyi méretet érjen el. Emiatt a nagyobb lélekszámú országokban több lakos jut egy képviselôre, míg a kis népességgel rendelkezôkben éppen fordított a helyzet. A táblázat alapján a vizsgált 28 államot így három csoportba oszthatjuk:

A 30 milliónál nagyobb lélekszámú országokban (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Spanyolország, Lengyelország) a képviselôk száma a legnagyobb, meghaladja az 500 fôt, de az egy képviselôre jutó lakosok száma is a legmagasabb, a 60 ezer fô/képviselô érték fölött van.

Az egyetlen kivétel Nagy-Britannia, ahol az extrém méretu felsôház (1211 fô!) miatt ennek értéke a jóval kisebb lélekszámú országokra jellemzô nagyságú. Az ebbe a csoportba tartozó országok mindegyikében kétkamarás parlament muködik.

Az 1 milliónál kisebb népességu országok (Izland, Málta, Luxemburg) parlamentje nem éri el a 100 fôt, s egy képviselôre 10 ezernél is jóval kevesebb „képviselt” jut.

A közbülsô (gyakorlatilag 1 és 16 millió fô közötti) népességu 19 államban a parlamenti létszám 101 (Észtország) és 386 (Magyarország) között mozog, s ugyancsak változatos az egy képviselôre jutó lakosok száma is: a legkevesebb (14,9 ezer) Észtországban, a legtöbb (68 ezer) Hollandiában. Utóbbi erôteljesen „kilóg” a sorból, s a sokkal nagyobb népességu országokra jellemzô aránnyal rendelkezik.

Hazánkra vonatkozóan az a következtetés vonható le, hogy csoportjában a képviselôk száma a legmagasabb, az egy képviselôre jutó „képviseltek” száma is alacsony. Fontos azonban annak hangsúlyozása, hogy pozíciója egyáltalán nem jelez semmiféle extremitást. A görbéról leolvasható az is, hogy a trendnek megfelelô, „ideális” képviselô/képviselt arány kb. 36 ezer lenne, ami mintegy 300 fôs parlamentnek felelne meg. Ilyen megfelelési kényszer azonban nincs. Ráadásul az is világosan látszik, hogy a Fidesz által javasolt 220 fôs parlament esetén kialakuló arány (kb. 46 ezer fô/képviselô) legalább ugyanennyire távol esne az „ideális” görbétôl – igaz a másik irányban. A jelenlegi magyarországi arányhoz hasonló értékekkel rendelkezô országok „szomszédságán” sincs mit szégyellnünk: közöttük találjuk például az összes (más esetekben olyannyira követendô példaként emlegetett) skandináv államot.

Összegezve: a magyar parlament európai viszonylatban a nagyobbak közé tartozik, s kétségtelen, hogy a hasonló népességu országokéi közül a legnagyobb. Ugyanakkor az „ideálisnak” tekinthetô mérettôl nem tér el olyan mértékben, hogy az feltétlenül korrigálásra szorulna. Alátámasztja ezt az is, hogy az egy képviselôre jutó képviseltek száma néhány hasonló területu és/vagy hasonló népességu országban kisebb, mint nálunk, s ezen országok között több olyan is van, amely a magyar politikai és közgondolkodásban „mintaként” jelenik meg. Éppen ezért a kisebb parlament igénye önmagában nem lehet elégséges érv egy átfogó választójogi reform mellett, legfeljebb kiegészítô, másodlagos szempontként jöhet számításba.

Változtatni – de miért?

A fentiekben, remélem, megfelelôen tudtam bizonyítani azt, hogy a „hatékonyabb, olcsóbb és kisebb” parlament jelszavából csak a „kisebb” Országgyulés óhajtása igazolható, de önmagában ez sem lehet elégséges ok a választójog sürgôs reformjára. Nem tartható az az érvelés sem, hogy a közigazgatási reform amúgy is szükségessé teszi az alapvetô változtatásokat. Az eddigiekben publikált tervezetek szerint a régióhatárok kivétel nélkül megyehatárokkal esnek egybe, így a választókörzeteken sem kell módosítani, s a megyei kompenzációs listák, ha más néven is, de megtarthatók lennének. Emiatt joggal vélhetjük, hogy a pártoknak a képviselôk számának radikális csökkentésével kapcsolatos teljes egyetértése mögött alapvetôen nem elvi nézetazonosságot kell keresnünk.

Az egyetértés általános okai közül a legfontosabb az, hogy a parlamenti létszám csökkentése a közvéleményben mindig igen nagy helyeslésre talál, ami egyenes következménye az Országgyulés hosszú ideje megdöbbentôen (s szerintem méltánytalanul) alacsony presztízsének.7 Ezért az ellenvélemény vagy akár a húzódozás igen népszerutlen lenne, amit, érthetôen, egyik párt se vállal föl szívesen. Jelentôs hatású a rendszerváltás óta folyamatosan jelentkezô értelmiségi-politikusi reformer hevület is.8 Végül vélelmezhetô a pártelitben vagy annak egy részében muködô, a parlament és a politikusok folyamatos népszerutlensége által kiváltott valamiféle „buntudat” is, amely félig-meddig jogosnak érzi s igyekszik elébe menni az „el kell ezeket csapni” típusú megoldási javaslatoknak.

Emellett több párt esetén sajátos szándékok is kitapinthatók. A Fidesz, alig leplezetten, a választójogi reform ürügyén igyekszik magát bebetonozni a hatalomba, s a választási rendszeren belül az egyéni képviselôi mandátumok jelentôségét növelni (ezeknek köszönhette gyôzelmét), ami egyértelmuen az így sem megfelelôen érvényesülô arányosság rovására menne. Az FKGP továbbra sem tett le a kétkamarás parlament megteremtésérôl, de nyilvánvaló, hogy annak megvalósítását egy 386 tagú alsóház eleve kizárja. A radikális csökkentéssel ez az akadály elhárulna. A felsôház ötletét s ezáltal a korporatív típusú állam felé való elmozdulást az MSZP egyes politikusai (legutóbb éppen Horn Gyula9) is kívánatosnak tartják, ráadásul a jelenlegi erôviszonyoknak a választójogi reformok révén történô befagyasztása is vonzó lehet számukra. A SZDSZ a választójogi reformtól az arányosabb képviselet felé való elmozdulást várná. Emellett sokszor elhangzik részükrôl a kisebb parlament és az olcsóbb állam igényének összekapcsolása. Ez utóbbi kapcsán ismét rá kell mutatnom, hogy a parlamenti létszámcsökkentés nem eredményezne komolyabb megtakarítást, ráadásul az állampolgárok szemében az „államot” nem a parlament jeleníti meg, sokkal inkább a minisztériumok, az önkormányzatok, a különféle hatóságok és hivatalok, a rendôrség stb., márpedig ezek karcsúbbá, pláne olcsóbbá tételérôl egyáltalán nincs szó.

Az elmondottakból kitunik véleményem: a választójogi reformot s ezen belül a parlament létszámának csökkentését indokolatlannak tartom. A mellette fölhozott érvek vagy nem állják meg a helyüket (pl. hatékonyság, olcsóság), vagy önmagukban nem elégségesek (pl. túlméretezettség). A tervezett radikális változtatások további, elôre nem kiszámítható s szerintem nem kívánatos folyamatokat indíthatnak el (pl. fokozódó nyomás a kétkamarás rendszer bevezetése iránt). Ugyanakkor a nem változtatás mellett szól egy igen erôs érv: a stabilitás. Teljesen egyetértek Körösényi Andrással, aki szerint: „Összességében még nem dôlt el »végérvényesen«, hogy a választási rendszer tekintetében a magyar politika melyik európai tradícióba illeszkedik: abba, ahol a választási rendszer szabályainak – mint játékszabályoknak – a stabilitása a tágabb intézményi stabilitás része (például Anglia), vagy abba, ahol az a politikai manipuláció eszköze (görög-francia tradíció)?”10

A tét márpedig ez, és nem kevesebb.
 
 

JEGYZETEK

1 Csak néhány kiragadott példát szeretnék említeni. A Népszabadság 1998. december 19-i számában az Sz. L. L. monogrammal jelzett írásban a következôket olvashatjuk: „Európai összehasonlításban Magyarországon talán a legalacsonyabb a lakosság és a parlamenti képviselôk hányadosa: míg hazánkban 26 ezer lakosra jut egy honatya, a kontinensen ennek három-négyszerese sem ritka. Ha a nagyobb európai államokat nézzük (…) a lakosság és az (alsóházi) képviselôk arányszáma (…) átlagosan négyszerese a magyarországi aránynak. A kisebb európai országokban az arányszám nagyobb szóródást mutat: a hazánkénál másfélszer több lakossal rendelkezô Hollandiában csak 150 a honatyák száma, így 104 ezer fôre jut egy képviselô.” A Magyar Hírlap 1999. január 14-i számában Galló Béla ezt írja: „Akadt már olyan külföldi ismerôsöm, aki az Országház impozáns épületét látva szentül hitte, hogy annak idején mi voltunk a Monarchia központja. (…) Az épületnél jobban csak a parlamenterek mai létszámán álmélkodott, mondván, hogy ez is megtévesztôen birodalmi nagyságrendu.” A másnapi (1999. január 15-i) számban Seres László kifejti: „…az elmúlt fél év döntéseinek egy részével szabadelvu szempontból csak egyetérteni lehet. Továbbra sem lesz gát a Dunán (…); továbbra is Surányi a jegybank elnöke; megszunt a társadalombiztosítás pszeudo-önkormányzati jellege (…); menesztették a Postabank vezetôit; megkérdôjelezték az »érdekegyeztetés« eddigi formáit; kisebb lesz a parlament; Torgyán doktorból Trixi után már nem lehet államfô. Mindez jó hír.” (Kiemelés tôlem. – R. P.)

2 Rózsa Péter: Ôk ott fönt. HVG. 1996. október 12. 98–99. o.

3 L. Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Osiris, Budapest, 1998, 290., ill. 295. o.

4 Ilyen értelemben értékelte a magyar választási rendszert pl. Fábián György: „…a szisztéma a legkorszerubb megoldás felé mutat, amikor az egyéni képviselôju körzeteket átfogó PR-ral [proportional representation] kombinálva, megpróbálja a legarányosabbak közé tartozó német és a legkevésbé arányos, kétfordulós francia és egyfordulós angol többségi rendszerek elônyeit egyesítve, hátrányaikat minél jobban kiküszöbölni.” (Fábián Gy.: Választási rendszerek és a magyar megoldás. Társadalmi Szemle, 1994/4. 29–38. o.)

5 L. például Fábián i. m.

6 A tervezet adatait a Magyar Hírlap 1998. december 28-i száma tette közzé. Az igazságszolgáltatásra fordított támogatás az Alkotmánybíróság, a bíróságok és az ügyészség támogatási összege. A kormányzati apparátus támogatása a MEH, a BM (a helyi önkormányzatok támogatása nélkül), az FVM (az agrártámogatások nélkül), a HM, az IM, a GM, a KHVM, a KM, az EM, az SZCSM (a családi és szociális támogatások nélkül), a PM, az OM és az ISM tervezett támogatásainak összege.

7 A parlament presztízse az 1–100 fokú skálán mérve 1989-ben volt a legmagasabb (61), majd 1992-ben elérte mélypontját (29), azóta 30–40 között ingadozik (1998 májusában 37). Ennél többet mond, hogy az 1989–98 között idôszakban az Országgyulésnél csak a média vesztett többet presztízsébôl, s hogy a vizsgált 18 intézmény közül 1998 elsô felében csak a szakszervezetek és a munkaadók „örvendtek” kisebb elismerésnek. (Husz Dóra: Intézmények presztízse 1989 és 1998 között. In: Magyarország évtizedkönyve. 2. köt. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 1998, 822–829. o.)

8 A kifejezést Körösényi Andrástól kölcsönöztem. (Körösényi i. m. 159. o.)

9 A Magyar Hírlap 1999. január 29-i száma közölt egy interjút a volt miniszterelnökkel, aki egy kérdésre válaszolva kifejtette: „Ma is azt gondolom, alkotmányos berendezkedésünket segítené, legitimálná a kétkamarás törvényhozás. (…) Változatlanul szükséges az egyházak, a szakszervezetek, a nemzeti kisebbségek és az érdekvédelmi képviseletek parlamenti jelenléte.”

10 Körösényi i. m. 160. o. Ezzel teljesen egybecseng Fábián György véleménye is: „… a választási javaslatok értékelésénél döntô szempontnak tartjuk, hogy olyan tradíció kialakítása felé indulunk-e el, mint a francia és a görög (régiónkban ilyen a bolgár és a lengyel fejlôdési irány), amely a választási rendszer választásonkénti megbolygatását, a pártelônyök biztosítását, az ellenfél marginalizálását szolgálja. (…) Vagy pedig olyan demokratikus politikai tradíció, magatartás és kultúra kialakulását segítjük, amelyben a választási szabályozás hosszabb távra szól, stabil, kiszámítható eleme a demokratikus intézményrendszernek, hagyja, hogy a politikai és pártstruktúra milyensége a társadalomban dôljön el, és ennek megfelelôen, ezzel kölcsönhatásban alakítja, változtatja a választási rendszert.” (Fábián i. m.)
 
 

1.  táblázat
 
 

Ország Népesség Képviselôk Egy képviselôre jutó

(millió fô) száma lakosok száma (ezer fô)

Ausztria* 7,9 246 32,1

Belgium* 10,1 318 31,8

Csehország* 10,3 281 36,7

Dánia 5,2 179 29,1

Észtország 1,5 101 14,9

Finnország 5,1 200 25,5

Franciaország* 57,6 898 64,1

Görögország 10,4 300 34,7

Hollandia* 15,3 225 68,0

Horvátország* 4,8 201 23,9

Írország* 3,6 226 15,9

Izland 0,26 63 4,1

Lengyelország* 38,4 560 68,6

Lettország 2,6 100 26,0

Litvánia 3,8 141 27,0

Luxemburg* 0,4 81 4,9

Magyarország 10,3 386 26,7

Málta 0,36 65 5,5

Nagy-Britannia* 58,0 1862 31,1

Németország* 81,2 741 109,6

Norvégia 4,3 165 26,1

Olaszország* 58,0 945 61,4

Portugália 9,8 230 42,6

Spanyolország* 39,1 605 64,6

Svájc* 7,0 246 28,5

Svédország 8,7 349 24,9

Szlovákia 5,4 150 36,0

Szlovénia* 2,0 130 15,4
 
 

Forrás: HVG Zsebvilág 1995. HVG Kiadó Rt., Budapest

(Megjegyzés: Csehországban a felsôház csak 1998-tól muködik.) A *-gal jelzett országokban kétkamarás parlament van.