60 éve kötötték meg a Molotov–Ribbentrop-paktumot
Moszkvában 1939. augusztus 24-ére virradó éjszaka Sztálin jelenlétében a szovjet és a német külügyminiszter aláírta a két ország közötti megnemtámadási egyezményt. Sztálin alattvalói közül sokan megdöbbentek, mások viszont megnyugodtak, mondván: legalább nem lesz háború. Ekkor a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékáról a közvélemény még nem tudhatott. Hruscsov emlékiratából kitunôen a Ribbentrop érkezését megelôzô napon Sztálin még nekik is csak annyit mondott, hogy „Hitler megtámadja majd Lengyelországot, elfoglalja és protektorátussá teszi. Lengyelország keleti része, ahol beloruszok meg ukránok laknak, a Szovjetunióhoz kerül. Mi természetesen helyeseltük ezt, bár vegyes érzelmekkel fogadtuk.”1
Annyi tény, hogy a Legfelsô Tanács, a szovjet törvényhozás elôtt 1939. október 31-én Molotov már gúnyosan „ideológiai háborúnak” nevezte az angol és a francia „uralkodó osztályok”, a „háborúpárt” antifasiszta mozgalmát, amelyet az idejétmúlt középkori vallásháborúkhoz hasonlított. „Egy ilyesfajta háborúnak azonban semmiféle igazolása nem lehet”, folytatta a szovjet külügyek irányítója a Pravda 1939. november elsejei számában közreadott szöveg szerint.
„A hitleri ideológiát, miként minden más ideológiát, lehet elfogadni vagy elutasítani. Ez politikai nézetek kérdése. De minden ember megérti, hogy egy ideológiát nem lehet erôvel elpusztítani, háborúval véget vetni neki. Ezért értelmetlen, sôt bunös dolog olyan háborút folytatni, amilyen a hitlerizmus megsemmisítésére indított háború, amelyet a demokráciáért folyó harc hamis zászlajával fedeznek…” Ebben a beszédében Molotov a felállva tapsoló küldöttek üdvrivalgása közepette bejelentette, milyen nagy terület és azon hányféle népesség került a Szovjetunióhoz. A felsorolás végén mintegy mellékesen említést tett a „nem egészen egymillió zsidóról” is. Ezenkívül különös módon a felek sem a diplomáciai tárgyalások során született dokumentumokban, sem a szovjet–német egyezmény sajtóbeli visszhangjában nem említették a zsidókérdést.
Pedig Molotov beszédének korlátolt érvelése, az idézôjelekbe csomagolt gúnyolódás együttvéve jeladás volt az 1930-as évek végén újra fellángoló antiszemitizmus hívei számára a Szovjetunióban. A szovjet zsidóság várható sorsáról a Nation tudósítója egy hágai keltezésu táviratában azt írta, hogy a német hatóságok úgy tudják: a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásától számított fél évben egy központi rendelettel a szovjet zsidókra is kiterjesztik a nürnbergi törvények hatályát. Erre természetesen nem került sor, de a szovjet vezetés cinkos hallgatása egy ponton túl így is a hitleri népirtás egy elôidézôje lett. Hiszen a szovjet sajtó volt az egyetlen információs forrás azok számára, akik – tudván arról, hogy mi vár rájuk – még el tudtak volna menekülni a hitleri hadsereg elôl. „Elképesztô, milyen keveset tudnak a zsidók az irántuk való viszonyunkról és arról, hogyan bánunk a zsidókkal Németországban meg a nem túl messzi Varsóban”, írta Berlinbe S. Sonderführer 1941 júliusában a megszállt Belorussziából. „Ha nem volnának ilyen alulinformáltak, nem tennének fel olyan kérdéseket, hogy mi Németországban teszünk-e különbséget a zsidók meg más állampolgárok között. Ha azt nem is várták, hogy a német kormányzás alatt az oroszokkal egyenlô jogokkal rendelkeznek majd, mégiscsak azt hitték, hogy ha továbbra is szorgalmasan dolgoznak, akkor békén hagyjuk ôket.”2
A „jó Gescheft”
A német megszállásig, a Barbarossa-terv megvalósításáig azonban a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése után még csaknem 22 hónap telt el. Ezalatt Németország lerohanta Lengyelországot, és kitört a második világháború.
A Vörös Hadsereg alakulatai 1939. szeptember 17-én bevonultak Kelet-Lengyelország azon területeire, amelyek a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka értelmében Moszkva fennhatósága alá kerültek.3 A szeptember 28-án Moszkvában Molotov és Ribbentrop aláírásával véglegesített felosztás értelmében a Szovjetunió hosszas alkudozás után feladta a független Lengyelország létrejötte elôtt a cári birodalomhoz tartozó területek egy részét. Ennek fejében Litvániát 1940 júniusában Lettországgal és Észtországgal, illetve Nyugat-Belorussziával és Nyugat-Ukrajnával együtt a Szovjetunióhoz csatolták. A határmódosítás nem volt vértelen: a Vörös Hadsereg bevonuló alakulatai különbözô adatok szerint 2500-3000 embert veszítettek, és mintegy 200 000 lengyel hadifoglyot ejtettek. Közülük több mint 15 000 tisztet az NKVD emberei késôbb a katyni erdôkben és két másik gyujtôtáborban brutális módon kivégeztek.4 Mások a Szovjetunió náci lerohanása után a gulágra vagy a birodalom távoli, keleti régióiba kerültek, ahonnan az életben maradottak egészen az 1950-es évek végéig évente olykor 80-90 ezres tömegekben repatriáltak.
Az 1939-es határmódosítással a Kremlnek hirtelen
11 és fél millió új alattvalója lett, köztük 1 109 000 zsidó; az 1940 júniusáig csatolt valamennyi területen – tehát a három balti államban, Kelet-Lengyelországban, Besszarábiában és Bukovinában – összesen kétmillió zsidó került szovjet fennhatóság alá.5 Ez a népesség gyökeresen más volt, mint az ekkor már 22 éve bolsevik uralom alatt élô, jórészt „homo sovieticus”-szá vált, kulturális gyökereit veszített szovjet zsidóság. Míg az utóbbiak a csaknem nemzedéknyi idô alatt elhagyták a zsidó kisvárosokat – a stetleket –, feladták régi, hagyományos foglalkozásaikat, és általában szakítottak ôseik kulturális, vallási szokásaival, addig lengyelországi testvéreik túlnyomó többsége változatlanul kereskedô vagy kisiparos, kézmuves volt. Többnyire a saját kisvállalkozásában, idegen munkaerô alkalmazása nélkül dolgozott, gyermekeit a chéderbe járatta, öltözködésében, viselkedésében nem egyszer töretlenül ôrizte a századelô, sôt a múlt század hagyományait.
E nehéz életu, antiszemita kilengésektôl gyötört népesség képviselôi nem egy helyen vörös virágcsokorral és ünnepi köszöntôkkel fogadták a bevonuló szovjet csapatokat.6 Megjelenésük ugyanis akkor és ott azt jelentette, hogy ezek az emberek családjukkal együtt megmenekültek a biztos haláltól. Hiszen elterjedt a náci megszállás alatt lévô városokban javában folyó népirtás híre, s az is, hogy a „parazita életmódot folytató zsidóknak a társadalomtól való elszigetelésére” a németek már 1939 októberében bécsi zsidókat hurcoltak a lublini területre.7 Tudták, hogy egyes helyeken az ukrán és a lengyel csôcselék együttmuködik a németekkel.
A kelet-lengyelországi zsidóság ezért úgy érezte, hogy a Vörös Hadsereg alakulatai az életet hozták el. A velük érkezô új társadalmi rendszert abban a pillanatban még csak nem is érzékelték. „Ki törôdött a kommunizmussal?” – mondta errôl egy kortárs. „Ki figyelt a népgazdaság elméleti problémáira, amikor közvetlen életveszély fenyegette? A kérdés, hogy jó vagy rossz rendszer lesz-e ez, lényegtelen volt.”8 Egy másik korabeli dokumentumból kiderül, hogy nem is egy olyan lengyelországi stetl akadt, amelyben a Vörös Hadsereg érkezését a messiási idôk eljövetelének tulajdonították. Sztálinról meg úgy vélték, hogy ô maga a Messiás.9 Egyes esetekben nem a helyi lakosság tájékozatlansága, hanem az érkezôk propagandaszólamai miatt: a lengyelországi zsidók megnyerése érdekében ugyanis a Vörös Hadsereg zsidó tisztjeinek utasításba adták, hogy a velük való érintkezés során igyekezzenek megnyerni ôket. „Zsidók, a Messiásotok végre megérkezett!” – kiáltotta például egy szovjet kapitány, amikor alakulata bevonult Glinianyi községbe.10
Sokan még a németek által megszállt Varsó fôleg zsidók lakta északi kerületeibôl és a kisvárosi gettókból is vörös uralom alá siettek. „A zsidó fiatalság mint eluzött madárraj repült a Bug folyó mögé, a gázkamrák meg a krematóriumok martalékául hagyva az öregeket, menekvést és jobb jövôt keresve magának a világproletariátus honában, amely oly váratlanul néhány tucat kilométernyi közelségbe került Varsóhoz” – írta az események egyik részese és áldozata. „A németek nem tartották vissza a menekülôket, de botokkal meg puskatussal még egy utolsó leckét adtak nekik útravalónak; bemutatót a maguk faji mítosz-filozófiájából. A demarkációs vonal túloldalán pedig hosszú báránybundájukban, hegyes Bugyonnij-sisakjukban és kivont karddal az osztálymítosz ôrei üdvözölték a bolygó vándorokat, és pórázukról elengedett farkaskutyákkal vagy géppuskasorozattal várták az Ígéret Földjére érkezôket.”11
Az Európa közepén kialakult erôviszonyok sok tekintetben a náci uralomtól való megmenekülésen kívül is új helyzetet teremtettek a kelet-lengyelországi zsidóság számára.
A kortársak emlékezete szerint a korábban állandó utcai zaklatásokhoz, antiszemita gúnyolódáshoz szokott gyerekek felszabadultan konstatálták, hogy reggelenként végre nyugodtan, háborítatlanul mehetnek iskolába. A hosszú ideje gazdasági válság sújtotta, militánsan nacionalista Lengyelországban magukat jövôtlennek érzô zsidó fiatalok pedig számos helyen úgy érezték, az új világ – amelyben most elôször nem tekintik ôket másodrendu állampolgároknak – soha nem remélt lehetôségeket tartogat számukra. Igaz, a politikai elit továbbra is zárva maradt elôttük. Erre utal, hogy az 1939 októberében tartott nyugat-ukrajnai és nyugat-belorussziai törvényhozási választásokon 1495 képviselôbôl csak húsz, illetve 926-ból 72 volt a zsidó, többségében asszimiláns. A csatolt területeken 1940 márciusában tartott legfelsô tanácsi választásokon pedig a zsidó közösség egyetlenegy tagja sem kerülhetett a testületbe. De korábban elképzelhetetlen társadalmi státusnövekedést jelentett már az is, hogy a Szovjetunióból érkezett és a kulcspozíciókat kézben tartó vezetôk felügyelete alatt a kelet-lengyelországi zsidók szerepet vállalhattak a helyi adminisztráció alsó posztjain. Fôleg az ukrajnai és belorussziai régióban azonban 1940 folyamán szerepük annak arányában csökkent, ahogy Moszkva a helyi szláv lakosság rátermett képviselôit mindenütt tudatosan elôtérbe tolta.
Érdekes módon eleinte a szovjet megszállók politikailag rá voltak utalva a zsidókkal való együttmuködésre, mivel ragaszkodtak a lengyel földön érvényesíteni szándékozott rendszer ekkor már régen csak szavakban érvényesülô hivatalos ideológiai elveihez: az egyenlôség eszméjéhez, az osztályszempontokhoz és a „proletár internacionalizmushoz”.
A lengyel kommunista pártot azonban, mint trockista szervezetet, Sztálin utasítására még 1939-ben feloszlatták, a nyugat-ukrajnai és nyugat-belorussziai kommunisták vezetését pedig azzal (az 1930-as évek második felében a Szovjetunióban gyakori) váddal állították félre, hogy ellenséges titkosszolgálatok ügynökei voltak.
Szovjet deportálás
Ebben a helyzetben a lengyel zsidóság szegényebb, illetve politikailag elkötelezett rétegei valóban „felértékelôdtek”. Örömük azonban nem tartott sokáig. Az annektált területek erôszakos szovjetizálása során az új hatalom állami tulajdonba vette a bankokat, a gyárakat, a nagyobb házakat. A nagybirtokokon megindult, de erôs ellenállásba ütközött a kolhozosítás és a szovhozosítás. Miközben a társadalom alsóbb rétegei és a baloldali fiatalok gyorsan megélhetéshez jutottak az alakuló államigazgatási struktúrában, a régi középosztályhoz tartozó zsidó családokban sokan elveszítették megélhetésüket. Elkezdôdtek az 1917 utáni bolsevik vezetés hazai hatalomgyakorlását idézô, „osztályszempontú” letartóztatások is, és fokozatosan felerôsödött az e közegben különösen sokkoló hatású ateista propaganda. Igaz, a gazdagoknak, a papoknak, az értelmiségieknek a társadalmi életbôl való eltávolítása elsôsorban a lengyel népességet érintette. A szovjet hatóságok már a kezdet kezdetén 210 000 embert kényszermunkára küldtek a birodalom keleti tartományaiba,12 és ez tovább mélyítette a lengyel lakosság zsidóellenességét. Késôbb Anders tábornoktól Kot moszkvai lengyel nagykövetig számos lengyel antifasiszta politikus, értelmiségi is indignálódottan emlékezett hazája zsidó polgárainak e hónapokban tapasztalt „kollaborálására”, amelynek nagyrészt a kitelepítések második hulláma, a zsidó „burzsoázia” deportálása vetett véget.
A másik oldalon azonban már tudtak a másik alternatíva, a náci megszállás következményeirôl. Sôt voltak olyan települések Kelet- és Nyugat-Lengyelország érintkezési pontjain, amelyek német kézrôl kerültek szovjet fennhatóság alá. Lakosainak így személyes tapasztalatuk volt a zsidókérdés „végleges megoldásának” programjáról, amely Przemys´l városában például hatszáz ember azonnali lemészárlásával vette kezdetét. Ennek fényében érthetô a kortársi vallomás, amely szerint „a szovjet bevonulás után megnyugodtak az emberek. Többé nem kellett félniük a tömeggyilkosságtól.”13
Pedig a holocaust késôbbi, gyilkos hatékonyságát Kelet-Lengyelországban sajátos módon a szovjet megszállók által 1939 szeptembere és 1941 júniusa között érvényesített nemzetiségi politika határozta meg. Az új hatalom vehemens propagandakampány keretében a zsidók megmentôjeként lépett fel, és a megszállást ideológiailag alátámasztó, fôleg lengyelellenes inszinuációk keretében többek között neves szovjet zsidó történészekkel kimondatva, hogy „Kelet-Európa zsidói az észak-afrikai közösségek szintjére süllyedtek volna, ha a rothadó Lengyelország állóvizében maradnak”.14
A szovjet megszállók elsô dolga az volt, hogy „a vallás ópiuma” elleni lépésként felszámolja a zsidó élet fórumait. Ezzel atomjaira hullott az információszerzés, az önszervezôdés, a döntési mechanizmusok infrastruktúrája. Egyebek mellett megszunt a közösségeknek a szombati gyertyák bevételébôl származó tetemes adójövedelme; a térség többi etnikumának politikai pártjaihoz hasonlóan felszámolták a zsidó mozgalmakat, likvidálták a szabad sajtót. Az egyetlen meghagyott, cenzúrázott jiddis nyelvu lap az ateista propaganda szócsöveként muködött, a kevés számú jiddis színház pedig a „nemzeti forma, szocialista tartalom” jelszavát érvényesítô sztálini kultúrpolitika jegyében alakította repertoárját. A kortársak feljegyezték, hogy az utcán találkozó zsidók egy idô után másról, mint az idôjárásról már nem mertek beszélni a szovjethatalom hónapjaiban. A társadalmi élet fô színterének számító templomi találkozókra se vállalkoztak, mert a hatalom – a Szovjetunióból érkezô és a helyi közösségbôl verbuvált, forradalmi érzelmu zsidók segítségével – átfogó ateista propagandába kezdett. A vallási iskolákat két hónap alatt mindenütt felszámolták. A „cionistagyanús” héber nyelv használatát betiltották, és helyette kötelezôvé tették az orosz transzkripció szerint alkalmazott jiddist. Nem csoda, hogy Luck városában például a zsidók már a megszállás napján azt mondogatták egymásnak: a szovjet bevonulás megmentette ôket a halálos ítélettôl – de rögtön életfogytig tartó börtönre változtatta azt.
Ez a felismerés sokakat menekülésre késztetett, de már nem volt hová menni. Egy korabeli memoár megörökítette „a német zóna” határán, Biala Podlaska vasútállomáson lejátszódott, kísérteties jelenetet, amelynek részvevôi – egy keletre és egy vele szemben, nyugatra tartó vonat zsidó utasai – az öklüket rázva próbálták figyelmeztetni egymást: „ôrültek vagytok, hová mentek?!”15 Ezt a helyzetet írja le Gustaw Herling-Grudzinski is: „…ugyanazok az emberek, akik néhány hónappal korábban az életük kockáztatásával eljutottak az Ígéret Földjére, most ellenkezô irányba: a fáraó fogságába kezdték el Exodusukat.”16
A szovjet és a német megszállási zóna közötti határt 1939. szeptember 28-án véglegesítették, egy hónap múlva pedig lezárták. Addig Nyugat-Lengyelországból hatszázezer ember menekült el. Köztük mintegy 308 000 volt, akit a korabeli lengyel statisztikák jiddis vagy héber anyanyelvunek tüntettek fel. Mivel azonban Nyugat-Lengyelországban a magukat zsidó vallásúaknak tartók száma 12 százalékkal felülmúlta a jiddis és héber anyanyelvuekét, a Kelet-Lengyelországba került zsidók számát összesen 346 000-re becsülik.17 Ellátásukról az ott élô, körülbelül egymillió-háromszázezer fôs izraelita közösség tagjainak kellett gondoskodniuk. Itt mutatkozott meg a megszüntetett zsidó intézmények hiánya: noha a családoknál, zsinagógákban, iskolákban elszállásolt menekültek ellátását nagy konyhák segítségével szinte mindenütt – fôleg a kisvárosokban – sikerült viszonylag zökkenômentesen megszervezni, a segélyszervezetek nélkül egyre nehezebb volt megoldani a feladatot. Különösen 1940. január elseje, a zloty forgalomból való kivonása után, amikor a lakosság elveszítette addig rubelre át nem váltott megtakarításait.
Ekkor már sokkal nehezebb volt a német–szovjet demarkációs vonal átlépése. Kelet-Lengyelország határán a Vörös Hadsereg tisztjei és katonái mind gyakrabban visszafordították a menekülô zsidókat: a szovjet fél már 1939. november 15-én tiltakozott a németeknél, amiért azok egész települések lakosságát a Szovjetunió új határai mögé terelik. Keitel tábornok december ötödikén jelentette feletteseinek, hogy Sztálin emberei sorozatosan visszaküldik a menekülôket. „Gyakorlatilag úgy zajlik a dolog, hogy például az erdôben egy csendes helyen áttoloncolunk ezer zsidót az orosz határon, de 15 kilométerrel arrébb visszajönnek, és az illetékes orosz parancsnok igyekszik rábírni a németet, hogy vegye át újra a szállítmányt.”18 Ebben az idôben Moszkva és Berlin között valóban lehetett némi ellentét a zsidó menekültkérdés kezelésében. Errôl azonban alig esett szó a két vezetés között 1939 tavasza és 1941 júniusa közötti suru levelezésében, a mindig feltunôen jó hangulatú felsô szintu baráti találkozókon, ahol Sztálin nem gyôzte rátukmálni Berlinre a szovjet gazdasági segítséget, hogy ennek fejében „szláv vértestvéreket” kapjon.19 1939. december 17-én Potyomkin helyettes külügyi népbiztos von Schulenburg német nagykövettel folytatott megbeszélésén tiltakozott a zsidó csoportok szovjet területre dobása ellen. „Schulenburg – írta jelentésében a szovjet diplomata – rendkívüli felháborodást mutatott, és kijelentette: még ma kapcsolatba lép Berlinnel, és követelni fogja, hogy hagyják abba a zsidóknak a Szovjetunió területére való erôszakos átküldését.”20
1939. november elsején és másodikán, amikor Kelet-Lengyelország megszállt területei formálisan a Szovjetunió részévé váltak, az egy évvel korábban elfogadott szovjet állampolgársági törvény értelmében minden ott tartózkodó személy megkaphatta a szovjet állampolgárságot. Ezzel azonban eleinte kevesen éltek. Volt, aki úgy hitte, a háború már nem tart soká, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Mások a családtagjaik miatt vagy más okból féltek elvágni a Lengyelországhoz fuzôdô szálakat. Megint másokat az riasztott vissza, hogy ez esetben az új állampolgárokra vonatkozó szovjet törvény 11. paragrafusa értelmében korlátozták volna a lakóhelyüket és mozgásukat.
A térségben egyre keményebbé váló szovjet politika jegyében 1940 tavaszán Moszkvában úgy döntöttek, hogy a menekülteket válaszút elé állítják: vagy elfogadják a szovjet állampolgárságot, vagy visszatérnek náci megszállás alatt lévô eredeti lakóhelyükre. Azokat a zsidókat, akik az utóbbi mellett döntöttek, az NKVD e célból felállított helyi bizottságai letartóztatták, és – a lengyel társadalom más, nem kívánatosnak nyilvánított csoportjai, így a földbirtokosok, gyárosok, sôt a hivatalnokok után – 1940 júniusában a Szovjetunióba deportálták. Az egymillió embert, köztük mintegy félmillió zsidót érintô akció során – amelyet az idôközben letartóztatott Genrih Jagoda helyett a szovjet politikai rendôrség, az NKVD élére került Lavrentyij Berija irányított – sokan már útban Szibéria felé meghaltak, mint az elsô világháború alatt, amikor a cári Oroszország több százezer kelet-európai zsidót számuzött a birodalom távoli részeibe.
A letartóztatottakat Berija különbözô kategóriákra
– trockistákra, arisztokratákra, kozmopolita elemekre, kereskedôkre, eszerekre, papokra és „zsidó nacionalista ellenforradalmárokra” – osztotta. Az utóbbiak sorában ott volt többek között Viktor Alter és Henryk Elrich, két nemzetközileg ismert szocialista, a lengyelországi Bund alapítói, akik foglyokból hamarosan Lavrentyij Berija személyes tárgyalópartnerei, majd újra az NKVD rabjai és áldozatai lettek. És ott volt egy Menachem Begin nevu fiatal lengyelországi cionista is. Neki a szovjet fogság poklából késôbb sikerült megszöknie, és 1942-ben már fegyverrel a kézben harcolt Palesztinában a zsidó állam megteremtéséért; az 1970-es évek végén Izrael Nobel-békedíjas miniszterelnöke lett. Sokan azonban – ugyancsak százezrek – nem élték túl a szovjet deportálást, amely egészen a Szovjetunió elleni német támadásig folytatódott. A zsidó foglyokkal teli utolsó vonat 1941. június 21-én hagyta el Lengyelországot a Szovjetunió irányába.21 Ezután sok helyen elszabadult a pokol. A helyi lakosság már a német bevonulás elôtt elkezdte „felelôsségre vonni” az ott maradt zsidókat. A pogromok, megaláztatások sorában vissza-visszatérô mozzanat, hogy a zsidó lakosságot erôszakkal kényszerítették a rövid szovjet megszállás alatt számos kelet-lengyelországi városban felállított Sztálin-szobor lerombolására.22
A baltikumi tragédia
A nem egészen ötezer fôs észtországi zsidóság helyzetén a lengyelországi közösség katasztrófájához képest viszonylag keveset változtatott a szovjet megszállás, amelynek végén az észtországi burzsoázia, illetve értelmiség prominens képviselôivel együtt négy-ötszáz zsidót Szibériába deportáltak. Sokkal súlyosabban érintette a Vörös Hadsereg és fôleg az NKVD alakulatainak megjelenése a mintegy 93 ezer lettországi zsidót, akik odáig – a független lett állam alig két évtizedes történetében – viszonylag kedvezô helyzetben voltak. A kis közösség a XVI. század elejétôl bukkant fel ebben a térségben: a dokumentumok 1536-ban említik elôször a helyi zsidókat. Számuk egy évszázaddal késôbb alakult ki végleg, amikor a Hmelnyickij 1648–1653-as ukrajnai pogromjai után észak felé menekülô családok egy része a majdani Lettországban, fôleg a kikötôvárosként korán nemzetközivé vált Rigában telepedett le.
A társadalmilag, sôt helyileg is elkülönült népességnek az elsô világháborúig alig volt kapcsolata a lettekkel és más lettországi nemzetiségekkel. A lengyelországi, a litván vagy a nyugati határszéli orosz településekhez képest ezért kisebb volt az antiszemitizmus hatása. Az 1905-ös forradalom Lettország számára már egyfelôl a lett és zsidó radikálisok, másfelôl a balti német és az orosz „imperialisták” szembenállását jelentette.
A baloldali, részben az orosz szociáldemokrata mozgalmakban a lettek nagy számban vettek részt23 – nem véletlenül váltak fogalommá a lett lövészek a bolsevik hatalomgyakorlás elsô éveiben –, így nem alakult ki a Lengyelországban vagy Litvániában közkeletu „kommunisták-zsidók” képlet. Az önálló állam kikiáltása után elfogadott 1922-es alkotmány pedig a háború utáni Európában egyedülálló módon egyenlô jogokat, sôt kollektív kisebbségi jogokat biztosított a mind politikailag, mind vallási szempontból roppant heterogén lettországi zsidóságnak, számottevô részvétellel a szejmben és részben a kormány munkájában is.24
A helyzet paradox módon 1934 után sem romlott, amikor Karlis Ulmanis katonai puccsát követôen egy (talán Mussolini uralmához hasonlítható) hevesen baloldal-, de nem zsidóellenes, egyszemélyes, profasiszta diktatúra jött létre az országban. A zsidókat sújtotta, hogy a sajtószabadság eltörlése nyomán a korábbi 14 jiddis és héber újságból 1937-re már csak két lap maradt, és gyermekeik helyzetét az egyetemi felvételinél nehezítette a rigorózus lett nyelvvizsga. Ám diszkriminatív törvényeket nem fogadtak el Lettországban, és az antiszemitizmus nem vált hivatalos ideológiává. Bár más antiszemita röpiratok mellett már megjelent a Sioni bölcsek jegyzôkönyve, és muködött a „Lettországot a letteknek, kenyeret és munkát a letteknek!” jelszóval a harmincas évek elején megalakult – a romániai Vasgárdára és az észt VABS-ra emlékeztetô – Perkonkrusts rohamosztag. Mivel azonban ennek és más szélsôséges csoportoknak a tevékenységét a mégoly jobboldali hatalom az 1930-as években komoly retorziókkal sújtotta,25 nem keltettek közvetlen veszélyérzetet a lettországi zsidóságban.
Ilyen elôzmények után ez a réteg katasztrófaként élte meg a szovjet uralmat. Egyes visszaemlékezések arról tanúskodnak ugyan, hogy az 1940. június 17-én Rigába érkezô tankokat zsidók is üdvözölték a pályaudvar melletti téren.26 Mások szerint azonban az orosz nyelvu szónoklatokat hallgató, bôrcsizmás ünneplô idegenek egy gondosan megrendezett színjáték keletrôl odaszállított szovjet résztvevôi voltak: Andrej Visinszkij, Moszkva lettországi helytartója a bevonulásnál nem hagyott teret a spontaneitásnak.
Gôzerôvel indult meg a mindennapok szovjet mintára történô átalakítása is. „Milyen drámai módon megváltozott az életünk 1940-ben, miután a szovjet hadsereg megszállta Lettországot!” emlékezett az eseményeket tizenéves kislányként átélt, majd naplója és más túlélôk tanúságtétele alapján késôbb több könyvet publikáló Gertrude Schneider. „Mindent azonnal megfojtottak, ami a zsidó kultúrához vagy identitáshoz tartozott. Ami pedig a gazdasági szférát illeti, az összes pénzügyi, illetve magánvállalkozást állami tulajdonba vették.”27 A pacifikálás részeként a szovjethatalom igyekezett szembeállítani egymással a letteket és a zsidókat, a bolsevik jelenlétet az antiszemitizmus elleni fellépés eszközeként tüntetve fel. A propagandahadjárat részeként a hivatalos lett nyelvu szövegekben a „zsidó” szó semleges orosz megfelelôjét, az „ebrejst” kezdték használni – noha az éppen az antiszemita konnotációjú lett változatnak felelt meg a lettül (de nem oroszul!) neutrális „ziddel” szemben. A nyelv szférájában vívott „osztályharc” röviddel késôbb, Lettország náci megszállása alatt kezdte éreztetni hatását.28 A megszállás utolsó napjaiban pedig – 1941. június 14-én, tehát közvetlenül a Szovjetunió német lerohanása elôtt – az NKVD alakulatai ötezer zsidót deportáltak a birodalom keleti végeire.29
Hasonlóan súlyos helyzetbe került az ekkor már közel fél évezrede Litvániában élô zsidóság, amelynek érdekeit az 1918 decemberében megalakult elsô önálló litván kormányban dr. Jacob Wygodzki személyében még külön „zsidóügyi” miniszter képviselte. A mintegy 150 000 fôs közösség kiterjedt jogait, saját törvényhozási frakcióját, az európai zsidóság körében ritkaságnak számító, nagyszámú és magas színvonalú oktatási, kulturális intézményét, bankjait – s ezekkel együtt sokakban a litván nemzeti függetlenség iránti lojalitás tevôleges megnyilvánulásait – azonban 1926-ban elsöpörte a lényegében szélsôjobboldali hatalomátvétel. A világháború kitöréséig terjedô idôben ezért sokan emigráltak; a mintegy húszezer ember távozása átalakította a legnépesebb litvániai kisebbség szerkezetét. Mások politikailag radikalizálódtak, aminek egyik jeleként az apró kommunista párt tagjainak fele, kulcsfiguráinak pedig a többsége zsidó volt. A politikai antiszemitizmus megnyilvánulásai mellett szintén ebbe az irányba terelték a litvániai zsidóságot az 1930-as évek gazdasági okokból hozott korlátozó intézkedései. A hatóságok például számos helyen a szombatot tették meg a hivatalos piaci napnak, vasárnap viszont minden kereskedést megtiltottak. Közvetlenül a világháború kitörése elôtt a kis ország egymástól viszonylag távol esô városaiban egymástól látszólag függetlenül, korábban elképzelhetetlen zsidóverésekre, gyújtogatásokra került sor. A nyilvánvalóan reményeit és jövôjét veszített fiatalságnak azonban ekkor már nem volt hová menekülnie, minthogy a palesztinai brit bevándorlási engedélyre évekig kellett várakozni.30
Amikor – közel két évtizedes elszakítottság után – a százezer fôs zsidó közösséggel rendelkezô Vilnát visszacsatolták Litvániához, a negyedmilliósra nôtt zsidóság a balti állam lakosságának már több mint egytized részét adta. Ezt a réteget újabb vérveszteség érte az 1939. szeptember 18. és október 28. között eltelt mintegy hat hétben, amikor az ország a Molotov–Ribbentrop-egyezményhez csatolt titkos záradék elsô szakaszának megfelelôen a szovjet érdekszféra része lett.
A litvániai zsidó polgárok közül a Vörös Hadsereg elôbb sok jómódú embert letartóztatott. Moszkva képviselôinek visszavonulásakor pedig a leszerelt és Szovjetunióba szállított gyárak munkásait családostul a birodalom belsô részeibe irányították. Több ezer fiatal, baloldali zsidó, a rendôrség és a munkásôrség tagja szintén elmenekült Litvániából, ahol a szovjet csapatok távozása után a litván rendôrség bátorításával több városban véres pogrom tört ki.
Másrészt viszont ezerszámra érkeztek a zsidók ebbe a régióba: a lengyel hadsereg hadifogolytáborokba került, majd onnan kiváltott katonái. Ezerötszázan a litván–lengyel határ közötti senki földjévé vált Suwalki vidékérôl; ôket késôbb dél-litvániai városokban telepítették le. Vilnán keresztül mintegy 15 000 ember menekült litván területre a szovjet, illetve a német megszállás elôl; köztük politikusok, írók, értelmiségiek, fiatal cionista aktivisták és a jesivák tanárai, diákjai. A litvániai zsidókétól eltérô mentalitást képviselô, harcias és intelligens menekültek kovnói találkozójukon 1940 kora nyarán megpróbáltak felkészülni a német megszállás alatti fegyveres önvédelemre. Rendszeres járôröket szerveztek, fegyvereket gyujtöttek, kommunikációs rendszert alakítottak ki. 1940. június 15-én azonban – aznap, amikor Párizs elesett – nem a német, hanem a szovjet hadsereg alakulatai szállták meg Litvániát, s hamarosan annektálták a kis országot. A Lettországhoz és Észtországhoz hasonlóan megtartott törvényhozási választások után, 1940. július 21-én a három országban egyszerre kikiáltották a szovjethatalmat. Két héttel késôbb pedig a szovjet Legfelsô Tanács határozatával a Szovjetunió részének nyilvánították a balti államokat.
Ezután az NKVD alakulatai elárasztották a régiót, és Szerov tábornok vezetésével megkezdôdött a térség pacifikálása. Az események a kelet-lengyelországi és lettországi forgatókönyv szerint követték egymást. A szegényebb, illetôleg a fiatalabb zsidók közül igen sokan támogatták az ország szovjetizálását – bár a még 1941 elején is csak 1968 tagú kommunista pártból addigra mindössze 355 volt a zsidó. Mivel azonban a hivatalokban a szovjet uralom alatt igen sok zsidó gazdasági és más szakembert alkalmaztak, másutt pedig az irányítás olyan kulcspozícióiba kerültek, ahol korábban nem alkalmaztak zsidókat, a litvánok számottevô része, miként a lengyelek meg a lettek, „zsidó uralomnak” tekintették a szovjet megszállás e korszakát. A német közremuködéssel, az Abwehr koncepciójának megfelelôen létrehozott Litván Aktivista Front ekkortól tudatosan készült a zsidóság eljövendô kiirtására. De késôbb, a náci megszállás alatt még a szélsôséges eszméktôl idegenkedô litvánok közül is sokan a szovjet korszakban ôket ért vélt vagy valós sérelmek miatt fordultak az üldözöttek ellen.31
A zsidóság tehetôsebb rétegeit viszont tönkretette az egy évig és hét napig tartó szovjet uralom. Hogy mennyire, az a száraz számadatokból is érzékelhetô: a törvényhozási határozattal már négy nappal a megszállás után állami tulajdonba vett 986 litvániai gyár közül 560, az ôsszel nacionalizált (évi 15 000 dollárnak megfelelô bevételnél több profitot termelô) 1595 üzlet közül pedig 1320 volt zsidók birtokában.32 A szovjet hatóságok ezreket tettek tönkre a kisebb forgalmú boltokat sújtó új büntetôadókkal, illetve a földtulajdonnal rendelkezô zsidók kolhozokba kényszerítésével. A megszállás után azonnal betiltott kisebbségi mozgalmak sorában – amelyek vezetôi közül sokan börtönbe kerültek és csak Litvánia náci lerohanása után szabadultak ki – a zsidó szervezetek, társaságok is ott voltak. Hasonló sors várt a jobb- és baloldali cionista csoportokra, a Bund képviselôire és a szintén szovjetellenesnek, illetve ellenforradalminak minôsített elsô világháborús veteránszövetségekre.
A zsidó értelmiséget nehéz helyzetbe hozta a zsidó lapok betiltása – csupán egy vilnai és egy kovnói újság jelenhetett meg a szovjet érában –, a héber nyelvu könyvek elkobzása és a jiddis könyvek besorolása a városi könyvtárakba. Igaz, a hivatalnokok és a szakmunkások a korábbinál jobb helyzetbe kerültek az új rendszerben – az viszont minden zsidó családot rosszul érintett, hogy gyermekeit új, szokatlan körülmények között kellett iskolába járatnia. A Litvániában mindig igen nagyszámú zsidó alap- és középfokú oktatási intézményeket33 ugyanis állami felügyelet alá helyezték, és azoknak a tanároknak, akiket nem tiltottak el a katedrától, külön tanfolyamon el kellett sajátítaniuk a szovjet oktatási módszereket. Hasonlóképpen nagy gondot okozott, hogy az új hatalom mindenki számára kötelezôvé tette a szombati munka- és tanítási napon való részvételt. A felsôoktatásban ezzel szemben javult a zsidó diákok helyzete, mivel ingyenessé váltak az egyetemek, és megszunt a numerus clausus.
A litvániai zsidóság helyzetét végül megpecsételte, hogy a német lerohanás elôtt alig egy héttel, 1941. június 14-én a szovjet hatóságok az ország egész területérôl 35 000 embert, köztük 7000 zsidót – politikusokat, különbözô pártok aktivistáit, katonatiszteket, értelmiségieket, gyárosokat, de még kisebb boltok tulajdonosait is – letartóztattak és teherszállító vagonokban Szibériába, valamint az orosz Távol-Északra deportáltak, a gulág kényszermunkatáboraiba, ahol többségük elpusztult az éhségtôl, a fagytól, a napi 12 órás bányamunkától vagy fakitermeléstôl.
Ôket követték a Szovjetunió elleni német támadás kaotikus napjaiban a Hitler és a litván nacionalista csoportok terrorja elôl menekülô litvániai zsidók. Igaz, közülük sokan nem jutottak át a szovjet határon, és a bombázások vagy a fegyveres bandák áldozatául estek. Akiknek viszont sikerült a menekülés – illetve akiket a kormányhivatalok, a pártapparátus zsidó munkatársai, a baloldali értelmiség tagjai, a tisztek és a tisztiiskolások közül sikerült evakuálni –, azok többnyire a Szovjetunió közép-ázsiai városai felé igyekeztek. A viszonylag kedvezô éghajlatú, olcsóbb köztársaságban, távol a fronttól kis litvániai zsidó közösségek jöttek létre. Az ezekben kitört tífuszjárványok miatt azonban a hatóságok kisebb falvakba, kolhozokba telepítették le ôket. A Szamarkand közelében lévô, Kaganovicsról elnevezett kolhozban a fiatal kovnói cionistáknak még 15 fôs csoportot is sikerült alakítaniuk. Késôbb ez lett a Palesztinába, majd Izraelbe menekült zsidó fiatalok levelezési és találkozási pontja, afféle fôhadiszállás az úton lévôknek. A litvániai zsidók kis közép-ázsiai közösségeinek idônként az egykori litvániai szovjet kormány is segítséget nyújtott; többek között a Gorkij, Taskent városában és máshol muködô hat gyermekotthon fenntartásához. Ezek a kis közösségek is részei voltak annak a közegnek, amely nagyon sokat segíthetett volna a barna veszedelem legyôzésében a Szovjetuniónak – ha Moszkva nem árulja el a régió országait és bennük elsôsorban az európai zsidóság egy minden tekintetben meghatározó részét.
1 Nyikita Hruscsov: Voszpominanyija. 2. köt. New York, Chalidze Publications, 1981, 66–67. o. Más korabeli források szerint viszont a diktátor augusztus 18-án a Politikai Bizottság ülésén ezt mondta volna: „Az utóbbi húsz év tapasztalata azt mutatja, hogy Európában egy kommunista mozgalomnak békeidôben nincs elég esélye a hatalom megragadására. Egy ilyen párt diktatúrája csak egy nagy háború esetén lehetséges.” Franciaország német megszállását Sztálin kívánatosnak minôsítette, mert „a legyôzött Franciaországban nagyon erôs lesz a kommunista párt. A kommunista forradalom elkerülhetetlenül kitör, és mi ezt a helyzetet kihasználhatjuk arra, hogy Franciaország segítségére siessünk, és a szövetségesünkké tegyük.
A továbbiakban az összes olyan nép, amely eddig Németország védelme alá esett, szintén a szövetségesünkké válik. A világforradalom kifejlesztésére széles tevékenységi kör áll elôttünk.” Az évtizedeken át letagadott beszéd szövege oroszul elôször a Novij mir címu moszkvai folyóiratban jelent meg. 1994/12., 232–233. o.
2 Idézi Sz. Svarc: Antiszemitizm v Szovjetszkom Szojuze. New York, izd. Csehova, 1952, 126. o. Svarc érvelésével szögesen ellentétes álláspontot képvisel a mai holocaustkutatás egyik legnevesebb egyénisége, Mordechai Altsuller. Szerinte a nyugati szovjet határszél zsidó lakossága ezer forrásból – a kifogástalan postai, így levél- és telefonszolgáltatások révén, de a személyes találkozások nyomán is – nagyon sok információval rendelkezett a náci atrocitásokról. Mordechai Altsuller: Escape and Evacuation of Soviet Jews at the Time of Nazi Invasion. Policies and Realities. In: Lucjan Dobroszycki–Jefrey S. Gurock (szerk.): The Holocaust in the Soviet Union. New York, M. E. Sharpe, 1993, 77–104. o. Ezt támasztják alá a Jad Vasemben összegyujtött kortársi emlékezések, amelyekbôl Altsuller szintén bôségesen idéz. Ám az is kiderül belôlük, hogy a szovjet zsidók a hallott, illetve olvasott információval szemben a személyes tapasztalatuknak hittek, és azt mondogatták: a német megszállás 1918-ban „kulturált”, „kényelmes”, „elviselhetô” volt – tehát semmi baj nem származik abból, ha megint a németek lesznek az urak. I. m. 102–103. o.
3 A folyamat részletesen dokumentált leírását l. Ny. Sz. Lebegyeva: Csetvjortij razgyel Polsi i katinszkaja tragegyija. In: Ju. Afanaszjev (szerk.): Drugaja vojna 1939–1945. Moszkva, RGGU, 1996, 240–265. o. Sztálin olyan nyíltan Hitlerrel akarta elvégeztetni a „piszkos munkát”, hogy Molotov útján megkérte Schulenburg német követet: szóljanak, mikorra szándékoznak elfoglalni Varsót, mert a szovjet csapatok addig nem lépik át a határt. R. J. Sontag (szerk.): Documents on German Foreign Policy. 7. köt. Washington, 1954, 480. o. Idézi Jan Tomasz Gross: The Sovietisation of Western Ukraine and Western Byelorussia. In: Norman Davies–Antony Polonsky: Jews in Eastern Poland and the USSR, 1939–46. London, MacMillan, 1991, 61. o. Az 1990-es években közzétett szovjet külügyi iratokból tudjuk, hogy Potyomkin helyettes külügyi népbiztos nem tudta átadni a Lengyelország elleni szovjet hadüzenetet az éjszaka, ágyából kirángatott moszkvai lengyel nagykövetnek, mert az nem volt hajlandó átvenni. Amíg a két diplomata vitatkozott, az iratot kocsival elküldték a követségre, és azzal, aki ajtót nyitott a csengetésre – feltehetôleg a portással –, aláíratták a hadüzenet átvételét. Moszkva ebben azzal indokolta a megszállást, hogy Lengyelország a német hadmuveletek következtében elveszítette fôvárosát, ipari területeit, kulturális központját. „Ez azt jelenti, hogy a lengyel állam és kormánya gyakorlatilag nem létezik többé.” Dokumenti vnyesnyej polityiki 1939 god. 2. köt. Moszkva, Mezsdunarodnije otnosenyija, 94–95. o.
4 A lengyel tisztikar és az értelmiség képviselôinek módszeres likvidálása a balti államokban Berija és Szerov tábornok személyes irányításával ezután elkezdett NKVD-akció elvei szerint folyt, és egyértelmuen a nemzeti tudat kiirtását szolgálta.
A katyni tragédiáról újabb adatokat orosz nyelven l. Afanaszjev: i. m. 225–295. o.
5 Maciej Siekerski: The Jews in Soviet-Occupied Eastern Poland at the End of 1939: Numbers and Distribution. In: Davies–Polonsky: i. m. 110–115. o.
6 „A bolsevik jelenlét elsô napjai nagyon szépek voltak. Az emberek kimentek az utcákra, bámulták a tankokat, a gyerekek együtt meneteltek a katonákkal”, emlékeznek a Jad Vasemben ôrzött hangszalagokon a holocaust túlélôi. Idézi Jan Gross: Jewish Community in Soviet-Annexed Territories on the Eve of the Holocaust. In: Dobroszycki–Gurock: i. m. 158–159. o.
7 Dalia Ofer: The Holocaust in Transistria. In: Dobroszycki–Gurock: i. m. 143., 153. o.
8 Idézi Davies–Polonsky: i. m. 16. o.
9 Uo.
10 Idézi Louis Rapaport: Stalin’s War Against the Jews. The Doctor’s Plot and the Soviet Solution. New York–Toronto, The Free Press–MacMillan, 1995, 57. o.
11 Gustaw Herling-Grudzinski: Inoj mir. Szovjetszkije zapiszki. Moszkva, Progressz, 1991, 164. o.
12 A közel 22 hónapos szovjet megszállás alatt deportáltak számáról máig sincsenek hivatalos adatok, de a szakirodalomban a moszkvai lengyel nagykövetségen megmaradt adatokból és az életben maradtaknak a második világháború után még több mint tíz évig elhúzódó repatriálásából ítélve, mintegy másfél millió lengyel állampolgárt vittek a Szovjetunió távoli, keleti régióiba. Ezek 52 százaléka lengyel, 10 százaléka ukrán és belorusz, 30 százaléka pedig – tehát körülbelül egymillió ember – zsidó volt. Keitz Sword: The Welfare of Polish Jewish Refugees in the USSR, 1941–43. Relief Supplies and their Distribution. In: Davies–Polonsky: i. m. 145., 158. o.
13 Uo.
14 Idézi Jevreji v Rosszii. Isztoriograficseszkije ocserki, 2-ja polovina XIX veka – XX. vek. Moszkva, Jevrejszkij Unyiverszityet, 1994, 111. o.
15 Davies–Polonsky: i. m. 28. o. Elvileg a menekültek Litvániát választhatták volna úti céljuknak, amely csak 1940 júniusában került szovjet fennhatóság alá. Vilnában addigra mintegy tízezer, földönfutóvá vált zsidó gyult össze, fôleg értelmiségiek, cionista, bundista politikusok, muvészek, pénzemberek. Az annexió után az NKVD innen hurcolta el a legtöbb értelmiségit, litvánokat és zsidókat vegyesen.
16 Herling-Grudzinski: i. m. 165. o.
17 M. Siekerski: i. m. 113. o.
18 J. Felstinszkij: SZSZSZR – Germanyija 1939–1941. 2. köt. Telex, h. n., 1983, 178. o.
19 L. pl. Sztálin kedélyesen erôszakos beszédét a Ribbentroppal való 1939. szeptember 28-i moszkvai tanácskozás után, amelyben úgy indokolta Vilna és környéke csatolását a szovjet érdekszférához, hogy Németország „vegye (vzjala!) a lublini vajdaságban és a varsói vajdaságnak a Bug folyóval határos északi részén élô négymillió németet. (…) A Németországhoz kerülô területen legalább négymillió lengyel él, ugyanakkor Litvániának csak kevesebb mint kétmillió lakosa van. Németország jó gescheftet (így!) csinál, mert az emberek – ez a legfontosabb, amit kapni lehet.” Dokumenti vnyesnyej polityiki. I. m. 610. o. Sztálin ugyanitt mint az ukrán érdekek védelmezôje lépett fel, és még ezt is részletesen megbeszélte a náci német külügyminiszterrel, hogy milyen szovjet olaj-, illetve német kôszénszállításokkal egyenlítik ki a területi „gescheftet”.
20 Dokumenti vnyesnyej polityiki. I. m. 421. o.
21 Az áldozatok közül kevesek történetét ismerjük. Talán a legismertebb Julij Margoliné. A filozófia berlini egyetemen végzett doktora, az orosz irodalom szerelmese 1936-ban Lodzból kivándorolt Palesztinába, de három évvel késôbb valamilyen családi ügy miatt rövid idôre visszatért Lengyelországba. A háború kitörése miatt ott rekedt, és 1940 júniusában a gulág távoli lágereibe deportálták; hét év kényszermunka után repatriálhatott Lengyelországba, majd Izraelbe, ahol a szovjet lágerekben elpusztult számos lengyel zsidó történetét megírta Putyesesztvije v sztranu ze-ka (Utazás Fogolyországba) címen.
22 Több településen külön rítussá vált, hogy az egyik zsidónak fel kellett állnia a lerombolt emlékmu talapzatára, a többi zsidót pedig arra kötelezték, hogy „Te hülye Sztálin!” kiáltások közepette verjék és szidalmazzák ôt. Andrzej Zbiskowski: Anti-Jewish Pogroms in Occupied Poland. In: Dobroszycki–Gurock: i. m. 178–179. o. A két megszállás között 31 kelet-lengyelországi településen volt zsidópogrom; Lvovban kiugróan sok, 23 leszámolásról maradtak feljegyzések. A fennmaradt dokumentumok és a túlélôk vallomása szerint a kegyetlenkedéseket több helyen „a magyar csapatok állították le. Az ukránok emiatt nagyon elégedetlenek voltak, és kikérték maguknak.”
23 L. Andrew Ezergailis: The Latvian Impact on the Bolshevik Revolution. New York, Columbia University Press, 1983.
24 A független Lettország elsô külügyminisztere, Zigfrids Meierovics maga is félzsidó volt; az elsô szejmben hat, a második és a harmadik szejmben öt zsidó képviselô ült. L. Max Laserson: The Jews and the Latvian Parliament, 1918–1934. In: M. Bobe–I. Michael–Z. Maor: The Jews in Latvia. Tel-Aviv, Assotiation of Latvian and Estonian Jews, 1971, 119. o.
25 A szervezetet 1934-tôl újra és újra betiltották, tagjait a szovjet megszállásig, majd a szovjet uralom éve alatt bebörtönözték, illetve számuzték; a szovjet korszakban egyenesen Szibériába. Ezergailis: i. m. (1996) 46–47., 81–84. o.
26 A. Levin: Csortu cserez zubi. Izrael, 1956, 5–6. A kérdés kiterjedt szakirodalmában egyedül a zsidóság baltikumi történetének tekintélyes krónikása, Dov Levin állítja, hogy a megszállás nyomán lett–zsidó ellentétek törtek volna felszínre. The Jews and the Sovietization of Latvia, 1940–41. Soviet Jewish Affairs, 1975, vol. 5. n. 1. o.
27 Gertrude Schneider: The Unfinished Road: Jewish Survivors of Latvia Look Back. New York, Praeger, 1991, 121–122. o.
28 Ezergailis: i. m. (1996) 96–97. o.
29 Dov Levin: Arrests and Deportations of Latvian Jews by the USSR during the Second World War. Nationalities Papers, 1988, vol. XVI. n. 1., 50–70. o.
30 Dalia Ofer: Escaping the Holocaust: Illegal Immigration to the Land of Israel 1939–1944. New York, Oxford University Press, 1990, 238–266. o.
31 Egy SS-jelentés sajnálkozva számolt be róla, hogy hasonló „öntisztító akciókat” Lettországban sokkal nehezebb volt szervezni, mert – fôleg Rigában – a zsidóság megsemmisült vagy elmenekült. Svarc: i. m. 129. o. Ennek ellenére a lett kisegítô rendôrségre gyakorolt nyomással sikerült pogromot szítani, amelynek során az összes rigai zsinagógát elpusztították és négyszáz embert megöltek. Az SS Litvániában és Lettországban is film-, valamint fényképfelvételeket készített annak dokumentálására, hogy a zsidópogromokat a helyi „nemzeti erôk” szervezték.
32 Dov Levin: Fighting Back: Lithuanian Jewry’s Armed Resistance to the Nazis, 1941–1945. New York–London, Homes and Meier, 1985, 21–23. o.
33 1937-ben 107 zsidó általános iskola volt Litvániában, valamint 45 zsidó iskolai osztály a litván tanintézetekben. Ezenkívül a cionisták külön héber nyelvu oktatási intézményeket, mezôgazdasági tantelepeket muködtettek. A virágzó zsidó élet jele volt, hogy 1938-ban összesen 215 zsidó intézetet és társaságot tartottak számon a litván hatóságok. Levin: i. m. (1985) 21–23. o.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu