1987 elején a nagy hóesésben
néhány napig gyalog jártak a budapestiek az utcákon.
Csend volt, fehérség. Az arcokon csipetnyi megilletôdöttség
és meglepôdés – jé, milyen tiszta a levegô.
Szinte mindenki nyugodtabb, udvariasabb volt a többiekkel. Volt valami
meghatározhatatlan az egészben, miközben energiaellátási
zavarokról beszélt már a sajtó is, de az állam-
s pártvezetés enerváltan nyugtatgató látogatásokat
és nyilatkozatokat tett: „minden rendben van, noha vannak nehézségeink.”
Az arcokon valami gyengén pislákoló fényt lehetett
látni: kezd minden világosabb lenni, mintha egyszerre kezdôdne
és véget érne valami. Mintegy természeti híradás
és elôjel volt ez a pár nap arról, ami következett.
Ottlik ír, Történelem címu remek karcolatában,
hó és história viszonyáról: „Tehát
ez történt például ebben a háborúban,
amirôl a történetírók nem fognak tudni:
hogy télen esett a hó.”
1987-et általában még a rendszerváltás kezdete elôtti utolsó esztendônek tekintik. A közfelfogás azonban csalóka. Aki közelebbrôl figyelte vagy kreálta az eseményeket, tudta vagy legalább sejthette, hogy valami nemcsak változik, hanem aligha megállíthatóan változik, még ha visszafordítható is esetleg; mert ez az eshetôség is a megállíthatatlanságot gyorsítaná. Sajátos keresztritmus, aritmia. Csak az nem lehetett világos, hogy mikor és milyen mértékben történik meg a radikális fordulat. Az a közeg, amelyben akkor éltem, 1968 óta, néhány éves reakcióidôt beleszámítva, velem együtt úgy látta, hogy: ennek vége van, megújíthatatlan, de még így is eltarthat akár száz évig. „A mi életünkben már soha…” Ebbôl a szempontból 1987 nem volt még radikálisan más, de a lassú felgyorsulás érzékelhetô volt (tulajdonképpen ’86 nyara, ôsze óta) – 1989, illetve 1990 kifejlete viszont egyáltalán nem. Ugyanakkor ez a felismerô érzékelés és lassú adaptálódás az újfajta eseményekhez szorongások, rossz elôérzetek, balsejtelmek formájában is zajlott. Nyomott légkörben. Nem elsôsorban a hatóságok és az erôszakszervezetek repressziójától való reális vagy gyáva félelemrôl, nem is csupán harminc év altató kényelmességérôl, konszolidációs rezignációról és mélabúról volt szó, hanem némi társadalom- és országismeretrôl, valamint az akkori humánértelmiség mint afféle referenciacsoport nagyjából jó ismeretébôl következett ez a bizonyos Unbehagen. Tartalmilag: az általános, irány nélküli, kaotikus romlás, a kóros egymásellenesség, egymás belterjes ismerete, vagyis önismeretünk tett kétkedôvé engem is, másokat is. Ennek a szellemi és lelki atmoszférának szép és érdekes kordokumentuma, mely formailag is játékosan igényt tart rá, hogy ennek tekintsék, Nádas Péter Évkönyv, ezerkilencszáznyolcvanhét–ezerkilencszáznyolcvannyolc címu muve, szintén a nagy hóval és hideggel, valamint egy jelentékeny irodalmi ember temetési jelenetével indul, és 1988 februárjáig íródik. Nem eseménykrónika ez, mindenesetre légköri beszámoló, sok helyén az elôérzet, a jóslatokkal, elôjelekkel való játék, illetve például az 1956. decemberi asszonytüntetésre való vizionárius emlékezésben a várható és alig feloldható nehézségek feltérképezése is. Kiemelkedô ebbôl a szempontból a December címu fejezet, amely példázat formájában dolgozza fel Titus Livius alapján a római adósrabszolgaság eltörlésének krízisét – események, emberi-lelki reakciók és retorikai összecsapások megjelenítésével. Az emberi természet alapvetô, mély felkészületlenségérôl mesél egy olyan pillanatban, amikor lényegében egy polisz tagjainak éles egyezkedése, közös tanácskozása és széthullása zajlik, hogy létrejöjjön valami új formája a respublikának. A könyv gyengéden és keményen figyelmeztetô emlékeztetôi egyben elôrejelzô integetések is voltak. A forradalmi pillanatok szakrális kommuniója mélyérôl és ellenében feltörô szétesés és a kaotikus kilengések problémáját szcenírozta az egész mu. Talán még az is fontos, hogy az 1989-es könyvhéten jelent meg, két héttel a Nagy Imre-temetés elôtt, így akkor már nagyon kevesen olvastak szépirodalmat, az Évkönyvre jó egy évvel késôbb reagált a kritika. Amivel nem azt állítom, amit Flaubert mondott, maga is nevetve: ha többen olvasták volna az 1869-ben megjelent Érzelmek iskoláját, talán másképpen alakulnak az 1870–1871-es események, melyek a regényben ábrázolt 1848–51-es forradalom és ellenforradalom farce-ának bizonyultak, holott már e farce-t is egy másik szerzô, Karl Marx 1789 farce-ának nevezte; és így tovább. A baljóslatúság és a röhögés nem is marad ki Nádas szövegébôl. E „római” fejezet ugyanis egy 1987 végi jelenettel ér véget, a zalaegerszegi autóbusz-pályaudvaron, ahol ez olvasható: „Mert ritkán találkozunk olyan dolgokkal, melyeknek se kezdete, se vége, s ezért se hossza, se tartalma. Ilyen volt a hahotázás. Beláthatatlanabb, mint maga az ember, aki hahotázott, és annál is hallhatóbb, mint amit mindenki látott. Ô látott minket… testi valójánál volt erôsebb a hahotája. És talán senki nem érezhetett mást e hahota hallatán: borzadályt… Úgy érezhették, mintha a tömeg azt fojtotta volna magába a némasággal, amit ez az egyetlen ember kihahotázna magából. Olyan erôvel és fôleg olyan indulattal ragadták meg a szerencsétlen embert, mintha az egész sötét embertömeg erkölcsi kihívásával kéne szembeszállniok. Tépték, ráncigálták, hiába. Hiába ordítottak, és a hahotázó száját hiába frecsegték teli durva szavakkal. Ennek a hahotának, miként tudjuk, nem volt kezdete, nem lehetett vége. Ütötték, hahotázott. Hogy van-e még kedve röhögni? A földre került és hahotázott.”
Mindezzel elôre akartam bocsátani, hogy remélhetôleg e tekintetben pontos emlékezetem szerint a rendszerváltás folyamatában soha nem voltam túl jókedvu vagy netán eufóriás, egy-egy pillanatában viszont boldog voltam, ami körülbelül éppúgy eltörölhetetlen, mint 1956 októbere, amikor a tízéves gyerek zsigeri pontosságával és memorizálásával negyven évre szóló muníciót kaptam a megélés intenzitásából. Tudtam, mi történt valójában, és ettôl fogva mondhattak, amit akartak. Ez nem szakadt fel 1989. június 16-án, az „újra itt van” kommuniójának közös siralmában és méltóságában. De mindkettô igazi Pillanat volt, ami meg is marad, nem is. Valamennyire ide sorolható még a berlini fal lerombolása, mert az mélyen európai pillanat volt. De mondjuk Ceausescuék pere és kivégzése, felkelés ide, felkelés oda, inkább Übü papa és Übü mama leölésének archaikus-barbár aktusára emlékeztetett. Néztük – és keseruen röhögtünk.
1999-ben 1987-rôl írni mindenekelôtt komoly és kényes „hermeneutikai” feladat, nem úgy általában, hanem azért, mert egyszerre esik már messzire, és túl közel is van még. Nem lehet és nem szabad kizárólag mai tudásunk szerint megítélni, bizonyítványokat osztogatni a szabadság és a demokratikus parlamentáris jogállam magasából, ugyanakkor nem kapcsolhatja ki az értelmezô az eltelt tizenkét év saját tapasztalatait, (elô)ítéleteit, melyeket valamennyire beleolvas abba az évbe. Mintha még sok minden itt volna belôle, ami a mára is hatással van, és mintha semmi sem vagy alig valami emlékeztetne mindarra, ami akkor így és úgy történt. Politológiai publicisztika és történészi munka közötti idôkülönbség határesete ez, se közel, se távol. Ráadásul sem politológus, sem igazán publicista, sem történész nem vagyok. Maradok inkább szövegolvasó, ami azt is jelenti, hogy számos személyes, illetve közérdeku háttéreseményre nem térek ki, legfeljebb utalások formájában.
E tétovaságok és megszorítások után: mire is szeretnék reflektálni abból az évbôl? Három kiemelkedô szöveges dokumentumra. A Társadalmi szerzôdésre, a Fordulat és reformra és az elsô lakiteleki tanácskozás (szeptember 27.) jegyzôkönyvben rögzített szövegére. Az 1987-es év „szöveguniverzuma” és vitaanyaga mai szemmel azonban még 1986-ban kezdôdött, az Írószövetség rémes és minden elôre is szkeptikus érzést igazoló november végi közgyulése elôtt pár héttel megjelent In memoriam Kardos György címu förtelmes kötettel. A könyv írásainak szerzôi (nem sorolom ôket) és, hogy úgy mondjam, jelleme az akkor számomra fontos írótársadalom reprezentatív mintájáról olyan látleletet adott (majd a nevezetes közgyulés-katyvasz), hogy le kellett vonnom azt a következtetést, amit ország-világ levont jóval késôbb, a 90-es évek elején; a pokolba a magyar írótársadalom hagyományos normaképzô és -adó szerepmániájával. Csak két példa: kevesen emlegetik a Kardos-emlékkönyv kapcsán, hogy a nyitóvers Kálnoky Lászlótól, a záróköltemény Csorba Gyôzôtôl való (mindketten akkori atyai barátaim, igazi mesterek), vagyis a Nyugat elhallgattatott, késôi kibontakozásra ítéltetett három és feledik, negyedik nemzedékének kiemelkedô poétáitól és személyiségeitôl. Mi ez? – kérdezte/kérdezi az ember. Különösen akkor, ha – nem a megnevezettek, de a többi szerzô némelyike – két-három év leforgása alatt intranzigens és betegesen gyulölködô leszámoláspártiakká, antiszemitákká, szélsôjobboldaliakká vagy éppen az elôzô rendszer súlyosan vegzált személyiségeivé „avanzsáltak”. Az emlékkönyv, a közgyulés és a Mozgó-ügy utóhullámai (beleértve az ott 1987 tavaszán publikált, igen szerencsétlen Jönnek címu Spiró-verset, meg ami rá következett) nemcsak arról szóltak, hogy Aczél – állítólagos bukása után is – milyen ügyes játékos volt, aki véleményem szerint játszmáit és az egymásellenességet feldúsító politikáját halála napjáig nem hagyta abba, hanem arról is, hogy egy rossz színésznek milyen jó hülye partnerei, palijai voltak, lehettek a magyar írók nagy többségükben. A rossz pojáca, aki „csak úgy” élvezte a hatalmát, mintegy démoni Sarastróvá változott az írói elmék álmaiban és neurózisaiban, s ez: félelmetes és röhejes volt egyszerre. Mindenesetre úgy tunt: ezekkel biztosan nem lehet semmit sem együtt csinálni.
A hódolat Kardos György, az ezredesi rangú verôlegénybôl lett kultúrmecénás elôtt, „Aczél zárkatársa” elôtt, aki az „értékeket védi” (amit épp helyzete és a szereposztás miatt tehetett meg) – az értelmiségi perverzió, a kultúrpolitikai pornográfia és a lehetô legnagyobb erkölcsi katyvasz jele volt. 1987-ben már látszott a szinte máig tartó és öngyilkos nagy maszat, ami hozzájárult ahhoz, hogy a régi értelemben vett „könyves” értelmiség lehetséges kritikai jelentôségét és jelentését is elvitassák tôle új undokok (az újak érveit a régiek tolták orruk alá, tálcán).
Volt az egészben persze az írótársadalmon túlmutató, országos, strukturális probléma is, amibôl ritkábban született jó, mint rossz. Mégpedig az, hogy itt mindenki ismer mindenkit, akár közvetlenül, akár „hallomásból” stb. Kis krecli ez, vagyis szukös. Annyira ismerte itt egymás viselt és vélt dolgait mindenki, hivatalosok, mérsékeltek, radikálisok, rabok és smasszerek, hogy ennek a túl személyes belterjességnek két következménye volt, aminek igen halvány körvonalai már 1987-ben kirajzolódtak. Az egyik: senki sem mer vagy nem akar vérontást (leszámítva néhány szélsôségest az apparátusból vagy az erôszakszervezetekbôl). A másik: soha az életben nem lehetséges tisztázni igen fontos ügyeket, titkos történeteket, az országot minimális erkölcsi konszenzus alapján újjáépítô módon, mert többé-kevésbé mindnyájan, mindenki benne volt – az ún. Kádár-konszolidáció egyharmad évszázadnyi idejének ez volt a legnagyobb „sikere”, amibôl nem történhetett és nem is történt meg a megújulás, leszámítva a nagy múlékony pillanatokat. A közös lelkiismeret-vizsgálat innovációjára és nem az exhibicionisztikus bunvallomás vagy kondélis bunvallatás ízléstelen komédiájára gondolok. Nem is a szenzációs tényfeltárásra (ilyenek voltak, mégis inkább a maszatot és homályos látást növelték), hanem a szabadság és lelkiismeret önismereti, normatív-mintaadó összekapcsolásának politikájára. Ebben a konszenzus nem válhatott volna a cinkosság szinonimájává, márpedig a radikális politikákban a két fogalmat sokszor összemosták, hogy ily módon ne jöhessen létre szabadság és lelkiismeret összekapcsolása. Nem az érdek- és értékartikulálódás természetes differenciálódása volt a baj, hanem a frusztrált csoportok és egyének kölcsönösen agresszív kommunikációja, amelynek felerôsödésével valami egzisztenciális fenyegetettség és hisztérikus önvédelem lépett fel. Így eshetett meg, hogy a 90-es években már senki nem tudta, sem a sajtóban, sem a törvényhozásban, hogy a nyilvánosságra hozatal, a tényfeltárás nem azonos az akasztással és a leszámolással. Itt kevés kivétellel eleve mindenki fogva volt mindenki által. A Kardos-emlékkönyv – kicsiben – „méltó” zárószimbóluma a Kádár-rezsimnek (mely a maga hosszú évtizedeivel jóval pusztítóbb, mert a társadalmat mélyebben átjáró volt, mint a heveny erôszak, a Rákosi-éra ideje): beszámoló az „elit” egy részének állapotáról, várható viselkedésérôl.
Ami a Társadalmi szerzôdést illeti, olyan történelmi jelentôségu dokumentumról van szó, amelynek átfogó elemzését, értékelését számosan elvégezték. Jelentôsége véleményem szerint éppen nem valamilyen, akkoriban sokak által neki tulajdonított „katasztrófapolitikában” és radikalizmusban állt, hanem ellenkezôleg: a társadalmi megegyezésre való csakugyan radikális felszólításban. Ennek feltétele, tartalma persze egy gyökeres fordulat kényszerítô szükségességének felismertetése volt, igen komoly és a korszak színvonalát messze meghaladó érvelésmóddal. Ez a program mint szöveg egyszerre szólt a hatalomnak, de talán még inkább a félénk, bizonytalan társadalomnak; a szerzôdés szó fôcímbe foglalása telitalálat és bölcsesség egyszerre, hiszen elôre jelzi: nem forradalom, nem rebellió, nem erôszak stb. Felvilágosító erudíció áradt belôle, de még nem elitista arrogancia. A szöveg egészének struktúrája nem elsôsorban polemikus-szemrehányó volt, hanem ravasz, de egyáltalán nem álnok. Nyílt és taktikus beszéd. Fehéren-feketén, ugyanakkor igen sok megszorítás, (ön)mérséklô feltételesség kiemelésével bebizonyította, hogy az új szerzôdés megkötése elkerülhetetlen, és ez mindenekelôtt az állampártnak/pártállamnak az érdeke, éppen azért, hogy elkerülje saját katasztrófáját, vagy a társadalom egy újabb, 1956 utánihoz hasonló megtorlást és depressziót. Csurka 1987. júliusi szakítólevelének kitételével („A maga nemében kitunô Társadalmi szerzôdés egyik-másik megfogalmazása és alap-jelszava olyan ellenzéki, olyan szakítás-jellegu…” stb.) ellentétben tehát éppen hogy antikatasztrófa-program volt, noha ezt a kifejezést éppen Csurka használta ôszi, lakiteleki beszédében. A Társadalmi szerzôdést a kölcsönös, de nem egyenlô mértéku engedmények többszörös taglalása járta át. A hatalom részérôl sokkal nagyobb engedményeket, önmérsékletet és lemondást várt el, egyrészt az igazság jegyében, hiszen diktatúrában éltünk (a puhaságára most már nem érdemes visszautalni), másrészt viszont éppen azért szerkesztôdhetett így, hogy a pártvezetésben erôsítse saját legitimációs válsága további elmélyülésének tudatát. Csurkáék vádjával szemben ez már nem volt va banque: hic et nunc volt: ezt kellett és lehetett lépni. Ugyanakkor csel is volt, de nem tisztességtelen. Miközben a hatalom legitimációs válságtudatát ébresztgette, a valóságos társadalom önrendelkezési tudatát, önlegitimációs erejét szította. Véleményem szerint a szerzôk sem tudhatták, meddig terjed az egész keleti blokk válsága, és meddig lehet elmenni a változások megvalósításában, erôszakos konfrontáció nélkül. Éppen ezeknek a bizonytalanságoknak a nagyon is felelôs bekalkulálása tette tempóba a programadást, annak nyilvánvaló tematikus kerülôit, így például azt, hogy a katonapolitikáról és a belügyrôl szinte semmit nem lehet olvasni benne, hogy a szovjethez való viszonyt egy óvatos finnlandizációs modell keretében látja elgondolhatónak. Viszont egyértelmuen kellett beszélnie ’56-ról, mivel ez az új szerzôdés és magának az ellenzéknek is a jogos és méltóságot adó legitimációs bázisa volt, a hatalomnak pedig a legérzékenyebb, ezért elhallgatásra (nem pedig folytonos felemlegetésre) ítélt pontja. Eltekintve olyan késôi kilengésektôl, mint Berecz János eredetileg ’69-ben megjelent, de átdolgozott formában nem véletlenül újra kiadott Tollal és fegyverrel címu, tudtommal már pártkörökben is botrányosnak tartott „írásától”. (A mellékelten közölt kronológiából egyébként kimaradt, hogy – emlékezetem szerint – a Jurta Színház megnyitóján, melyet Romhányi László, a késôbbi ismert bunözô kapott meg, jelen volt Berecz is, sajátos módon elôzve Pozsgayt bizonyos homályos „népi” körökkel való, manipulatív kapcsolattartás révén. Talán még ma is érdekes lehetne utánamenni ennek a kis utójátéknak. Még mintha istentiszteleteken is mutogattatta volna magát Szabolcsban a végjátékban, vagy valami ilyesmi…) ’56 általános és teljes újraértékelését azonban még nem említi a Társadalmi szerzôdés, csak az áldozatok, a mártírok méltó kiadatását a családoknak, és az eltemetésükhöz való jogot. Az üzenet, ami emögött húzódott, persze nem volt félreérthetô. Okos mértéktartás és erôs egyértelmuség, ahol szükséges. A program kibocsátása ily módon erkölcsi elônnyé lett a demokratikus ellenzék társadalmi elfogadtatása szempontjából: az elutasítók és a rettegôk meg az álmosak széles tábora ellenére sokak szemében kiderült, hogy itt nem „földalatti démonokról”, hanem felelôsen gondolkodó, országismerô, mérsékelten radikális, szabad felnôttekrôl van szó. Feltételezem, hogy a párton belüli eleve cinikus ifjútörökök is (egyikük-másikuk sajnos késôbb az SZDSZ-szel koalícióban lévô MSZP minisztere, fôtisztviselôje) rájöttek, hogy Kis Jánoséknak lényegében igazuk van, és az ô érdekük is legalább érintkezik mindannak egy részével, amirôl ebben az anyagban (nyilván lázas kéjjel) olvastak. A nyolcvanas évek elején kezdôdött és ’87 körül idegesebbé vált az a gusztustalan játszma, amire késôbb büszkén hivatkoztak akkor ifjú káderek, fehérházias kultúrpolitikus-palánták és palántahölgyek, hogy ôk „már akkor” a szélsôjobbos népiektôl védték az akkor még földalatti ellenzékieket, Bereczéktôl meg a párt öreg fundamentalistáitól, ezért vállaltak el betiltásokat, cenzúrát, folyóirat-szétverést és egyebeket. Ez a szövegrétege a rendszerváltásnak, mely igen erôteljes és önérzetes volt a sajtóban, máig érezteti hatását, továbbá visszautal az említett erkölcsi maszatra, amibôl már nem lehet kilábalni, és amelynek során a demokratikus ellenzékbôl liberális profi politikussá változók e tekintetben meglepô permisszivitása súlyos hiba volt (lásd ismét 1994–98).
Más kérdés, hogy a késôbbi, valóságos társadalmi-politikai változások megmutatták: éppen az 1987-es ellenzéki szövegek, programok, valamint a belsô jól informáltság a blokk helyzetérôl, adták a tippet az ifjútörököknek, helyzetük pedig a behozhatatlan esélyt, hogy a cselekvésben ôk járjanak elöl. Nem is annyira a politikai-ideológiai le- és átsminkelésben, hanem az állami vagyon lehetô legnagyobb sebességre kapcsolt „elôprivatizálásában”. Felismerésük egyszeru, de hatékony volt: köptek a továbbiakban az ideológiai, sôt a centralizált hierarchikus politikai hatalomszerzésre, és meglátták a jövôt, amelyben a hatalom-gazdaság tôkeakkumuláció képlet a döntô. A rendszerváltásnak ez a százszor felemlített, összes valódi történésében soha fel nem tárható, igazán titkos története, és csak másodsorban a valódi titkosszolgálatok ilyen-olyan manôverei, utóvédharcai, ügynökvédelme és máig ható kontinuitása. Ez a 80-as évek közepén, második felében kipattant kollektív káder-tipp messzemenôen rányomta a bélyegét az 1990–98-as idôszakra, részben függetlenül attól, kik voltak kormányon. A történelem iróniája, hogy a Társadalmi szerzôdés élesen politizáló, de mélyen tisztességes elemzései paradox felvilágosító erejükkel hozzájárultak ahhoz, hogy ez a folyamat akkortájt felgyorsuljon – a társadalom és a (még alig létezô) nyilvánosság háta mögött. E program igazát a maguk ábrázatára és lehetôségeik szerint festették át, mert rájöttek: nincs többé haladék. A kiváló, nagyformátumú szöveg két-háromszáz éves szabadelvu politikafilozófiai és etikai muníciójára, kultúrájára köptek ugyan, viszont a maguk módján kihallották belôle az idôk szavát (a kapreált, káderkorrupt módon). Ráadásul kapóra jött azért is, mert ôk unták és utálták csak igazán belülrôl Kádárt és szenilis csapatát, beleértve ómódi puritanizmusukat, úgyhogy ôk értették talán a legpragmatikusabban az elhíresült, Harasztitól származó, indító jelszót: „Kádárnak mennie kell.” Egyébként emlékezetem szerint e mondat az átlagemberben (ha van ilyen) nem feltétlenül csak ijedelmet és apavesztési szorongást váltott ki, hanem tantuszeffektust is, mintha helyettük mondták volna ki hangosan, amire már kósza álmaikban gondoltak: „jé, tényleg, mennie kéne már!” Ennek közvetlen kiváltója maga Kádár is lehetett, aki utolsó, egyórás tévéinterjújában, 1986 ôszén (ne feledjük: riportere Sugár András) egy már tanácstalan, feszült ország szeme láttára múlta alul önmagát. Alacsony átlagnívójánál még lejjebb ereszkedve elismételte a fokozódó elszegényedés közepette, hogy továbbra is minden rendben van, csak többet kell termelni, s akkor többet lehet elosztani. Ezt többé nem vette be az ország, a valóságérzék kezdett feltámadni, ami azt jelentette – s ezt nevezném a rendszerváltás elôtti pillanatok egyik legpozitívabb hozadékának –, hogy meg kéne tudni végre, milyen is egy valóságos társadalom és gazdaság élete, milyen is egy valóságos ember (én, mi) élete, mennyire lehetne valóságra, azaz önismeretre és szabad cselekvô- és döntôképességre ébredni. Önrendelkezni. Ez az autonómiavággyal telt atmoszféra lett (késôbb pedig lehetett volna) az új demokrácia közös metapolitikája. Nagy pillanatokig felnyílt, megnyilatkozott, de folyamatossága máig nincs, hacsak nem tekintjük annak a semmire sem kötelezô anything goes nihilisztikus önrendelkezését… Az önrendelkezés széles köru ébredése nem egyszeruen a szabadságképességek visszatérését jelentette, hiszen e tekintetben a magyar társadalom csaknem mindig deficites volt, hanem inkább a szabadulásigényt ettôl a krónikus deficittôl: az álmosító, altató és manipulálható kiskorúságban tartástól, ami végül is a cinkos hazugságot állandósította, a híres kádári kacsintgatást (amit jómagam kamaszkoromtól fogva egy közepes értelmi képességekkel megáldott házmester gesztusának éreztem kapupénzszedés közben). A ’89 utáni évtized azonban megmutatta, hogy ez a ’87 körül feltámadt reveláció nem vált tömegessé, és az autonómiaeszmét nemcsak a félelem a szabadságtól „természeti” ereje nyomta el igen sokszor, hanem valós vagy vélt politikai érdek éppúgy, mint az országhatárokon túli globális gazdaságstratégiai változássorozat és bizonytalanság is. A Társadalmi szerzôdés kiegyensúlyozottságához tartozik még, hogy egy egész fejezet foglalkozik a szociális biztonsággal, a méltányos szociálpolitika esélyeivel (szerzôje a felejthetetlen Solt Ottilia), illetve az emberi jogokkal a III. fejezet (szerzôje Kôszeg Ferenc), illetve más módon az V. (szerzôje Kis János). Ez utóbbi témakör hosszú távon is a szabaddemokraták legerôsebb és legkonstruktívabb szellemi vonulatának bizonyult. Nagy kár, hogy Solt Ottilia és Iványi Gábor képviselte, méltóságeszmén alapuló szociális demokratizmus mindinkább háttérbe szorult. ’87-ben még egyáltalán nem így volt. Akkor a szótár kiemelt szóbokra a „demokratikus” körüli volt, és nem a neoliberális. A szöveg kiegyensúlyozottságára vall az is, hogy nem áltatta az állampolgárokat: a Beszélô-összkiadás (2. kötet) 755. és 757. oldalán nyíltan és józanul beszél arról, hogy a radikális változások munkanélküliséggel, életszínvonal-csökkenéssel és egyéb hétköznapi anyagi nehézségekkel, lecsúszásveszélyekkel járnak.
Ami a gazdasági stratégiát illeti (hozzáteszem, a közgazdaságtanhoz igazán nem értek), a szerzôdésajánlat mérsékelt, kisvállalkozásokon alapuló kapitalizmust kínált, de nem a Kádár-konszolidáció irreálisan szuk határok közé szorított módján, hanem reálgazdasági piaci folyamatok megteremtését, amelyeknek feltétele a radikális politikai reform. Ebben a tekintetben is csillagtávolban volt még a késôbbi liberális párt thatcherizmusától és vakbuzgó friedmanizmusától. Így tehát nem pusztán retorikájában különbözött a Fordulat és reform jóval nagyobb információs és elôrejelzô bázison nyugvó ökonómiaközpontúságától, függetlenül attól, hogy történelmi tény: a két, igencsak más politikai kultúrából érkezô szerzôgárda között élénk eszmecsere volt már akkoriban. Különben mulatságos a „reform” szó élettörténete, úgy 1957-tôl (Kornai), 1963-on és 1966-on át (Nyers szakértôgárdája) 1978-ig és onnan aztán folyamatosan. 1987-re már Kádáréktól a lakitelekieken és a reformközgazdászokon át a kemény ellenzékig mindenki csak ezt a szót használta, ugyanakkor a maga jelentéskülönbözôségében végül is puszta fedônév volt. Részben sanda céloké, részben valamiféle minimálkonszenzusé. A valóságos kiegyezés egy erôsen differenciált, gazdaságilag is folyamatosan átalakuló, a kereteket feszegetô, a modernizáció küszöbén álló magyar társadalomra vonatkozott, ami szinte ab ovo kizárta a katasztrófára vagy az újra erôsödô elnyomásra irányuló forgatókönyveket. A közös antikatasztrofizmus ugyanakkor abból is adódott, hogy a magyar gazdaság igen rossz állapota még akkor sem jutott el – mondjuk – a bolgár vagy román szintre, a szovjetrôl nem beszélve, de egy ilyen változat esélye hirtelen megnôtt. Az 1987-es év tehát a tempóba lépés éve volt: most még el lehet kerülni a legrosszabbat talán, ha és amennyiben… Ellenben ami a három dokumentumban magát artikuláló három értelmiségi csoport (elit?) egymás közötti viszonyát illeti, 1987 viszont a tempóvesztés és a pragmatikus konszenzus bomlásának éve is volt. Máig vitatható és vitatandó, hogy sub specie historiae et rei publicae ez a természetes differenciálódás és a pártalakulások elôjele volt-e, vagy a már említett, belterjes, személyes, összezárt egymásellenesség, illetve a rossz lelkiismeret erkölcsileg, pszichésen kusza értelmiségi szindrómája. Nekem sem akkor, sem ma nem a differenciálódás, elkülönülés ellen volt kifogásom, hanem módozatai, hangvételei, átlátszóan kisstílu fogásai ellen. Nem valamiféle „felsôbbrendu” ártatlanság gôgös és irreális váradalma jegyében, hanem azért, mert 1987-ben még látszott: lehetne másképpen. Ha ez illúzió, akkor minden méltányos kritikai érvet szívesen meghallgatnék, ami azt jelenti: még nem hallottam ilyesmit. Az egésznek a stílusa, leszámítva a Beszélô kontra Lakitelek vitát (sôt még ez is belül maradt az elviselhetôségen), moderálható lett volna, csakhogy a késôbbiekben kevés moderátor akadt, illetve aki alkalmas volt ilyesmire (például Göncz Árpád vagy más módon Szabad György és még néhányan, azt folyamatos lejáratással és megalázási kísérlettel próbálták „lefárasztani”, függetlenül népszeruségük töretlenségétôl (gondoljunk például az elnökére). A mértékadó, rendszerváltó elitek az 1987–88-as szövegeket követôen végül is rossz magatartásmintákat adtak, és a magyar társadalom gyulöletkészletének növekedéséhez járultak hozzá, nem pedig méltóság- és civiltudatának növeléséhez. Ebbôl a szempontból is a Társadalmi szerzôdés higgadt és nem retorikus méltóságteljes hangvétele, mely nem szóvirágokon, hanem érveken alapult – kivételnek, illetve akkor jó elôjelnek bizonyult. Nyelvileg ismerôs, tradicionális-modern-progresszív hang volt ez, valahonnan a XVIII. századvég politikafilozófiai forrásvidékérôl, ugyanakkor teljes mértékben korszeru és közérthetô, a mai – akkori – fülnek és értelemnek nem elitisztikusan ómódi hang. Ehhez képest a továbbiakban nyilvános és informális stílus tekintetében vizsgáztunk a legrosszabbul.
Mindez, ismétlem, kevéssé érdekelte mindazokat, akik nem ideológiai és össztársadalmi, pláne közösségi szempontból fogták fel e folyamatokat – és nekik lett igazuk, moráldarwinista alapon (Pierre Bourdieu kifejezése). 1987-ben, a rendszerváltás elôtti pillanatokban még volt szupramateriális, de nem irreális-illuzionisztikus értékmuníció, ami a 90-es évek elejére elolvadt. Az elolvadás azonban valójában 1986–87 körül indult el (a már említett ifjútörök-káderek sajátos észhez térése révén is), és talán nem állok egyedül azzal a véleménnyel, hogy ez, még ha szintén globális szindróma is, igen nagy mértékben hozzájárult ahhoz, amirôl sokan, sokat, meggyôzôen, de tanácstalanul írtak (így például többször is kitunôen TGM): az ország lakosságának nagy része nem szereti ezt a demokráciát, nincs becsülete a demokratikus intézményrendszernek, a nyilvánosságnak stb., és nem csak a „félelem a szabadságtól” mechanizmusa miatt. A „szabad rablás” rövid, heveny, de végigvitt „elôprivatizációs” kora, amelynek jelei 1987-ben már evidensek voltak, az a trend, hogy itt a „legális” korrupció diktál a jövôben, felülírta a hol nemes, hol heves, de kétségkívül az ország legitimációs újraalapozásáról szóló küzdelmeket.
A fiatal demokráciából és intézményeibôl való gyors kiábrándulás itt nagyobb és hosszabb távú baj, mint lehetne egy évszázadok óta szabad országban.
Összefoglalva: ma újraolvasva, szinte teljesen hiányzik a Társadalmi szerzôdésbôl a késôbbi SZDSZ-re jellemzô neoliberális doktrinér gazdaságfilozófia, a szociális gondolkodás önvesztô háttérbe szorulása. Véleményem szerint ez a dokumentum a generáció szellemi-politikai csúcsteljesítménye, amely kiindulási alapja lehetett az új magyar köztársaságnak. Csak azzal nem számolhattak, hogy klasszikusan modern elméleti alapjait, érvelésmódját a 90-es évek közepére elsöprik részben saját kényszerlépéseik, részben fôképpen az új yuppie-értelmiség továbbradikalizált kapitalizmusverziója, akiket nem érdekelt (és a világot sem) a Szerzôdés szellemi-elméleti igényessége és még a közös beszéd és cselekvés létrehozására irányuló figyelme sem. A Társadalmi szerzôdés így változott a legújabbkori magyar politikai szövegkultúra egyik legszebb múzeumi darabjává.
A jövô szempontjából a Fordulat és reform jobban járt: a reformközgazdászok programja gazdaságközpontú és nem elsôsorban institucionális-jogi. Ugyanakkor nem hagy kétséget afelôl, hogy ez utóbbiak megváltoztatása nélkül nem lábalhat ki az ország a válságból. E szintén igen nívós dokumentum egyik érdekessége, hogy a három irányzat közül ez ad hírt igazán az akkori és esetleg a leendô világgazdaság reális folyamatairól, arról, hogy a társadalomról való gondolkodást a jövôben teljes mértékben ökonómiaközpontúvá kell tenni, a racionális cselekvéselmélet jegyében. Egyedül ôk tudták, milyen is a külvilág, ami persze információs értelemben privilegizált helyzetükbôl adódott, és a gazdaságkutató intézetek és kutatók viszonylagos belsô önállóságából, minimális védettségébôl, a belsô anyagkészítés relatív cenzúrázatlanságából, ami még a 60-as évek reformgarnitúrájának és hagyományának maradékából és relatív folytonosságából következett. Lengyel László érdekes visszaemlékezésébôl (Adalékok a Fordulat és reform történetéhez) tudható, milyen élénk, tartalmas, több évig tartó és a polárisan szemben álló álláspontokat is civilizáltan ütköztetô elôkészítô viták zajlottak szakmai körökben. A Fordulat és reform gazdaságfilozófiájának lényegét késôbb mint alternatíva nélküli, egyetlen utat tulajdonképpen minden 1990 utáni kormány, több-kevesebb módosítással, magáévá tette. Antallék többnyire kétbalkezes módon, Hornék olykor ijesztô profizmussal (beleépítve az ifjútörök étoszt) és az Orbán-kormány is, úgy tunik, egyelôre kisebb-nagyobb eltérésekkel, fedôretorikával és ellenjátékkal, de ugyanabból a garnitúrából vagy tanítványaikból választottak gazdasági csúcsvezetôket. A Fordulat és reform elôkészítô vitáiból kiderül, ’86 nyarára készen állt a tisztán gazdasági forgatókönyv gondolatmenete, és csak az öregebb reformisták álltak ellent a steril monetáris restrikció kiemelésének. Ugyanakkor igazságtalan sem szeretnék lenni, hiszen igen nívós szövegrôl van szó: külön fejezet taglalja a gazdasági és társadalmi reform összefüggését, elodázhatatlanságát (egészen más nyelven, mint Kisék szövege), sôt külön fejezet a nyilvánosság és a tömegkommunikáció kapcsolatát, magyarán a sajtószabadság lehetôségeit. Mindenesetre ebben a tanulmányban lép fel igazán az új értelmiség, mely ezúttal a közgazdász-paradigma formájában jelenik meg, és visszatekintve világos, hogy a filozófusokkal, ideológusokkal vagy a történészekkel szemben végül is ôk diktálják majd a valódi átalakulás ütemét a 90-es évek közepétôl. Itt is felülkerekedik majd (hatékonyabban, mint a szabaddemokratáknál, mert az ô elfogadottságukra nézve a 90-es évek gazdaságpolitikája báziscsökkenést idézett elô) a reduktív értelemben vett racionális cselekvéselmélet, amely a piaci automatizmusok abszolutizálását egy tisztán individuumokból álló és azokra építô társadalommodellel kapcsolja össze, amely viszont joggal hangsúlyozza, hogy a szociális problémák nemzeti keretek közötti kezelhetôségének ideje lejárt. Így lép be a 90-es évek közepén a globalizáció szótára, amely nyomokban már a ’87-es írásban benne van. Így azonban sorsszerunek nevezhetô anomália lépett fel, már a rendszerváltás végiggondolhatóságának elején: ahhoz, hogy új, parlamentáris jogállam jöjjön létre, még egyszer nemzeti keretekben is kellett gondolkodni, amit viszont keresztbe húzott a világgazdaság fokozódó átalakulása és globalizálódása. 1999 felôl látszik, hogy az 1987-es közgazdasági és politikai tanulmány, illetve program az, amely az új, bizonyos értelemben egyedül valóságosnak és perspektivikusnak tunô világ üzenetét hordozta, és azt, hogy a hagyományos kritikai, nem közvetlenül pragmatikus értelmiség marginalizálódhat. 1989–90 körül és fôleg 1993–94-tôl voltaképpen mindenki a modernitás utáni pillanattal mint sorssal szembesült: a világ másutt van, másmilyen, radikálisan ellép a mi modernizációs opcióinktól, és az ehhez való kényszeru és szélsebes adaptálódás is hozzájárult a „nemzeti” vita vagy a nemzeti keretek közötti újraalapítás rémes veszekedéssorozatához, a konszenzuskeresés puszta retorikai fogássá alacsonyodásához, amit már senki nem gondolt komolyan. A posztmodern világgazdaság távoli híranyagból fôszereplôvé lépett elô, és ennek józan prelúdiuma volt a Fordulat és reform.
Fontos kiemelni, hogy a reformközgazdászok és a demokratikus ellenzék között rendszeres viták, kapcsolatok teremtôdtek (Medvetánc, 1987/2. sz. melléklet, 158–159. o.), kirajzolódóban volt – beleértve harmadikként a népieket – az a háromágú elit, amely végre tudja hajtani a változást. A két tanulmány és csoport között azonban nemcsak stiláris, retorikai, hanem koncepcionális különbség is volt.
A jövôvíziót a Társadalmi szerzôdésben egy átfogó, mérsékelten radikális, a politikai intézményrendszert megváltoztató „szocialisztikus” polgári demokrácia jelentette, amely a klasszikus szerzôdéselméleten alapult, a Fordulat és reformban pedig a posztmodernbe hajló, neoliberális gazdasági modellek felôl közelített és értelmezett társadalomátalakítás. A két szöveg megalapozása élesen különbözött egymástól. Miközben a Szerzôdés sok közjogi, szerzôdésfilozófiai, alkotmányjogi eleme hozzájárult az új köztársaság megalapításához, a Fordulat jelentette az igazi pragmatikáját, ami helyenként aztán el is rajzolta a köztársaság fundamentumait. Harmadikként kapcsolódik az egészhez a már említett titkos és sötétke történet, amelynek természetesen nincs dokumentuma, hacsak nem idônként bírósági és vizsgálati aktákban: az állampárt ifjútörökjeinek elôprivatizációs, vadprivatizációs históriája, ami néhány éven át a rendszerváltás visszafordíthatatlanságának egyik kényszeru és hallgatólagos garanciája is lehetett. Összefoglalva: végül a Fordulat és reform gondolatrendszere szakította át igazából és mélyrehatóan a célszalagot, függetlenül attól, hogy szerzôi egymás között azóta, mint szinte mindenki mindenkivel, régen meghasonlottak, szembekerülvén polarizálódtak stb.
Végül Lakitelekrôl, röviden. A három közül ez a szöveg- és beszédgyujtemény vált a leginkább múlttá és avataggá. Nemcsak azért, bár ez lényeges fékezô tényezô, mert ott volt Pozsgay, aki akkoriban nagy formáját futotta (és nem is ô mondta a legüresebb beszédet, sôt), hanem mert ez a jelenlét messzemenôen kifejezte a népiek ôsi tragikomikus reflexeit; ôk álltak legközelebb az „írótársadalom” rebelliójához és színvonalához. „Alkotmányos” és „törvénytisztelô” módját választották az érdekkifejezésnek és a tiltakozásnak, amely így kísértetiesen emlékeztetett a XVIII. századi köznemesi, sérelmi (gravaminális) országgyulések hangneméhez és tartalmatlanságához. A népiek tragikomikus hagyománya volt – véleményem szerint – a plebejus radikalizmusnak mélységesen a feudális, úri világhoz való kötöttsége, a Bánk–Tiborc-paradoxon; vagy nevezhetném kuruc feudalizmusnak is.
A kisúri reflexek és a szegényparaszti indulatok közös oldalra kerülése, amilyen például az Antall-idôszak dzsentrizált népisége és „krisztianizált” nacionalizmusa, már teljes mértékben újraindul Lakiteleken, ahol mindenki „fölfelé”, Pozsgaynak beszél. Errôl nagyon szigorúan gondoskodik a levezetô elnök, Fekete Gyula, aki a Kádár-konszolidáció hosszú évtizedeinek egyik visszataszító ún. lojális rebellise volt, vérbeli antidemokrata. A jegyzôkönyv tanúsága szerint igazi komisszárként viselkedik, amint valaki át akarná lépni az „alkotmányos” kereteket, rárivall (miért nincs ott a Beszélô-kör stb.). Ugyanakkor tematikusan sok minden szóba kerül, és különösen a „meghívott külsôsök” (a közgazdászok, a jogászok, Konrád György stb.) részérôl: intézményi reform, tulajdonviszonyok, koalíciós lehetôségek. Nem eshet szó azonban ’56-ról, sem a Szovjetunióról. E tabuk helyett minduntalan Illyésre és Nagy Lászlóra hivatkoznak, amely nevek kimondása mintha valami rejtélyes, mára már ki nem hallható radikális üzenetet hordozna. Csurka beszéde, mely kimondottan programbeszéd, egy szempontból fontos, és ez az egyetlen igazi mondanivalója e tanácskozásnak, ami hozzátétel volt az akkori ellenzék tematikájához: a határon túli magyar kisebbség botrányos helyzete. Ezen kívül programot alig tudok kiolvasni az „antikatasztrófa” beszédbôl. Az az érdekes, hogy miközben a lakitelekiek álltak a leggyengébben modernizációs program és valóságérzékelés tekintetében, mégis közülük került ki az elsô szabadon választott kormány garnitúrája és holdudvara. Talán épp azért, mert ôk voltak a legmérsékeltebbek és leginkább egyezkedésre hajlók. Ez az úri-paraszti, archaikus nemzeti politizálás azonban csak négy évig bírta, akkor is rosszul. Függetlenül attól, hogy az akkor fellobbanó eszmei-politikai szélsôségek, beleértve a magyar fasizmust, jóval túlélték Antall puha késô-horthyzmusát. A semmitmondó Nyilatkozat azután összefoglalta, hogy az egész Lakitelek tartalmilag szegényes, és szövegei fedôszövegek gyujteménye. Ez nem volt nyílt beszéd, csak számítgató. Kár. Inkább hatalmi igénybejelentésrôl volt szó, a régi módon, abban a tévtudatban, hogy társadalmi bázisuk még mindig kb. az 1945–48-as idôszakkal azonos.
Ami a Beszélô-kör és a demokratikus ellenzék távolmaradását illeti, jelezte, hogy a Csurka emlegette „közös zászlóbontás” már lehetetlen, a szakítás és a szakadék azonban még taktikai okokból nem szükséges. A lelkekben, a magánbeszélgetésekben stb. azonban már bekövetkezett, amirôl emlékezésem elején írtam. Nem minden dôlt el ’87-ben, de az igen, hogy az addig mérvadó értelmiség nagy része nem képes megbirkózni belsô terheivel, múltjával és egymásellenességével.
A három dokumentum: három
stratégia, három érdekkifejezési mód
és három történeti korszakhoz tartozó
értelmiségi nyelv. Ezek alapozták meg az új
magyar köztársaságot, ám mai szemmel látható,
hogy a változás pillanatában „atyákká”
öregedtek és fáradtak, kivéreztek, elárultattak
(önmaguk által is) és elárvultak. A rendszerváltás
átmeneti, heveny idôszaka a 90-es évek közepére
lezárult, és befutott a legújabb „leváltó”
értelmiség (ha egyáltalán az, illetve ha igényt
tart erre a kompromittálódott megjelölésre) és
ezen egyáltalán nem csupán a Fidesz nem éppen
esztétikus átalakulását értem (amely
azért nem egészen egyoldalú történet,
nem csupán ôk fordultak, nem csupán ôk módosítottak
pályát), hanem a világ, a glóbusz valóságának
abszolút parancsoló erôvel való bevonulását,
mintegy Fortinbrasként, egy kis ország modernizációjába.
Az új világ – de régi nyelven és hangsúlyokkal
– csakugyan a 80-as évek közepén, végén
nyílt meg Magyarország elôtt, és létrehozói,
résztvevôi közül igen kevesen tudhatták,
hogy ez az utolsó cselekvési esélyük, mert tíz
év múlva megérkezik egy még újabb, feltartóztathatatlan
„szép új világ”, mely kényszerítôleg
állítja magáról, mintegy moráldarwinista
alapon: nekem van igazam, mert én vagyok az erôsebb, és
nálam a bankkártya. Ha ez azt is jelenti (lásd a legutóbbi
balkáni háborút), hogy viszont mindennek érdekében
globálisan betartatják az emberi jogokat a nemzeti kereteket
relativizáló, elmosó méretekben és mélységben,
akkor még hozama is van, azok számára is, akik továbbra
is „csak” kritikai értelmiségiek akarnak maradni. A múlt
század végi szocdemek, amikor az Internacionálét
énekelgették lelkesen, nem tudhatták, hogy egészen
másképp és mások által teljesedik be
egyik sora: „a múltat végképp eltörölni”.
(...) Képzeld el, a felszabadulás
óta kommunista rádió ilyet még nem mondott.
Hogyhogy melyik? Hát mennyi van, ne vicceljünk. Van a Kossuth.
A Petôfi az zavaróállomás, hagyjad már.
Az zavarja a fehér foltot. Hidd el nekem, itt hármat foghatsz.
Kossuthot, a Szabad Európát meg a pofádat! Ezt ne
feledd el. Jól van. Így kezdte a híreket a Kossuth
nagypénteken, emlékezz vissza. Kedves hallgatóink!
A harangok Rómába mentek. Na, a szuzmáriáját!
Már ezer éve odajának, aztán eddig miért
nem mondta be a kommunista rádió? Mi mindent késôbb
tudunk meg? A durranás óta már mindent bemondanak.
Van, amit két nappal elôtte. Hátha megtörténik.
Szóval képzeld, bemondta, hogy a harangok Rómába
mentek. Anyósom az puff, mindjárt eldobta magát. Igaz,
löktem is rajta, az igaz! Nehogy keményre essen, gondoljál
bele. Azt mondja: Géza, ez a nyüves Kossuth rádió,
hallod, mit mondott, hogy a harangok Rómába mentek. Géza,
mi van itt? Rendszerváltozás, Géza? Mama! Ha ébren
van, ne álmodjon, az istenit neki! Nem elég a reumája,
mama? Ez a hírek, nem a kívánságmusor, mama!
Bemondták és kész! Hogy a harangok Rómába
mentek, na, nyugalom, mama. Az elvtársak kedveskednek az egyháznak.
Hátha odaadja a perselyt. Mert tudod, most már az isten pénze
nem elég. Most már annyira átmentünk koldusba,
huhú, olyan vastag a bôr a pofánkon, te, hogy az valami.
Hát emlékezzél arra a tévémusorra, a
Vitray-musorra, az a Telehere, és ahogy nézem, egyre inkább
mindenkinek tele lesz. Na most amelyikbe’ a pénzt fölajánlotta
a múmia, emlékszel rá. Azt mondta: adok még
majd hatvanezret, ha megmurdelek. Anyukám! Gyerünk, hát
most kell a pénz! Késôbb a Reagan is ad. Mondom, nyugalom,
mama, bemondták, és kész: a harangok Rómába
mentek. Nyugalom, nem köll idegeskedni, mama. A csillagok azok maradnak.
Na, azért ennek jobban örülhetnél! Szóval,
mondom, nyugalom, mama, bemondták, a harangok Rómába
mentek. Amíg ilyet mondanak, addig nincs baj. A baj majd akkor lesz,
ha azt mondják, hogy elvtársak, azért nincs mit enni,
mert böjt van. Na de ilyet, ilyet nem mondanak, majd jövôre.
(...)
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu