1981–82-ben elkészült egy kerekasztal-beszélgetés Halda Alíz, Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, Mérei Ferenc, Litván György, Rácz Sándor, Hegedûs B. András, Donáth Ferenc, Mécs Imre, továbbá Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós részvételével. Életútinterjút készítettünk (többek között) Széll Jenôvel, Vásárhelyi Miklóssal, Göncz Árpáddal, Nagy Elekkel, Révész Andrással, túl voltunk az 1986-os, Eörsi István lakásán lezajlott tudományos konferencián, s a körülöttünk lévô világ egyre kényszerítôbben arra ösztönzött, hogy a politikai forrongások között létre kell hozni valamilyen szervezetet, amely a forradalom ügyét tûzi zászlajára, a forradalom miatt börtönbüntetést szenvedettek helyzetének javítását, a kivégzettek, börtönbüntetésre ítéltek rehabilitálását vállalja feladatául, s a társadalom elôtt nyilvánvalóvá teszi, hogy ami történik, az nem történhetne meg ’56 nélkül.
Errôl elôször Hegedûs B. Andrással beszéltem, aki azonnal egyetértett, és azt mondta, „készíts egy tervezetet, írd le, hogyan gondolod és beszéljük meg". Az itt közzétett „anyagot" készítettem el, a szervezetet [Új] Történelmi Emlékbizottságnak neveztem (rövidítve: TEB). Elôször HBA-nak mutattam meg, aki a magyarázkodó részeket rövidíteni javasolta, s merôben pragmatikus szempontok szerint tett megjegyzéseket. Amikor egyetértés alakult ki közöttünk egy ilyen szervezet létrehozására vonatkozóan, s az általam fogalmazott szöveg lényegét tekintve is megegyezésre jutottunk, megkerestük Vásárhelyi Miklóst és Litván Györgyöt, hogy kikérjük a véleményüket, és megkérjük ôket, hogy egyetértésük esetén vegyenek részt a munka elindulásában, elindításában.
Természetesen ôk is egyetértettek a tervezettel, de a második találkozóra Vásárhelyi a szervezet nevét megváltoztatta, ô lett a keresztapja a TIB-nek, ô találta ki a Történelmi Igazságtétel nevet.
Eredeti (ma már belátom: túl bonyolult) elképzelésem szerint a szervezet kezdeményezôi alakították volna meg a szervezô bizottságot, s a kezdeményezôk javaslata alapján meghívottakból jött volna létre a szervezet alapítóinak köre.
Több veszély is leselkedett ránk. Ha kevés taggal kezdi meg mûködését a bizottság, akkor az a vád éri, hogy elitista, és egy kis csoport ki akarja magának sajátítani a forradalom ügyét. Ha felhívást teszünk közzé, akkor egyrészt a hatalom meg tudja nehezíteni a munkánkat, másrészt, ha túl sokan jelentkeznek, akkor az organizációs feladatok és a véget nem érô viták ellehetetlenítik az érdemi munkát. Már a megalakulás elôtt komoly gondot okozott, hogy nyitott szervezetet hozzunk-e létre, amelyhez bárki csatlakozhat, vagy egy zárt társaságot, amely bizonyos feladatokat elvégez, és utána beszünteti a tevékenységét, automatikusan feloszlik. Mint a történések bebizonyították, félelmeink megalapozottak voltak, hiszen ma már az ’56-os szervezeteknek se szeri, se száma.
Hosszas latolgatás és több igen hosszú névsor elkészülte után megszületett a TIB alapítóinak névsora. Az alapítók között a forradalom minden áramlatának képviselôi jelen voltak, s bár késôbb sokszor érte a TIB-et az a vád, hogy nincsenek ott az alapítók között a „kisemberek", a munkások, a fegyveres felkelôk. Ez nem volt igaz, hiszen Fónay Jenô, Obersovszky Gyula, Hegedûs László, Mécs Imre, Erdélyi Tibor személyében ott voltak a fegyveresek, Dénes János, Rácz Sándor, Nagy Elek a munkástanácsokat, a munkásságot képviselte, s természetesen a kivégzett nagyimristák özvegyei, illetve Szilágyi József lánya is a TIB tagja lett. De ott volt az alapítók között Fekete Gyula író, Darvas Iván és Mensáros László színmûvész, Göncz Árpád és Regéczy-Nagy László, a Bibó-per két életben lévô tagja, s a Recsket is megjártak közül Pártay Tivadar és Zimányi Tibor. A legfiatalabb ’56-os generációt Szabó Miklós és Ungváry Rudolf képviselte, mindketten éppen egyetemista korban voltak a forradalom napjaiban.
Azokról nem szólhatok, akik felkérés ellenére sem vállalták a TIB-tagságot.
A TIB elsô – a köz számára is érzékelhetô – megnyilvánulása az 1988. június 6-án kiadott felhívás volt, amely tájékoztatta a közvéleményt, a magyar társadalmat a szervezet létrejöttérôl és vállalt feladatairól. Ezt követôen beindult a munka, ülés ülést követett, kialakult egy eredményesnek bizonyult munkarend (munkacsoportok jöttek létre, amelyek önállóan végezték feladatukat, s arról beszámoltak a TIB-nek).
A 2. sz. nyilatkozat dátuma 1988. augusztus 23. Ebben már világosan megfogalmazódott, hogy a TIB mely területeken fejti ki tevékenységét.
Az 1988-as év TIB-üléseinek jegyzôkönyveibôl alább közreadott részletek azt bizonyítják, hogy folyamatos vitákban, egymás gondolatainak kiegészítésével alakult ki a szervezet álláspontja mindazokban a kérdésekben (történeti, jogi, kegyeleti), amelyekkel foglalkozott.
1989-re az események felgyorsultak, a TIB társadalmi és politikai súlya egyre jelentôsebb lett, s bár két prominens ’56-os személyiség, Nagy Erzsébet (Nagy Imre lánya) és Fónay Jenô még 1988-ban kiváltak a TIB-bôl, a szervezet társadalmi elismertsége ettôl nem csökkent. A rendszerváltozás tetten érhetô pillanata az 1989. június 16-án, a TIB által szervezett temetés volt. Ekkor már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy összeomlott a létezô szocializmus.
A TIB késôbbi története
azokat a félelmeinket igazolta, amelyek már a megalakuláskor
felmerültek. De ez már egy másik történet.
Történelmi igazságtevést!
Felhívás a magyar társadalomhoz
(…) 1956 történetének és elôtörténetének – a leverés és a megtorlás krónikájáról nem is szólva – tárgyilagos és tudományos feldolgozását minden eszközzel akadályozzák.
A politikai, katonai, bírósági, rendôrségi dokumentumokat zárt levéltárakban, belügyi és pártarchívumokban ôrzik, ezekhez a kor szaktörténésze sem férhet hozzá, legfeljebb egy-egy kiválasztott, megbízható propagandista láthat belôlük valamit. A külföldön megjelent feldolgozásokat, visszaemlékezéseket a vámon elkobozzák. A 25. és 30. évfordulón indított hivatalos propagandakampányokkal pedig csak azt bizonyították, hogy képtelenek túllépni az 1957–58-ban „kidolgozott" rágalmakon és tudatos hazugságokon.
De korántsem csupán 1956-ról van szó. Magyarország messze elmarad a mai Szovjetuniótól a maga sztálini korszakával való szembenézésben, a bûnök feltárásában és a történelmi igazságtevésben. Igaz, a filmtôl és az irodalomtól eltûrik, hogy leleplezze az „ötvenes éveket". De a történeti feldolgozás, a jogi s különösen a politikai konzekvenciák levonása lényegesen hátrább tart.
Publicisztikai viták és találgatások folynak a Rajk-per hátterérôl, miközben e nemzetközileg is fogalommá vált konstrukciós per iratait, jegyzôkönyveit – ha ugyan meg nem semmisítették ôket – ma is hét lakat alatt ôrzik. De mindmáig nem tisztázták a Rajk-ügy elôtti és utáni, többségükben nem kommunistákat sújtó konstrukciós pereket sem: Demény Pál és Weisshaus Aladár ügyét, a Magyar Közösség és az úgynevezett kisgazdapárti összeesküvôk pereit, az FM-pert, a MAORT-pert, a Standard-pert, a Mindszenty-pert, a szociáldemokrata bal- és jobbszárny pereit stb. Mindezekben javarészt teljesen ártatlan embereket ítéltek el, miközben a sajtó és a rádió hetekig-hónapokig szórta róluk a világba a gyalázkodó, hazug rágalmakat. A magyar népnek joga van megtudni, volt-e a vádakban akár szemernyi igazság, s miben állt a konstrukció. Ha késôbb egyes esetekben – zárt ajtók mögött – történt is rehabilitáció a szó jogi értelmében, máig elmaradt a politikai és erkölcsi jóvátétel az 1945 utáni magyar demokráciát megalapozó, ártatlanul bebörtönzött kisgazdapárti, parasztpárti, polgári, szociáldemokrata, keresztény politikusok százainál, a hazug szabotálási vádak alapján elítélt becsületes szakemberek ezreinél. És még a minimális jogi rehabilitáció és anyagi kártérítés is elmaradt azoknál a tízezreknél, akiket mint „osztályellenséget", mint „klerikális reakciósokat", délszláv nemzetiségûként mint „titoistákat" bírói ítélet nélkül internáltak, kitelepítettek vagy kényszermunkára hurcoltak.
A hivatalos fórumok mindezekrôl a népellenes bûnökrôl ma is hallgatnak, s a kitervelôk és végrehajtók felelôsségre vonása sem ’56 elôtt, sem azóta nem történt meg. Mert milyen arányban áll az elkövetett bûnhalmazat azzal az 1962-es párthatározattal, mely Rákosi, Gerô és 17 vezetô ÁVH-s és igazságügyi funkcionárius pártból való kizárásával vélte lezárhatni a „személyi kultusz éveiben" elkövetett törvénysértések ügyét? Néhány éves börtönbüntetést mindössze Farkas Mihály, Péter Gábor és két társuk kapott – ugyanakkor számos közeli munkatársuk annál fontosabb szerephez jutott az ’56 utáni kulturális életben és a tömegkommunikációban.
(…) A Bizottság mindenekelôtt szükségesnek tartja a volt politikai elítéltek teljes jogi rehabilitációját, azaz a büntetett elôélethez fûzôdô valamennyi joghátrány törvény útján való felszámolását. Meg kell szüntetni a nyugdíj-megállapításnál fennálló hátrányos helyzetüket, az állások betöltésénél alkalmazott diszkriminatív (titkos és nem titkos) intézkedéseket és gyakorlatot, s az új útlevéltörvényben foglalt, a büntetett elôéletbôl következô kizáró jogszabályokat.
Szükségesnek tartjuk a politikai elítéltek és egykori internáltak teljes politikai és erkölcsi rehabilitációját, s anyagi kártalanításuk lehetôségeinek és formáinak kidolgozását. Fel kell hagyni a volt politikai elítéltek rendôri zaklatásával, beidézgetésével s azzal is, hogy a rendôri szervek beleszóljanak a munkahelyek személyzeti munkájába. Az 1956 után létrehozott ún. feddhetetlenségi intézmény is eltörlendô, mert lehetôvé teszi bizonyos állami szervek számára, hogy ’56-os priusszal vagy akár csak akkori „folttal" rendelkezô magyar állampolgárokat megakadályozzanak képességeiknek és képzettségüknek megfelelô munkakör betöltésében.
1988. május 3.
A Bizottság a történelmi igazságtevésért kezdeményezôi nevében: Göncz Árpád Mécs Imre
Halda Alíz Nagy Elek
Hegedûs B. András Rácz Sándor
Litván György Széll Jenô
Vásárhelyi Miklós
A Történelmi Igazságtétel
Bizottságának
2. sz. nyilatkozata
(…) Mindenekelôtt úgy véljük, nem engedhetô meg, hogy a temetetlen holtak és hozzátartozóik esetében különbségeket tegyenek az ismert vezetôk és a névtelen, egyszerû emberek között vagy egyéb szempontok szerint. A tisztességes temetés mindenkit megillet. A kivégzett és a börtönben meghalt áldozatok (pl. Losonczy Géza és Szigethy Attila) ügyében a bizottság álláspontja ez:
1. A hatóságok állítsák össze és hozzák nyilvánosságra az 1956 után politikai ügyben kivégzettek és az ôrizetükben meghaltak teljes, országos érvényû névsorát.
2. Jelöljék meg a sírokat mind a rákoskeresztúri köztemetô 301-es parcellájában, mind a vidéki temetôkben, ahol ugyancsak fekszenek kivégzettek.
3. Tegyék lehetôvé a hozzátartozóknak a holtak kétséget kizáró azonosítását, s kívánságukra a hamvak más nyughelyre való elszállítását.
4. Mivel azonban igen sok áldozat hozzátartozói már nincsenek az élôk sorában vagy nem kutathatók fel, s hivatalos, hatósági intézkedés valamennyiük méltó eltemetésére egyelôre nem várható, de nem is kívánatos, a bizottság azt tekinti a legméltóbb és legméltányosabb megoldásnak, hogy maradjon a jelenlegi rabtemetô, a 301-es parcella – természetesen teljesen rendbehozva, besüppedt sírjait felhantolva és megjelölve – az áldozatok végsô nyughelye. És ezt a közös sírhelyet jelöljük meg, amint ezt a nagyszerû Angyal István kívánta búcsúlevelében, egy nagy kôtömbbel. A bizottság magára vállalja, hogy a családok és hozzátartozók segítségével – és természetesen a hatóságok remélt, szükséges együttmûködésével – mindezt elôkészíti és lebonyolítja.
(…) A nemzetnek szüksége van a hazugságoktól megtisztított múltra, a félelem nélküli jelenre, mert különben nem képes demokratikus, értelmes, mindenki számára vállalható jövôt teremteni.
Budapest, 1988. augusztus 23.
A Történelmi Igazságtétel
Bizottsága
Tisztelt Miniszter Úr!
Tisztelt Országgyûlési
Képviselô!
Most, amikor a Minisztertanács az Elnöki Tanács elé terjeszti közkegyelmi rendelettervezetét, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága megismétli a magyar társadalomhoz 1988 júniusában intézett felhívásában megfogalmazott követelését: az 1945-tel kezdôdô egész történelmi korszak, a forradalom és az azt követô megtorlás politikai elítéltjei és üldözöttei – internáltak, kitelepítettek, kényszermunkára hurcoltak, bírói ítélet nélkül fogva tartottak és elpusztítottak – teljes jogi, politikai és erkölcsi rehabilitációját.
(…) Határozottan meg kell állapítanunk a közkegyelmi rendelettervezetrôl, hogy a tervezet sok kívánnivalót hagy maga után: nem érthetünk egyet a mentesítésnek sem a cselekmények minôsítése szerint, sem az elkövetés ideje szerinti korlátozásával.
Múlhatatlanul idôszerûnek és szükségesnek tartjuk a következôket:
1. A közkegyelmi rendelettel egyidejûleg az Országgyûlés hozzon törvényt, amely deklarálja és elítéli a múlt törvénysértéseit: ártatlanok tömeges elítélését, bírói ítélet nélküli fogva tartását, elpusztítását, internálását, kitelepítését.
2. A közkegyelmi rendelet hatálya terjedjen ki minden 1945. április 4. és 1956. október 22. között politikai és gazdasági bûncselekmény miatt elítélt személyre, kivéve az emberiség elleni bûncselekmények miatt elítélteket.
3. A közkegyelmi rendelet hatálya terjedjen ki az 1956. október 23. és 1963. április 4. között elkövetett valamennyi politikai indítékú cselekmény elítéltjére vagy a politikai indítékkal elítéltekre, minden minôsítésbeli korlátozás nélkül.
4. Módosítsák a társadalombiztosítási jogszabályok diszkrimináló rendelkezéseit. Törvény tiltsa meg, hogy a kegyelmi mentesítésben részesültek korábbi elítéltetése bármiféle személyzeti vagy egyéb anyagban szerepeljen, arra hivatkozás történhessen.
Budapest, 1988. szeptember 20.
A Történelmi Igazságtétel Bizottsága nevében:
dr. Göncz Árpád dr. Zimányi Tibor
Litván György dr. Forintos György
dr. Dornbach Alajos
A Bizottság képviselôje: dr. Göncz Árpád
1034 Budapest III., Bécsi út
88.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu