A kisgazdapárti „kaland" nagyon rövid volt. Mint egykori kisgazdapárti, magától értetôdôen tartottam a kapcsolatot néhány volt kisgazdapárti politikussal. Az elsô formális kapcsolatfelvételre 1988-ban került sor, amikor Bognár József keresett meg azzal, hogy újjá kellene alakítani a pártot. Azután részt vettem egy-két megbeszélésen…
Antall József akkor már ott volt?
Az elsô megbeszéléseken még nem. De ez még nem is volt igazából a pártszervezés idôszaka, akkor még csak készülôdtek az újjáalakításra. Bognáron kívül Pártay Tivadar volt, aki ekkoriban nagyon tevékenyen bábáskodott a párt újjáalakítása körül. De ôszintén szólva, az elsô összejövetelekrôl nincsenek túl jó emlékeim, inkább rossz érzéseket keltettek bennem.
Miért, mi volt a baj?
Bognár régi jó barátom volt az egykori Teleki Pál Munkaközösségben, emberileg nagyon közel állt hozzám. Ez a kör javarészt volt piarista öregdiákokból állt, kevesen voltunk, akik kívülrôl jöttek, és ô, akárcsak én, e kevesek közé tartoztunk. Akkoriban Bognár a kisgazdapárt budapesti vezetôje volt, és szerepfelfogásából eredôen ô volt a „legliberálisabb" a párt vezetôi közül. Ô ajánlotta nekem annak idején, hogy legyek képviselô, amit én köszönettel elutasítottam, mondván, hogy nem vagyok rá elég felkészült. Életem egyik legokosabb döntése volt ez: tényleg nem voltam elég felkészült. És ennek köszönhetem mellesleg azt is, hogy amikor a kisgazdapárt elleni akciók megindultak, akkor ebbôl a szórásból én még kimaradtam. De ez a régmúlt. 1988-ban viszont Bognár azt a bizonyos 1947-es kisgazdapártot szerette volna föltámasztani…
Annak idején Kovács Béla volt az, aki emberileg és erkölcsileg példát mutatott, és akiben ott rejlett a lehetôség, hogy nagy államférfi legyen. Mint ahogy Nagy Ferencben is. De ezt a múltat már aligha lehetett föltámasztani. A kezdeti kudarc után, úgy emlékszem, Antall-lal alakítottunk is egy Kovács Béla Társaságot, de ennek a kisgazdapárt és az MDF megalakulása után már megszûnt a jövôje. A kisgazdapártnak pedig ment, amerre ment. Nélkülem. Számomra a kisgazdapárti epizód már 1988-ban lezárult.
1989 tavaszán az SZDSZ Corvin moziban tartott közgyûlésén fölolvastál egy általad fogalmazott nyilatkozatot az SZDSZ és a nemzet viszonyáról…
Megmondom ôszintén, már nem emlékszem rá pontosan. Valahogy mindig az marad meg bennem a legkevésbé, ami saját magammal kapcsolatos. De nagyon hálás lennék, ha adnátok egy másolatot ebbôl a dokumentumból, ha megvan nektek. Azt viszont pontosan tudom, hogy ma mit gondolok a magyarságról. Olyan Magyarországot szeretnék, ahol nyugodtan lehetek magyar anélkül, hogy ezt minden nap celebrálnom kéne. Az örökös bizonygatás, kérkedés és melldöngetés valójában a nemzettudat bizonytalanságát, valamiféle önértékelési zavart takar. Van, aki abból él, hogy magyar. Nekem jobban tetszik, ha valaki azért él, hogy magyar legyen.
1989. június 16-a, Nagy Imre és társai újratemetése. A temetés elôkészítésének te voltál az egyik fôszereplôje. Az 1956-os Intézet mellett mûködô Oral History Archívumban ôrzött interjúdban errôl az idôszakról,
a TIB megalakulásáról és a temetés elôkészítésérôl úgy beszélsz, mint életed egyik legsûrûbb, legizgalmasabb és legnehezebb idôszakáról…
Akkoriban nemcsak a tárgyalások és a szervezés iszonyatos terhe nehezedett ránk, nemcsak rám, hanem mindannyiunkra, akik ebben részt vettünk – Vásárhelyi Miklós, Hegedûs B. András, Mécs Imre és még sokan –, hanem a felelôsség súlyos lelki terhe is. Ha fel akarom idézni ennek az idôszaknak az emlékét, egyetlen, látszólag jelentéktelen epizód jut mindig az eszembe: két nappal a temetés elôtt találkoztam Vásárhelyi Miklóssal, akivel sajtótájékoztatót kellett tartanunk a budai Vigadóban. Ha jól emlékszem, épp Németh Miklóstól
jöttünk.
Mirôl tárgyaltatok?
Ha jól emlékszem, ekkor született a megállapodás, hogy a kormány tagjai is díszôrséget adnak a Hôsök terén, és ekkor vált az is véglegessé, hogy a temetôben a honvédség díszzászlóalja adja az ôrséget. Ez egészen addig bizonytalan volt, mert a hadsereg vezetése nem akart kötélnek állni. S még arról is szó esett, hogy a temetô falán kívül legyen-e rendôri biztosítás.
Végül nem volt…
Nem, mert a rendôrség parancsnoka kijelentette, hogy nem állítja oda az egyenruhás rendôröket agyonveretni. Egyenruhában sehová. Szóval, visszatérve erre az epizódra, a sajtótájékoztató elôtt beültünk egy cukrászdába, mert nagyon éhesek voltunk, viszont az éttermek nem voltak nyitva. És akkor odajött az asztalunkhoz egy idôs asszony. Lángoló arca és túlfûtött tekintete még ma is elôttem van. Nem tudom, honnan ismert. Azt mondta: „Nekem megölték az apámat, megölték az anyámat. Ha holnapután vér fog folyni, az isten verje meg magukat, az isten verje meg magukat, az isten verje meg magukat…" Mindannyiunkban benne élt ez a félelem. De nem volt hátraarc. Az ösztönöm mégis azt súgta, hogy nem lehet baj. Attól nem tartottam, hogy provokáció lesz, de tudtuk, hogy a rendôrség hihetetlen erôvel készült fel arra a napra. A legapróbb részletre is nagyon kellett ügyelni, s a mi oldalunkon is voltak túlfûtött emberek. A biztosítást pedig a mi oldalunkon Lezsák Sándor szervezte, javarészt MDF-tagokból.
Visszatérve az elôzményekre, ti tárgyaltatok Németh Miklóssal és Szûrös Mátyással, többek között a helyszínrôl is.
Többször is jártunk nála Hegedûs B. Andrással, Vásárhelyi Miklóssal. De az egész tárgyalás során közös álláspontot képviseltünk.
Mi volt a benyomásod a tárgyalások alatt az akkori vezetôkrôl, Németh Miklósról, Szûrös Mátyásról, Pozsgay Imrérôl?
Németh Miklós játszotta a fôszerepet az eseményekben a kormány oldaláról. Mi elsôsorban vele tárgyaltunk, és ritkábban Szûrös Mátyással. Én vele talán egyszer sem. Németh Miklós tisztán látta, hogy a rendszernek ebben a formájában vége, hogy valami más következik. És azt is tudta, hogy a temetés ebben döntô jelentôségû. Benne is hatalmas feszültség volt, hiszen ennek tudatában kellett dûlôre jutnia a rendôrséggel, az államvédelmi apparátussal és a hadsereggel. Neki kellett megbirkóznia azzal az ellenállással, amelyet ezek a csoportok és olykor talán az ô közvetlen környezete is teljesen érthetô okokból tanúsított, neki kellett meggyôznie ôket arról, hogy nincs más választásuk, mint hogy engedjenek. Nyilván iszonyú nehéz volt szembesülnie a saját addigi életével is, még akkor is, ha ô maga semmi módon sem volt érintett a megtorlások dolgában.
Volt olyan érzésetek a tárgyalások alatt, hogy Németh Miklósnak nincs szilárdan a kezében a rendôrség és a hadsereg?
Nem, ezt nem lehetett érezni. Inkább az volt a benyomásom, hogy a rendôrség sem a rendszert akarja már megmenteni, csak önmagát, s retteg valami tömegtragédiától. De azt már akkor sem hittem el, hogy az erôszakszervezetek konzervatív vezetôi puccsra készültek volna.
Egészen az utolsó pillanatokig nem született döntés arról, hogy hol legyen a szertartás. A politikai vezetés sokáig ellenállt annak, hogy a Hôsök terén…
Sokáig mi magunk sem tudtuk, hogy mi legyen a megoldás. Ahogyan emlékszem, Szilágyi Sándor volt az, aki mindvégig azon kardoskodott, hogy ne engedjünk, ragaszkodjunk hozzá, hogy a Hôsök terén legyen a nagy, nyilvános szertartás. Az ô szervezôkészségének, józanságának, gyakorlatiasságának végül döntô szerepe volt abban, hogy ez sikerült. Az utolsó idôszakban már végsôkig feszült a vita, egyre többen álltak elô újabb és újabb, egyébként érzelmileg teljesen érthetô, de irreális kívánságokkal. Emlékszem, milyen éles vita volt, hogy legyen-e, s hol legyen a névtelen áldozatok jelképes sírja. A 301-es vagy 300-as parcellában-e?
Hogyan dôlt el végül is, hogy a Hôsök tere lesz a helyszín?
Azt hiszem, végül az döntött, hogy mindenki belátta: a temetôben nem férne el annyi ember, ott kezelhetetlen, kaotikus helyzet alakulhatna ki, ami hihetetlen veszélyeket rejtene magában. Végül a temetôben már sokkal kevesebben voltak.
Sokan ellenezték, hogy az akkori kormány tagjai is díszôrséget álljanak a koporsónál. Az sem világos, hogy milyen minôségben álltak ott. Ha jól emlékszem, hivatalosan nem a kormány képviseletében voltak ott, csak mint magánemberek…
Ennek akkor igencsak nagy volt a politikai jelentôsége, azt hiszem, mindkét fél számára. Sôt, más-más okból, de mindkét félnek ez az értelmezés volt a jobb. Ma már azt mondanám, hogy ezt lehetetlen különválasztani. Sôt, igazából már akkor sem lehetett, mert az, hogy ôk akkor ott, a sír mellett díszôrséget álltak, az mindenkinek mást jelentett. A személyeken túlmenôleg. Mindenki tudta, ôk is, mi is, és valószínûleg a tömeg is, hogy mit. Ma már értelmetlen szôrszálhasogatás ezen lovagolni. Azt pedig ôk is nyilván fölmérték, hogy annak az oldalnak a képviseletében ki az, aki nem jöhet számításba. Nem is állítottak oda olyasvalakit, akinek a személye elfogadhatatlan lett volna a múltja miatt, vagy mert közismerten a konzervatív szárnyhoz tartozik. Azzal a puszta ténnyel, hogy odaálltak, demonstrálták, hogy a reformok végigvitelét akarják. Megtagadták a pereket, megtagadták a forradalom eltaposásának emlékét. El kellett fogadniuk Nagy Imrét, át kellett lépniük személyesen is valami határvonalat. Ez számukra még akkor is nagy pszichikai teher lehetett, ha a lelkük mélyén már régóta nem hittek a rendszer továbbélésében.
A temetésen te mondtad a megnyitó mondatokat…
Ez amolyan kompromisszumos megoldás volt. Hogy legyen valaki, aki fölvezeti az ünnepséget, de mégse legyen az a látszat, hogy valamelyik csoport kisajátítja magának. Csak néhány mondatot mondtam, de számomra az is a szó szoros értelmében megrendítô volt. A tér tele. Szinte remegett a levegô, pszichikailag remegett, én pedig még elôtte soha nem beszéltem tömeg elôtt és mikrofonba. Amikor kinyitottam a számat, megdöbbenve hallottam, hogy a hangszórók a másik oldalról mennydörögve visszhangozzák a hangomat, amelyrôl azt hittem, hogy alig hallható, hiszen én magam is nagyon meg voltam illetôdve. Mire befejeztem, már zokogtam. Azt hittem, elájulok, kiment a lábamból minden erô. Ha a feleségem ott nincs mellettem, és nem fogja a kezemet, aligha tudtam volna végigcsinálni. Zokogott Király Béla, Vásárhelyi Miklós is. Mindannyian. Föltört belôlünk ez az iszonyatos, évtizedek alatt felgyülemlett és az utolsó hetekben már a kirobbanás határáig jutó belsô feszültség. Azt hiszem, az egyetlen ember közöttünk, aki teljesen tudatos volt, aki pontosan tudta, hogy mit akar, és hogyan hat az, amit mond, Orbán Viktor volt. Orbán Viktor nem élte át ’56-ot, így ôt nem érintette érzelmileg olyan mélyen a dolog.
Ô volt akkor közöttünk a politikus, mi a megrendült résztvevôk. És közben Darvas Iván és Mensáros László olvasták a kivégzettek neveit, akiknek a névsorát Rainer János titokban addigra szinte majdnem hibátlanul összeállította a zárolt levéltári anyagokból. Minden név egy-egy pörölycsapás volt.
Igaz az, hogy a temetôben összekülönböztél egy derék rendezôvel, aki be sem akart engedni?
Ott is nagy volt a tömeg, és sietnem kellett, hogy odaérjek a szertartásra, ezért a füvön próbáltam elôzni. Ekkor szólt rám az egyik rendezô. Abban a helyzetben és hangulatban nagyon fölháborodtam, hiszen lökdöstek hátrafelé, és nehezen viseltem el a gondolatot, hogy éppen engem nem akarnak beengedni oda, ahol pedig sok olyan arc is van, akinek semmi köze ’56-hoz, vagy eddig éppenséggel a másik oldalon állt. Az eszembe sem jutott, hogy a rendezô csak a dolgát végezte, és végül is honnan ismert volna? Valószínûleg fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, és ez az epizód is csak azt mutatja, hogy milyen jól szervezett volt a biztosítás, és milyen fegyelmezettek voltak az emberek. Még a füvet is óvták, nehogy letapossák.
Hogyan látod ezt azóta? Hogyan ünnepelnek az emberek?
Aznap, úgy látszott, hogy az a nap mindenki számára egyet jelentett, 1956-ot, bár ez nyilván csak a katartikus pillanat varázsának volt köszönhetô. Azóta ez megváltozott, de ez önmagában nem tragédia. Viszont megfigyeltem, hogy az évfordulók alkalmából rendezett ünnepségeken a különbözô ’56-os szervezeteknek más-más a koreográfiája. Van, amelyik elôször megy Nagy Imre sírjához, van, amelyik utolsónak, és olyan is van, amelyik egyáltalán oda sem megy. 1989-ben még senki nem merészelte Nagy Imre erkölcsi nagyságát kétségbe vonni. Nekem egyébként tíz esztendeje, amióta elnök vagyok, október 23-a a legnehezebb napom. A temetôben olyan emberek fekszenek, akiket személyesen ismertem, és akiket mellôlem vittek akasztani. Képtelenség pöckösen lépegetnem, protokolljátékot játszanom, amikor ez az én legbelsôbb, személyes ügyem…
Térjünk át a kerekasztal-tárgyalásokra! Ott nem te voltál a középpontban, viszont talán te vetetted föl elôször azt a megoldást, hogy ha az SZDSZ számára elfogadhatatlan megállapodás születik, akkor ne írja alá azt, de ne is vétózzon. Igaz ez?
Igen, ezt úgy tudom, én mondtam ki elôször. Legalábbis a legjobb emlékezetem szerint én, bár lehet, hogy más is, olyan nyilvánvaló volt. Valóban olyan kiutat láttam benne, ami nem akadályozza – mint utóbb kiderült, nem is akadályozta, sôt inkább siettette és kiterjesztette – a tárgyalásokon lefektetett alkotmányos alapelvek törvénybe iktatását, viszont egyértelmûen kifejezte azt, hogy miben nem értünk egyet. Ma is úgy érzem, hogy ez helyes lépés volt. Akkor szinte tajtékzó dühöt váltott ki egyesekbôl, mert a kerekasztal egyre jobban kirajzolódó másik fele úgy vélte, hogy ez ellene irányuló árulás. Itt mutatkozott elôször, hogy az egymással addig együttmûködô politikai erôk eltérô ideológiája és indíttatása a stratégiák különbözôségében is megmutatkozik. Ez itt derült ki, és ezért volt fontos. Nem mintha valamit eldöntött volna. A kerekasztal-tárgyalásokat lezáró megállapodással lényegében minden eldôlt. Ez a lépés csak egyvalamit boríthatott fel. Antall úgy látta – és jó darabig magam is –, hogy a jövô csak az MSZMP (vagy utódpártja) és az ellenzék fô erôinek az együttmûködésével képzelhetô el. De 1989 szeptemberében az SZDSZ-ben már azt gondoltuk, hogy az átmenet sikeréhez már nem nélkülözhetetlen az MSZ(M)P részvétele. Ez volt a lényege annak, hogy a választások elôtt vagy után történjék meg a köztársasági elnök választása, és ez nem feltétlenül Pozsgay Imre személyét jelenti. Az alá nem írás Antall alaposan végiggondolt és gondosan felépített stratégiáját borította fel, aki nélkülözhetetlen szövetségest látott Pozsgayban. Az MDF vagy Pozsgay ezt már soha nem fogja megbocsátani sem nekem, sem az SZDSZ-nek.
Valamikor 1989 nyarán Antall fölvetette, hogy ha bele kell menni a közvetlen elnökválasztásba, akkor te legyél az ellenzék közös elnökjelöltje. Voltaképpen ekkor merült fel elôször, hogy köztársasági elnök légy…
Erre így nem emlékszem. Arra igen, hogy az SZDSZ-en belül ezt többen fölvetették. De amikor a választásokon nem mi nyertünk, teljesen leszámoltam ezzel.
Idôközben, még 1989 novemberében mégis elnök lettél, ámbár nem a köztársaság, hanem az Írószövetség élén. Nagyon érdekes választási folyamat végén lettél az, hiszen Csoóri Sándorral együtt ti kaptátok a legtöbb szavazatot…
Egészen pontosan mindketten ugyanannyit…
Akkor úgy hírlett, azért választottak téged elnöknek, mert neked volt a legkevesebb ellenséged az Írószövetségben. Te voltál a legkevesebb ember számára elfogadhatatlan, ha egyáltalán voltak akkor olyanok, akiknek elfogadhatatlan voltál…
Valószínû, hogy valami ilyesmirôl is szó volt. Ôszinte leszek: a népi tábor is úgy gondolta, hogy én vagyok a „megoldás". Az én politikai elôiskolám visszanyúlik a Márciusi Frontra. A népi írók gondolkodásmódja mélyen befolyásolt, hiszen ez volt akkor az életünk sorsdöntô kérdése: mi lesz a parasztsággal, mi lesz a földreformmal? Ezért álltunk szemben a Horthy-rendszerrel. Ma is úgy érzem, hogy az MDF-nek ez a népi írókig visszanyúló, eredeti hagyománya közel áll hozzám. Ez akkor radikális forradalmi gondolat volt. A földreform megtörténte szükségtelenné tette ezt a radikalizmust, a radikális reformerek konzervatív nemzetiekké váltak. Mert a gondolkodásuk konzervatív elemei maradtak csak érvényben. Nohát, én nem váltam konzervatívvá. Másrészt talán azt is hihették, hogy mert mosolygós vagyok, velem mindenki azt csinálhat, amit akar. Szörnyû, hogy a magyar politikai kultúrában a mosolyt sokan hajlamosak a politikai hülyeség jeleként értékelni. Én viszont tudom magamról, hogy politikailag soha nem mondtam igent valamire csak azért, mert rokonszenvesnek találtam azt, aki meg akart gyôzni róla. Sokan hitték rólam késôbb is, hogy mazsola vagyok a kalácsban, és csak akkor jöttek rá, hogy ez a mazsola kavics, amikor ráharaptak.
És úgy gondolták, hogy folytatódik a hagyomány, hogy a népiek a királycsinálók?
Hosszú ideig akadályozták, hogy az Írószövetségben megtörténjék a belsô tisztségviselôk választása, egészen addig, amíg ki nem jelentettem, hogy ha ez nem történik meg, azonnal lemondok.
Nagyon érdekes, hogy kik voltak akkor közel hozzád, vagy kikkel gondoltad azt, hogy jól együtt tudsz gondolkodni: Lezsák Sándor, Albert Gábor…
Lezsákot a József Attila körbeli tevékenysége alapján ismertem, és ma is kitûnô költônek tartom. Ráadásul kitûnô szervezô is, és tisztességes ember. Albert Gábor pedig nagyon jól indította az Új Magyarországot, bár az a jellegét tekintve kezdetben aligha volt napilap, inkább naponta megjelenô folyóirat. Albert Gábor inkább közíró volt, gondolkodó, költô, nem „profi" újságíró. Viszont kitûnô és jó szándékú ember. Csak rövid ideig volt lap élén, gondolom, nem felelt meg az ô ízlésének, ami utána történt.
1989 egyik emlékezetes napja a négyigenes népszavazás volt. Hogyan emlékszel a kampányra és magára a népszavazásra?
A vége volt rettentô izgalmas. Egy teljes napig tartott, amíg mindenki hajlandó volt elismerni a végeredményt. Valószínûleg sokan katasztrófaként, az álmaik összeomlásaként élték meg, úgyhogy ez is a megbocsáthatatlan dolgok közé tartozott, mint annak idején a megállapodás aláírásának megtagadása. Ebben is valami huncutságot és alattomosságot láttak, gyanús, tisztátalan manipulációt. Pedig, ha nem szólítják bojkottra a híveiket, ôk lettek volna a népszavazás gyôztesei. Amibôl az a tanulság, hogy a politikát érdemes hozzáértéssel csinálni.
Nem lehet, hogy Antall titkon örült az eredménynek?
Nem hiszem. Lehet, hogy késôbb már igen, annak, hogy mégsem kötötte a Pozsgayval kötött alku, hiszen Pozsgayt utóbb igyekeztek is kiiktatni az MDF történetébôl. De pontosan emlékszem rá, hogy az MDF álláspontja hosszú ideig az volt, hogy ôk nem „ellenzékiek". Ezzel különböztették meg magukat mitôlünk, a demokratikus ellenzéktôl, az SZDSZ-tôl, azzal, hogy ôk ugyan nem állnak a hatalom oldalán, de nem is ellenzékiek. Noha nem voltak szocialista reformerek sem, ez evidens. A szocialista párttal szemben álltak, de nem kívülrôl. Erre utaltam már, nyilvánvalóan az volt az elképzelésük, hogy ebbôl a válságból csak a szocialistákkal együtt lehet kimászni. Antall ezt elfogadta. Talán édesapja példája lebegett elôtte, aki nagyon bölcs, rendkívül tapintatos ember volt, akit még Keresztes Fischer bízott meg azzal, hogy kezelje a menekültkérdést. Szabad kezet kapott hozzá. És ragyogóan csinálta. Mentett zsidókat, lengyeleket, akiket csak lehetett, mindenhol volt embere, és közben vigyázott rá, hogy német gyerekeket is hozzon Magyarországra nyaralni, amitôl a németek azt hitték, hogy ô a nemzetiszocialista Németország híve. Tudtommal még ki is tüntették. A háború után pedig megkapott minden elképzelhetô kitüntetést az embermentô akcióiért. Joggal. Antall nyilvánvalóan sokat tanult az édesapjától, aki kitûnôen felkészült és ambiciózus politikus volt.
Milyen sûrûn találkoztatok Antall Józseffel 1989 folyamán?
Egy idôben sokszor, hiszen szövetségesek voltunk. Az a nagy ellenzéki összefogás ideje volt. Miután az ellenzéki pártok útjai szétváltak, már ritkábban.
És azután?
A választások után eszembe sem jutott, hogy esetleg még elnök lehetnék. Amikor megkezdôdtek a tárgyalások az MDF és az SZDSZ között, s fölmerült a nevem, azonnal fölhívtam Kis Jánost. Teljesen egyértelmû volt, hogy az SZDSZ alkut ajánlott, ám még nem tudtam pontosan, hogy mi az alku tárgya. És amikor kiderült, hogy engem jelölnének, és hogy ez része az alkunak, arra kértem, hogy ne legyenek tekintettel rám, ne menjenek bele egy rossz alkuba azért, hogy én legyek a köztársaság elnöke. Egy ideig úgy látszott, hogy nem születik meg a megállapodás. De Antall nyilván rájött, hogy lehetetlen úgy kormányoznia, ha minden döntéséhez az ellenzék beleegyezése kell.
Mi, a demokratikus ellenzék egykori résztvevôi, akik több mint egy évtizeden át együtt küzdöttünk Demszky Gáborral, erkölcsi felelôsségünk tudatában kijelentjük: Demszky Gábort a politikai rendôrség soha nem tudta beszervezni, sem arra rábírni, hogy társaira terhelô információkat adjon ki.
Ismerjük Demszky áldozatos munkáját, becsületéért jótállunk. Az utóbbi 40 év történelmének egyik legtisztábban álló, erkölcsi példát nyújtó személyisége ô. Egyike volt azoknak, akiket a kommunista rendôrség a legtöbbet üldözött. Csaknem egy évtizeden át teljes állástilalommal és útlevélmegvonással sújtották. Tíz alkalommal házkutatást tartottak nála, tucatnyi sajtószabálysértési eljárást indítottak ellene, rendszeresen elôállították a rendôrségen, hol sajtórendészeti ügyekben, hol tüntetésen való részvétel címén, vagy épp annak megakadályozása céljából. Koncepciós eljárással hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.
Csurka István – mint ezt egész
közleménye bizonyítja – be akarja mocskolni a demokratikus
ellenzéket, azt az erôt, amely éveken át nyíltan
szállt szembe a pártállam vezetésével
és elnyomó apparátusával. Ki akarja radírozni
a magyar történelembôl a Kádár rendszerével
szemben tanúsított ellenállást. Demszky Gábor
rágalmazói nemzeti múltunk egy darabját gyalázzák
meg.
Eörsi István, Fridli Judit,
Halda Alíz, Haraszti Miklós, Hodosán Róza,
Kenedi János, Kis János, Konrád György, Kozák
Gyula, Kôszeg Ferenc, Litván György, Magyar Bálint,
Mécs Imre, Nagy Bálint, Petô Iván, Petri György,
Rajk László, Sulyok Miklós, Szabó Miklós,
Szalai Pál, Szent-Iványi István, Szilágyi Sándor,
Tamás Gáspár Miklós
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu