Elemzés és emlékezés keveredik az alábbi minimemoárban. Személyes történeteimen kívül felidézem az akkori SZDSZ gondolkodását és a politikai folyamatot, amely a rendszerváltó tárgyalásokhoz, majd a népszavazáshoz vezetett.
Korunk és az emlékezés
Az elkésettség némi bûntudatával idézem fel a történteket. Tíz évvel a pártállam tárgyalóasztalhoz kényszerítése után ismét pártpropaganda fogságába estek az elemi tények. Ezúttal kétpártrendszerû történelemkisajátítás folyik. Horn Gyuláék „hazaküldtem a németeket", Orbán Viktorék „kizavartam az oroszokat" zászló alatt monopoliznak a múlt asztalán. A tét kimondatlanul a rendszerváltás szerzôsége. Ide jutottunk, kedves hallgató volt ellenzékiek.
1989-ben a rendszer egymást váltó
képviselôi, Grósz, Németh, Pozsgay, még
birtokosként éltek a monopolmédia és a megszokás
erejével. Hiába szivárgott át mind több
tény a sajtóba a nem hivatalos politikáról
is, az MSZMP-nek és a kormánynak módja volt saját
kezdeményezésként, a semmibôl lecsapó
jó hírként elôadatnia a valójában
kikövetelt engedményeket. Hiába zajlottak egymás
után a hatalmas tüntetések 1988-ban és 1989-ben,
a média – s legfontosabbként a televízió Híradója
– nem válaszként, kicsikart realizmusként, engedmények
sorozataként adta elô a fokozatosan bôvülô
jogokat és a rendszer gyorsuló csuszamlását,
hanem „döntésekként", elôzményeitôl
elválasztott „intézkedésekként". A tömegnyomás
segítségével kivívott rendszerváltó
tárgyalások alatt ráadásul médiaszilenciumot
vállaltunk, gyakorlatilag eltûnt az ellenzék. Képernyôre
ezalatt jószerivel csak a „németezô" kormány
látványa jutott. Ezért aztán a megemlékezéskor
használt hivatalos hír- és képanyag ma azt
„tanúsítja": Németh Miklós, Horn Gyula, Pozsgay
Imre és társaik módszeresen „átvitték"
az országot a demokráciába.
Szerencsére a hírmûsorok egyoldalúsága nem zavarta meg a kortársi értékelést: bizonyíték rá az 1989-es népszavazás és az 1990-es parlamenti választás eredménye. (Közrejátszott ebben a vita- és magazinmûsorok fellazulása is.) Ám tíz év szabadság és három hatalomforgás után ismét számos emlékezés festi le a rendszerváltást a kommunisták adományaként. Néhány szerzônél már egyenesen úgy áll a dolog, mintha 1989-ben a párt csak megvalósította volna fél évszázados uralmának tulajdonképpeni célját. Mióta pedig Németh Miklós ismét bejelentkezett a politikába, mintha már csak arról folyna a vita, vajon melyik kommunista személyiségtôl kaptuk ajándékba a demokráciát.
Hadd idézzem – nem polémiaként, csak kortünet gyanánt – a nagy tehetségû Aczél Endre munkásságát. A múlt évben a közrádióban szombat délelôttönként zenés emlékezést olvasott fel a rendszerváltás éveirôl. Szinte parodisztikus, hogy alig esett szó másról, mint a párt felbomlásának magává a rendszerváltási folyamattá stilizált részleteirôl. A szerzô 1989-ig zene nélkül, kontroll alatt tudósított a történelemrôl a televízió Híradójának vezetôjeként. Akkori munkájának része van abban, hogy míg a párt minden mozdulata megmaradt a képanyagban, az elôzmények inkább csak a halandók emlékezetében élnek. Ám rádiós krónikásként most tíz év után is legfeljebb egy alárendelt mondatnyit beszél az ellenzék történetérôl, az új pártokról, a tüntetésekrôl, az Ellenzéki Kerekasztalról, a háromoldalú tárgyalásokról, a négyigenes népszavazásról: tulajdonképpen kevesebbet, mint annak idején hivatásos hírszerkesztôként tette. Idézi Pozsgay Imre újítását, hogy 1956-ot a párt többé nem nevezi ellenforradalomnak, de azt nem említi, hogy ezt tizenöt év óta követelte az ellenzék. Beszél a Nagy Imre-temetésrôl, de arról nem, hogy egy évvel korábban, 1988. június 16-án még rendôri erôszakkal verették szét a temetést követelô tüntetésünket azok a pártvezetôk, akik 1989-ben már a Hôsök terén, a ravatalnál sorakoztak fel.
Az MSZMP utolsó kormányának tagjai már-már úgy ajánlották meg a demokráciát, ahogyan akadémiát, lóversenyt, földosztást egy gróf Széchenyi és egy gróf Károlyi. Legutóbb Aczél Endre így válaszolt Kövér László egy beszédére, amelyben a titkosszolgálati miniszter – túlzóan – bírálta Németh Miklós kormányzását: (Németh, a veszedelem. Népszabadság, 1999. szeptember 7.)
„Ha nem ô, akkor ki [segítette a rendszerváltozást]? Ugyan ki mondatta ki a parlamenttel a pártalapítás jogát? Ugyan ki kezdeményezett olyan törvényeket 1989-ben, amelyek Magyarországot „majdnem" európaivá tették? Ki kezdeményezte a Magyar Köztársaság kikiáltását 1989. október 23-án?" Íme az 1989-es év, Németh Miklós alkotása, Németh Miklós két adományának díszes keretében.
Mindezzel szemben a demokratikus ellenzékbôl jöttek kifejezett ellenszenvvel kerülik a múltidézést. Ha tíz évvel a rendszerváltás után egyetlen kitüntetést sem kapott liberális ellenzéki ebben az országban, egyetlen emléktáblát sem avattak, egyetlen hagyományôrzô eseményt sem szenteltek a demokratikus ellenzéknek, akkor van igazsága annak, aki ezért a volt ellenzékieket is hibáztatja. Szinte mindegy, mi okból tartózkodnak az idôutazástól: a szimbolikus politika iránti megvetésbôl, a jobboldal utólagos forradalmárkodása miatti undorukban, esetleg a rendszerváltó konszenzushoz való fegyelmezett, fáradt ragaszkodásból.
Talán egyszerûen csak szerények. Ám tudniuk kell: ha a németeket és az oroszokat „hazaküldô" vezérek kultusza idegen is tôlük, azért a valódi rendszerváltók pártjára is ráférne a hatékonyabb megszemélyesítés. Hátrány a liberálisok számára a szimbolikus játékban, hogy Kis János, az ellenzék és a rendszerváltás igazi stratégája, nem volt hajlandó parlamenti politikusnak állni, elvállalni a múlt és a jelen perszonálunióját. Ám Göncz Árpád, Demszky Gábor és Magyar Bálint személyében a demokratikus politika valódi doyenjei vannak jelen továbbra is a pártpolitikában. Ezt az igazságot elhallgatni nem érdem, hanem annál is több: hiba.
Egyszóval emlékeznünk kell, kedves volt ellenzék, még ha igaz is, hogy csak a késôbbi történelemírás találhat gyógyírt a kortársi elfogultságra. Ami persze az én emlékeimre is vonatkozik.
Ki küldte haza az oroszokat?
Az ellenmítosz fô erôfeszítése, hogy felértékelje Orbán ravatalbeszédét. Igaz, az övé volt a leghatásosabb beszéd, de a Hôsök terén szónokolva Király Béla, az 1956-os nemzetôrség parancsnoka és Rácz Sándor, a munkástanácsok vezetôje is fölvetette az orosz csapatok kérdését. Ezek az urak egyszer valóban hazaküldték az oroszokat…
Ironikus tény, hogy az orbánista mítosz, a szocialistához hasonlóan, a sokat szidott fél-pártállami tömegkommunikáció tényvilágából, sajátos arányaiból építkezik. A Nagy Imre-temetés nemcsak politikai jelentôsége révén váltott ki különleges hatást, hanem mert addig nem kaphatott a közönség élôben közvetített ellenzéki eseményt. 1989. március 15-én például Kis János és Tamás Gáspár Miklós hiába beszélt hatalmas tömegek elôtt a Varsói Szerzôdésbôl való kilépésrôl, fejük csak egy villanást, mondanivalójuk pedig említést sem kapott a tévéhíradóban.
Hogy Orbán utólag a szabadság atyjává válhasson, számos kormányzati manôverre is szükség van, bepótlandó a szocialisták ugyancsak kormányzati eredetû propagandaelônyét. Az egyik az, hogy Orbán adófizetôi pénzen, kormányfôtanácsosi rangban alkalmaz történelemigazító publicistákat. Ezek az ô szégyenletes utasítására a temetés tizedik évfordulóján gyalázkodó hadjáratot indítottak Vásárhelyi Miklós ellen. (A Nagy-kormány sajtófônökének 1958-as kálváriáján élôsködik a kampány. Árulásként adják elô a tollnokok, hogy Vásárhelyi a bitófa árnyékában, az utolsó magyar totalitárius kirakatperben másoknak nem ártva védte az életét, s elismerte a ma már nevetséges ideológiai „bûnöket".)
Tudni illik, hogy 1989-ben ellenzéki politikusként Vásárhelyi volt az, aki a Nagy Imre-temetést kivívta. ô kényszerítette ki az egyenes tévéközvetítést is, majd azt is, hogy Orbán Viktor egyáltalán szerepelhessen az ünnepségen. Miért tehát az indulat Vásárhelyi ellen? Éppen emiatt. Mivelhogy ô szervezte meg a kommunizmus szimbolikus temetését, ki kell radírozni a képbôl, hogy a temetést Orbán bátorságának ünnepévé lehessen átalakítani.
Kis János is kihagyandó a fideszes panteonból, hiába védte a testével Orbánt a rendôröktôl az 1988-as Nagy Imre-tüntetésen. Inkább az egész esemény kihagyandó, hiába tûnik fel Orbán a Fekete Doboz filmfelvételén. (Amikor Kis Jánost Orbán miatt ütötték, nem volt országos tévéközvetítés, mint egy évvel késôbb, Vásárhelyi jóvoltából.) Továbbá nem ô, hanem – két gumibotos roham között – Kis János és Mécs Imre volt a szónok, mégpedig Orbán egy évvel késôbbi beszédénél százszor bátrabb szöveggel.
Hogy a valóságos bátorság arányai a demokrácia tizedik évében se állhassanak helyre, a tömegkommunikáció csatornáit is állami irányítás alá kell hajtani, ahogyan valaha a szocialisták tették. Ez is az Orbán-féle történelmi igazságtevés része. Az újdonság annyi, hogy most piackonform módon szállják meg a médiát, s az ünnepi kormányzati propaganda még magánhasznot is hajt a baráti PR-káefték révén.
Ki küldte haza a németeket?
Nem kívánok hozzászólni Horn Gyula és Németh Miklós vitájához, melyiküket illeti meg a „Németország és Európa Tulajdonképpeni Egyesítôje" cím. Természetesen érdekfeszítô a szocialista gúlán belüli birkózás a központi helyért. De most azzal foglalkoznék, mi volt a német exodus igazi magyarországi háttere.
Való igaz, hogy a kormány döntésével a magyar belcsaták eredménye láthatóvá, sôt a nemzetközi rendszert átalakító erôvé vált. „Hivatalosan" megmutatta, milyen messzire jutott a lengyel és a magyar válság, s ezzel beindította az európai kommunizmus láncreakciószerû összeomlását. Éppen azért járhatott ilyen hatással a magyar kormány elhatározása, mert realista lépés volt, nem pedig nyaktörô merészség. Azt bizonyította: a kommunisták már nem engedhetik meg maguknak, hogy Moszkvára figyeljenek, már elsôsorban „hazafelé" kell figyelniük.
A döntés válaszreakció volt egy más módon már meg nem oldható belpolitikai kihívásra. Ugyanis a németkérdésben egész nyáron komoly küzdelem folyt az ellenzék és a kormányzat között.
A válságot nem egyszerûen a németek tömeges gyülekezése okozta: hiszen arra a kormányzatnak megvolt a válasza, és ki is próbálta! A késôbbi „kiengedôk" nyáron szigorú parancsot adtak a bujkáló németek kitoloncolására. Ezt persze a csehszlovák és a keletnémet kormánnyal is egyeztették. Látszólag nem az NDK hatóságainak szolgáltatták ki a menekülteket, hanem „csak" a magyar határon lökték át ôket. A csehek aztán természetesen átadták ôket az NDK-nak, fogolyként.
Az ellenzék tavasz óta folyó menekültügyi agitációja alakította ki azt a helyzetet, amelyben a toloncolás kudarcot vallott. Emiatt kellett a kormánynak új megoldás után néznie. Túl a humanitárius feladaton, pontosan azzal a kaján politikai céllal alakult meg a Szilágyi Sándor vezette Menedék Bizottság, hogy a varsói szerzôdésbeli kötelezettségek teljesítését megnehezítse, s a kormányt színvallásra kényszerítse.
Elôször a romániai, fôleg magyar menekültek megsegítésére vállalkozott a mozgalom. Amikor a németek kitoloncolását elrendelték, a Menedék Bizottság minden rendelkezésére álló csatornán tiltakozott. A tiltakozásnál fontosabb volt, hogy a bizottság polgári engedetlenségi mozgalmat indított „Bújtass el egy németet!" jelszóval.
Horn Gyula csúsztat, amikor azt mondja most, a tizedik évfordulón: „Olyan nyomást semmiképpen sem éreztem a közvélemény részérôl, ami a határnyitási döntést kikényszerítette volna. A helyzet foglalkoztatta az embereket." (Arra emlékezzünk, ami történt – Beszélgetés Horn Gyulával a határnyitás tizedik évfordulóján. Népszabadság, 1999. szeptember 10.) Nem a közvéleménytôl, hanem az ellenzéki akciók következményeitôl tartottak. Elôállt a németkérdés harapófogója: ha tovább toloncolnak, akkor ez belpolitikai feszültséget okoz, „ügyet" teremt az ellenzék számára. Ha viszont nem tesznek semmit a határt lazító Magyarországra özönlô német menekültek ügyében, akkor ez rövidesen mind bel-, mind külpolitikailag kezelhetetlen helyzetet teremt. Így érett meg a humánus felismerés, amely persze inkább arról szólt, hogy a „radikális" ellenzék geopolitikai látlelete a mozgástérrôl tulajdonképpen helyes: a varsói szerzôdésbeli szolidaritás immár rizikó nélkül felmondható.
Persze igaz marad a közhely, hogy a németek kiengedése az egész nemzet teljesítménye volt. Hozzájárult például a felszabaduló sajtó is, és minden család, amelyik németeket bújtatott. Nem a kormánydöntés jelentôségét kívántam ezekkel a sorokkal elvitatni, csak szerettem volna emlékezetébe idézni a szobrozó szocialista gúlának: az ellenzék volt az untermann. A gondolkodó fajtából.
A megnyert nyelvi csata
A fentiek is 1989-rôl kínáltak hasznos emlékeket: az utókor majd vágja le róluk a polemikus füstölgést. De mindez csak bevezetô volt a tulajdonképpeni emlékezéshez s valami nyugalmasabb folyamatelemzéshez.
Az 1988–89-es tanévben a New York állambeli Bard College-ban vendégtanárkodtam, s bár vagyonokat telefonáltam el, hogy politikai barátaimmal élô kapcsolatban maradjak, a rendszerváltási folyamatba csak 1989 késô tavaszán kerültem vissza.
Abban a tudatban mentem el 1988-ban, a nagy tüntetések évének végén, hogy a demokratikus ellenzék elérte egyik fôbb célját, a köznyelv megújítását. Az év végi engedmények a „közmegegyezés" nevében azt mutatták, hogy a párt a politikai fogalmak, a legitimáció terén megadja magát, bár még azt hiszi: ezzel nyeregben maradhat.
Egyetértésben a lengyel ellenzékkel, 1976 óta az erôszakmentes ellenállás és a tárgyalásos demokratizálás volt a rendszerváltási ideálunk. Ebben a „civil" stratégiában nem a kommunista párt legyôzésére szervezkedtünk 1956-os típusú, frontális összeütközéssel, de nem is a párt belsô megújítására 1968-as módon. Az „új evolucionizmus"-nak, ahogyan a stratégia atyja, a lengyel Adam Michnik nevezte, mind a célja, mind a célközönsége más volt, mint a kommunizmus addigi reformjainak. Az ellenzék ne arra pazarolja energiáját, hogy a hivatalos politika megváltozását követelje, hanem önmagát szervezze meg a hatalomtól függetlenül. Aztán e szervezettségre alapozva a hatalomtól ne jóindulatú bánásmódot követeljen, hanem mind több írott, közjogilag kötelezô autonómiát.
Mozgalmunk 1977-tôl 1985-ig a szabad nyilvánosság, a szamizdat megteremtésén dolgozott. Az évtized második felében, a „valódi" politika elôjátékaként, immár a civil ellentársadalom megszervezését tartottuk fô feladatunknak. 1987-ben publikálta a Beszélô a megegyezéses átmenet elsô tervét, a Társadalmi Szerzôdést. Megfejtést kínált a münchhauseni feladványra: hogyan lehetséges a Szovjetunió uralma alatt valóságosan demokratizálni?
A Társadalmi Szerzôdés immár kész tényként könyvelhette el, hogy a civil társadalom szívós önvédelmi harcot folytat. Azon dolgozik mind több kreatív gazdasági, szervezeti, jogi és kulturális erô, hogy lefûzôdjék a pártállamról.
A Társadalmi Szerzôdés kijelölte a közjogi szerzôdésbe foglalandó elsô területeket a gyülekezés, a nyilvánosság, a kultúra, az emberi és a szociális jogok területén. Ezt a munkát Kis János, Kôszeg Ferenc és Solt Ottilia végezte el. Politikai korszakhatárt hirdetett a jelszó: „Kádárnak mennie kell!" Volt szerencsém e messze hangzó három szó szerzôjének lenni. De a Társadalmi Szerzôdés igazi célja a szerzôdéses gondolkodás elfogadtatása volt, ami önmagában is a kádárizmus bukása.
Visszajövetelem újabb korszakhatáron történt: a párt a gyülekezés és a szervezkedés szabadságát elismerte, s már a párttá alakulás, sôt az a kérdés volt napirenden, mennyire lesz szabad a pártok közötti választás. Vajon a parlament és az alkotmány megújítása, melynek a kommunista párt immár nem állhat ellen, „csupán" lengyel módra megszorított, korlátozott demokratizálást hoz-e, avagy itt, Magyarországon el tudjuk érni a kommunizmus utáni elsô teljesen szabad választást?
Palmer sétája, Horn hálája
Elôször csak 1989. március 15-ére, Palmer amerikai nagykövet kérésére repültem haza néhány napra, hogy aztán a tanév gyors befejezése után kora nyáron végleg bekapcsolódjam a tárgyalásokba. Palmer kérése egyszerre volt személyes és jelképes: az egy évvel azelôtti, utolsó rendôrileg kezelt március 15-éhez fûzôdött. Azt kérte, hogy együtt sétáljunk végig a most elôször engedélyezett tüntetés hagyományos útvonalán. Azért, hogy baráti idegenvezetô oldalán tudhassa meg, mi történik, és azért is, hogy jelenlétével kifejezze: „Those times are over." Egy éve, 1988 márciusában még preventíven letartóztatták nyolcunkat, de a tíz-tizenötezres felvonulást, a demokráciakövetelô szónoklatokat már nem tudták megakadályozni. Kommunista tárgyalópartnereink nyilvánosan soha, négyszemközt mindig elismerték, hogy az 1988. márciusi rendôri kudarc döntô lökéssel járult hozzá Kádár májusi eltávolításához, a demokratizálás elfogadásához.
Palmer sétája azt üzente: számára immár partner az ellenzék, nem örök a jaltai-helsinki geopolitikai „normalitás". Csakhogy Palmer ezt Washingtonnak is üzente volna, nemcsak Budapestnek, a magyar kommunistáknak. Mark 1968-ban, diákként az amerikai SDS aktivistája volt. Talán ezért nem kívánta karrierdiplomataként sem a történelemcsinálásnál alább adni, s néhány hónappal kormánya politikája elé vágott. Így aztán a séta hozzájárult ahhoz, hogy a pályacsúcs elôtt távoznia kelljen a diplomataságból.
Ugyanis a külügy vezetôje, Horn Gyula jól tudta: Washington még ideges, ha kizökkentik a megszokott establishment-közi rutinból. Ma már a Történeti Hivatal rólam szóló dossziéiban olvashatom, hogy Hornék megkapták a jelentéseket a nyugati újságírókkal és diplomatákkal folytatott, lépésváltást sürgetô vitáinkról. Tudták, hogy a New York Timesban közölt, amúgy sültrealista és hiperóvatos cikkem, a Bury the Brezhnev Doctrine utópiáknak kijáró fogadtatásban részesült. Ezért járhatott sikerrel Horn Gyula, aki „feljelentette" Mark Palmert Baker akkori amerikai külügyminiszternél, panaszt téve a nagykövet „hatásköri túllépése" miatt.
Ezt Palmer mesélte el nekem néhány évvel ezelôtt, immár civil emberként. „Palmer március 15-i nyilvános fellépése akadályozza demokratizálási törekvéseinket" üzente Horn Bakernek, aki persze nyilván átlátott Hornon, de – akkor még – kötötte ôt a nyugati geopolitika változatlanul bipoláris szemlélete. Horn nem átallott azzal érvelni Palmer ellen, hogy Kis János beszédénél való jelenlétével lovat adott a Varsói Szerzôdés elleni agitáció alá. Tény: Palmer számára normális dolognak tûnt, hogy az ellenzékiek figyelmeztessék a kormányt, min kellene gondolkodnia. Hornék csak néhány hónappal késôbb ébredtek fel, a német menekültválságban.
Palmer korán jött posztjaltista volt, és ezt a néhány hónapnyi elôreszaladást bosszulta meg Horn. Aki talán Palmer látásmódjából is tanult, s nem sokkal késôbb már vehemens NATO-barát lett. De lehet abban valami, hogy a hála nem politikai kategória.
Horn nem feledhette Palmer március 15-i sétáját és hasonló posztjaltista kiruccanásait, és hetedíziglen megtorolta. A diplomatapályát elhagyó Palmer médiavállalkozó lett, és Magyarországra csak a tévécsatornák privatizációja csalta vissza 1996-ban, a Central European Media Enterprises vezetôjeként. Baló Györggyel az élén Írisz Tv néven kért koncessziót. Ám hiába volt Baló a magyar politikai riporterek koronázatlan királya s mellesleg Horn politikai ellenfeleinek fô céltáblája, hiába ajánlott Palmer mindenki másnál több pénzt az államnak. Az idôközben miniszterelnökké lett Horn utasítására mást hoztak ki gyôztesnek, megszegve a tender szabályait is. Ez utóbbi tényt a Legfelsôbb Bíróság is kimondta, amely 1998-ban elrendelte: vonják vissza a szabálytalan gyôztes koncesszióját.
Palmer véleményét nem
az erôszakmentes ellenállásra ráismerô
1968-as ösztönei, hanem helyismerete alakította ki. Közép-Európában
könnyebb volt megszabadulni az establishmentek kényelmes dogmáitól,
a kommunista hatalom megdönthetetlenségének legendájától.
Palmer láthatta, hogy a demokratizálást nem Grósz
és Pozsgay hajtja elôre, s hogy a lengyel és magyar
válság Gorbacsovtól függetlenül is elkerülhetetlen.
Ki a magyar Gorbacsov?
Íme egy tény, amelyet közmemóriánk még és már rosszul tud. Pozsgay és az MSZMP-reformkörök fellépése nem elindítója, hanem következménye volt a visszavonhatatlan megcsúszásnak.
Szinte egész mostani témám belefér abba a dióhéjba: jogos-e Pozsgay Imrét a magyar Gorbacsovnak nevezni. Valójában Grósz Károly volt a magyar Gorbacsov. Ô lépett rá az engedmények lejtôjére abban a hiedelemben, hogy ezzel megmenti a rendszert. Pozsgayból lehetett volna Jelcin, Meciar, Milosÿevic`, Lukasenko mellett a ki tudja hányadik „erôs" kelet-európai exkommunista. Ám Pozsgay – ellentétben Jelcinnel – már csak a választási vereség után volt képes elhagyni a pártját. Nem merte elvállalni a reformkörök vezetését, nem protestált a rá fölesküdött Bíró, Bihari, Lengyel és Király eltávolítása ellen. Hiába tudta, akárcsak Jelcin, hogy a peresztrojka nem irányítható, s a rendszer menthetetlen. (Gorbacsov és Grósz ezt nem tudta.) Hiába értette az ellenzék nyelvét, s azt, hogy a párt eltûnik, ha tovább csúszik a lejtôn, fokozatos engedményeket téve a demokratizálásnak. Ugyan történelmi szerepet játszott azzal, hogy a fokozatos engedmények politikájából kiragadta a pártot, elfogadtatta az ellenzék tárgyalási követelését, és ezzel a párt oldaláról is megnyitotta az utat a szabad választások elôtt. De ezután tárgyalópartnereit a párt erejét megôrzô csonka megállapodásra kérte abból a célból, hogy a párt megbízzon benne, és a párt elnökjelöltjévé válhasson. Azért vesztette el tehát a köztársasági elnökséget, mert túlságosan akarta. Fordulatát azért nem válthatta át jelcini karrierre, mert a pártja nevében hajtotta végre. A párt átmentése kedvéért a máris elavult lengyel megoldást erôltette: „a ti kormányfôtök, a mi elnökünk." Más kérdés, hogy az ellenzék egy részével osztozott abban a tévedésben, hogy a Jaruzelski-formula Magyarországon is kivitelezhetô volna. Pozsgay és az MDF eme közös tévedése miatt vált az elnöki kérdés a háromoldalú tárgyalások fô vitapontjává, s a kérdést megoldó négyigenes népszavazás már csak közjogilag is megpecsételte a gorbacsovizmus és a jelcinizmus között tébláboló Pozsgay kudarcát.
Kiegyezési taktikák és geopolitika
Amikor májusban hazatértem, a tüntetések által kikényszerített engedményes folyamat a fordulópontjához ért. A párt Kádár utáni vezetôi úgy vélték: a gyülekezés és a szervezkedés folyamatos burjánzását csak valamelyik kiválasztott szervezettel vagy blokkal való hatalmi megállapodás szakíthatja meg: különalkuval kell megôrizni az MSZMP viszonylagos erejét. Ez volt Pozsgay taktikája az 1987-es lakiteleki találkozó óta, és 1988–89-ben a párt elfogadta ezt. Ugyanakkor geopolitikai bizonyosságként kezelte a párt, hogy Moszkva és Washington a feszültségek kerülése végett amúgy sem tûrne el mást, mint a lengyelországihoz hasonló részleges demokratizálást.
1988 eleje óta növekvô ellentét feszült az MDF és az SZDSZ geopolitikai látásmódja között. Eldönthetetlen, vajon az MDF eleve osztotta-e az MSZMP óvatosságát, vagy az sodorta efelé, hogy Bíró Zoltán és Pozsgay személyében garanciát látott rá, hogy ôk alkothatják a kivételezett kiegyezô csoportot. Természetesen nem Lakitelektôl datálódott ez az ellentét. 1985-ben, a monori elsô összellenzéki találkozón már kifejlett ellentéteket próbált áthidalni a szervezô csoport. Az SZDSZ-tôl eleve elválasztotta az MDF-et, hogy – röviden szólva – az MDF a folyóiratkérôk, az SZDSZ a folyóirat-csinálók társaságából nôtt ki. Az aforisztikus túlzás talán nem is olyan erôs, ha megfontoljuk a mögötte rejlô eltérést: az MDF alapítói hatalmi, az SZDSZ vezetôi közjogi kiegyezéssel kívánták demokratizálni az országot.
A geopolitika megítélésében ettôl függetlenül bármelyik csoport tévedhetett. Szigorúan szólva, az SZDSZ csak 1989 nyarától lehetett biztos abban, hogy a teljes demokratizálás nem ütközne világpolitikai akadályokba. De hogy ezt el is merje hinni, ahhoz az kellett, hogy immár egy évtizede ezt a lehetôséget vizsgáztassa. Ellentétben minden magyar megfigyelôvel, a Beszélô-csoport már a Szolidaritást leverô Jaruzelski-puccsot is a rezsim és Moszkva virtuális vereségének tartotta, mert a puccs nem tudta megszüntetni az ellenállást. Kis János vezércikkei a Beszélôben számról számra követték a virtuális vereség valóságossá válását, s bár a legkonzervatívabb realizmus módszerével dolgozott, arra nevelte közönségét, hogy a kialakuló válságban nem leszünk tehetetlen elfogadói a szerencsének, rajtunk is múlik, megéri-e beavatkozni az oroszoknak. A demokratikus ellenzék ebben a tudatban ápolta közép-európai és nyugati kapcsolatait.
Az EKA
Ha tehát az SZDSZ célja az MSZMP és az MDF hatalmi megállapodása helyett a közjogi demokratizálás kikényszerítése volt, elôször el kellett érnie, hogy az ellenzék – ha nem is lengyel mértékben, de – egységes vonalat kövessen.
Nagy megkönnyebbülést jelentett az SZDSZ számára, hogy az Ellenzéki Kerekasztal javaslatát a Kónya képviselte Független Jogász Fórum is felvetette.
Magyar Bálint és Kôszeg Ferenc kiemelkedô szerepet vitt az egységesítô diplomáciában. Mi más lehetett volna az SZDSZ következô célja: „Csak együtt tárgyalunk." Ezzel az MDF is egyetértett, de az EKA létrehozásával nem ért véget a két felfogás közötti vita. Az egyik, hogy a pártnak immár az ellenzéknél nagyobb szüksége van a kiegyezésre, tehát tovább feszíthetjük a húrt. A másik, hogy csak a keményvonalas erôszakmesterek kezére játszunk, ha túl sokat akarunk. Ez utóbbi félelem mindig is ott ólálkodott a szamizdatos ellenzék körül.
Külön meg kellett harcolni az MSZMP-vel azért, hogy a Fidesz és a Liga is részt vehessen a tárgyalásokon. Az MSZMP nemcsak azért ellenezte a Fidesz és a Liga részvételét, mert az ellenzéki szervezetek közül ez a kettô állt legközelebb az SZDSZ helyzetértékeléséhez, hanem azért is, mert az ún. harmadik, „társadalmi" oldal létrehozásától várta, hogy a nagyon is kétoldalú tárgyalást („hatalom versus társadalom") a lengyelországihoz hasonló kerekasztallá alakíthatja („mindenki beszélget mindenkivel"). Márpedig az induló Fidesz a KISZ-nek, a Liga a SZOT-nak kívánt versenytársa lenni; ha helyet kapnak az egyesült ellenzékben, az gyakorlatilag lenullázza a „harmadik oldal" látszólagos különállását az MSZMP-tôl. Ez így is történt.
Labirintus-munka: mindig vissza az elnöki terembe
Tavasszal, az ellenzéki egység létrehozására törekedve, kiúttalannak tûnô labirintusba merészkedett be az SZDSZ. Ezt kellett tennie, ha azt akarta, hogy hatalmi kiegyezés helyett szabad választás vessen véget a rendszernek. A labirintusból csak novemberben, a népszavazás gyôzelmének napján bukkant elô a párt. Ami azt illeti, a közbeesô háromoldalú tárgyalások fizikailag is labirintus-munkát jelentettek: a tüntetések terei helyett az Országház hideg falai között bolyongva, a nyilvánosság visszhangja nélkül kellett megtalálni a jó irányt.
Amint a tárgyalások elindultak, a két taktika ismét elvált egymástól. Pozsgay Imre Csoóri Sándor lakásán rendszeresen egyeztetett az MDF-fel, és személyesen Antall Józseffel, aki mind szuverénebb alakítójává vált az MDF közjogi vonalának.
Antall József úgy gondolta, sikerül az MSZMP–MDF-különalkut olyan közjogi formába öntenie, amely a nyugati demokrácia fogalmaiban gondolkodó liberális ellenzékiek számára sem utasítható el. Ezért a háromoldalú tárgyalások indításakor Antall az SZDSZ vonalát erôsítette mind a valódi tárgyalás garanciáit, mind a célt, a szabad választást illetôen.
Az egységnek azonnal vége szakadt, amint világossá vált, hogy Pozsgay és az MDF nemhogy lemásolná, hanem túl is teljesítené a lengyel modellt. Mint közismert, Jaruzelski tábornok, elsôként a kommunizmus történetében, részlegesen szabad választásról állapodott meg az újra engedélyezett Szolidaritással. „Cserébe" késôbb a Szolidaritás elnökké választotta Jaruzelskit, holott immár többséget szerzett a parlamentben. Pozsgay és Antall József világosan látta, hogy a magyar környezetben nehéz lenne a majdani szabadon választott parlament nagylelkûségére hagyatkozni, különösen akkor, ha idôközben a geopolitikai helyzet is odébb mozdul. A lengyel formulát, „a miniszterelnök a miénk, az elnök a tiétek", nálunk csak úgy lehet bebiztosítani, ha az már kezdettôl a megegyezés része. De hogyan egyeztethetô össze a hoci-nesze a tiszta közjogi megoldással, a teljesen szabad választással? Az SZDSZ szerint sehogy. Pozsgay és az MDF szerint a szabad választás elé hozott elnökválasztással.
Háromszor futott neki ennek a kérdésnek az Ellenzéki Kerekasztal, háromszor szavazott róla. A Pozsgay–Antall-féle álláspont csak harmadik alkalommal, a választójogi törvény sikeres kidolgozása után kapott egyszavazatnyi többséget, s ezzel gyakorlatilag vége is lett a tárgyalásoknak. Csak ekkor csatlakozott az MDF az addig is nyíltan Pozsgayt szolgáló szervezetekhez, a kereszténydemokratákhoz, a Vígh Károly-féle Bajcsy-Zsilinszky Társasághoz és Varga Csaba Magyar Néppártjához. Az elsô két alkalommal az elnöki alkut javasló szervezetek nemigen fárasztották magukat közjogi érveléssel. Még azt is elértük, hogy az MDF-et képviselô Csengey Dénes, illetve Sólyom László álljon ki a kamerák elé azzal, hogy az EKA nem fog beleegyezni semmiféle elnökválasztásba, amit a szabad választások elôtt tartanának.
A filmfelvételek és jegyzôkönyvek, amelyeket az MDF politikusai sokáig nem engedtek nyilvánosságra hozni, megôrizték az elnöki kérdés körül kiújuló vitákat. Antall nem is tagadta, hogy álláspontot változtatott. Épp ekkor és ezzel vállalt elôször nyíltan politikai szerepet.
Antall azzal érvelt, hogy az általunk kidolgozott hatalommegosztásos közjogi rendszer garancia arra, hogy Pozsgay nem válhat a demokrácia sírásójává. Az új közjogi rendszerért cserébe odaadhatunk némely, ma még valóságosnak tûnô hatalmi pozíciót az MSZMP-nek, késôbb ezeket majd lemorzsolja a demokrácia.
Ilyen vitatott pozíció volt a köztársasági elnöki poszton kívül a párt vagyona; a párt munkahelyi monopóliuma és a párt hadserege, vagyis a Munkásôrség. Elégedjünk meg a választás tisztaságának biztosítékaival, mondta Antall, és csillapítsuk az MSZMP és az ô parlamentjének ellenállását ezekkel a hatalmi koncokkal.
Logikus és abban a pillanatban geopolitikailag is realistának hitt érvelés volt ez, de az SZDSZ-é sem kevésbé. Ha Pozsgay valóban hajlandó demokratikus párttá tenni az MSZMP-t, miért nem várunk két hetet? Ha ezek a koncok fontosak az MSZMP-nek, mi benne a demokratikus? A fordulat az elnöki kérdésben valójában már nem a demokrácia összérdekeit szolgálja, hanem az MSZMP–MDF hatalmi koalícióját alapozza meg. Hiszen a lengyel Szolidaritás maga volt az egész ellenzék, ott ezért még össznemzeti értelme volt a „miénk a miniszterelnök, tiétek az elnök" formulának. A magyar sokpárti választáson ez már nem nemzeti, hanem pártügy. A választás elôtt átengedni az elnöki hatalmat az állampártnak azonos azzal a döntéssel, hogy a csinos európai tíz százalék helyett 30-40 százalékos pártként hagyjuk átmenni az MSZMP-t a szabad választáson. Hiszen lehetôvé tesszük, hogy ne utódpártként lépjen fel, hanem a szabadon választott elnök pártjaként.
Bizottságaim és naivságaim
Ideje a személyes szerepemhez visszakanyarodnom. Az SZDSZ az ötödik bizottságba, a sajtónyilvánosság átalakításáról szóló egyezkedéshez delegált. (Egy másik megbízatásom is a sajtószabadság megteremtéséhez fûzôdött: a hármas bizottságban, amelyben Tölgyessy Péter tárgyalt a választójogi reformról, a kampányidôszakra vonatkozó médiaszabályok kidolgozásakor én vettem át az SZDSZ képviseletét. Ezek a szabályok lényegében változatlanul máig ott vannak a választójogi törvényben.)
A sajtóbizottságban az MSZMP küldöttségét Csikós József vezette. Talán ma többet mond ez a név, mint akkor. Hiszen szép sajtója volt 1998-ban, hogy az Energol olajcég vezérigazgatójaként letartóztatott Csikóst a Fidesz-kormány hatalomra kerülésekor helyezték szabadlábra, sokak szerint nem függetlenül attól, hogy Boross Péter volt MDF-miniszterelnök ezúttal Orbán miniszterelnök fôtanácsadója lett. Hogy mi az összefüggés? Ennek a története egyúttal naivságom története.
Akár hiszik, akár nem, a parlamenti tárgyalóteremben fogalmam sem volt róla, hogy a Központi Bizottság agit-prop. osztályát vezetô Csikós egy perccel azelôtt még a Belügyminisztérium ellenzéküldözô III-as Fôcsoportfônökségének oszlopos embere, a Belügyminisztérium sajtófônöke volt, és onnan éppen a rendszerváltó tárgyalásra dobták át a pártközpontba. A háromoldalú tárgyalás után pályája ismét a nyilvánosság kizárásával folytatódott, egészen az Energol-ügyig. A tárgyalások végeztével a Németh-kormány azonnal visszahelyezte ôt a Belügyminisztériumba, ahol éppen az adatvédelmi osztály vezetését, vagyis a III-as ügyosztály hírhedt dossziéinak kulcsát vette át. Volt kommunistasága a legkeményebb antikommunista belügyminiszter alatt sem hozott rá bajt. Amikor Antall pártpolitikai manôverként kinyittatta elôször Torgyán József, majd Csurka István dossziéját, a sajtó alig fordított figyelmet rá, hogy Antall belügyminiszterei, Horváth Balázs, Boross Péter és Kónya Imre éppen Csikóst dolgoztatják az ügynökdossziék nyitogatójának szerepében. Csikóst csak a szabaddemokrata Kuncze belügyminisztersége alatt, 1995-ben küldték el a minisztériumból, hogy alig egy év múltán olajosként letartóztassák. Most éppen ismét szabadlábon védekezik a milliárdos adócsalási ügyben.
Égô arccal gondolok vissza arra,
hogy az indító tárgyaláson milyen könnyedén
csapott be Csikós, amikor azt kértem, hogy a megegyezés
részeként a belügy adja vissza az ellenzéktôl
elkobzott kéziratokat. Hidegvérrel felhasználta, hogy
láthatólag névértéken veszem az ô
pártpropagandista státusát. „Nézze, maguk akarták,
hogy ne a kormány, hanem a párt legyen az ellenzék
tárgyalópartnere. Mi az MSZMP-ben elôre láttuk,
hogy ez bonyodalmakat fog okozni. Nekem most átiratot kell intéznem
a pártvezetéshez. A pártvezetés átiratot
intéz majd a kormányhoz, a kormány a BM-hez. A kormány
nem tekinti magát az MSZMP kormányának, mi ezen nem
tudunk segíteni, a BM-ben pedig mindig is lassúak voltak
az urak. Majd jelentek önöknek, amint választ kaptunk."
Mondanom sem kell, máig sincs válasz, pedig Csikós
Antallék idején visszakerült arra az ügyosztályra,
ahonnan azt a választ vártuk. A kéziratok eltûntek,
és még a Történeti Hivatalban sem bukkantak fel.
A tárgyalások nyilvánossága
Bizottságomban igen gyorsan témává vált magának a háromoldalú tárgyalásnak a nyilvánossága.
Az MSZMP tulajdonképpen az egész rendszerváltásra kiható taktikai gyôzelmet ért el azzal, hogy a tárgyalás áraként titkosságot kért. Alig vonultunk be a parlamentbe, máris érezni kezdtük, hogy a tárgyalásokat kikényszerítô civil társadalom csalódottan fogadja a hallgatást. Bármilyen radikális eredményt érünk el a tárgyaláson, a szkeptikus tömegek szemében cinkosává válunk a titkolózó pártállamnak, segítünk leültetni a tüntetéseket, és gyakorlatilag feladjuk a már egyszer kivívott nyilvánosságot. (Az emiatt visszatért gyanakvás a politika iránt máig hat.)
Minden intézményi átalakulásnál fontosabbá vált, hogy a tárgyalási folyamat nyilvánosságát kikényszerítsem. Ebbôl a válsághelyzetbôl értettem meg az amerikai First Amendment bölcsességét: a médiumok szabadságát jobban védi a kontroll hiánya, a nyilvánosságra nehezedô tömegnyomás, a nyilvánosság nyilvánossága, mint azok az esetleges intézményes garanciák, amelyeket a kontroll visszaállítása mellett elérhetünk.
Ám csak részleges sikert értünk el. Végül is a legfelsô szintre az MSZMP beengedte a kamerákat, a középszintre és a bizottságokba soha. Az Ellenzéki Kerekasztal – helyesen – ezt veszteségként írta le, és továbblépett: ha már hibáztunk, e téma nem válhatott szakítópróbává.
Az elsô médiaháború
Törvényi vagy intézményes átalakításig – a kampányrendelkezéseket kivéve – nem jutottunk el a tárgyaláson, de a sajtó felszabadulását mégis elôsegítettük.
Sólyom László, aki a mi bizottságunkban az MDF-et képviselte, szerette volna az egész sajtótörvényt és az egész adatvédelmi törvényt kidolgoztatni a háromoldalú tárgyalással. Ez túlzott optimizmus és technikai lehetetlenség volt. Az igényes Sólyomnak viszont csak ehhez lett volna kedve. Amikor boldogan távozott az Alkotmánybíróság felé, megnyílt az út a reálisabb, ám csupán elvi deklarációk felé.
Két csomagot dolgoztunk ki. Az egyik A pártatlan tájékoztatás alapelvei címet viselte. Ezt sikerült is kihirdetnünk. (Mellékelem ezt a dokumentumot, és hozzá a párt elutasító reakcióját. Ez utóbbival elkéstek: az alapelvek a sajtóban muníciót adtak mindazoknak, akik változtatni akartak.) Csikós lényegében változtatás nélkül fogadta el a javaslatomat, s még azt is az ellenzékre bízta, hogy eredeti, terjengôs megfogalmazásaimat lecsiszoljuk. „Petôfi azt mondta március 15-én: a sajtó szabad! Én azzal a hírrel szolgálhatok: az újságíró szabad" – mondtam egy rádiómûsorban, a megállapodást ismertetve.
A másik csomag egy testület lett volna: ötfôs, független személyiségekbôl álló bizottság, amely átveszi a rádió és a tévé irányítását, garantálja pártatlanságát.
A jogi keretet a késôbb hírhedtté vált 1974-es kormányrendelet módosítása jelentette volna. Az ötös bizottság azonban összeomlott, mégpedig egy ezúttal akaratlan MSZMP–MDF-együttmûködés nyomán.
Csikós azt javasolta – s ez fair volt –, hogy az ellenzék szedje össze a neveket, az MSZMP inkább majd vétózik, ha valakit elfogadhatatlannak tart. Az EKA Szigethy Gábort bízta meg ezzel az MDF, engem pedig az SZDSZ oldaláról. Minden nevet más ellenzéki csoport javasolt. Álljon itt a névsorunk: Benda Kálmán történész, Kosáry Domokos történész, Hankiss Elemér szociológus, Schiffer Pál filmrendezô, Babus Endre újságíró. Mindezek közül egyedül Babus ellen volt kifogása Csikósnak, mondván: a Nyilvánosság Klub tagja nem tekinthetô függetlennek. Rögtön ellenôriztük is, hogy komoly-e a kifogás: Babus helyett Kocsis Györgyit javasoltuk, ám Csikós ôt is elutasította ugyanezzel az indokkal. Érdekes, hogy ezen a ponton Csikós nem habozott ötletet adni. Az intellektuális életet kiválóan ismerô titkosrendôr tippje Nádas Péter és Esterházy Péter volt. Sosem kerestük meg ôket ez ügyben; valószínûleg elképzelhetetlennek tûnt, hogy szerepet vállaljanak, vagy hogy minden csoport elfogadja ôket. Lehet, hogy hibát követtünk el, amikor nem próbálkoztunk náluk.
Kénytelenek voltunk visszatérni az EKA pártjaihoz, hogy új jelölteket keressünk. Erre már csak szeptember 18-án, azon az összejövetelen volt alkalmunk, amelyen az EKA szervezetei utolsó megbeszélésüket tartották a sorsdöntô és a tévében is közvetített plenáris ülés elôtt.
Aznap délután jelentette be Tölgyessy, hogy az SZDSZ nem vétózza meg ugyan a csonka megállapodást, de nem is írja alá, s népszavazást kezdeményez. Persze a népszavazásról még senki sem tudhatott az SZDSZ vezetôin kívül, de az alá nem írás szándéka miatt már délelôtt hatalmas idegesség volt az MDF székhelyén, az Ó utcában. Antall megvetôen és fenyegetôen beszélt arról, hogy az SZDSZ kisöpri magát a politikából, ha nem írja alá az egyezményt. Napirendi közjátékként Szigethy Gáborral elôadtuk a rossz hírt, hogy az ötös bizottságot Csikósék megvétózták, s a jó hírt is, hogy csupán egyetlen új névre volna szükség. Ekkor Szabad György világossá tette, hogy nincs esély a hiányzó név gyors pótlására. „Kosáry Domokos is elfogadhatatlan" – mondta.
Ez az igencsak személyes indulatú mondat a médiaháborúk Kleopátra orra-szerû okának is tekinthetô. Csurka az EKA fórumain mindvégig tüzelt a sajtóbizottság intézményteremtô tervei ellen, persze nem éppen a korlátozatlan sajtószabadság, hanem a zsákmányelv nevében: „a gyôztes mindent visz". Így az ô nagy örömére a háromoldalú tárgyalás anélkül bomlott fel, hogy a rádiót és a televíziót kiszabadította volna az 1974-es rendelet hatálya alól. Az ötös bizottság kudarca vált aztán Pozsgay Imre ürügyévé, amikor Csurkáékkal összefogva felállította a maga hírhedt kuratóriumát a televízióban, s kinevezte Nemeskürty Istvánt a Televízió elnökévé, Pálfy G. Istvánt pedig a Tv-Híradó vezetôjévé. A négyigenes népszavazás sikere után ezzel ismét „megfogta" a nyilvánosságot.
A népszavazás ötlete
Ami pedig a népszavazást illeti, Antall József tulajdonképpen magának köszönhette az SZDSZ ötletét.
Az SZDSZ elégedetlensége a csonka egyezménnyel oly mértékben kisebbségi álláspontnak tûnt Antall szemében, s hozzá Pozsgay népszerûsége oly rendíthetetlennek látszott, hogy a viták vége felé Antall már csípôs humorát is eleresztette. Nyílt hatalmi érvelésre tért át: „Ha tovább kukacoskodtok, ki fogunk állni a nyilvánosság elé, rátok mutatunk, s azt mondjuk: Íme, ezek az állítólagos radikális demokraták nem akarják, hogy létrejöjjön a történelmi megegyezés a szabad választásról, nem vetik alá magukat az ellenzék többségének. S mindezt miért? Mert ellenzik, hogy a nép maga dönthessen a köztársasági elnökérôl. Mire elérünk a választáshoz, a népharag lesöpör benneteket a színrôl."
A történet folytatása: vendégségben voltam Szelényi Ivánnál, hazalátogató szociológus barátomnál. Ott volt Roszik Gábor is, aki az MDF elsô képviselôjeként pótválasztáson jutott be a pártállami Országgyûlésbe. A háromoldalú tárgyalásokról csevegvén elpanaszoltam a csonka megegyezéssel kapcsolatban az MDF fordulatát és Antall hangvételét – talán arra is számítva, hogy Roszik majd továbbadja érveimet. Szelényi bon mot-val reagált: „A népet arról sem kérdezték meg, akar-e egyáltalán szabad választást. Mondjátok azt Antallnak: ha következetesen érvelne, elôbb népszavazást kellene kiíratnia arról is, akar-e dönteni a nép."
Hoppá, mondtam magamnak, s azt a szívdobogást éreztem, amit a nagy politikai esélyek okoznak. Ránéztem Roszik Gáborra, vajon ô is többet hall-e Iván szavaiból, mint politikai bon mot-t. (Nem hallott többet.) Mert én bizony abban a másodpercben ezt gondoltam: fordítva van ez. A népszavazás épp akkor jó ötlet, ha nem csupán vitaérvként pazaroljuk el a rendíthetetlen Antallra, hanem meg is csináljuk. „Döntsön a nép!" Szokásom szerint az akció ötlete nem is annyira a jelszóval együtt született meg bennem, hanem szinte a jelszóból jött. (Húsz év alatt kötetnyi jelszót írtam a demokratikus politikának. Talán mégis inkább verseket kellett volna írnom? Lehet. De hogy más mondja, azt nem tûröm el.)
Mióta a pártállami engedmények közé – elsôsorban az állva-szavazásos nagymarosi döntés botránya nyomán, a tüntetések követelésére – bekerült a népszavazás intézménye, a levegôben lógott, hogy ezzel kezdeni is kellene valamit. Tölgyessy például a kommunista honatyák rakoncátlankodása, az egyezmények elleni durcáskodása láttán fontolgatta, hogy az átmenetrôl tárgyaló felek együtt népszavazáshoz folyamodhatnának az egyezmények elfogadtatásáért – hiszen a kommunista párt, a parlament és az EKA más-más okból ugyan, de egyaránt legitimálatlan gyülekezetek. Ez az ötlet persze „okafogyottá" vált Antall és Pozsgay csonka megegyezésével. Az én népszavazási ötletem úgy nézett ki, hogy elsô lépésként „megadjuk a lehetôséget" Antallnak, nyilvánosan közölve: vagy visszatér az eredeti EKA-álláspontra, vagy népszavazást hirdetünk a csonka megállapodás miatt.
Kis Jánoshoz mentem az ötlettel, aki apró, ám annál lényegesebb elemében módosította azt. „Ez nagyon jó. De ha elôre megmondjuk, hogy a csonka megegyezést népszavazással fogjuk korrigálni, akkor Pozsgayval kitalálnak valamit, hogy ezt az eszközt is kicsavarják a kezünkbôl. A népszavazást meg kell hirdetni, de csak akkor, ha tényleg megkötik a csonka megállapodást."
Így is történt. Antall az utolsó vitán is a politikai jelentéktelenség hitvallásának nevezte az SZDSZ érveit, mintegy provokálva, árulja el az SZDSZ, miért hiszi, hogy ellenzését a nyilvánosság elé viheti. Kis, Tölgyessy és Petô taktikusan megállt a tartalmi ellenérveknél. Köztudott volt, hogy Antall és Pozsgay rendszeresen tárgyal, s habár az csak a decemberi lehallgatási botránynál derült ki, hogy a BM III-as ügyosztálya jelent Pozsgayéknak az EKA pártjairól, makacsságunkat megszilárdította a felháborodás, hogy Antall nem velünk, hanem Pozsgayval fogott össze.
November 26: népszavazás
Még annál is több politikai hozadékot vártunk a népszavazástól, mint azt a riválisok feltételezték. Nem egyszerûen a politikai kezdeményezés visszavételét, hanem a magyar geopolitikai elônynek a rendszerváltás javára való átfordítását. Nem voltunk hajlandók továbbra is „fiúk a bányábant" játszani. Az ellenzék sokéves munkája termelte meg a magyar geopolitikai elônyt, de a kormány ebbôl csak a külpolitikai hasznot volt hajlandó realizálni, amivel persze belpolitikai elônyt is szerzett a háromoldalú tárgyalások csendje alatt.
Az addigiakhoz nem is hasonlítható grass-root mozgósításra volt szükség az aláírások összeszedéséhez. Aztán a médianyilvánosságé lett a fôszerep, hiszen a parlament elôször igyekezett meghiúsítani a népszavazást, majd a kérdések megváltoztatásával próbálta befolyásolni a döntést.
Rajk Lászlóval együtt irányítottam az SZDSZ médiakampányát, s ebbe az is beleértendô, hogy bevezettük a tévében az általam frissen javasolt politikai hirdetést. Mi több: meg is alkottuk az elsô kampányklipeket. Kara György volt a fô grafikus. Harsogott a vád az amerikai stílusú médiaagresszióról, amelyet, nekünk jólesô tévedéssel, fizetett profiknak tulajdonítottak. „Ki van itt megfizetve?" – kérdeztük egymást. A pártatlan tájékoztatás alapelveinek meghirdetése megtette a magáét: szabad politikai vitamûsorokban ismerhette meg az ország az új arcokat és az új érveket.
Az MDF bojkottfelhívása a hibás geopolitikai számításnak és az MSZMP–MDF-kiegyezés elkésett tervének logikus következménye volt. Felsejlett a labirintus vége, amikor a kampány közepe táján a geopolitikai helyzet megcsuszamlása végre mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Amikor meghirdettük a népszavazást, még mozdulatlan volt a kelet-európai vidék. Mire a kétszázezer aláírást összegyûjtöttük, megvívtuk a kérdések csatáját, és végigvitatkoztuk a kampányt, lezajlott a keletnémet és a cseh forradalom. Ennek a ténynek az érvelésünkkel egyenrangú szerepe volt abban, hogy a szavazók többsége feleslegesnek minôsítette az állampárttal kötött kompromisszumot.
A népszavazás estéjén szívszorító dolog történt: a tévében megszakadt az összesített eredmények frissítése, s aztán minden magyarázat nélkül kikapcsolták a közvetítést.
Azóta több forrásból megerôsített sejtésünk szerint a Gál Zoltán vezette Belügyminisztériumban azért állították le a közvetítést, hogy a nyilvánosság értesítése nélkül megvizsgálják: nem lehet-e a rendszer tévedésének tekinteni és helyremasszírozni a minimális szavazatkülönbséget. Gál Zoltánéknak még meg kell írniuk azt a memoárt, amelyben elárulják: a szoftver állt-e ellen a próbálkozásoknak, avagy politikai megfontolások játszottak közre abban, hogy az eredményt elismerték. Mindenképpen azt a döntést hozták meg aznap éjjel a párt fôhadiszállásán, hogy a történelmet elfogadják. Ha a kékesen villogó üres képernyôk mögött történt is a döntés, az MSZP az eredmény elfogadásával valóban rendszerváltó párttá vált.
Mi azonban ezt nem várhattuk meg.
Hajnalban borotválatlanul, gyûrött ruhában átvonultunk
a Fészek Klubba, és nemzetközi sajtóértekezleten
jelentettük be gyôzelmünket, követelve, hogy állítsák
helyre a számlálás nyilvánosságát.
Délelôtt a belügy még mindig hallgatott, amikor
váratlanul Pozsgay állt a nyilvánosság elé,
s hivatalos adatok híján is elismerte az eredményt.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu