Varga Balázs

Kétfelé húzó év

---

Nem a megszokott értelmiségi vagy hatalom-belterjes káderperspektívából látjuk az ötvenes éveket, hanem a külsô körökbôl, a Teleki téri piac kavargó, sûrû, áttekinthetetlen világából. Az Eldorádó mélyebbrôl merít, mint az elôzô film, és az ösztönökrôl, a zsigeri energiáról, a legyûrhetetlen életerôrôl mesél. Natúra, vaskos, földközeli realitás és már-már szürreálisba, de legalábbis lázálomba forduló kalandosság kettôssége zihál a képein és a történetében. Egy csoport helyett most egyetlen férfira figyelünk, a piac legyûrhetetlen királyára, aki úgy hiszi, fanatikus hittel, erôvel – és persze arannyal minden megoldható. Népi, népmesei figura, inkább balkáni vagy mediterrán sztereotípiákat ébreszt az emberben. Bereményi Eldorádója Kusturica és Fellini filmjeit idézi fel távolról.

Semmi sem lehetetlen, a csoda is az erôs akaratú emberrel történik meg. Még a halál is visszafordítható (legalábbis a gyermek halála). Mert saját magát végül, a forradalom zûrzavarában már nem tudja megmenteni, a fiú pedig képtelen arra, hogy átvegye az apa szerepét. A tanítványokhoz hasonlatosan az Eldorádó is az apák generációjáról mesél, a kipusztuló erôrôl, a népmesei lendület elsorvadásáról.

Nincs megállás, csak körkörös örvénylés. Az operatôr, Kardos Sándor az eldugott sarkokba is beférkôzik, mindent körbejár, a legapróbb gesztust is megmutatja. A kamerája gyakran szinte önálló szereplôje a jeleneteknek. (Kardos egyike a kísérletezés, a szokatlan beállítások, az extremitások iránt leginkább nyitott operatôreinknek. Nem véletlen, hogy olyan rendezôk – Jeles, Bereményi – állandó alkotótársa, akik maguk is kedvelik a furcsa, formabontó megoldásokat.)

Bereményi filmjét 1989-ben féltucat kategóriában is Félixre (a legjobb európai filmnek járó díjra) jelölték, végül a legjobb rendezés díját kapta. A fesztiválsikerek szempontjából 1989 talán az utolsó nagy éve a magyar filmnek. A Recsk 1950–53 lett a legjobb európai dokumentumfilm, Enyedi Ildikó elsô játékfilmje, Az én XX. századom pedig Cannes-ból hozta haza az Arany Kamerát.

1989 amúgy kétfelé húzó év. Történelmi dokumentumfilmjei a tabuk végét, a Kádár-korszak lezárását jelzik (Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia sokkoló recski szociográfiáját majdnem százezren nézték meg, de még az ekkor mozikba kerülô, sokrészes Pergôtûz is több mint harmincezer nézôt vonzott). Enyedi Ildikó debütálásával pedig egy új rendezôgeneráció lépett színre. Az én XX. századomat a következô két évben Janisch Attila, Kamondi Zoltán, Szász János, Szôke András, Monory M. András, Sopsits Árpád és Szabó Ildikó filmjei követték. Ha nem is egységes stíluseszmény és szemlélet jegyében, de ôk alkotják az évtizedforduló magyar filmjének legújabb hullámát.

A tabuk és a cenzúra kimúlásával mintha egy rövid idôre az a nagy ábránd is életre kelt volna, hogy a magyar filmtörténetben tátongó lyukak valahogy kipótolhatók. Elôkerültek a korábbi évek betiltott filmjei, köztük az Álombrigád, a Pócspetri és a Bebukottak. Balázs Béla-díjat kapott Ember Judit és Jeles András. (Jeles azonban visszautasította a díjat – ha a cenzúrának vége is, ô nem akart a korábbi cenzoroktól kitüntetést kapni.)

Sok évtizedes emigráció után ebben az évben tért vissza Magyarországra Szôts István. Esztergomban kétnapos szakmai szemináriumon elemezték a filmjeit, a Filmintézet pedig újra kiadta a Röpirat a magyar filmmûvészetrôl címû 1945-ös írását. 1989-ben még az is lehetségesnek tûnt, hogy Szôts leforgathatja valamelyik régóta dédelgetett történelmi filmtervét…

Felfedezésszámba ment a Filmszemlén bemutatott Hat bagatell is – hat dokumentarista alkotó fôiskolai vizsgafilmje, köztük olyan (azóta sem sokat emlegetett és még kevesebbet vetített) remeklések, mint Fehér Györgytôl az Öregek vagy Tarr Béla pattanásig feszült, kilakoltatásos helyzetgyakorlata, a Hotel Magnezit.

Dárday István és Szalai Györgyi új filmje a dokumentarista „paradigmából" kilépve, nem a hétköznapoknak, hanem a rendszerváltásnak – és a médiumváltásnak – a krónikája.

A dokumentátor fôhôse nyereséges videomásoló mûhelyt üzemeltet, ebbôl akarja finanszírozni hétköznapjainak csillogó luxusát (oldsmobil, díszes villa, dekoratív szeretô) – no meg monumentális archív filmgyûjteményét. Akár egy mozgóképes enciklopédiában, az ’56-os forradalomtól a prágai tavaszig, az atomkísérletek filmdokumentumaitól Sztálin temetésének képsoráig mindent begyûjt, megôriz és szortíroz. Az újgazdag vállalkozó és a videovilág dokumentátora: egy személy, de két sors. A két sors, a történet két szála azonban csak ritkán és nehezen találkozik, még a véletlen fatalizmusát mûködésbe hozó dramaturgia is hiába próbálja összehozni ôket a film végén.

Lányi András eddigi utolsó filmje, Az új földesúr különleges, sokrétegû esszéfilm. Ha jobbról nézem, rendhagyó és szellemes Jókai-adaptáció. Ha balról: vitriolos parabola az egymásba játszatott Haynau- és Kádár-korszakról. Ha felülrôl: kollázstechnikájú darab, asszociációs játék, politikai és történelmi enciklopédia. (Viharos Filmszemle-siker volt, a beavatott és az utalásokat értô közönség lelkes tapsokkal honorálta a játékos anakronizmusokat és célzásokat.)

Tímár Péter új mûfajt próbált meghonosítani a magyar filmben. A Mielôtt befejezi röptét a denevér nem tiszta zsánerfilm. Groteszkbe csavarodnak benne a thriller sablonjai.

A kezdetben behízelgô mosolyú fôhôs sokszorosan és ellentmondásosan motivált: homoszexuális, pedofil és titkosrendôr. Ez így túl sok. A motivációknak ez a túlburjánzása inkább a „rendszerváltó hangulat", semmint a dramaturgiai tudatosság eredménye volt.

Forgács Péter különleges privátfilmes idôutazásai is 1989-ben kezdôdtek. A Privát Magyarország elsô része, a Dusi és Jenô máig a sorozat egyik legjobb darabja. Forgács sejtelmes archeológiája a harmincas-negyvenes évekbe, a magyar polgárság mindennapjaiba vezet vissza egy hihetetlenül ügyes kezû és érzékeny operatôr filmnaplójának a segítségével. A háború elôtti és az ostrom utáni Tabán ködös, hófútta utcácskái, szertartásos kutyasétáltatások, családi ünnepek és együttlétek – a karcos, raszteres fekete-fehér amatôrfelvételek önmagukban is hihetetlen erôs hangulatot sugároznak.

A visszafogott narráció és Szemzô Tibor szuggesztív, minimalista zenéje révén pedig idôtlen, meditatív szépségû leletté lesz a hétköznapoknak, egy család életképeinek ez a minuciózus krónikája.

Az Isonzótól a Pergôtûzig, a Törvénysértés nélkül-tôl a Recskig, az Eldorádótól A dokumentátorig a magyar filmek elsöprô többsége azt mutatta meg sokkoló részletességgel, hogy milyen is volt ez a XX. század. Enyedi Ildikó ártatlanul komoly filmje pedig arról mesélt, hogy milyen lehetett volna. Az én XX. századom a múlt század legvégérôl tekint elôre. Azt a pillanatot örökíti meg, amikor még úgy lehetett tekinteni a XX. századra, mint a korlátlan lehetôségek századára. A fény, az elektromosság, a távíró, a kommunikáció századára, amikor az ember az uralma alá hajtja a technikát, de nem veszíti el a kapcsolatát a természettel sem. Csodálatos a világ – ez volt film munkacíme, végül csak a film végén, Edisonnak a Földet körbejáró táviratában szerepel ez a mondat. Csoda és rácsodálkozás, kacérság, ártatlanság és naivitás szerelmi háromszögtörténete Az én XX. századom. Olyan javakban dúskál, amelyek a korábbi évtizedek magyar filmjeibôl jobbára hiányoztak.