Jegyzetek

A Corvin közi felkelôcsoport 1956. október 24-én, a szovjet csapatok bevonulásakor alakult, és a szomszédos épületek fegyveres osztagaival együtt (corvinisták) a legerôsebb ellenálló bázist hozták létre. Ezt rövidesen észlelte a politikai és a katonai vezetés is, és – a szovjet erôk bevonásával – szinte mindent megtett e veszedelmes „ellenforradalmi góc” felszámolására,1 ám a tervek rendre kudarcba fulladtak. Október 28-tól megkezdôdtek a tárgyalások, mivel mindkét fél érdeke ezt kívánta. A hatalom a civil erôk teljes lefegyverzésére törekedett, de a Corvin-delegáció ehhez semmiképpen sem járult hozzá, ezzel szemben a szovjet csapatok azonnali kivonását követelte. Végül is a tárgyalássorozat a felkelôk sikerét igazolta: döntés született, hogy a honvédség és a rendôrség mellett a „munkások s az ifjúság fegyveres osztagai veszik át a rendfenntartást”.2 Minderrôl részletesen a Beszélô 1998. októberi számában esett szó. Az alábbi tanulmány a corvinistáknak a november 4-ig tartó fegyverszünet idején folytatott tárgyalásait mutatja be, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakulásától a Nemzetôrség Operatív Bizottságának létrejöttéig.
A Forradalmi Karhatalmi Bizottság (október 30.)
Október 30-án ismét egy katonai küldöttség érkezett a Corvin parancsnokságára. Személy szerint Uszta Gyula és Horváth Mihály vezérôrnagyok, Maléter Pál ezredes, Rákos Imre ôrnagy és egy civil: Magos Gábor, a kísérleti tangazdaság igazgatója. Rákos tanúvallomása szerint Malétert elôzôleg a tiszttársai keresték fel a Kilián laktanyában, hogy kifürkésszék, mennyire számíthat rá a HM, de látniuk kellett, hogy nem taktikai megfontolásból csatlakozott a forradalomhoz. Felsorolta a feltételeit: 1. A Nagy Imre-kormány elismerése 2. Fellépés a restauráció minden formája ellen 3. Azonnali (november közepéig) szovjet kivonulás. 4. Az egyetemisták október 23-ai követeléseinek megvalósítása. 5. A kormány a felkelôket nyilvánítsa szabadságharcosoknak, az elesettek hozzátartozóit ennek megfelelôen anyagilag támogassa. A tábornokok közölték, hogy jelentik a feltételeket a minisztériumban. Maléter azt is kikötötte, hogy e pontokat a felkelôknek is el kell fogadniuk. Valamennyien átmentek a szomszédos Corvin parancsnokságra, ám a Pongrátz testvérek és Antalóczi Sándor orvos („Doki”)3 – Rákos szerint nagy hangzavar közepette – elutasították a javaslatokat, mert veszélyeztetve érezték az önállóságukat, illetve vezetô szerepre vágytak az új hatalomban.4
A vita közben megjelent Schmidt László (kocsifényezô) a Práter utca 9. sz. épületben lévô felkelôk parancsnokhelyettese, és néhány felkelô, akiket parancsnokuk, Tokaji Ferenc küldött, hogy jelentse a Köztársaság téri ostromot, és eligazítást kérjen a legnagyobb felkelôcsoport vezetôitôl.5 Úgy tûnik azonban, hogy sem a tisztek, sem a Corvin vezetôi nem tulajdonítottak különösebb jelentôséget e hírnek: az utóbbiak Schmidtet az ajtóba állították, azzal az utasítással, hogy ne engedjen be senkit a szobába.6 Késôbb két sebesült, csaknem meglincselt foglyot is bekísértek, de a vitázók továbbra sem foglalkoztak a pártháznál történt eseményekkel.7 Ezután a Tûzoltó utcai felkelôk küldöttsége hívta ôket a Parlamentbe – hogy tárgyaljanak Kádár Jánosékkal –, eredménytelenül.8
Közben a Fôkapitányságon összeült a Forradalmi Karhatalmi Bizottság,9 amelyhez csatlakozott a Corvinban ülésezôk egy része is: Maléter kivételével a tisztek, a felkelôk közül Pongrátz Ödön és Ernô (földmûvesek), ezenkívül Magos Gábor, Antalóczi és Schmidt. A Bizottság fô feladatául a közrend helyreállítását, a nemzetôrség megszervezését jelölte meg. A tanácskozáson Antalóczi arról beszélt, hogy csak a szovjet csapatok teljes kivonulása után lehet megoldani a belsô rendteremtést és a fegyveres csoportok kiválogatását a nemzetôrségbe, de az ÁVH-t azonnal le kell szerelni, és a „Bizottmány feladata, hogy ennek a szervnek a lefegyverzése magyar vér nélkül folyjon”. Ezenkívül javasolta a párt szerepének visszaszorítását is. Schmidt felhívta a figyelmet azokra az új fegyveresekre, akik nemrégiben mint közönséges bûnözôk szabadultak ki a börtönökbôl, és hozzátette: „…vannak olyan csoportok, akik nem beszervezettek, ezekért pedig nem lehet felelôsséget vállalni.” Indítványozta, hogy csak azok legyenek nemzetôrök, akik egy héten belül legalább három napig vállalják ezt a megbízatást, a többiek a „termelô munkában” dolgozzanak.
Az ülésen felmerült az is, hogy fel kellene állítani egy 12 fôs operatív bizottságot, hogy felelôsségre kellene vonni a törvénysértô ÁVH-sokat, és hogy biztosítani kellene a kivonuló szovjet csapatokat.10
A tárgyalás befejezése után parlamenti küldöttséget választottak, hogy Nagy Imre kormányfôvel elismertessék a Bizottság mûködési jogát.11 A kilencfôs delegáció tagja volt Antalóczi és Pongrátz Ernô is. Pongrátz Ödön részvételével felállítottak egy hattagú Forradalmi Karhatalmi Bizottságelôkészítô Bizottságot is, amely 30-án éjszaka ülésezett, és feladatául a Kilián laktanyában másnap 12 órakor kezdôdô, alakuló közgyûlés programjának kidolgozását és a nemzetôrség szervezeti szabályzatának összeállítását tûzte ki.
A Nemzetôrség megalakulása (október 31.)
Október 30-án, a Deák téri tanácskozáson a résztvevôk Nagy Imre jóváhagyásával elôkészítették a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakítását, abból a célból, hogy az új kormány felállításáig központi parancsnokság kerüljön a szétszórtan, decentralizáltan mûködô fegyveres csoportok élére. Király Béla javaslatára a Kilián laktanyát jelölték ki a tanácskozás színhelyéül, mert a külföldi és belföldi sajtó tudósításai alapján országszerte ezt az objektumot tartották a fegyveres ellenállás legfôbb szimbólumának.12 Az ülésre csak meghívóval lehetett belépni. A corvinistákat Antalóczi, Bornemissza Tibor (tanársegéd), Iván Kovács (gödi munkás), László Béla György (keramikus), Prezmeczky László (fogtechnikus, orvostanhallgató),13 Pongrátz Gergely (állattenyésztô) és Pongrátz Ödön képviselték.14
Az értekezletet a „házigazda” Maléter nyitotta meg, és felkérte Király Bélát (akit a kormány már megbízott a budapesti fegyveres erôk irányításával), hogy a Szózat eléneklése után tartsa meg a beszámolóját. Király arról beszélt, hogy a „nemzeti demokratikus forradalom” egységes, központi vezetés nélkül gyôzött, de a kivívott eredményeket három veszély is fenyegeti: a restaurációs erôk, a „reakció” és a szovjet kivonulás késlekedése. A veszélyek elhárítását csak összefogott erôkkel és egységes vezetéssel tartotta lehetségesnek. „…meg kell alakítanunk a karhatalomnak a központi vezetô szervét, a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, és létre kell hoznunk az [honvédségbôl, rendôrségbôl és civil felkelôkbôl álló] egységes Nemzetôrséget”, amely a „dicsôséges 1848-as magyar forradalom és szabadságharc hagyományainak letéteményese” lesz. A nemzetôr egységeket felszólította, hogy válasszák meg parancsnokaikat, majd a szervezés kérdéseirôl és a szabályzat kidolgozásáról beszélt. Ezek közül a legfontosabbak: „Minden nemzetôr alakulat mûködését a Forradalmi Karhatalmi Bizottság Operatív Bizottsága által kiállított írásbeli okmány alapján kezdi meg. […] A honvédséghez és a rendôrséghez nem tartozó személyek fegyvert csak nemzetôr alakulat által kiállított személyazonossági igazolvánnyal viselhetnek. Olyan polgári személyektôl, akik a nemzetôrségnek nem tagjai, a nemzetôrség hivatott bevonni a fegyvereit.”15
Király beszámolóját többször közbekiabálások szakították meg, majd a hozzászólások következtek. A résztvevôk döntô többsége elutasította a horthysta restaurációt, és az „igazi szocializmus” megteremtését kívánta.
Többek között szóhoz jutottak a volt politikai foglyok képviselôi is, akik – az egyik forrás szerint – azt hangsúlyozták, hogy ôk a társadalom legrátermettebb és legtöbbet szenvedett rétege, így ôket illeti meg a hatalom. De a soraik közé tartozó Pálóczy Horváth György és László Béla György nem értett velük egyet. E verzió szerint László kijelentette, hogy a politikai foglyok hatalmi követelései nem megalapozottak, ehelyett inkább fegyverrel kellett volna a forradalom mellé állniuk. Ezt a véleményt a résztvevôk zajos tetszésnyilvánítással fogadták.16
A jelen levô tisztek közül néhányan felvetették, hogy a felkelôket valamilyen laktanyában kellene egységesen elhelyezni és egységes ruhával ellátni, a fiatal felkelôket pedig katonai iskolába kellene járatni, belôlük lennének a jövô tisztjei. A nemzetôrség felállítása után azonban fel kell számolni a többi, „illegális” fegyveres csoportot. Az egyik résztvevô szerint Antalóczi megkérdezte, hogy mi történik akkor, ha a szovjetek nem vonulnak ki az országból, mire Maléter így válaszolt: „akkor kiverjük ôket”.17 Egy másik szemtanú szerint Maléter szakszerûbb választ adott: amennyiben Budapestet megtámadják, az az ország szuverenitásának megsértését jelentené, és Magyarország hadban állónak tekintené magát a Szovjetunióval.18
Többen (fôleg rendôrök) szóltak a volt ÁVH-sok beszállításáról, ôrizetbe vételérôl és az ügyük törvényes kivizsgálásáról.
Marián István alezredes, a Mûszaki Egyetem katonai tanszékének vezetôje annak a 2-3000 egyetemistának nevében beszélt, akik a forradalom kezdeményezôi voltak, és ezért a Forradalmi Karhatalmi Bizottságban részarányuknak megfelelô súllyal kell jelen lenniük.
Általános volt az a vélemény, hogy a rákosistákat el kell távolítani a vezetésbôl. Szó esett a Dudás-csoportról is,19 amelyet ekkor Zimányi Tibor képviselt. Világossá vált, hogy a „nemzeti bizottmányosok” a maguk külön útját járják, mivel Dudás nem hajlandó alárendelni az egységét az egységes nemzetôrségnek.
Malétert ezalatt kihívták, mert segítséget kértek telefonon a város több pontján garázdálkodó bandák ellen. (Mindez vaklármának bizonyult, amikor önkéntes felkelôegységek a bejelentett helyszínekre érkeztek.) Távollétében Pongrátz Gergely szólalt fel, aki Maléter addigi szerepét egyértelmûen negatívan értékelte: a forradalom elsô napjaiban a szovjetek szövetségeseként lövette a Corvint, amivel súlyos veszteségeket okozott a felkelôknek; a fegyverszünet idején megpofozott és fogságba vetett egy felkelôt. Bírálta a sajtót is, amiért dicsôíti Malétert, miközben a corvinistákról sehol sem esett szó az újságokban, pedig mindvégig ôk tettek legtöbbet a gyôzelemért.
Malétert a folyosón figyelmeztette az egyik civil fegyveres,20 hogy szóbeli támadás érte. Általános követelésre Pongrátz megismételte az imént elhangzottakat.21 Maléter elmondta, hogy október 28-áig, a „kormányértékelésig” csak parancsot teljesített, mint katona, és ezért vállalja a felelôsséget. Az egyik felkelôt (Miháli Lajost22) valóban megütötte és fogdába zárta, mert ékszert talált nála. „Kijelentette, hogy ô valóban kommunista, s garantálja, hogy addig, míg mi és ô itt vagyunk, addig Magyarországon nem lesz restauráció.”23 Végül megjegyezte: „most nem azt kell keresni, ami viszályt szít közöttünk, hanem az egyetértést kell elôsegítenük, mert csak így biztosítható a rend”.24 Ezután Maléter kezdeményezésére a felek kibékültek, amelyet az értekezôk nagy tetszésnyilvánítása kísért.
Ezután Iván Kovács szólalt fel, és kifejezte bizalmát Maléter irányában. A Corvin fôparancsnoka szerint e felszólalás következményeként „az Antalóczi által vezetett klikk és közöttem erôsen kiélezôdött az addig sem valami baráti viszony.”25 Iván Kovács Malétert tartotta a legmegfelelôbbnek a honvédelmi miniszterségre, „Dokiék” (Antalóczi, Bornemissza és a Pongrátz testvérek) pedig Márton András ezredest, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnokát.26 A felszólalások alatt ismét kihívták Malétert, aki visszaérkezése után közölte, hogy Záhonynál újabb szovjet csapatok lépték át a határt. A hír általános felháborodást keltett, és tovább erôsödött a szovjetellenes hangulat.27 A résztvevôk határozatot hoztak arról, hogy egységes parancsnokság alá vonják a honvédség, a rendôrség, a határôrség és a felkelôk alakulataiból megalakult Nemzetôrséget, és a rend helyreállítását, az ÁVH lefegyverzését és – amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot – a harckészültség fenntartását jelölték meg fô feladatának.
Királyék már annyira elôkészítették a Nemzetôrség szervezését, hogy jelentkezési ûrlapokat is hoztak magukkal, amit az ott lévôknek ki kellett tölteniük. Ebben jelenteni kellett a megalakult nemzetôrcsoport létszámát, meglévô és igényelt fegyverzetét. Közölték, hogy a nemzetôr-igazolványokat még aznap vagy másnap kiosztják.28 Király Béla bejelentette, hogy a Nemzetôrparancsnokság a Deák téren található meg. Az Írószövetség küldöttei köszöntötték a megalakult Nemzetôrséget, Tamási Lajos elszavalta a Piros a vér a pesti utcán címû versét, és ezzel véget ért az értekezlet.29
A Corvin új parancsnokságának megválasztása (november 1.)
November 1-jén délelôtt került sor a corvinista felkelôk fôparancsnokának és más vezetôinek a megválasztására.30 Az ülésen részt vett a Corvin köz 10–12. minden legfontosabb vezetôje. Ott volt Márton András ezredes és Solymosi János alezredes, a piliscsabai gépesített ezred parancsnoka, valamint politikai helyettese, Popovics Ernô százados is, hogy a Nemzetôrparancsnokság állásfoglalása értelmében részt vegyenek a nemzetôrszázadok és zászlóaljak megszervezésében.31 A megbeszélés valós oka azonban az volt, hogy mindinkább kiélezôdött az ellentét Iván Kovács, az addig általánosan elfogadott parancsnok és a vezetô szerepet játszó Corvin köziek nagy része között. A gyûlés megszervezésével és lebonyolításával kapcsolatos források lényegesen eltérnek egymástól. Pongrátz Gergely szerint nem is volt ülés, csak arról volt szó, hogy a corvinista felkelôk közfelkiáltással, tapssal és egyéb érzelemnyilvánítással válasszanak parancsnokot (mivel addig nem volt), és ô bizonyult a legnépszerûbbnek.32 Iván Kovács szerint viszont az ellenlábasai – akiknek már kész forgatókönyvük volt a leváltására – „villámértekezletet” hívtak össze.33
Az értekezlet vezetését azonnal Márton ezredes vette a kezébe. Bevezetôjében az elôzô napi kiliánbeli megállapodásra hivatkozott, amely szerint a tisztek segítséget nyújtanak egyes csoportok szervezési kérdéseiben.34 A szemtanú tisztek (ellentétben a civil résztvevôkkel) úgy emlékeztek, hogy a választást óriási vita, sôt marakodás elôzte meg, mivel addigi teljesítménye alapján minden parancsnokjelölt – Pongrátz Gergely, Iván Kovács és Szabó László – saját magát ítélte a legalkalmasabb vezetônek. E források szerint Iván Kovács az addigi irányító szerepére, a többiek a harci eredményességükre hivatkoztak.35 Márton ezredes úgy emlékezett, hogy valaki berontott a szobába azzal, hogy valahol Budán lövöldöznek az ÁVH-sok. E verzió szerint – Antalóczi és Iván Kovács kivételével – mindnyájan oda akartak rohanni, de a tiszt a választás befejezésére biztatta a felkelôket.36 A levéltári források azonban abban megegyeznek, hogy a jelen levôk nagyobb része elfogadta Antalóczi javaslatát arról, hogy Iván Kovácsot le kell váltani, mert nem elég erélyes, és idegileg is kimerült. Végül nyílt szavazással Pongrátz Gergelyt választották fôparancsnoknak, aki Márton András támogatását is élvezte. Néhány napja már kialakulóban volt kettôjük között a szövetségesi viszony.37 Minden valószínûség szerint Pongrátznak döntô szerepe volt abban, hogy a katonatisztek közül Márton jött el a választásra.38 Az ezredes javaslatára parancsnokhelyetteseket is választottak, sorrendben Iván Kovácsot, Szabó Lászlót és Erdôs Imrét. Pongrátz Gergely két leghatékonyabb segítôje, Antalóczi és Bornemissza nem törekedett parancsnoki szerepre, de befolyásuk – különösen a „Dokié” – mindvégig meghatározó maradt. A többi Pongrátz fivér szintén nem került be a fôparancsnoki körbe, sôt – a „tanácsadókkal” ellentétben – szerepük, jelentôségük, beosztásuk a továbbiakban lényegesen csökkent. Ennek az okát egyelôre nem ismerjük.
Az eredményt az ablakon kikiabálva hirdették ki az éljenzô tömegnek. A periratok abban is egyeznek, hogy Iván Kovács igazságtalannak és szabálytalannak minôsítette a választást.39 Pongrátzék szemébe mondta, hogy karrieristák, gazemberek, mire Bornemissza azzal az ígérettel igyekezett enyhíteni a feszültséget, hogy a leváltott parancsnokot be fogják választani a „vezérkarba […] mert ott többet tud csinálni”.40 (A „vezérkar” valószínûleg a Nemzetôrség Operatív Bizottságát jelentette. Antalócziék betartották az ígéretüket,41 feltehetôen a leváltott parancsnokot az ismertsége miatt sem akarták teljesen mellôzni.) Márton és Solymosi azt hangoztatta, hogy az ország védelmérôl van szó, s ilyenkor nincs helye a személyeskedésnek, higgadt vezetôre van szükség.
Miután Iván Kovács a választás után négyszemközt maradt Márton ezredessel, annak értekezleti viselkedését beavatkozásnak és a személye elleni retorziónak nevezte, amely azért érte ôt, mert Maléter Pál miniszterségét támogatta. Márton ezt azzal hárította el, hogy tanácsaival a felettesei utasítására igyekszik segítséget nyújtani a felkelôknek, és ígéretet tett, hogy a csoportok közötti összeköttetés céljából R/20-as katonai rádió adó-vevôt fog küldeni.42 Ezután az ezredes – vallomása szerint – felhívta helyettesét, Zentai alezredest a Zrínyi Akadémián, hogy az állandó összeköttetés biztosításának céljából küldjön ki egy rádiót, amivel majd bármikor lehet beosztottjának, a Corvin köziekhez küldött katonai tanácsadónak, Dienes Antal ezredesnek rejtetten közlést vagy parancsot adni.43
Szabó László szerint a választás problémákat okozott a Corvin mozi és a Práter utca felkelôi kapcsolatában.44 Iván Kovács a bírósági tárgyalásán azt vallotta, hogy késôbb ismét felkérték, vállalja el az irányítást, de nem fogadta el.45
Mivel a parancsnokválasztás alatt számos szervezeti és más probléma merült fel, Márton ezredes az új felkelôvezetôvel a fôkapitányságra igyekezett a Nemzetôr-parancsnoksághoz.46 Király Béla kijelentette: csak 18 éven felüliek lehetnek nemzetôrök, és csak a nemzetôr-igazolvánnyal rendelkezôk viselhetnek fegyvert, és csak olyat, amilyenre az igazolványuk feljogosítja ôket. Minden más fegyverviselés egyéni vállalkozásnak minôsül, tehát tilos. A nemzetôröknek – a honvédséggel ellentétben – csak gyalogsági fegyverük lehet.47 De a corvinisták, akik néhány harckocsival, páncéltörô ágyúval is rendelkeztek, mégis megôriztek azokat a szovjet intervencióig.
Corvinisták az Operatív Bizottságban
(november 3.)
November 3-án délelôtt a Fôkapitányság VI. emeletén kezdôdött az Ideiglenes Karhatalmi Bizottság gyûlése, amelyen szinte az összes jelentôsebb nemzetôrcsoport vezetôje ott volt. A corvinistákat Antalóczi, Iván Kovács és Bornemissza képviselte.48 (Ennek elôkészítésére az elôzô napon, november 2-án került sor, szintén a Fôosztályon, a felkelôcsoportok képviselôinek bevonásával. Már ekkor is szóba kerültek a Corvin-csoporton belüli személyi ellentétek, olyan formában, hogy egyesek túlzott hatalmi vágyai a forradalom ügyének is jelentôsen ártanak, a szovjet beavatkozás esélyeit ugyanis csak az egység teljes fenntartásával lehet csökkenteni. Bornemissza Tibor arra figyelmeztette az összegyûlteket, hogy a politikai és a fegyveres erôk új vezetôi is nagyobbrészt az MDP-MSZMP tagjai, tehát még mindig túlreprezentált a kommunista részvétel az irányításban. Kopácsi azzal védekezett, hogy ô már az addigi tettei miatt sem nevezhetô sztálinistának. Ezután Bornemissza felvetette azt a kérdést, hogy a nemzetôröket milyen formában fogják fizetni. Király Béla a másnapi, 3-ai közgyûlésre halasztotta az ezzel kapcsolatos döntést.49)
Király Béla elnökletével kezdôdött meg az értekezlet. Szó esett a kormány semlegességi nyilatkozatáról és a Varsói Szerzôdés felmondásáról. Egyetértés volt abban, hogy a szovjet csapatokat ki kell vonni, általános, titkos választást kell tartani. Ezt követôen – mivel megtette a dolgát – feloszlott az Ideiglenes Bizottság. Ezután az elnök arról beszélt, hogy a civilekbôl, katonákból és rendôrökbôl álló nemzetôri egységeknek – miután megszilárdították a szervezetüket és megerôsítették a fegyelmet – maradéktalanul végre kell hajtaniuk a forradalmi vezetôk utasításait. Ismét hangsúlyozta, hogy fegyvert csak tényleges nemzetôr viselhet.
 

Ezután következtek a hozzászólások és a viták. A Corvin-csoportból Antalóczi helyeselte a tervezetet. Vagy ô vagy valamelyik küldött-társa a Forradalmi Bizottság mandátumainak felosztását a következôképpen képzelte: 21 a civil nemzetôröket illessen, 10-10 pedig a honvédséget, illetve a rendôrséget, továbbá azon a véleményen volt, hogy csak azok kapjanak mandátumot, akik „fegyverrel a kezükben harcoltak”. Követelte azt is, hogy a bizottság vegye fel a kapcsolatot az ENSZ képviselôivel.
A corvinisták – egyetértve a többséggel – a sztrájk beszüntetése és a Dudás-csoport kizárása mellett foglaltak állást.50
Ezután a gyûlés Király Bélát egyhangúlag fôparancsnokká választotta, Kopácsit pedig a helyettesévé. A terv szerint összeállítottak egy tízfônyi Operatív Bizottságot (vagyis a parancsnokságot), amely a fôparancsnok és helyettese mellett a fôkapitányságon tartózkodva vesz részt a szervezômunkában. Az Operatív Bizottság hat tagját a különbözô felkelô csoportok jelölték, ebbôl kettôt a corvinisták, a Corvin mozi és Práter utcai iskola képviseletében. A Corvin részérôl Antalóczi Sándort jelölték, a Práter utcai bizottsági tag beválasztását – több más csoporthoz hasonlóan – késôbbre halasztották (majd „beküldik”).51 Nem tudjuk, hogy a Corvin-„vezérkar” mit fontolgatott, mérlegelt ekkor. Bornemissza ekkor már állandó összekötôi szerephez jutott a fôkapitányság és a Corvin között. Antalóczin kívül gyakran vele volt Prezmeczky László, a másodéves orvostanhallgató is. A Pongrátz testvérek, még a fôparancsnok Gergely is – nem tudjuk miért – teljesen kivonták magukat a tárgyalásokból és a csoport képviseletébôl. Az egy-két órával késôbb összeülô Operatív Bizottságban végül Iván Kovács képviselte a Práter utcaiakat.52 Ülésükön azonban mások is részt vettek (Bornemissza és Prezmeczky fel is szólalt), de a „Tízek”-kel ellentétben, szavazati jog nélkül. Állítólag egy jugoszláv katonai megfigyelô is helyet kapott az ülésen.53 Szó volt az új kormány felállításáról, Maléter honvédelmi miniszteri kinevezésérôl, és arról, hogy a Nemzetôrség parancsnoka legyen a miniszter elsô helyettese is egyben. Marián javaslatára elkezdték a hadmûveleti, a szervezési és a gazdasági osztály felállítását. A hadtápcsoport vezetésébe Antalóczi került, akinek a Vöröskereszttel való összeköttetés megteremtése volt a fô feladata.54 Napi 30 Ft-os fizetést állapítottak meg a civil nemzetôröknek.55

1 Nagy Imre kormányfô ellenezte a súlyos vérontással járó akciókat.
2 A forradalom hangja – 1956 a sajtó tükrében. Kossuth Könyvkiadó, 1989, 125. o.
3 „Antalóczi, noha egyszerû orvosnak mutatkozott be, aki a csoportnál maradt, mégis olyan kérdéseket tett fel, mint egy kvalifikált hírszerzô.” Horváth Mihály tanúkihallgatási jegyzôkönyve (továbbiakban: tk.) 1957. III. 1. Nagy Imre és társai (továbbiakban: N. I. és tsi) vizsgálati iratok (továbbiakban: V.) Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL) 18/23.
4 Rákos Imre tk. 1957. VII. 16. N. I. és tsi V. MOL 18/24. A vitában részt vevô tisztek mindegyike beszélt errôl az eseményrôl a vallomásában, a felkelôk közül Schmidt László is. Mindezek ellenére nagyon bizonytalan e vita rekonstruálása, mivel a periratok e részeiben különösen feltûnô a nyomozó hatóságoknak Maléter kompromittálására irányuló törekvése.
5 Horváth Mihály tk. 1957. IV. 12. a Történeti Hivatal Irattára (továbbiakban: THI) V-150005/14 – Schmidt tk. 1957. VII. N. I. és tsi V. MOL 18/24.
6 Schmidt tk. 1957. VII. N. I. és tsi V. MOL 18/24. Pongrátz Gergely jelenlétére emlékeznek a résztvevôk, s ez azt bizonyítja, hogy – állításával ellentétben – semmi szerepe nem volt a Köztársaság téri eseményekben.
7 Rákos Imre szerint (tk. 1957. VII. 16. N. I. és tsi V. MOL 18/24) egyedül Maléternek volt egy olyan megjegyzése, hogy a foglyokat nemzetközi jog védi, és ehhez tartsák magukat.
8 Angyal István Saját kezû vallomása (Pesti Szalon, 1991), 51. o.
9 Az értekezleten elkészített jegyzôkönyv (továbbiakban: jkv.) szerint Forradalmi Védelmi Bizottmány.
10 Jkv. a Forradalmi Karhatalmi Bizottság elôkészítô bizottságának október 30-i ülésérôl. N. I. és tsi V. MOL 21/31. Oláh Vilmos a következôképpen emlékezett vissza: „…az értekezleten megállapodtunk a 8-12 tagú Operatív Bizottság felállításában. Az elsô ellentét itt jelentkezett a hivatalos karhatalom és a Corvin-csoport között, ugyanis a Corvin-csoport magának követelte a vezetô szerepet, amit mi nem tartottunk helyesnek…” (Oláh jkv. 1957. II. 12. V-150007/1). Ezt a közlést más források nem erôsítik meg.
11 Jkv. a Forradalmi Karhatalmi Bizottság elôkészítô bizottságának október 30-i ülésérôl. N. I. és tsi V. MOL 21/31 – Kovács Erzsébet (jegyzôkönyvezetô) tk. 1957. I. 31. N. I. és tsi V. MOL 20/29 – Rákos Imre tk. 1957. VII. 16. N. I. és tsi V. MOL 18/24 – Király Béla: Honvédségbôl Néphadsereg. é. n., CO-NEXUS Prin-teR, 251. o.
12 E helyszínt állítólag bojkottálni akarták a corvinista felkelôk (Király Béla i. m. 259. o. – Pongrátz Gergely i. m. 153–154. o.). Levéltári források nem utalnak erre. Errôl az értekezletrôl ld. még Horváth Miklós: Maléter Pál. Osiris-Századvég – 1956-os Intézet, 1995, 138–143. o.
13 Prezmeczky október 29-étôl orvosi segítséget nyújtott a városban, 30-ától a Práter utcai felkelôk körében látta el feladatát. Pongrátz Gergely – miután megtudta, hogy diák – adott neki egy meghívót, „hogy a corvinista felkelôket többen képviseljék” (Prezmeczky László jkv. kelt. n. THI V-141315).
14 László Béla György szerint (jkv. 1957. VI. 11. HL 432/58) ôt az ülés elôtt Pongrátz Gergely és Iván Kovács áthívta a Práter utcából, hogy a többi felkelôvezetôvel együtt megbeszéljék a követendô taktikát. Fô cél: mint legerôsebb felkelô csoport minél több tagot delegálhasson, ez a szavazásokkor különösen fontos lehet. Ennek érdekében a Corvinhoz tartozó kisebb csoportok önállóan, a saját nevükben szerepeljenek, így külön mandátumra esélyesek. Eképpen az induló küldöttség képviselte a Práter utcaiakat és az Üllôi útiakat is. Mindezt más közlés nem erôsíti meg. Iván Kovács is említett egy értekezlet elôtti megbeszélést (jkv. 1957. V. 3. THI V-150005/15), amikor Antalóczi, Bornemissza és Pongrátz Gergely abban próbálta befolyásolni a küldötteket, hogy támogassák Márton András ezredes honvédelmi miniszterré jelölését.
15 Az ülésrôl készült jkv. N. I. és tsi V. MOL 18/24.
16 László B. Gy. jkv. VI. 11. HL 432/58. Ezt a forrást más adatok nem erôsítik meg.
17 Horváth Mihály tk. 1957. III. 1. N. I. és tsi V MOL 18/23.
18 László B. Gy. jkv. 1957. VI. 11. HL 432/58.
19 László B. Gy. szerint (jkv. VI. 11. HL 432/58) Herpai Sándor rendôr alezredes egy cédulát juttatott el a corvinistákhoz, hogy említsék meg a Dudás-ügyet. E verzió szerint Pongrátz Gergely és Iván Kovács felszólalásukban egyaránt kritizálták Dudást, és nehezményezték, hogy távol maradt az ülésrôl. A Széna tériek kivételével ezt egyhangú helyesléssel fogadták.
20 Iván Kovács vallomásai szerint ô maga.
21 Marián István szerint (N. I. és tsi Op. ir. MOL 2/6; jkv. 1957. VIII. 8. THI V-150005/14) többen indulatosan közbekiabáltak: „ne rágalmazz, hanem példákat mondj!”, s amikor Maléter visszatért, Pongrátz sokkal enyhébb formában ismételte meg a mondandóját.
22 Kiss László és társai THI V-146308
23 Iván Kovács jkv. 1957. V. 3. THI V-150005/15.
24 Maléter egyik vallomása (jkv. 1957. III. 13. N. I. és tsi Op. ir. MOL 2/6) szerint ígéretet tett arra, hogy a rend helyreállítása után sor kerülhet a Kilián–Corvin-harcból adódó problémák megtárgyalására.
25 Iván Kovács önvallomása (továbbiakban: önv.) 1956-os Intézet Évkönyve (1993, továbbiakban: Évk.), 215. o.; tárgyalási jkv. (továbbiakban: tárgy.) 1957. VIII. 15. Pest megyei irattár (továbbiakban: PM) 002/57.
26 Iván Kovács jkv. 1957. V. 3. PM, THI V-150005/15. Prezmeczky László úgy emlékezett, hogy Pongrátz Gergely kivételével a corvinisták támogatták Maléter miniszterségét (Prezmeczky jkv. kelt. nélkül THI V-141315). Marián István szerint (N. I. és tsi Op. ir. MOL 2/6; jkv. 1957. VIII. 8. THI V-150005/14) „…voltak olyanok, akik Malétert, ill. Király Bélát követelték miniszternek”. Váradi Gyula azt állította (jkv. 1957. III. 15. THI V-150006), hogy Pongrátz ôt megemlítette, mint a lehetséges honvédelmi minisztert. Horváth Mihály (tk. 1957. III. 1. N. I. és tsi V. MOL 18/23) szerint az ellenforradalmárok egyik csoportja Malétert, a másik Mártont, egyesek Váradit tartották legalkalmasabbnak a honvédelmi miniszteri tárca vezetésére. Kovács István Maléter mellett foglalt állást („milyen derék ember”). Nagy Mihály hadnagy Kovács István mellett tört lándzsát: „népszerû, hozzáértô, jó kommunista” (Nagy Mihály jelentése 1957. II. 11. THI V-150005/14).
27 Márton András jkv. V. 20. – Maléter Pál jkv. 1957. VIII. 1. N. I. és tsi V. MOL 17/22.
28 Maléter Pál jkv. 1957. VIII. 1. N. I. és tsi V. MOL 17/22 – Marián István N. I. és tsi Op. ir. MOL 2/6; jkv. 1957. VIII. 8. THI V-150005/14.
29 Maléter az értekezlet befejezése után arra kérte Marián Istvánt, hogy egy egyetemista zászlóaljat tartson készenlétben, amely elejét vehetné akár egy nagyobb arányú rendzavarásnak is. Marián megígérte ezt a támogatást (Maléter Pál jkv. 1957. VIII. 1. N. I. és tsi Op. ir. MOL 2/6). Ezután – Nagy József felkelô szerint – Márton és Solymosi ezredesek eszmecserét folytattak a Corvin parancsnokaival a Kisfaludy közben. Szóba került az ország politikai helyzete, a szovjet csapatok tartózkodási helye, kivonásuk idôpontja. E verzió szerint a felkelôk többsége ismét felvetette, hogy nem Malétert, hanem Mártont kellene honvédelmi miniszternek kinevezni, de ettôl a Zrínyi Akadémia parancsnoka állítólag ódzkodott (Nagy József jkv. THI V-143260 1957. V. 24.). Ezt a közlést más forrás nem erôsíti meg.
30 A történeti irodalomban legtöbbször helytelenül október 30-át jelölik meg ennek idôpontjául. Ellenben a résztvevôk és szemtanúk jelentôs része vallomásában november 2-ára datálta a parancsnokválasztást, és ezt a verziót nem is lehet minden kétséget kizáróan megcáfolni.
31 Márton András önv. kelt. n. THI V-150005/12.
32 Pongrátz Gergely: Corvin köz 1956. Chicago–Budapest, 1982–1992, 132. o.
33 „A Pongrátz-fiúk, Bornemissza, Antalóczi és közöttem személyi ellentétek voltak. Az emberek zöme szeretett engem, így nyíltan vádolni nem mertek…” (Iván Kovács tárgy. 1957. VIII. 15. PM 002/57.)
34 Iván Kovács jkv. 1957. V. 3. PM, THI V-150005/15.
35 Márton szerint Szabó László azzal dicsekedett, hogy embereivel a Bányász mozinál több páncélost tettek ártalmatlanná, mint a többiek a Corvin mozi környékén. (Fivérét támogatva, Pongrátz Ödön különösen nagy hangzavart idézett elô.)
36 Márton András önv. kelt. n. THI V-150005/2.
37 Márton a saját kezû vallomásában mindezt a következôképpen magyarázta: „Váradi szerint Pongrátz Gergely volt viszonylag a legnormálisabb a társaságban, vele lehetett a leginkább tárgyalni […] ô volt a legbefolyásolhatóbb a corvinisták közül, talán ezért tartotta ôt a legbecsületesebbnek. Mindezzel egyetértettem. Váradit sokra becsültem.” (1957. IV. 24. V-150005/2). Márton egyik vallomása szerint (jkv. 1957. VI. 25. N. I. és tsi V. MOL 19/26) Pongrátz Gergely ötödmagával már felkereste ôt a Zrínyi Akadémiában: fegyvereket kértek.
38 Márton András jkv. VI. 22. THI V-150005/2.
39 Márton András (önv. kelt. n. THI V-150005/12) és Nagy József (jkv. 1957. V. 24. THI V-143260) szerint a volt parancsnok megsértôdött, kijelentette, hogy „nem tûri, hogy újak dirigáljanak”, „úgy látja, rá nincs szükség, inkább félreáll”. (Márton szerint még két corvinista vezetô is azt hangoztatta, hogy „inkább különválnak a csoportjukkal”.)
40 Iván Kovács önv. Évk., 216. o.
41„2–3-án a nemzetôrségi gyûlésen, Pongrátz [valószínûleg: Gergely] és Antalóczi ajánlották nekem, hogy a corvinisták nevében jelöljem Iván Kovácsot a Nemzetôrség vezetôinek névsorába.” Prezmeczky László jkv. kelt n. THI V-141315.
42 Iván Kovács jkv. 1957. V. 3. PM, THI V-150005/15).
43 Márton András önv. kelt. n. THI V-150005/2.
44 „…nov. 1-jén, amikor Iván Kovács helyett Pongrátz Gergely lett a parancsnok a Práter utcaiak önálló parancsnokságot választottak, mert ôk Iván Kovácshoz ragaszkodtak. Ennek kapcsán még az étkezést is külön intézték.” (Szabó László 1957. II. 11. FB 1731/57.)
45 Ez utóbbi két közlést más források nem erôsítik meg.
46 Korábban már Pongrátz látogatást tett Mártonnál. Az ezredes ekkor megígérte, hogy majd szerez a corvinisták számára fegyvereket a nemzetôrparancsnokságon, mivel az egységének készletébôl nem adhatott.
47 A Corvinban ugyanis elôzôleg valaki (feltehetôen Mesz János, „Tuskólábú Jancsi”) páncélos fôhadnagyként mutatta be magát, és ennek alapján magának követelte e fegyvernem helyi parancsnokságát, abban bízva, hogy a corvinistáknak nem kell átadniuk a honvédségnek a zsákmányolt nehéztüzérségi fegyvereket. Márton András önv. kelt. n. THI V-150005/2.; jkv. 1957. VI. 25. N. I. és tsi V. MOL 19/26
48 Bornemissza hat meghívót hozott a Fôkapitányságról a corvinisták részére (Iván Kovács jkv. 1957. V. 14. N.I. és tsi V. MOL 21/30).
49 Jkv. „Felvétetett a BM Budapesti Fôosztályán 1956. nov. 2-án megtartott értekezleten.” THI V-150006/6.
50 Jkv. „Az Id. Forr. Karhatalmi Bizottság értekezlete” – Jkv. „Felvétetett: a Belügyminisztériumban, 1956. nov. 3-án megtartott nemzetôri értekezletrôl.” Angyal István szerint a corvinisták személyi problémáiról, torzsalkodásaikról is szó esett (Angyal István Sajátkezû vallomása. Pesti Szalon, 1991, 85. o.).
51 Ezzel lényegében véget ért az értekezlet. Búcsúzóul egyperces néma felállással adóztak az elesettek emlékének, és elénekelték a Szózatot.
52 A rendôrséget Kiss István alezredes, a Mûegyetemet Marián István, Széna téri–Maros utcai csoportot Sillay Rudolf, a Tûzoltó utcaiakat Csongovai Per Olaf, a VII. kerületieket Drbál Ferenc képviselte, a Szabad Nép-székház kijelölt képviselôje, Baktai Imre nem volt ott, miként a honvédség reprezentánsa (Márton András vagy Solymosi János) sem.
53 Iván Kovács önv. Évk. 217. o.
54 „A Bizottság megbeszélésén felvett jegyzôkönyv” – Földvári Attila jkv. 1957. VI. 4. Oláh Vilmos és tsai THI V-150011/1.
55 Iván Kovács önv. Évk. 217. o.

http://www.c3.hu/scripta