Ha hihetünk
a budapesti szovjet nagykövet, Puskin közlésének,
Rákosi Mátyás 1948 vége felé tajtékozva
követelte az ÁVH vezetôitôl azt az anyagot, amit
az ô tudta és beleegyezése nélkül juttattak
ki a szovjet pártvezetéshez – állítólag
a trockisták párton belüli tevékenységérôl.
A jelentést elolvasva nyugtalansága csak fokozódott
– valaki kompromittálni akarja, és össze akarják
veszejteni az SZK(b)P-val!1
„Ki
adta át az anyagokat az oroszoknak, és hogyan adták
át?” Ebben az egyszerû kérdésben nem csupán
a pozícióját féltô Rákosi Mátyás
– egyébként nem teljesen megalapozatlan – aggodalma fogalmazódik
meg, hanem összesûrítve a magyar–szovjet kapcsolatok
egész problematikája.
Rákosi,
akit 1940-ben Moszkvába történt megérkezését
követôen Sztálin sokáig még fogadni sem
akart, s aki a magyar emigráció sorsát firtató
kellemetlen kérdéseivel tovább rontott helyzetén,
s állítólag egy életre magára vonta
a nagy hatalmú Berija haragját, a háború végére
„bûnbocsánatot” nyert, mi több, látszólag
teljes mértékben bírta Sztálin bizalmát.
1944 végén Sztálin olyan „útravalóval”
bocsátotta haza a szovjetunióbeli magyar kommunista emigráció
vezérkarát, amely bizonyos keretek között – a Szovjetunió
mindenkori külpolitikai érdekeinek figyelembevétele
mellett – szabad kezet biztosított számukra céljaik
eléréséhez. A konkrét teendôket firtató
kérdésekre Sztálin rendre azt a választ adta,
hogy a magyar elvtársak jobban ismerik a helyzetet és az
ebbôl adódó feladatokat.
A generalisszimusz
azonban semmit nem bízott a véletlenre. Látszólag
valóban szabad kezet adott magyarországi híveinek,
de ügynökeivel rakatta tele a párt vezetô szerveit,
majd nyakukra ültette a szovjet tanácsadókat. S miközben
Rákosi Dimitrovhoz írt leveleiben szinte kétségbeesetten
kért visszaigazolást politikájuk helyességét
illetôen, és minduntalan hangsúlyozta: „igyekszünk
igazolni a belénk vetett reményeket”,2 a szovjet pártvezetés
egymás után kapta a magyar pártvezetés hibáit
és nacionalista politikáját elmarasztaló jelentéseket.
Rákosi
– talán maga is érzékelve Sztálin iránta
érzett lappangó ellenszenvét és bizalmatlanságát
– 1945 óta tudatosan alakította ki a szovjet vezetés
szemében azt a képet, hogy az új magyar politikai
elitben – sôt az egész kommunista blokkban – ô az egyetlen
Moszkva iránt hûséges ember, s már csak ezért
is igyekezett személyesen ellenôrizni minden információs
csatornát, amelyen keresztül adatok jutottak az országból
az SZK(b)P KB-ba.3 A szovjet állambiztonságnak azonban megvolt
a maga – Rákosit kikerülô – informátori hálózata.
Abban
nincs semmi meglepô, hogy a magyar kommunista emigráció
Szovjetunióban élô tagjait – és a más
nemzetiségû emigránsokat is – az NKVD ügynökei
révén mindvégig ellenôrzés alatt tartotta,
már csak azért sem, mert az emigránsok a Szovjetunióval
ellenséges érzelmû vagy éppen hadban álló
ország állampolgárai voltak. Azt azonban jó
ideig legfeljebb csak feltételezhettük, hogy a szovjet vezetés
a magyar kommunista vezetôk itthoni tevékenységérôl
is elsô kézbôl informálódhatott.
Az
egyik informátor, a szovjet állambiztonságnak a magyar
kommunista párt vezetésébe beépült ügynöke
Szüsz (Szücs) Ernô volt, aki 1942. február 2-án
a moszkvai Petroverszki pereulok 8–10. számú házában
írta alá azt a nyilatkozatot, amelyben kötelezte magát,
hogy a Szovjetunió államvédelmi szerve vezetôségének
utasításait mindig végrehajtja.4 A Magyarországon
fokozatosan kiépülô és egyre nagyobb önállóságra
szert tevô államvédelmi szervek nemcsak államot
alkottak az államban, de az államvédelmen belül
is létezett még egy belsô kör, amely a szovjeteknek
dolgozott, s azok magyar ágenseinek utasítását
hajtotta végre.5
Szücs
1945 után az ugyancsak Szovjetunióból hazatért
Kovács János alezredes kérésére a Belügyminisztériumba
került, a Sajtóellenôrzési Alosztályra,
amely Szücs szavaival „egy elkonspirált kiértékelô
szerv” volt, amelyhez a levél- és távirat-ellenôrzés
is tartozott.6 Emellett Szücs önéletrajzi vallomása
szerint a levélellenôrzés mellett „kismértékû
hálózati operatív” munkát is folytattak – esetenként
vezetô pártfunkcionáriusokkal szemben is.7
Szücs
„felsô kapcsolata” kezdetben Kovács János államvédelmi
alezredes volt – aki az információkat továbbította
szovjet gazdáinak –, késôbb feltehetôleg Péter
Gábornak referált. Az adatok egy részét Szücs
saját „bizalmi emberei” gyûjtötték, akiket még
az emigrációs idôkbôl ismert, s akik maguk is
ugyaninnen ismerték a „célszemélyeket”. Szücs
informátorai közé tartozott többek között
a jelentéseiben „miniszter” fedônéven szereplô
Szántó Béla, a késôbbi külügyminiszter
Horváth Imre és annak felesége, valamint az 1944-ben
a bori munkaszolgálatos táborban meggyilkolt kommunista költô,
Lukács László felesége. Az ô információikon
kívül az ÁVH különbözô operatív
osztályainak jelentéseit is felhasználta: ha azokban
mint „kapcsolat” felmerült valamelyik vezetô pártfunkcionárius
neve, a rájuk vonatkozó részt titkárnôjével
kiíratta és elrakatta. Ugyanez történt, ha az
egyes ôrizetesek vallomásaiban ezekre a személyekre
„terhelô” adatokat találtak. Szücs maga is írt
jelentéseket az általa ismert személyek politikai
beállítottságáról, ezeket a jelentéseket
– csakúgy, mint az itt közölt dokumentumot – Gerendás
fedônévvel írta alá.8
Amikor
Szücs 1950-ben – feltehetôen annak köszönhetôen,
hogy kétfelé dolgozott9 –„lebukott”, páncélszekrényében
állítólag több jelentést találtak
a párt vezetô személyiségeirôl; minden
bizonnyal ezek között volt az alább közölt dokumentum
is.
A kommunista
párttagkönyv birtoklása természetesen még
nem jelentett automatikus védelmet az államvédelem
mindenütt ellenséget szimatoló vizsgálódása
ellen, mégis felvetôdhet a kérdés, miért
éppen az MKP moszkovita szárnyához tartozó,
vezetô tisztségeket betöltô személyeket,
sôt Révai személyében a pártvezetés
legszûkebb körének tagját figyelte a Szücs-féle
hálózat. A válaszadás nem is olyan nehéz,
elég fellapozni a „párttörténet” korábbi
fejezeteit.
Szücs
jelentésében maga is „történetiségében”
kívánta bemutatni az egyes vezetô politikusok „elhajlásait”,
hibás nézeteik kialakulásának gyökereit
helyenként egészen 1919-ig vezetve vissza. E szándékkal
magyarázható az is, hogy a jelentéshez csatolt „grafikon”
több olyan személy nevét tartalmazza, akik az írás
elkészültének idôpontjában már régen
nem voltak az élôk sorában.
Szücs
letartóztatása után írt részletes önéletrajzában
a párt vezetôinek figyelésérôl a következôket
írta: „1941–45 év folyamán, amikor a Rádió
magyar szerkesztôségében dolgoztam, azon a nézeten
voltam, hogy a Magyar Kommunista Párt egyes vezetô szerepet
vivô tagjai nacionalista beállítottságúak,
és ilyen irányban befolyásolni kísérlik
meg a Pártot.
Ez
a nézet volt az alapja annak, hogy mikor 1945. augusztus 28-án
hazakerültem, a belügyminisztériumi beosztásom
idején – 1946. szept. 28-ig – adatokat gyûjtöttem a Magyar
Kommunista Párt egyes vezetô vagy fontosabb funkcionáriusairól,
amelyekkel az illetôkrôl már 1941–45-ben kialakult elgondolásaimat
alátámasztani igyekeztem, és bizonyítani kívántam
nacionalista beállítottságukat.”10
Az
összefoglaló jelentésében a párt vezetôinek
tulajdonított nézetek – szovjetellenesség, nacionalizmus
– a szovjet vezetés szemében életveszélyes
vádat jelentettek. Számukra bármiféle „nemzeti
út” meghirdetése egyet jelentett a szovjet érdekek
mellôzésével. A nacionalizmus egyébként
is gyanús és veszélyes dolog volt, s a jugoszláv
példa nyomán bármi kialakulhatott belôle.
Szücs
dolgát megkönnyítette, hogy a jelentésben szereplô
személyek mindegyikének volt valami „petty”, gyanús
körülmény korábbi életében, s ebbôl
következôen volt valamilyen kisebb-nagyobb „pártügyük”,
legalább egy pártfegyelmi vagy dorgálás. A
legrosszabbul talán Lukács György járt, aki a
Szovjetunióban töltött emigrációs évek
alatt kétszer is élvezte a szovjet állambiztonsági
szervek vendégszeretetét, s 1941-ben is állítólag
csak Rákosi személyes közbenjárására
szabadult ki.11 De 1937-ben Révai Józsefet is a Komintern
Nemzetközi Ellenôrzô Bizottsága elé idézték,
ahol nemcsak 1930-as lebukásának körülményeirôl
kellett számot adnia, hanem azt is a rovására írták,
hogy nem segített az 1934-ben egyébként ártatlanul
letartóztatott Magyar Lajos „leleplezésében”. Ezek
a bírálatok akkor a legsúlyosabb vádaknak számítottak,
s a „nagy terror” idején tulajdonképpen szerencsésnek
tudhatta magát, hogy a vizsgálat mindössze megrovást
eredményezett, s ott kellett hagyni a Komintern Végrehajtó
Bizottságának apparátusát.12 A szovjetek bizalmát
azonban a késôbbiekben sem sikerült visszaszereznie,
s 1944 tavaszán Manuilszkij még a magyar pártnak a
hazatérés irányítására létrehozott
Külföldi Bizottságából is el akarta távolíttatni.13
Nem
volt szerencsésebb Szántó Zoltán sem, aki már
1939-ben látványosan bukott, amikor le kellett mondania Gerô
Ernô javára a magyar párt kominternbeli képviseletérôl.
1942-ben a moszkvai rádió magyar adásának szerkesztési
kérdéseiben került összeütközésbe
a hivatalos vonallal; Szücs Ernô aktív közremûködése14
mellett leváltották a magyar adás felelôs szerkesztôi
posztjáról, és egy hadifogolytáborban, tífuszos
betegek között végezhetett „politikai munkát”.15
A korábbi
személyes és/vagy politikai konfliktusok mellett a „Révai–Lukács–Szántó-csoport”
figyelésében az is szerepet játszhatott, hogy az államvédelmi
szerveknek folytonosan dokumentálniuk kellett létjogosultságukat:
az állandó éberségi kampányban mi sem
bizonyítja jobban nélkülözhetetlenségüket
és kiválóságukat, mint az, hogy felderítik
és leleplezik a párt legfelsôbb vezetésébe
„beépült” ellenséget.
Azt
nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy tervezték-e egy „Révai
József és társai”-per lefolytatását,
az azonban bizonyos, hogy a Révai Józseffel szembeni bizalmatlanság
a késôbbiekben sem oszlott el, s többen gyûjtötték
az anyagot a „Révai bûnei” címet viselô dossziéba.16
Emellett
Szücs jelentése alapján nemcsak a magyar pártvezetés
legszûkebb magjához tartozó Révai József
és számos, szovjet emigrációt túlélt
régi mozgalmár került a vádlottak padjára,
de az államvédelmi logika szerint számos olyan személy
is, akiknek mindössze annyi volt a bûnük, hogy rokoni,
esetleg baráti kapcsolatban álltak a „célszemélyekkel”,
s e „kapcsolat” révén egy olyan ellenséges csoportosulás
tagjaivá váltak, amelynek többi szereplôjét
talán nem is ismerték személyesen. A késôbbi
koncepciós perek forgatókönyvének ismeretében
el tudjuk képzelni, mi lett volna a sorsa ezeknek az embereknek,
ha az ügy átkerül „nyílt nyomozati szakaszba”.
Szücs
Ernô 1950-ben „lebukott”, és az ÁVH börtönében
saját verôlegényei ütlegelték a halálba.
(Mellesleg gyanús körülmények között
ez idô tájt halálozott el Szücs egyik informátora,
a Rákosi által sohasem kedvelt Szántó Béla
is.17) Letartóztatásának oka máig ismeretlen,
annyi azonban bizonyos, hogy erre szovjet „felettesei” beleegyezése
nélkül nem kerülhetett volna sor. Azt csak találgatni
tudjuk, ki vette át a helyét.
Tárgy: Révai–Lukács–Szántó-csoport
Összefoglaló
jelentés
Személyi
adatok
1. Révai
József
Gazdag
szülôk gyermeke. Újságíró, Lukács
György esztéta tanítványa. A Tanácsköztársaság
bukása után Bécsbe emigrál. Elôször
„Krisztushívô kommunista”, majd a Landler-frakció tagja.
1919 decemberében a bécsi emigráció lapjában
megtámadja a Horthy-bíróság elôtt álló
és késôbb kivégzett László Jenô
népbiztost. Ingadozik a Kun és Landler frakciók között,
aszerint, melyik tûnik erôsebbnek. 1930 végén
illegálisan Magyarországra jön, rövidesen letartóztatják
és egy évre ítélik.18 Az enyhe ítélet
miatt attól fél, hogy kizárják a pártból.
Ez valószínûsíti azt, hogy árulást
követett el. A kúria 3 évre emeli fel büntetését.
A szegedi Csillag börtönben részt vesz egy pártellenes
csoportosulásban, melynek célja egy új Közp[onti]
Bizottság felállítása volt. Ennek tagjai lettek
volna a pártból árulásért kizárt
Háy Mihály,19 Lándor Béla,20 a késôbb
kizárt Házi Ferenc,21 az árulásért kizárt
Krausz Dezsô és Révai. A csoportosulás a „moszkvai
vezetés” és – benti viszonylatban – Rákosi ellen irányult.
Egy idô múlva Révai felfedte Rákosinak az illegális
csoportosulást. 1933 végén történt szabadulása
után kb. egy évig Pesten volt és szoros barátságot
tartott fenn a pártból kizárt Házi Ferenccel.
1934 végén Csehszlovákiába ment és a
KMP vonalán dolgozott. 1939 körül érkezett állandó
tartózkodásra Moszkvába.
2. Lukács
György dr. „szegedi” nemesi elônévvel.
Az
elsô világháború elôtti Magyarország
leggazdagabb magánbankárának fia. Volt népbiztos.
Bécsben a Landler-frakció tagja. Berlinben Gábor Andorral
a „Linkskurve” címû folyóiratot szerkeszti, mely rendszeresen
támadta Gorkijt és Barbusset. A Szovjetunióban kétszer
volt letartóztatva, másodszor az elmúlt háború
végén.
3. Szántó
Zoltán
Kispolgári
szülôk gyermeke, volt orvostanhallgató. Az elsô
világháborúban orosz fogságba kerül, ahonnan
1918-ban jön haza. 1919-ben ezred politikai megbízott. A Tanácsköztársaság
bukása után Bécsbe emigrál, a Landler-frakció
tagja. 1927. febr[uár]ban Magyarországon letartóztatják.
1934-ben szabadul. Egy ideig Csehszlovákiából, majd
Moszkvából irányítja a magyar komm[unista]
mozgalmat. 1939-ben eltávolítják a pártképviselôi
tisztségébôl és a VRK22 magyar adásainak
szerkesztôje lesz. Ebbôl a munkájából
1942 decemberében szabotázs miatt kiteszik.23 Hadifoglyok
közti propagandamunka után a MKP moszkvai rádióadásainak
szerkesztôje. Jelenleg országgyûlési képviselô.
Felesége Révai nôvére.
4. Gábor
Andor
Az
elsô világháború elôtti kor ismert kabaréköltôje,
aki – amint Bölöni György írja – még Adyt
is megtámadta. Az emigrációban Landler köréhez
tartozott.
5. Münnich
Ferenc dr.
Magyar-sváb
dzsentri családból származik. 1917-es VKP(b) tag.
1918-ban hazajön, pártutasításra belép
a MOVE-be,24 melyet Gömbös szervezett. A Tanácsköztársaság
alatt a VI. h[ad]o[sztály] parancsnoka. A 20-as évek elején
Németországban végez pártmunkát, majd
a Szovjetunióba kerül az Olajtröszthöz. Kun szoros
baráti köréhez tartozik. Egy ideig a „Sarló és
Kalapács” szerkesztôje. 1936-ban Spanyolországba megy.
Francia koncentrációs tábor után 1941 áprilisában
a szovjet követség segítségével tér
vissza Moszkvába. A háború elején a VH-hoz
van beosztva, majd 1942 végén a VRK magyar adásainak
szerkesztését veszi át. Jelenleg pécsi fôispán.
6.
Lakatos Éva (Shwartz Bella)
1928-ban
lépett a KIMSZ-be. 1929 februárjában önként
jelentkezett a rendôrségen, hogy ô kommunista, és
ezzel, valamint áruló magatartásával sokat
ártott letartóztatott elvtársainak. Több ízben
volt rövidebb ideig börtönben. 1935-ben a Szovjetunióba
ment a Komintern VII. kongresszusára. A kongresszus után
a Nemzetközi Lenin Iskola növendéke lett. 1938 körül
kizárják a pártból, majd „dorgálással”
visszaveszik. 1941 májusától a VRK magyar szerkesztôségében
dolgozik 1945 augusztusáig, mikoris Magyarországra jön.
Jelenleg a MKP b[uda]pesti VII. ker[ületi] szervezetében titkárhelyettes.
A fent
jelzett hat személyen kívül még kb. 15-20 olyan
ismertebb MKP vezetô funkcionáriusról tudok – neveiket
lásd a grafikonon –, akik Révai–Lukács–Szántó
politikai irányítását ismerik el és
az alább felsorolt nézeteket ontották.
Ezek
a nézetek a következôkben foglalhatók össze:
1. Szovjetellenesség
A szovjetrendszer
ellen általába[n]: „1917 óta Oroszországban
nem történt semmi, amirôl érdemes volna írni”.
Gábor Andor 1944 ôszén a magyar írók
megbeszélésén Moszkvában.
„A
szovjet fiatalság felületes, nevelése rossz. A magyar
ifjúságot Lukács György majd jobb irányban
fogja nevelni.” Varga Jenô, Lukács Gy[örgy] 60. születésnapja
alkalmából rendezett ünnepélyen Moszkvában,
1945.
„A
magyar kommunistáknak nem szabad átvenni a szovjet módszereket,
mert a magyar nép kultúrszínvonala magasabb.” Szántó
Zoltán 1918-ban és 1941–42-ben.
„Az
1937-38-as letartóztatások értékes emberektôl
fosztották meg az európai proletáriátust. A
Szovjetunióban puszta feljelentés is elég, hogy ártatlanokat
lefogjanak.” Szántó Z[oltán], Gábor, Lakatos.
Kapcsolatok a letartóztatottak családtagjaival.
2.
A SZU háborús erôfeszítése ellen
Háborús
rémhírek terjesztése. L. Szántó Z[oltán]né,
Gábor 1941. július: „A szmolenszki téri metróállomáson
200 embert csapott agyon a bomba.”
Hivatalos
dokumentumok meghamisítása. Az 1943 V. I. Sztálin
parancsot Münnich és Lakatos úgy adták le rádión,
hogy „a sztálingrádihoz hasonló 3-4 csapás
és szétverjük Németországot”, holott az
eredeti szövegben 2-3 csapás van.
1943.
július 8-i hadijelentést, hogy „a németek jelentéktelen
mértékben elôrenyomultak” Münnich, Lakatos és
Szántóné úgy adták le, hogy a németek
jelentékeny mértékben elôrenyomultak. 1942 februárjában
Szántó Zoltán kijelentette, hogy a Szovjetunióban
nincs hazafias lelkesedés, pl. a rádióban leadásra
kerülô „Levelek a frontra” a szerkesztôségekben
készülnek.
3. Sztálin
személyének kigúnyolása
Sztálin
1942 nyár eleji kijelentésére célozva „a második
front létrejövetele után, néhány hónap,
legfeljebb egy évecske”, Szántó Zoltán és
Lakatos Éva gúnyosan mondogatták, hogy már
régen letelt az „évecske”, és még nincs gyôzelem.
1943
szeptemberében, a szövetségesek szicíliai partraszállása
után Révai azt követelte, hogy a Moszkvai Rádió
jelentse ki, hogy megvan a második front. Mikor azt a választ
kapta, hogy meg kell várni Sztálin erre vonatkozó
nyilatkozatát, Gottwald és Rákosi jelenlétében
gúnyolódott afölött, hogy „a SZU-ban nem mernek
az emberek maguk gondolkodni”.
4. A
szovjet külpolitika ellen
„Magyarországnak
vigyáznia kell, hogy ne járjon úgy, mint a balti államok.”
Szántó Zoltán 1941–42-ben.
Szántó
Zoltán sorozatosan nem adott le olyan cikkeket és híreket,
amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az ellenség hátországában
erôsítsék a németellenes mozgalmat. A magyar
hadifoglyok leveleit, amelyek bizonyították volna, hogy a
VH nem öli meg ôket, Szántó egy éven keresztül
visszatartotta. Szántó távollétében
Révai adott utasításokat azonos szellemben Lakatosnak.
Az utóbbi még Rákosi által kifejezetten közlésre
rendelt hírek adását is elszabotálta. Polikarpov25
a VRK elnöke Szántó eltávolításakor
Rákosi és Farkas jelenlétében „kispolgári
szabotôrnek” nevezte Szántót. Ezzel a jellemzéssel
Rákosi és Farkas is egyetértettek.
1942
tavaszán és ôszén a VRK vezetôségétôl
Szántó és Révai – Rákosi és Farkas
jelenlétében – azt követelték, hogy magyar kérdésrôl
csak magyar írhasson.26 Hasonló szellemben, bár nem
ilyen élesen, dolgozott késôbb Münnich is.
„A
SZU erkölcsi szempontból nem kebelezhet be magyarlakta területet”
mondta Kárpátukrajna déli részére célozva
1944 végén Lakatos. Ugyanez a hang nyilvánult meg
az egyik felszólaló részérôl egy moszkvai
magyar pártaktíván 1944 decemberében.
Szántó
Zoltán, Gábor, Lakatos és a körülöttük
csoportosulók majdnem mindegyike több ízben kijelentette,
hogy a Szovjetunió helytelenül jár el, amikor a „német
rablókról” stb. beszél és nem tesz nagy különbséget
„a megtévelyedett német nép és a német
fasiszták között”.
Lukács
Györgyrôl a Szovjet Írók Szövetsége
pártgyûlésén, 1944 nyárutóján,
a KB képviselôje állapította meg – a Filozófia
története címû mû II. kötetével
kapcsolatos tisztogatási kampány során –, hogy „még
mindig nem tagadta meg korábbi fasisztabarát írásait”.
Révai
már a Szovjetunióban olyan nyilvános kijelentéseket
tett, amelyek a SZU külpolitikáját meghamisítják.
1943. dec[ember]ben a moszkvai magyarok gyûlésén azt
mondta, hogy ha Magyarország nem áll a SZU oldalára,
„állami létét vesztheti el a szövetséges
gyôzelem esetén”.
Magyar
sovinizmus
A fentiekbôl
már látható, hogy Révai–Lukács–Szántó
köré csoportosuló egyének erôs soviniszta
érzelmûek. Ezt a megállapítást alátámasszák
[sic!] a következô tények.
Münnich,
Lakatos, Zsikov, Vozári Moszkvában több ízben
beszéltek arról, hogy a Csehszlovákiához tartozó
területeket fegyverrel kell elfoglalni, és Jugoszlávia
és Románia is kell, hogy adjon területeket.
Révai
irányítása alatt álló kommunista sajtó
volt az, amely a Csehszlovákia elleni támadásokat
elkezdte, és most – amikor az általa felidézett soviniszta
vihar elülôfélben van – a csehszlovák kitelepítési
bizottságról szóló cikkekkel folytatja.
Révai
egy moszkvai cikkében azt írta „Voronyezs – második
Világos” (minden megjegyzés nélkül, ami Münnich
segítségével biztosította számára
azt, hogy a cikk az orosz cenzúrán átcsúszott).
Révai
a szerzôje annak a hamis jelszónak, hogy a „nemzet érdeke
elôbbrevaló, mint a párt érdeke”.
Lakatos,
Vozári, Madarász Moszkvában kifejezték abbeli
nézetüket, hogy helytelen a bácskai vérfürdôrôl
és a magyarok szovjetunióbeli gaztetteirôl beszélni
a magyaroknak.
Anglo–amerikai
rokonszenv
A háború
alatt az angol–am[erikai] hadmûveletek túlértékelését
látjuk majd mindegyiknél, konkréten Révainál
„a szícíliai partraszállás a 2. front. Az olasz
hadjárat eldöntötte a háború sorsát”,
a szövetséges hadszíntér a döntô.
Révai–Lukács–Szántó
köré tömörült MKP tagokat csoportnak kell tekinteni,
mert
1.
nézeteik alapvetô kérdésekben azonosak,
2.
egymással közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban
állanak. Politikai jellegû találkozásaikról
közvetett tudomás van,
3.
a vezetôk utasításait hajtják végre még
akkor is, ha az a párt- és szolgálati fegyelemmel
ellenkezik (lásd pl. hírek nem közlése Révai
utasítására Lakatos által).
A csoport
mûködését figyelemmel kell kísérni
és kártevô munkájukat meg kell akadályozni
Magyarországon is.
Gerendás
1946.
ápr. 1.
1 Zavolzsszkij
1949. május 16-i levele Baranovnak, az SZK(b)P Nemzetközi Kapcsolatok
Osztálya vezetôjének. Rosszijszkij Centr Hranyenyija
i Izucsenyija Dokumentov Novejsej Isztorii [a továbbiakban RCHIDNI]
f. 575. op. 1. gy. 94. A dokumentumot közli: Vosztocsnaja Jevropa
v dokumentah rosszijszkih arhivov 1944–1953. Szibirszkij hronograf. Moszkva-Novoszibirszk,
1998, 2. kötet, 95–97. o.
2 L.
Vass Henrik: Dokumentumok Rákositól, Rákosiról.
Múltunk,
1991/2–3.
3 Vö.:
Galina Murasko: Néhány ecsetvonás Rákosi Mátyás
politikai portréjához. Múltunk, 1999/2.
4 Magyar
Országos Levéltár [a továbbiakban MOL] MDP-MSZMP
Iratok Osztálya 288. f. 9/1962/51/b. ô. e. A dokumentum megjelent:
Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez.
Szerk.: dr. Horváth Ibolya, dr. Solt Pál, dr. Szabó
Gyôzô, dr. Zanathy János, Zinner Tibor. Közgazdasági
és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992, 1. kötet, 308.
o.
5 Jellemzô
példa erre a már említett feljegyzésének
következô kitétele: „Rákosi lényegében
megtiltotta a politikai rendôrségnek, hogy a trockisták
felderítésével foglalkozzon (a politikai rendôrség
szerveink útmutatása szerint folytatja a feldolgozást)…”
Vosztocsnaja Jevropa i. m. 96. o.
6 Történeti
Hivatal (a továbbiakban TH) V-150.030/1.
7 A
koncepciós perekrôl készült összefoglaló
jelentés 1962-ben ezek között említette Földi
Ivánt, Kiss Károlyt, Nonn Györgyöt. „Összefoglalók
koncepciós ügyekrôl.” TH IX/2.
8 Koós
Béláné, Szücs egykori titkárnôje,
majd irodavezetôje feljegyzése a Farkas Mihály ügyében
kiküldött vizsgálóbizottság számára.
1956. május 20. (MOL 276. f. 62/KKF/34. ô. e.)
9 Zavolzsszkij
már említett levelében ugyancsak Puskin közlésére
hivatkozva azt írta, hogy Rákosi csak az alkalomra vár,
hogy Szüccsel leszámoljon, de szûk körben azt terjeszti,
hogy döntô lépésre nem meri elszánni magát,
mert hogyha Szüccsel, aki hivatalos kapcsolatban áll a szovjet
szervekkel, leszámol, akkor az elvtársak azt gondolhatják,
hogy a leszámolás ezzel összefüggésben történt.
Vosztocsnaja Jevropa i. m. 95–97. o.
10
TH V-150.030/1.
11
L. errôl: Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések
1940–1956. Napvilág Kiadó, 1997., 37. o.
12
Részletesebben foglalkozik a történtekkel Urbán
Károly: Révai József (1898–1959). Párttörténeti
Közlemények, 1978/3.
13
„…Egyidejûleg hasznosnak tartanám Révait felmenteni
a Külföldi Bizottság tagsága alól, mivel
zavaros állásfoglalásaival nem egy ízben már
kompromittálta Magyarország Külföldi Bizottságát.
Révait irodalmi területen lehetne felhasználni, de csak
a Külföldi Bizottság ellenôrzése mellett.…”
Manuilszkij Dimitrovnak írt levelébôl Farkas Vladimir
közölt részleteket. (Moszkvai jelentés XVII. Gerô,
a mentôangyal. Reform, 1992. augusztus 27.)
14
Részletesebben l. a Lakatos Évával készített
interjút. Oral History Archivum 117.
15
Szántó Zoltán sorsának alakulásával
és leváltásával kapcsolatban l. még
Szántó Zoltán 1942. december 15-i levelét a
Komintern Végrehajtó Bizottsága Káderosztályának.
(RCHIDNI f. 495. op. 111. gy. 37.)
16
A kérdéshez érdekes adalékokkal szolgál
Lee Congdon. L. Lee Congdon: Bûn és büntetlenség.
Az ismeretlen Lakatos Imre. Replika, 1998. március.
17
Nagy Imre snagovi írásában egyenesen azzal vádolja
Rákosit, hogy eltette láb alól Szántót.
18
Révai József lebukásának körülményeirôl
l. Urbán Károly: Révai József (1898–1959).
Párttörténeti Közlemények, 1978/3.
19
Háy Mihály (1895–1944) kommunista újságíró;
1921 és 1928 között Berlinben a Nemzetközi Közgazdasági
Intézetben dolgozott. 1929-ben, illegális hazatérését
követôen rövidesen letartóztatták és
4 évre elítélték. 1934-ben a börtönben
– állítólag „fegyelmezetlen” magatartása miatt
– egy évre kizárták a pártból.
20
Lándor Béla (1899–?) 1920-tól emigrációban
élt. 1928-ban tért haza illegális pártmunkára,
amikor letartóztatták és bebörtönözték.
Kiszabadulása után 1934-ben a Szovjetunióba távozott.
Magyarországi hazatérését követôen
nyugdíjazásáig a Szikra Könyvkiadó munkatársa.
21
Házi Ferenc (1902–1938) Az 1920-as évek végén
a KMP illegális titkárságának tagja. 1930-ban
tartóztatták le, és 5 évre ítélték.
1934-ben a börtönben tanúsított állítólag
fegyelmezetlen magatartása miatt egy évre kizárták
a pártból. Szabadulása után a KMP prágai
Központi Bizottságában tevékenykedett. 1938-ban
Prágában öngyilkosságot követett el.
22
Vszeszojuznüj Radio Komityet – Össz-szövetségi Rádió
Bizottság rövidítése.
23
Ezzel kapcsolatban l. Lakatos Éva interjúját (OHA
117.) Szántó eltávolításának
valódi okairól l. Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai
életrajz. 1956-os Intézet, 1996., 1. kötet, 228–229.
o.
24
Magyar Országos Véderô Egylet.
25
Polikarpov, Dimitrij Alekszejevics (1905–1965) 1940 szeptemberétôl
az SZK(b)P KV agitációs és propaganda részlegének
helyettes vezetôje, az Össz-szövetségi Rádió
Bizottság elnöke.
26
Szántó Zoltán a leváltás után
a Komintern Végrehajtó Bizottságának Káderosztályához
intézett levelében azt írta, Farkas Mihály
adott utasítást arra, hogy magyar eseményekrôl
magyarok írjanak. Szántó saját bevallása
szerint ezzel nem értett egyet, azt azonban elismerte, hogy a leadásra
kapott szovjet anyagok esetenként gyengék voltak, és
ennek a véleményének hangot is adott. (RCHIDNI f.
495. op. 111. gy. 37.)
http://www.c3.hu/scripta