Amikor a szabaddemokraták legutóbbi küldöttgyûlésüket tartották november végén, a magyar liberális párt mély válsága már mindenki számára – aki akár cseppnyi érdeklôdéssel követi a honi közéletet – világos kellett, hogy legyen. Az SZDSZ mai tanácstalanságáról és zavarodottságáról szóló kijelentések éppúgy a köznapi bölcsességek tárházát gyarapítják mára, amiként valaha a „kíméletlen céltudatosság”, a „mindentudó arrogancia” voltak a párt vélt legjellemzôbb jegyei. Rég volt már az is, amikor utoljára komoly formában lehetett hallani azt az állítást, hogy az SZDSZ a „szürkeállomány pártja”. Pedig, ha még emlékszünk, ez a minôsítés a kilencvenes évek közepéig – a jobboldali sajtóban tán még tovább is – állandó jelzôje volt a liberálisoknak (az ellenfelek mindig félelmetesebbnek és szervezettebbnek látták a pártot a valóságosnál).
Az SZDSZ vezetôi az egyre nyilvánvalóbb és mélyebb válságra adott válaszként „új stratégiát” dolgoztak ki, és azt lényegében a párt hivatalos irányvonalává tették. A híradások szerint azonban a stratégia nem aratott egyértelmû sikert a párt testületeiben, és az SZDSZ-hez jobban vagy kevésbé kötôdô liberális személyiségek sora zömmel negatív véleményt mondott róla. A megszólalók köre a liberálisok legidôsebb, ötvenhatos nemzedékétôl (Vásárhelyi Miklós, Eörsi István) a legfiatalabbig (Vágvölgyi B. András, Seres László) terjed – rég volt ilyen élénk és kiterjedt vita a liberálisok körül. Nem szólaltak meg ugyanakkor az SZDSZ ideológiájának kialakításában korábban meghatározó szerepet játszó, régebben egymással is vitázó, de az SZDSZ-t hosszabb ideje a lényeget tekintve azonos platformról bíráló olyan személyiségek, akik szisztematikus bírálatukkal irányt adtak a párton belüli elégedetlenségnek. Hallgatásuk  múltjuk és pártbéli tekintélyük miatt akkor is súlyos figyelmeztetés lenne, ha korábbi kritikájukban semmi igazság nem lett volna – amit nem gondolok.
Az SZDSZ követendô stratégiájáról szóló vitacikkek közül most csak Seres Lászlóéval (Élet és Irodalom, november 26.) foglalkozom. Két olyan félreértést tartalmaz ugyanis, amelyek igen gyakran fordulnak elô az SZDSZ-rôl, illetve a liberalizmusról (itt közelebbrôl: a liberális gazdaságpolitikáról) szóló  fejtegetésekben, ezért fontosak. Az elsô félreértés az SZDSZ-en belüli nézeteltérések természetét illeti. Seres szerint a liberális párton belül legalább négy éve, a szocialistákkal közösen megkezdett kormányzás legelsô idôszakát követôen megindult viták a liberalizmus különbözô filozófiai irányzatai között dúlnak, tehát elméleti vagy legalábbis kvázi-elméleti jellegûek. Az SZDSZ-t megbénító feszültséget a szabadpiaci liberálisok, valamint a „Szeta-múltú szociológusok,” „ballib véleményformálók,” „állambarát opportunisták” etc. közötti feloldatlan ellentétben véli tetten érni. Mármost, a liberalizmusnak valóban vannak irányzatai, ezek képviselôi valóban fellelhetôk az SZDSZ-ben, és az itt épphogy csak jelzett filozófiai ellentétek valóban nem egykönnyen feloldhatók. Ezek az elméleti különbségek azonban kevés esetben váltak politikailag kényszerítôvé akkor, amikor a szocialista rendszer romjainak eltakarítása volt a fô feladat. A rendszerváltó évtizedet jellemzô gazdaságátalakító feladatok és az antiliberális jobboldallal való konfliktusok rendre olyan helyzeteket eredményeztek, amelyekben a különféle liberális irányzatok közös magva (az önkény kiküszöbölése és az egyenlô emberi méltóság védelme) bôségesen elegendô alapként szolgált az egységes politikai cselekvéshez. (A lényeget tekintve ez ma sem lenne másként.) Meglehet, valamiféle hipotetikus és egyre bajosabban elképzelhetô Magyarországon, ahol az alkotmányosság és az emberi jogok elveit és a védelmükre létrejött intézményeket egyetlen fontos politikai szereplô sem vonja kétségbe, illetve nem fenyegeti, ezek az elméleti viták politikailag is fontossá válhatnának. Amíg azonban az alkotmánysértés mindennapos gyakorlat, és a társadalom diszkriminációs vágyai (mindenekelôtt a cigányokkal szemben) közhatalmi – önkormányzati és rendôrségi – támogatásra számíthatnak, ez nem fog megtörténni.
Az SZDSZ-t megosztó politikai viták azonban mindig is stratégiai jellegûek voltak, s elsôdleges alapjuk a felek eltérô helyzetmegítélése volt és maradt. A konfliktusok akörül alakultak ki, hogy az adott helyzetben (a vélt ellenséges közhangulattal szemben, illetve a koalíciós partner ellenállása mellett) meddig mehet el a liberális párt, miféle kompromisszum fogadható még el, illetve mi az, amit már akár népszerûségvesztés vagy szakítás árán sem szabad eltûrni, illetve meg kell tenni. Többek szerint a párt vezetése egyre messzebb ment a senki által kétségbe nem vont alapelveket illetô kompromisszumokban, olyannyira, hogy végül már felismerhetetlenné vált, vannak-e egyáltalán sajátos és csak rá jellemzô céljai az SZDSZ-nek. Azaz lényegében opportunizmussal vádolták a vezetôket. Az SZDSZ-en belüli viták tétje nem a legfelsô adókulcs vagy például a szociális támogatások mértéke (bár ezek is létfontosságú kérdések). A sokéves konfliktus során olyan, egyébként jelentôsen eltérô elméleti alapállású emberek kerültek egy platformra, mint például Hack Péter vagy Bauer Tamás. Az elméleti különbségek itt nem magyaráznak semmit.
Seres másik félreértése általában a liberális gazdaságpolitika státusát érinti. Miközben azt javasolja az SZDSZ-nek, hogy radikális piacpárti politikát kövessen (ami megvitatásra érdemes álláspont), azt is mondja, s a kettôt szemmel láthatóan azonosnak tekinti, hogy az SZDSZ legyen a sikeresek, gazdagok és szépek, a kapitalisták pártja. Hogy is van ez? A kapitalizmus csak a kapitalistáknak (a. m. tôketulajdonosoknak) tetszhet? Seresnek két érve lehet arra, hogy ezt gondolja, bár egyiket sem fejti ki cikkében. Vélheti, s ez nem lenne egyedülálló nézet, hogy a kapitalizmus csak a kapitalisták érdekét szolgálja. Ezt a szocialista gyökerû hiedelmet ma elsôsorban a szélsôjobboldalon osztják, társadalmi befolyása és tekintélye ezen a körön túl is jelentôs, de hogy éppen a kapitalizmus kételyektôl mentes apologétájánál bukkanjon fel, az azért váratlan fejlemény. Ha ugyanis a kapitalizmus semmi egyéb, mint a burzsoázia osztályideológiája („hamis tudat”), akkor semmiféle elgondolható morális érv nem szólhat a kapitalizmus mellett. Ugyan mennyivel különb erkölcsileg a kapitalisták osztályállama bármely másik osztályénál?
A liberálisok ezzel szemben azt szokták gondolni, hogy a kapitalizmus azért támogatandó, mert igazságosabb társadalmat eredményez, mint riválisai, s nem azért, mert barátaikat és ismerôseiket jutalmazza. Meglehet, ebben a liberálisok tévednek, de ez legalább erkölcsileg értelmezhetô álláspont.
Persze Seres gondolhatja azt is, hogy bár a kapitalizmus az igazságos társadalom alapja, ennek felismerésére azonban csak a kapitalisták lehetnek képesek, s ezért kell az SZDSZ-nek a kapitalisták pártjává válnia. Ezzel az állásponttal mindössze az a baj, hogy a tapasztalat cáfolja. A kapitalisták nem vonzódnak feltétlenül a szabad piachoz, bár az alacsony adókat persze szeretik (ki nem szereti?), és persze sokallják a szegénytámogatásra fordított pénzeket. De a versenynél jobban kedvelik a monopóliumokat, a szabott árakat, a kockázatnál a biztos állami megrendeléseket és a garantált piacokat. (Ezt sokan, sokszor megírták már, különbül, mint arra én képes volnék.) Ezzel szemben például a magyar pártok közül jól felismerhetôen leginkább piacbarát SZDSZ törzsszavazói mindig is a beosztott diplomásokból és közalkalmazottakból kerültek ki. A kapitalisták pártja idehaza az MSZP és a Fidesz, a kapitalizmusé az SZDSZ. Vagy legalábbis (talán) az kellene, hogy legyen.
Ezekre a félreértésekre azért kellett hosszabban kitérni, mert bizonyos mértékig meghatározták az SZDSZ november végi küldöttgyûlésének menetét is. Erôs volt a szándék, hogy a stratégiai nézeteltéréseket elméleti különbségekként tüntessék fel (szociális vs. „jelzô nélküli” piacgazdaság), s minden korábbinál gyakrabban hangzott el a sürgetés, hogy az SZDSZ végre zárja le a „terméketlen elvi vitákat”. Folytatódott az a többéves tendencia, hogy a bírálók önként kivonulnak a párt vezetôségébôl. Így az „új stratégiával” szemben kritikus véleményt kifejtôk (mint Bauer Tamás, aki mostanáig keményen felvette az odadobott kesztyût) nem vállaltak ügyvivôi pozíciót. Jóformán az egyetlen örvendetes tény, hogy Hack Péter az elôzetes félelmekkel ellentétben ismét az SZDSZ egyik vezetôje lett.
Az újraválasztott pártelnök és szövetségesei, a jelek szerint, folytatják azt a politikát, amely a mai jelentéktelenségbe sodorta az SZDSZ-t. Az eróziónak vannak olyan tünetei is, amelyek kétséget ébresztenek aziránt, hogy egyáltalán megállítható-e a romlás. Ezek a jegyek a válság olyan aspektusaira utalnak, amelyekrôl mindmáig kevés szó esett. A koalíciós kormányzás és a választási vereség óta eltelt másfél év politikai és stratégiai hibáit többen kellô alapossággal elemezték (bár ez itt nem túl lényeges, nincs okom titkolni, hogy Bauer Tamás közelmúltbeli elemzéseivel értek egyet), a szervezeti felbomlásról és a legfontosabb kérdésrôl, az alapelvek feladásáról is lehetett hallani. Az a krízis azonban, amelyrôl most szeretnék beszélni, bár az elôbbiekhez képest kétségkívül származékos csupán, mégis olyan jelentôségû, amely kérdésessé teszi, meghozhatják-e egyáltalán a várt eredményt a szükséges (igen radikális) politikai és stratégiai korrekciók.
Arról van szó ugyanis, hogy következetessége, szavazói és tiszta múltja után az SZDSZ elvesztette kulturális presztízsét is. Valaha, nem is olyan régen, a liberálisokhoz tartozni egyszerûen „jó társaságnak” számított. Az SZDSZ-szel szemben kimondottan ellenséges köröket leszámítva sokan alaposan végiggondolt erkölcsi-politikai meggyôzôdés nélkül, pusztán felületes rokonszenv alapján is kedvvel nevezték magukat liberálisnak, értetlenül, de öntudatosan. Mindez nyilván számos félreértés és egyéb kellemetlenség forrása is volt, ugyanakkor félreérthetetlenül jelezte a liberalizmus kulturális tekintélyét, amely jórészt független a mindenkor esetlegesen alakuló választói támogatástól. Mára ennek is vége. Az SZDSZ nemcsak a liberalizmus igazságáról, de tiszteletreméltóságáról sem tudta meggyôzni a magyar népet.
Nagyritkán elôfordul, hogy az ember racionális belátással olyan következtetésre jut, amelyet saját maga is érzelmileg elfogadhatatlannak talál. Ha ugyanis a fentiekben igazam van, akkor abból az következik, hogy merô önáltatás az SZDSZ-en belüli esetleges (és amúgy is egyre valószínûtlenebb) jövôbeni fordulattól remélni a liberalizmus hazai politikai képviseletének feltámadását. A politikai küzdelmekben ugyanis a helyes elvek képviselete és a helyzethez illô stratégia föllelése mellett nem lehet eltekinteni a cselekvô személyétôl: a politikai szereplô behelyettesíthetetlen kiléte redukálhatatlan, konstitutív eleme a cselekvés politikai jelentésének avagy jelentôségének. Mindezzel azt akarom mondani, hogy az SZDSZ az elmúlt négy-öt évben követett politikájával – tényleges és nem lebecsülendô történelmi érdemei ellenére, hiszen évtizedes küzdelmük nélkül a Magyar Köztársaság sokkal nyomorultabb hely lenne, mint amilyen – valószínûleg végleg lehetetlenné tette, hogy sikerrel képviselhesse a liberalizmust Magyarországon. Éspedig nem pusztán azért, amit tesz, vagy a jövôben esetleg tenni fog, hanem azért, mert az, ami – illetve amivé lett az évek során. A fenyegetett kisebbségek és a szabadságszeretô emberek jó része számára ma már nem evidencia, hogy az SZDSZ a szabadság pártja. Nem világos, hogy innen van-e még visszaút.

Magyar Bálint: „Nem lehet liberális politikát folytatnunk, ha beletörôdünk a kétpólusú rendszerbe.”

(...) 10 éve követeltük a Munkásôrség feloszlatását, és ma is aktuális a kérdés: a közhatalmi intézmények (adóhivatal, rendôrség, titkosszolgálatok) pártcéloktól független mûködése.
10 éve követeltük, hogy az MSZMP vonuljon ki a munkahelyekrôl, és ma is aktuális a kérdés: a politika vonuljon ki a gazdaságból, és ne párthovatartozás alapján osztogassák a gazdasági és közhatalmi pozíciókat.
10 éve követeltük, hogy az MSZMP számoljon el a vagyonával, és ma is aktuális a kérdés: teremtsünk tiszta viszonyokat a pártok gazdálkodása terén. Máig rendezetlen székházügyei vannak mind az MSZP-nek, mind a Fidesznek. Akik erôszakos elitváltással és kétes vagyonszerzéssel igyekeznek behozni az egykori pártállami nómenklatúra elônyeit, azok nem demokráciát teremtenek, hanem csakújabb igazságtalanságot és cinizmust.
10 éve követeltük, hogy a parlament válassza a köztársasági elnököt. A parlament bebizonyította, hogy képes olyan személyt választani, aki köztiszteletnek örvend, feddhetetlen és megtestesíti a nemzet egységét. Ma is ez a feladat. Göncz Árpád, aki a magyar szabadságért hat évet ült börtönben, nagyon magasra tette a lécet. Reméljük, hogy a parlamenti többség nem a bírósági korlát másik oldaláról választ elnököt. (…)
Európában – és tegyük hozzá, a Liberális Internacionálé pártjainál – nem szokás a szélsôjobboldal számára menedéket alkotni a házszabályban.
Európában nem szokás a szélsôjobboldal szavazataival, propagandistáival és rágalmaival harcolni a független sajtó és a független nemzeti bank ellen.
Európában lemondatják az olyan kormányfôi tanácsadót, aki arról tart nyilvános elôadást, hogy 6 millió zsidó tervszerû meggyilkolása a II. világháborúban marginális szempont volt.
Európában visszautasítják a Horthy-korszak igazolását, Bárdossy László rehabilitálását.
Európát, tegyük hozzá, nem lehet túlságosan hosszú ideig becsapni ezekben a kérdésekben. (…)
A központosítást, az állam túlhatalmát minden eddigi antiliberális hatalom a társadalom védelmeként adta elô. De ez ne tévesszen meg minket. Szinte egyetlen olyan terület sincs, ahol a Fidesz a rendezés ürügyén ne szüntette volna meg – vagy az átláthatóságot, vagy a társadalmi ellenôrzést, vagy a társadalmi önkormányzatot, vagy mindezeket együtt. A Nemzeti Kulturális Alaptól a futballig, a gazdasági kamaráktól a társadalombiztosításig, magának a társadalomnak a szabadságát szûkítik. (…)
Kimondhatjuk azonban, hogy a Fidesz hatalomgyakorlási módszere a jogállam korlátozása és bénítása.
Ki tudja összeszámolni ebben a teremben mindazokat az alkotmánybírósági vagy bírósági ítéleteket, amelyeket a kormány egyszerûen nem kíván végrehajtani? Hány vizsgálóbizottság felállítását akadályozta meg eddig a Fidesz az egyértelmû házszabályi utasítások ellenére? Hány konszenzust kikényszerítô törvényt próbált megkerülni egyszerû ötvenszázalékos szavazással? S mindezeket a jogsértéseket úgy halmozzák egymásra, hogy a jogállamnak ideje se maradjon ôket helyrehozni. A Fidesz, ha így halad tovább, veszélybe sodorja azt a szabadságalapot, amelyet rendszerváltásunk létrehozott. (…)
Az SZDSZ szerint a magánélet magánügy, a közpénzek kezelése viszont szigorúan közügy. Ezzel szemben a Fidesz-kormány az emberek magánéletét közüggyé kívánja tenni, a közpénzek elosztását pedig magánügyként kívánja kezelni. (…)
Ahogy az eddigiekben is bemutattam, a magyar szabadság pártja voltunk és maradunk: liberális párt. De ehhez ma már olyan társadalomelvû programokat kell kapcsolnunk, amelyek beteljesítik a szabadság ígéretét. A szabadságnak eredményre kell vezetnie, tehát jólétre, méltóságteljes életminôségre, és esélyt kell teremtenie mindenki számára. (…) Hatalmas munka, kettôs reform áll Magyarország elôtt: a takarékos állam és az adócsökkentés. Meg kell történnie a liberális csodának, hogy az állam elvesz magától, és többet hagy polgáránál. Enélkül sem szabadság, sem gazdasági fejlôdés nincs. (…)
Ma már mindenki elôtt világos, hogy a rendôrség és a titkosszolgálat hatalmát növelô politika – a statisztikákkal való bûvészkedés ellenére – sem javította a közbiztonságot.
A szervezett alvilág egy darabig várt arra, hogy a kormány ígéretéhez híven fél év alatt felszámolja, de ennek elmaradása után önfelszámoló robbantássorozattal állt neki öntevékeny módon megvalósítani a kormányprogramot. Ennél súlyosabb fejlemény, hogy a polgárok ma már az államtól is félnek. Bizony, kedves szabaddemokraták, amirôl én most beszélek, ismét nem telefontéma. Az alvilágtól és a politikai felvilágtól való félelemmentes szabadság csak akkor következik be, ha a rendôrség és a titkosszolgálatok mûködése párosul az átláthatóságukat és civil kontrolljukat célzó politikával. (…)
Való igaz, hogy magabiztos, jövôtudatos középrétegek nélkül nincs magyar demokrácia. De az SZDSZ a rövidlátó osztályönzésnél jóval erôteljesebb stratégiát javasol a magyar középrétegek számára. Csak azzal szolgálhatjuk hosszú távon a középosztály kialakulását, megerôsödését, ha a magyar társadalmat megszabadítjuk a strukturális szegénységtôl. Az igazi hosszú távú önzés a társadalmi szolidaritás. Nincs ennél jobb középosztályi befektetés. Mint ahogy a következô választás be fogja bizonyítani, politikailag is rossz a Fidesz számítása, amikor azt hiszi, hogy az alsó adókategóriákba tartozó családok megsegítésérôl elfeledkezhet, mert ôk úgysem szavaznak. (…)
Az SZDSZ nehéz helyzetben van. Másfél év után sem tudtunk elmozdulni a holtpontról. Ezt mindannyian látjuk. A diagnózis elkészült, és többségünk ugyanazokra a hibákra hívja fel a figyelmet. A párton belül az elmúlt hónapokban szinte mindenki azt sürgeti, hogy az SZDSZ legyen bátrabb, és a közvélemény számára is érzékelhetôbben vállalja liberális értékeit. Ugyanezt kéri számon értelmiségi holdudvarunk is. (…)
De mindezt hogyan? Attól tartok, nem lehet markánsan liberális politikát folytatnunk, ha sokan már lelkileg beletörôdtek a kétpólusú politikai rendszerbe. Ezek a barátaink úgy gondolják, hogy valahova tartozni kell, valahol védelmet kell találni. (…) Attól tartok, hogy a liberális politikáról könnyebb beszélni, mint aszerint cselekedni. Így aztán az sem véletlen, hogy amikor megfogalmaztuk az SZDSZ új stratégiáját, bírálóink egyetlen dolgot olvastak ki belôle: hogy az SZDSZ távolodik az MSZP-tôl. Volt is rémület. Ezzel önmagában még nem tudták volna megijeszteni a velünk szimpatizálókat, ezért rögtön hozzátették: a szocialistáktól való távolodás egyben a jobboldali Fideszhez való közeledést jelenti. Bírálóinkat az sem érdekli, hogy ez nem igaz. Egy dolgot akarnak: hogy az SZDSZ úgy változzon, hogy közben minden maradjon a régiben. Ez olyan, mint amikor valaki a rulettben mindent a vörösre tesz fel, s közben azt mondja, hogy a fekete a nyerô.
Hosszabb távon egyetlen párt sem képes fennmaradni, ha egymásnak ellentmondó, egymást kizáró elvárásoknak kell megfelelnie. Nem lehetünk egyszerre liberális párt és az MSZP elkötelezettje. Ez olyan logikai ellentmondás, amely a párt teljes felmorzsolódásához vezethet.
Szeretném hangsúlyozni, hogy nem arról beszélek, hogy a szocialista párt ellenségünk lenne. Nem ellenségünk, hanem vetélytársunk. Az MSZP azt teszi, amit egy baloldali párt szokott tenni. Az MSZP szocialista párt, az SZDSZ pedig liberális párt. Ez ilyen egyszerû. Az igazi probléma az, ha a tényleges különbséget a választók nem észlelik. S ha ez így van, ez nem az MSZP hibája, hanem a mi hibánk. (…)
A fantáziadús, építô, dolgos és tettrekész, ugyanakkor elvek által vezetett politikusok egész új nemzedékét kell a szabaddemokratáknak felkínálni a magyar társadalom számára. Ezért üdvözlöm az új generációt is. Ezért tartom nyereségnek, ha ez az új generáció megküzd az SZDSZ-en belül a politikusi rangért, akár úgy is, hogy a nyilvános bírálatot sem takarítja meg. Adjunk esélyt új vezetôknek úgy, hogy a választókat, mégpedig a szabaddemokrata politika számára termett választókat tartsuk szem elôtt.
 

Demszky Gábor: „Merjünk megint önmagunk lenni.”

(…) Az SZDSZ kishitû párt lett. Közülünk sokan már beletörôdtek a másodhegedûs szerepbe.
Jó példa erre az új stratégia párton belüli és párt körüli fogadtatása. Magyar Bálint vezetésével új stratégia és új program kidolgozásába kezdtünk. Az új stratégia szervesen illeszkedik a régi, sikeres SZDSZ programjához. Nem tartalmaz eretnek gondolatokat. Azt javasolja, hogy merjünk megint önmagunk lenni. Amibôl persze egy sor dolog következik. Ettôl a javaslattól estek pánikba a stratégia bírálói. Valahogy így okoskodtak: ha az SZDSZ önmagához közeledik, akkor egyúttal távolodik az MSZP-tôl. Ez igaz.
A gondolatsort azonban tovább folytatták: távolodunk az MSZP-tôl, tehát közeledünk a Fideszhez. Ez viszont már nem igaz.
Ez a logika a kishitûség, a fantáziátlanság, a beletörôdés logikája. Aki így gondolkodik, annak meggyôzôdésévé vált, hogy csak két állócsillag van a magyar politika egén, az MSZP és a Fidesz. És az SZDSZ csak azt döntheti el, hogy melyikük körül fog keringeni. Aki így gondolkodik, az már belenyugodott, hogy a 2002-es választásokon az SZDSZ megint betlizik és már most az MSZP gyôzelmében reménykedik, meg abban, hátha ránk is szükség lesz. Aki így gondolkodik, az már rezignáltan feladta azt a szellemiséget, amely az SZDSZ-t létrehozta, visszaesett a rendszerváltás elôtti idôk apátiájába.
Ugyanez a kishitûség és fantáziátlanság érzôdik ki abból is, hogy sokan megrökönyödtek, amikor az utóbbi idôben ismét polgárnak neveztük – a polgárt. Több szabaddemokrata entellektüel szerint a Fidesz rövid idô alatt annyira elkoptatta a polgár szót, hogy azt már kimondani sem érdemes.
Szókratész, a büszke athéni polgár, bizonyára elcsodálkozna ezen. Ne használjuk a polgár fogalmát, amelyet ô annyira komolyan vett, hogy kiitta érte a bürökpoharat? Azt a fogalmat, amely túlélt kétezer évet? Szerintem ez nonszensz. Nem hiszem, hogy a Fidesz, – ez az eszmetörténetileg jelentéktelen képzôdmény – másfél év alatt képes lett volna ennyire lejáratni a polgár fogalmát.
A polgár szót a Fidesz tôlünk lopta el. Hiba volt, hogy hagytuk. Magyar Bálint már a szamizdat Beszélôben polgárként jelentett Lengyelországból. Eddigi programjaink is a polgárosodásról szóltak. Ellenfeleink polgári radikálisoknak becsméreltek bennünket. Egyébként erre büszkék lehetünk. Nekünk nem kell az értelmezô szótárat lapozgatnunk, hogy rátaláljunk egy új jelzôre, amelyik jobban kifejezi identitásunkat.
(…) Többpártrendszerben a pártok elôször megméretik magukat, majd a parlamenti számtan és a programok összeilleszthetôsége alapján koalíciót kötnek.
Az elôzetes koalíciókötés a kétpártrendszer logikájába illik bele. Egyébként az MSZP is és a Fidesz is erre törekszik. Ennek eredménye az lehet, hogy kiszorítanak bennünket a politikai életbôl. A magam részérôl nem akarok ebben segédkezni.
Nemrégiben fölzúdulást keltett egy megjegyzésem. Azt mondtam, hogy a Fidesz nem hozza el a jövôt, az MSZP pedig visszahozza a múltat. Ezzel azt mondtam, hogy pillanatnyilag egyik párt sem képes a változó világ új kihívásaira megfelelô válaszokat adni.
Az MSZP persze nem kommunista párt. Ezt csak a Fidesz mondja. Ma is azt mondom: az antikommunizmus ideje lejárt. Csak azok riogatnak kommunista veszéllyel, azok hazaárulóznak, akiknek fogalmuk sincs róla, milyen jövôt akarnak. Sôt, úgy érzem, a Fidesz ma inkább hasonlít Kádár János központosított pártjára, mint az MSZP.
Az MSZP baloldali párt, amely igyekszik szociáldemokratává válni. Nem az én dolgom megítélni, hogy hol tartanak a fejlôdésben. De úgy látom, jó néhány évbe telik, mire az elmúlt évtized nyugati szociáldemokrata pártjaihoz felnônek. Nem látom jelét, hogy gyorsan változnának. Amikor azt mondom, hogy a maradi párt, akkor arra gondolok, hogy 2002-ben ugyanazt folytatnák, amit ’94–98 között csináltak. Szerintem ez ma már kevés. Magyarország két legnagyobb pártja avítt, konzervatív. Abban az értelemben, hogy mindkettô ellenáll a változásnak. (…)

Ki kell mondanunk, hogy sem etatista Magyarországot nem akarunk, amelyben egy központosított bürokrácia kezében van minden hatalom, sem pedig korporatista Magyarországot, amelyet a kamarákon, tb-önkormányzatokon és a szakszervezeteken keresztül kormányoznak. (…)
Merjük vállalni, hogy a polgár antikvitásba visszanyúló fogalmát nem engedjük lejáratni. Számunkra fontosak a polgári erények: a szorgalom, a becsületesség, az önbecsülés. Tegyük világossá, hogy a polgár nem lop, nem szôkít olajat, nem csinál székházból bányát, szakszervezeti üdülôbôl magánpanziót, és betartja a szerzôdéseket. Egy polgári társadalomban a munkaközvetítôk nem nézik a jelentkezôk bôrszínét, és semmifajta hátrányt nem jelenthet a vallási meggyôzôdés. Egy polgári társadalom, ha egy New Yorkba igyekvô egyetemista megvásárolja repülôjegyét, ezzel ugyanolyan jogokra tesz szert, mint a Washingtonba repülô kormánydelegáció.
(…) Mi tudjuk, hogy nem az a hazafi, aki félti az országot az újtól. Mi tudjuk, hogy éppen ellenkezôleg: rossz hazafi az, aki abban reménykedik, hogy olyanok maradhatunk, amilyenek vagyunk, hogy esetleg vissza is léphetünk néhány évtizedet, aki szélárnyékos helyen szeretné kivárni, amíg elrohan mellettünk a történelem. Ha ez bekövetkezne, akkor nem megússzuk a globalizációt, mint egy influenzajárványt, hanem lemaradunk, és generációkra elveszíthetjük a felzárkózás esélyét is.
Mind a korporatista MSZP, mind az etatista Fidesz fél a globalizációtól. A maguk szempontjából igazuk is van, hiszen a globalizáció azokat az intézményeket veszélyezteti, amelyekbôl hatalomgyakorlási elveiket levezetik. De nekünk meg nem lenne szabad megengedni nekik, hogy a globalizáció veszélyeivel ijesztgessék a polgárokat. A globalizáció csak az ô hatalmi esélyeiket veszélyezteti, nem az ország életesélyeit. Csak akkor jelent veszélyt Magyarország számára, ha az etatista-nacionalista és a korporatista elit rossz mederbe tereli az ország kreatív energiáit, a globalizációval való szembenállás irányába. Éppen ezért merjük kimondani, hogy a globalizáció nemhogy veszély lenne, hanem Magyarország nagy esélye a kitörésre.
(…) Ebben az országban százezrek várják, hogy végre megújuljon az SZDSZ. Óriási a várakozás azokban, akik azt akarják, hogy a politika végre a jövôrôl szóljon, és ne a múltról. Egy hónappal ezelôtt néhány száz fiatal összegyûlt és megalakították az SZDSZ-Új Generációját. Nem mondtak vagy tettek semmi meglepôt, csak vállalták liberalizmusukat.
Egy hónap alatt a sajtó többet foglalkozott az Új Generációt szervezô fiatalokkal, mint fél év alatt az egész SZDSZ-szel. Megalakulásuk hírére az interneten keresztül többen akartak belépni az SZDSZ-be, mint az elmúlt három évben összesen.
 

Bauer Tamás: „Az új SZDSZ nem tud, hanem rögtönöz, nem mer, hanem helyezkedik, nem tesz, hanem ródsózik.”

(…) Egy nyolc évvel ezelôtti küldöttgyûlésen is másfél évvel voltunk egy választási vereség, egy a mostanihoz képest sikernek is mondható választási vereség után. Arra a küldöttgyûlésre gondolok, ahol lehurrogták Magyar Bálintot és Petô Ivánt, ahol kifütyülték Haraszti Miklóst, ahol nehezteltek Hack Péterre és Wekler Ferencre, meg talán rám is, mert nem vállaltunk ügyvivôi jelölést. Mi késztetett bennünket akkor erre? Úgy gondoltuk: ha a küldöttgyûlésen olyan politika nyer többségi támogatást, amely meggyôzôdésünk szerint elvileg hibás, és amely nem viheti sikerre a magyar liberálisok pártját, akkor ilyen módon is figyelmeztetnünk kell a veszélyre. Jeleznünk kell mind barátainknak itt a küldöttgyûlésen, mint híveinknek a küldöttgyûlési termen kívül, hogy rossz irányba mennek a dolgok az SZDSZ-ben. Nem elég persze jelezni, hanem újra át kell gondolni a helyzetet és a teendôket. Az SZDSZ 1994-es sikere, kormányra kerülése igazolta Magyar Bálint és Petô Iván, Hack Péter és Wekler Ferenc, Haraszti Miklós és jómagam akkori döntését.
Ma számomra hasonló a helyzet.
Magyar Bálint az áprilisi küldöttgyûlésen új SZDSZ-rôl beszélt. Az elmúlt hónapokban láthattuk, mit is jelentene ez az új SZDSZ. Ez az új SZDSZ nem az ország fô kérdéseivel foglalkozik, hanem önmagával: azzal, hogy ô akar lenni a harmadik pólus, meg azzal, hogy ô polgári vagy éppen polgári liberális párt. A gazdaságról, a költségvetésrôl, a közbiztonságról, a külpolitikáról, a szegénységrôl, a közélet tisztaságáról ennek az új SZDSZ-nek nincs saját, csak tôle hallható mondandója. Ez az új SZDSZ már a Horn-kormányban sem merte megvétózni a vatikáni megállapodást vagy a nagymarosi vízlépcsôt. Ez az úgynevezett új SZDSZ az úgynevezett új stratégiában határozatba hozza, hogy ezentúl ô is kétszáz- vagy négyszázmilliárd forinttal többet fog ígérni ellenzékbôl, mint amit kormányra kerülve teljesítene. Ez az új SZDSZ elutasítja, hogy komolyan fellépjen az ellen a mocsok ellen, ami a magyar politikai közéletet jellemzi. Ez az új SZDSZ nem akar szigorú összeférhetetlenséget érvényesíteni a parlament után az önkormányzatokban is. Ez az új SZDSZ nem akar gátat vetni a pártfinanszírozási kiskapuknak. Ez az új SZDSZ, ha a jobboldal megtámad egy kisegyházat, melynek szabadgondolkodó tagjai ott voltak az SZDSZ alapításánál, gyáván meghátrál, és maga is rúg egyet egyik legkiválóbb politikusába, hogy igazolja magát. Amikor pedig egy ilyen szégyenletes döntés után nyilatkozni kell, vezetôi mellébeszélnek és sumákolnak, nem vállalják, amit tettek. Ez az új SZDSZ, ha a kormány belsô tanácsadói félhivatalossá teszik a zsidózást, úgy dönt, hogy nem csinál a dologból parlamenti kérdést. Ahelyett hogy maga kezdeményezne mozgalmat a kormánnyal együttmûködô szélsôjobbal szemben, távol tartja magát a baloldal náciellenes tüntetésétôl. Ez az új SZDSZ az önkormányzati választásokon két ízben is közös polgármesterjelöltet támogat a MIÉP-pel, és persze veszít. Az új SZDSZ-ben különbséget tesznek budapestiek és vidékiek között, Orbán Viktor módjára lovagolva meg bizonyos ellenérzéseket. Ez az új SZDSZ a küldöttgyûlésén elôbb szavaz, és utána folytat csak politikai vitát. Ez az új SZDSZ nem tud, hanem rögtönöz, nem mer, hanem helyezkedik, nem tesz, hanem ródsózik. (…)
Én ellenzem, hogy új SZDSZ-t keressünk, én azt javaslom, hogy építsük újjá a régit. (…)
Azt a régi SZDSZ-t, amely ellenzékbôl is meg a koalíciós partnerrel is harcolt a tiszta közéletért, és kikényszerítette az összeférhetetlenségi törvényt. Azt a régi SZDSZ-t, amely mert szembeszállni az államilag szervezett iskolai hittérítéssel, és ezután tudott önkormányzati választást nyerni. Azt a régi SZDSZ-t, amely listáján roma képviselôket juttatott az Országgyûlésbe. Azt a régi SZDSZ-t, amely tíz éve a kommunista állampárttal szemben összefogott a Fidesszel, konfliktust vállalt az MDF-fel, és megnyerte a népszavazást. Azt a régi SZDSZ-t, amely öt éve a gazdasági válsággal, az inflációval, a munkanélküliséggel, no meg a nacionalizmussal szemben összefogott az MSZP-vel, konfliktust vállalt a Fidesszel, és megnyerte a stabilizációt, a privatizációt, a nyugdíjreformot, az igazságügyi reformot, az alapszerzôdéseket és a NATO-tagságot. Azt a régi SZDSZ-t, amely, ha a jobboldal az alkotmányos rendet támadta, nem a kivárást választotta, hanem maga kezdeményezett Demokratikus Chartát, amikor arra volt szükség. Azt a régi SZDSZ-t, amelyben nem rögtönöztünk, hanem tudtuk, nem helyezkedtünk, hanem mertük, és nem ródsóztunk, hanem tettük. Azt a régi SZDSZ-t, amelynek küldöttgyûlésén elôbb volt a vita, és utána a tisztújítás. (…)
Én születése óta, tizenegy éve ismerem az SZDSZ-t, és tudom, hogy erôsebb ez a párt annál, amit ellenfelei gondolnak róla, de még annál is, amit a vezetôi gondolnak róla. Ahogy túljutott azon a válságon, amely nyolc évvel ezelôtt sújtotta, túljut azon is, amellyel ma küszködik. Bizonyos vagyok benne, hogy együttes munkával rá fogunk találni arra a liberális politikára, a régi SZDSZ újjáépítésének politikájára, amellyel kijutunk a jelenlegi válságból. Meg fogjuk találni hozzá azokat az új vezetôket is, akik újra olyan tekintélyt élveznek majd a választók szemében, mint a régi SZDSZ vezetôi: Kis János, Tamás Gáspár Miklós, Rajk László, Solt Ottilia, Demszky Gábor vagy Petô Iván. És akkor majd lesz értelme annak, hogy ha jónak látjátok, beválasszatok a párt vezetésébe. Akik jelöltetek, mindig számíthattok rám, együtt fogunk dolgozni, ehhez nem kell ügyvivônek lenni.

(Elhangzott az SZDSZ küldöttértekezletén, 1999. november 27-én.)

http://www.c3.hu/scripta