Jegyzetek

Az 1974. április 25-i forradalom nem csupán Portugália legújabb kori történelmében, hanem a portugál nemzet egész históriájában alapvetô mérföldkô. Ezzel a forradalommal egyrészt lezárult a nagy földrajzi felfedezésekkel a XV. században kezdôdött birodalmi korszak, másrészt megnyílt a csatlakozás útja egy új, alakulóban lévô politikai szervezethez – az Európai Unióhoz. Az önmagát 1933-ban Estado Novonak [Új Állam] elnevezô konzervatív diktatúra megdöntése – amit a fegyveres erôk tisztjeinek széles körû mozgalma hajtott végre – a gyarmatosítás zsákutcájából és a nemzetközi elszigeteltségbôl kitörni képtelen tekintélyuralmi modell kiüresedésének elkerülhetetlen következménye volt. Kettôs ellentmondás fenyegette létében az 1968-tól kezdôdôen Marcelo Caetano1 és Américo Tomás2 irányította rezsimet. Az egyik – az Európától való mind erôsebb függés légkörében – a rendszer merev, zárt, konzervatív intézményi berendezkedése és az ipari fejlôdéssel járó növekvô igények között feszült. A másik a tekintélyuralmi, nemzeti-kolonialista ideológia és a – 60-as éveket általánosan jellemzô új társadalmi és kulturális lendületbôl fakadó – pluralista, egyetemességre vágyó, antikolonialista törekvések között húzódott. Ilyen körülmények között a gyarmati háború csak átmenetileg csillapíthatta a felgyülemlett feszültséget, elôbb vagy utóbb a katalizátor szerepét kellett betöltenie. Kezdetben úgy tûnt, hogy a gyarmati háború éltetô levegôhöz juttatja a rendszert, végül mégis halálos szorítássá vált, amelyet éppen a rezsim fegyveres ereje, a hadsereg idézett elô.

A marcelizmus3 és a tekintélyuralmi rendszer válsága

1968 szeptemberében a betegsége következtében munkaképtelen Salazartól4 Marcelo Caetano vette át az Államtanács elnökének tisztségét. Egyes intézkedések, valamint az Államtanács új elnökének elôdjétôl közismerten eltérô nézetei a rendszer életének új szakaszára, a liberalizálás lehetôségére utaltak. Ez az idôszak 1968 ôszétôl az 1969. októberi törvényhozási választásokig tartott. Porto püspöke és Mário Soares5 (1968. novemberi) visszatérése a számûzetésbôl a lehetséges nyitás elôjelei voltak. Az úgynevezett szocialista ellenzék (1968 végén) tette közzé a nemzethez szóló kiáltványát. 1968 decemberében sztrájkmozgalom bontakozott ki a Lisszaboni Egyetemen, majd 1969 áprilisában a Coimbrai Egyetemen. 1969 májusában az észak-portugáliai Aveiróban került sor a II. Köztársasági Kongresszusra, ugyanez év október 26-án pedig a nemzetgyûlési (Assembleia Nacional [AN]) választásokra. A megválasztott nemzetgyûlés ún. „liberális szárnya” és a kormány fiatal technokratái a marcelizmus liberalizálódó arcát mutatták.
1970-tôl egyre nyilvánvalóbb lett a rendszer politikai zsákutcája. Az 1971. évi alkotmánymódosítás, az új sajtótörvény, amely nem törölte el a cenzúrát, azt jelezték, hogy a nyitás egyelôre elmarad. Az ellenzék harca radikalizálódott. Fegyveres politikai akciócsoportok tûntek fel: a szocialista ellenzékhez közel álló LUAR (Liga de Unidade e Acçao Revolucionária), a Portugál Kommunista Párthoz (PCP) kötôdô ARA (Acçao Revolucionária Armada) és a Forradalmi Brigádok. 1972 augusztusában Américo Tomást újra köztársasági elnökké választották. Október 28-án új nemzetgyûlési választásokat tartottak. Világossá vált, hogy a „liberális szárny” nem élte túl a rendszer tekintélyuralmi vonásainak rögzülését.
1973 nyarától 1974 áprilisáig súlyosbodtak az ellentmondások a hadseregben.6 1974 februárjában megjelent Spínola7 tábornok Portugália és a jövô (Portugal e o Futuro) címû könyve. Mind szembetûnôbbé vált a rendszer vezetô körein belül a tengerentúli területek problémájának végleges politikai megoldásával kapcsolatos nézeteltérés. Ilyen elôzmények után 1974. március 11-én, illetve 14-én a nemzetgyûlés és a portugál hadsereg tábornoki kara a kormány tengerentúli politikája mellett demonstrált. Costa Gomes8 és António de Spínola tábornokoknak, a Fegyveres Erôk vezérkari fônökének és helyettesének távolmaradása e ceremóniáról menesztésükhöz vezetett. Április 25. elôtt még egy kormányátalakításra (március 15.) és egy elvetélt katonai megmozdulásra (március 16.) került sor. Ez utóbbi nap hajnalán a Lisszabontól mintegy 120 kilométerre északra fekvô Caldas da Rainhában állomásozó 5. gyalogezred kísérletet tett, hogy bevonuljon Lisszabonba. Az akció, amelynek célja a kormány leváltása és a rendszer megdöntése volt, kudarcba fulladt.

A Fegyveres Erôk Mozgalma és a tekintélyuralmi rendszer megdöntése

Önmagában az a tény, hogy a „Kapitányok Mozgalma” a hadseregen belüli tiltakozást hihetetlen gyorsasággal globális politikai kérdéssé változtatta, igazolta, hogy a válság minden korábbinál mélyebb. A fiatal tisztek mozgalmának fô eleme az volt, hogy a diktatórikus rendszer nem volt képes politikai megoldást találni a gyarmati háborúk befejezésére. Az 1974. március 16-i Caldas da Rainha-i katonai puccs – noha a kormányerôk semlegesítették – egy gondosan elôkészített, a rezsim megdöntésére irányuló hadmûvelet elsô erôpróbája volt. Az Otelo Saraiva de Carvalho9 által kidolgozott terv végrehajtásában tekintélyes számú katonai egység vett részt az ország egész területén.
A felkelô erôk parancsnokságát az 1. mûszaki ezred területén, Pontinhában, Lisszabon egyik külvárosában állították fel. Miután felcsendült a rádióban a forradalom kezdetének szignáljaként szolgáló két dal – az E Depois do Adeus és a Grândola, Vila Morena –, a „lázadó” egységek igyekeztek minél elôbb birtokukba venni Lisszabon stratégiai fontosságú pontjait (a Portugál Rádió és Televízió a Rádio Clube Portugues [Portugál Rádióklub] és az Emissora Nacional [Nemzeti Adó] adóállomásait, a Lisszaboni Katonai Körzet fôhadiszállását és Lisszabon repülôterét, a portelai repülôteret). Egy elôre meghatározott idôpontban a santarémi Lovassági Iskola Salgueiro Maia10 kapitány által vezényelt alakulata lezárta a Comércio teret, Lisszabon egyik központi terét a Tejo folyó partján, és elvágta a Banco de Portugal, a Rádio Marconi és a minisztériumok épületeihez vezetô utakat. A mozgalom irányította egységek gyors fellépése teljesen váratlanul érte a rezsim erôit. Azok, akik megpróbáltak ellenszegülni, Salgueiro Maia elszántságát látva végül csüggedten és reményvesztetten a felkelôk oldalára álltak. Salgueiro Maia alakulata ezután két csoportra oszlott. Az egyik, a rezsimhez kezdetben hû 2. ulánus, 7. lovassági és 1. gyalogsági egységek katonái, a Portugál Légió11 fôhadiszállása közelében foglaltak el állást. A másik, a Lovassági Iskola menetoszlopa a GNR (Guarda Nacional Republicana [Köztársasági Nemzeti Gárda]) fôparancsnokságának laktanyájához, a Carmo térre vonult, hogy megadásra szólítsa fel Marcelo Caetanót, aki még korábban a politikai rendôrség igazgatójának, Silva Paisnak a tanácsára menekült oda. Néhány tárgyalási kísérlet után – a Fegyveres Erôk Mozgalma (MFA) felhatalmazásával, a Marcelo Caetano részérôl is elfogadott tárgyalópartnerként – megjelent a laktanyában Spínola tábornok, és az Államtanács elnökétôl hivatalosan átvette a hatalmat.
A forradalom gyôzelmét követôen Spínola tábornok összeült az MFA Koordinációs Bizottságával, hogy áttanulmányozza a mozgalom által kidolgozott proklamációt, amelyet – csekély változtatással – a Nemzet Megmentésének Tanácsa (JSN) nevében 26-án hajnalban ô olvasott fel a televízióban.
Az április 25-i forradalom után haladéktalanul sor került az Estado Novo politikai intézményeinek (Nemzetgyûlés, Korporatív Kamara,12 Népi Nemzeti Akció,13 PIDE/DGS, Portugál Légió, Portugál Ifjúság14) a felszámolására.
Az új rezsim forradalmi szakaszában, 1974 májusa és 1976. április 2. (az alkotmány elfogadásának napja) között eltörölték a cenzúrát, az ún. közigazgatási garancia rendszerét,15 az ipart szabályozó törvényeket, feloszlatták a korporatív szervezeteket, megszüntették a plenáris törvényszékeket.16 Ezzel párhuzamosan új törvényeket léptettek életbe, amelyek szabályozták a sajtó-, a gyülekezési és szervezkedési szabadságot, a politikai pártok alapításának lehetôségét, a sztrájk- és a szakszervezeti jogot (megtiltva a szakszervezeti pluralizmust), az általános választójogot, továbbá a bûnvádi eljárási jogot, az esküdtbíróságok felállítását, a váláshoz való jog kiterjesztését.

A gyarmati rendszer felszámolása

A 60-as éveket a portugál kormánynak az afrikai gyarmatokkal kapcsolatos hajthatatlansága jellemezte. Magatartását elítélték a fôbb nemzetközi szervezetek, nevezetesen az ENSZ és az Afrikai Egységszervezet. 1974. április 25-ét követôen a gyarmati rendszer felszámolásának kérdése az MFA és a JSN viszonyában a feszültség egyik forrásává vált. A kezdet kezdetén a JSN nevében az országhoz intézett proklamációjában Spínola tábornok még érvényesíteni tudta föderalista elgondolásait egy több kontinensre kiterjedô Portugáliáról. Ez a felfogás azonban felkeltette a felszabadító mozgalmak és a nemzetközi közösség gyanakvását, amelyet csak a július 27-i 7/74. számú törvénnyel – amely elismeri a portugál gyarmatok népeinek jogát az önrendelkezéshez és a függetlenséghez –, valamint Kurt Waldheim ENSZ-fôtitkár portugáliai látogatásával sikerült eloszlatni.
1974 nyara és 1975 márciusa között a portugál kormány érintkezésbe lépett és tárgyalásokat folytatott gyarmatainak több felszabadító mozgalmával, a különbözô afrikai népek törvényes képviselôivel. Elsôként a PAIGC ([Bissau-]Guinea és a Zöld-foki-szigetek Afrikai Függetlenségi Pártja) kötött megállapodást a portugál hatóságokkal (1974. augusztus, Algír), amelyben azok elismerték Bissau-Guinea Köztársaság 1973 szeptemberében kikiáltott függetlenségét. Angolával az 1975 január 10. és 15. közötti tárgyalásokon jött létre a megállapodás a dél-portugáliai Alvorban, ahol Portugáliának sikerült egy asztalhoz ültetnie a három felszabadító mozgalom vezetôit. E megállapodás szerint a függetlenséghez vezetô átmeneti idôszakban egy portugál fômegbízott és a három mozgalom képviselôibôl álló kormány irányítja az országot. 1975 júniusában, illetve júliusában nyerte el függetlenségét Mozambik, a Zöld-foki-szigetek, São Tomé és Príncipe. Angolában azonban éles fegyveres konfliktus robbant ki, mivel – az alvori megállapodást figyelmen kívül hagyva – 1975 márciusában az MPLA (Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom) és az FNLA (Angolai Nemzeti Felszabadítási Front) erôi között súlyos összecsapások zajlottak le. A béke helyreállítására tett kísérletek és Leonel Cardoso fômegbízott hatalmának megerôsítése sem tudta megakadályozni, hogy a konfliktus nemzetközivé váljon: dél-afrikai és kubai csapatok léptek Angola földjére, az elôbbiek az UNITA (Nemzeti Unió Angola Teljes Függetlenségéért), az utóbbiak az MPLA oldalán. Ilyen körülmények között Portugália vonakodott e felszabadító mozgalmak bármelyikét is a lakosság törvényes képviselôjének tekinteni, és 1975. november 11-én az angolai népre bízta a kérdés eldöntését. Végül az Angolai Népi Köztársaságot csak 1976. február 23-án ismerte el, miután az MPLA ellenôrzése alá került az ország nagy része.
Kelet-Timorra és Macaóra ebben az idôben nem sok figyelem jutott. Sorsuk eltérôen alakult. Kelet-Timort (ahol az UDT [Timori Demokratikus Unió] és a FRETILIN [Független Kelet-Timori Forradalmi Front] között dúló véres polgárháborút az ott állomásozó kis létszámú katonaság nem tudta megfékezni) 1975. december 7-én elfoglalta Indonézia. A Makaó (portugál közigazgatás alatt álló kínai terület) feletti fennhatóság átadásáról Portugália 1987. március 26-án fejezte be a tárgyalásokat Kínával: megállapodásuk alapján ez a terület 1999. december 20-án végleg kínai közigazgatás alá kerül.

A demokratikus átalakulás elsô szakasza

Örömhullám söpört végig az országon 1974. április 25-én. Ugyanakkor a negyvennyolc évig tartó diktatúra és elnyomás után a portugál társadalom elôtt teljes valójában feltárult, milyen súlyos a helyzet: a szembetûnô gazdasági elmaradottság, a demokratikus tapasztalatok hiánya, a kirívó társadalmi egyenlôtlenségek és a kulturális hiányosságok jellemezték az országot. Ez az örökölt helyzet rögössé tette a demokráciához vezetô utat.
A diktatórikus korszak lezárultával a tényleges politikai hatalom lényegében két csoport kezében összpontosult: az egyik Spínola tábornok, a másik az MFA Koordinációs Bizottsága körül alakult ki. E két hatalmi központnak a gyarmati rendszer felszámolására és a demokratikus átalakulásra vonatkozó igen eltérô állásfoglalása kemény összeütközésekkel járt. Mindez a bizonytalanság és a társadalmi nyugtalanság légkörét idézte elô. A szeptember 28-i események, mikor Spínola tábornok kísérletet tett arra, hogy magához ragadja a teljhatalmat, a hozzá hû erôknek a hatalomból való eltávolítása és a polgári jobboldal semlegesítése a forradalom elsô szakaszának a végét jelezték.
Spínolát Costa Gomes váltotta fel az államfôi székben. Megalakult a III. ideiglenes kormány. A forradalom új szakaszát egyrészt az MFA fokozatos intézményesülése jellemezte, másrészt a PCP-nek és az MFA-n belüli szövetségeseinek az a törekvése, hogy együtt átvegyék a politikai folyamat irányítását. A társadalmi modell meghatározásának ideológiai kérdése az államhatalom megosztásának politikai kérdésévé alakult. Az MFA és a politikai pártok e kérdés kapcsán megosztottak voltak: egyesek a parlamenti demokrácia modelljét, mások egy katonai élcsapat vezette, népi bázisú szocialista forradalmi modellt részesítettek volna elônyben.
Az MFA-n belül a marxista-kollektivista gazdasági-társadalmi modell hívei jelentôs pozíciókra tettek szert, szoros kapcsolatuk a PCP-vel egyre nyilvánvalóbbá vált. A PS távolságtartása és bizalmatlansága ezzel az irányzattal szemben világosan kifejezésre jutott a szakszervezetek egységének megítélésében. A baloldal köreiben ez a nézetkülönbség okozta az elsô repedéseket.
Az álláspontok radikalizálódása elégedetlenséget keltett a hadseregben. Kedvezôvé vált a terep a katonai és a polgári jobboldal meghatározó körei, az erôszakos hatalomátvétel hívei számára, akik szeptember 28. óta egy pillanatra sem tettek le céljaik megvalósításáról. A március 11-i puccskísérlet – amely félrevezetô információra alapozva, elhamarkodottan, gyenge haditervvel és megfelelô támogatás hiányában robbant ki – kudarcba fulladt. Spínola és társai Spanyolországba menekültek. Ezzel megnyílt az út az MFA radikálisabb elemei számára.

Március 11-tôl november 25-ig

Spínola tábornok 1975. március 11-i veresége lehetôvé tette a radikálisok pozícióinak megerôsödését. A március 11-ét megelôzô idôszak már vázolt ellentétei – amelyek a választásokon alapuló parlamenti demokrácia, illetve a forradalmi úton megvalósuló szocialista-kollektivista modell hívei között alakultak ki – most teljes erôvel felszínre kerültek. Az elôbbiek kezdettôl fogva védekezô taktikára kényszerültek; sem intézményi, sem politikai téren nem ellenezték az utóbbiak által hozott intézkedéseket. Így tartották meg az 1975. április 25-i alkotmányozó nemzetgyûlési választásokat, amely a PS és a parlamenti demokratikus út védelmezôinek a gyôzelmével végzôdött.
Ezzel elérkezett a forradalmi folyamat legzaklatottabb idôszaka, amelyet egyrészt az MFA-n belüli egység törése, másrészt két nagy politikai-társadalmi blokk szembenállása jellemzett. E két blokkot az MFA különbözô, egymással harcoló frakcióinak bonyolult rendszere kötötte össze. Szembenállásuk elsô megnyilvánulása volt, amikor május 1-jén Mário Soarest megakadályozták abban, hogy Vasco Gonçalves17 beszéde közben feljusson az emelvényre. Ezt számos konfliktus követte, mint például az ún. „República-ügy”,18 amelyek végül a PS és a PPD minisztereinek a lemondásához vezettek.
A civil társadalmat és a politikai pártokat elöntô nyugtalansággal egyidejûleg az MFA három frakciója – gonalvisták, mérsékeltek és Otelo Saraiva de Carvalho követôi, az otelisták – egy-egy programnyilatkozatot adott ki, melyben megfogalmazták a forradalmi folyamattal kapcsolatos álláspontjukat. Egyre több hatalmi központ jött létre: a köztársasági elnök és a kormány mellett a megosztott Forradalmi Tanács, a COPCON, a fegyveres erôk vezérkarának 5. csoportja és a direktórium.
Az MFA szeptember 5-én az észak-portugáliai Tancosban megtartott közgyûlése a gonalvista irányítás végét, a „Kilencek” csoportja és Otelo Saraiva de Carvalho megerôsödését jelentette. A VI. ideiglenes kormány (még a PS, a PPD és a PCP koalíciójaként) már határozottan a képviseleti demokrácián alapuló politikai rendszer bevezetésének az irányába tett lépéseket. Mindazonáltal a november 25-i katonai puccs leveréséig kellett várni, hogy ez az intézményi modell diadalmaskodjék Portugáliában.

Gazdasági átalakulás és társadalmi változások

A forradalom kitörésekor Portugália igen szegény ország volt, súlyos társadalmi egyenlôtlenségekkel. Az emberek a társadalmi igazságosság teljesülését és a gazdasági felemelkedés megindulását várták a forradalomtól. A kôolajárak nagyarányú emelkedése nyomán a 70-es évek közepén kialakult nemzetközi gazdasági válság megnehezítette a vágyak teljesülését.
1974 áprilisa és az 1976. évi alkotmány kihirdetése között az ideiglenes kormányok gazdaságpolitikájában három szakasz különböztethetô meg. Az elsô három kormány idején – a követelések özöne által meghatározott társadalmi légkörben – a jövedelmek újraelosztásának a politikája volt a gyakorlat. Országos bérminimumot állapítottak meg; elismerték és biztosították a sztrájkjogot; bôvítették a társadalombiztosítási juttatásokban részesülôk körét. Ezek a rendelkezések még nem átgondolt cselekvési program alapján léptek életbe. Az egységes koncepció csak Melo Antunes ôrnagy, tárca nélküli miniszter 1975. február 23-án elôterjesztett Gazdaság- és társadalompolitikai tervében jelent meg, amely – Vasco Gonçalves radikális irányzatával szemben – mérsékelt intézkedések sorát javasolta.
A március 11-i események következtében ez a mérsékelt terv egyszeriben idôszerûtlenné vált. 1975. november 25-ig a IV. és az V. kormánynak az volt a célja, hogy „szocializmushoz vezetô gazdaságpolitikát” valósítson meg. A IV. kormány elrendelte a bankok és biztosítótársaságok, az elektromos, a kôolaj-, a vas- és cementipari, a közlekedési és szállítási szektorhoz tartozó vállalatok államosítását. Ezzel egyidejûleg törvényt készítettek elô a nagybirtokok kisajátítására. Megtették tehát az elsô lépéseket ahhoz, hogy Portugália – a katonai hatalom árnyékában – a kollektivizáló szocialista utat kövesse.
A politikai, gazdasági és társadalmi helyzet nem volt kedvezô a magánbefektetések számára. Az államnak viszont minden eszköz a rendelkezésére állt a gazdaság tervezésére és irányítására. Egyes vállalatokat munkásbizottságok ellenôriztek, mások a dolgozók saját kezelésébe kerültek. 1975 márciusától kezdôdôen a társadalmi konfliktusok élezôdése következtében a Tejo folyótól délre fekvô tartományokban, Alentejóban és Ribatejóban földeket, Lisszabonban és Portóban házakat foglaltak el.
Válsághelyzet alakult ki. Portugália elveszítette piacait egykori gyarmatain. Telepesek százezrei tértek vissza az afrikai területekrôl, szinte mindenüket hátrahagyva. A munkanélküliség elérte az aktív lakosság 9 százalékát. Az árakat adminisztratív eszközökkel szabályozták. Az infláció az 1974. évi 25 százalékról 1975-ben 15 százalékra csökkent. A termelés 5 százalékkal esett vissza.
A VI. kormánynak – az elszabaduló infláció és a külföldtôl való függés súlyosbodása közepette – kellett a válságkezelés nehézségeivel megküzdenie. Ennek jegyében hozta meg elsô takarékossági intézkedéseit: leértékelte az escudót; emelte az adókat; 1976 márciusáig befagyasztotta az érdekegyeztetô tárgyalásokat. Egyúttal megteremtette az állami vállalatok átszervezésének az alapjait, és megkísérelte a magánbefektetôk érdeklôdését felkelteni.
A november 25-i események hatására a forradalmi lendület lelassult. A társadalmi érintkezésben, a nevelésben és a kulturális életben újra elôtérbe kerültek a pluralista értékek.
Változások a kultúrában és a gondolkodásban
Április 25-én hajnalban Zeca Afonso19 dala, a Grândola adta meg a jelet a forradalmi események elindítására. Az újságok nagy része már aznap, a katonai megmozdulás egyértelmû és visszavonhatatlan gyôzelme elôtt sem küldte el készülô számát a cenzúrának. Ez a tilalmak spontán semmibevétele volt, siettetve és megelôlegezve a cenzúra hivatalos eltörlését. A salazarista rendszer vége azonban nem csupán a cenzúra végét jelentette. A társadalmi és a kulturális életet korábban sorvasztó tabuk egész sora szûnt meg. Az értelmiség mindenekelôtt új törvényeket követelt, és egy új szervezetet, amely eszközöket teremtene azok számára, akik a kultúrát „létrehozzák”, hogy azt el is juttathassák a néphez.
A politikai hatalom támogatásával vagy anélkül, a dolgok változni kezdtek. Mûvészek és más értelmiségiek sokat tettek az addig tiltott szerzôk és mûveik felfedezése érdekében. Harcot hirdettek a kulturális elitizmus ellen. Nagyszámú résztvevôvel közösségi programokat tartottak. A legjobb példa erre az a negyvennyolc mûvész által közösen alkotott hatalmas festmény, amelyet 1974. június 10-én20 a Tavaszi Vásár Kortárs Mûvészeti Galériájában (Mercado da Primavera) mutattak be. „Elvinni a kultúrát a néphez!” – volt a jelszó. Szaporodtak az írástudatlanság felszámolására, az egészségügyi nevelésre és a kulturális tevékenységre szervezett kampányok.
1974 és 1976 között sok minden nyilvánosságot kapott, amit a diktatúra csaknem ötven éve alatt tiltottak. Cesariny21 1974 júniusában a S. Mamede Galériában például olyan mûalkotásokból rendezett kiállítást, amelyeket Salazar idejében aligha lehetett volna bemutatni.

A színházi életre a bemutatott darabok választékának korlátlan bôvülése és a színreviteli értelmezés szabadsága volt jellemzô. Bertolt Brecht és Peter Weiss volt a két leggyakrabban játszott külföldi szerzô. A független színház – egyrészt új csoportok megjelenésével, másrészt az anyagi eszközök hozzáférhetôsége által – megerôsödött.
Több ezer órányi dokumentumanyagot vettek fel a televízió és a filmforgalmazás számára.
Vasco Pinto Leitének és João de Freitas Brancónak22 a kulturális élet vezetô posztjaira23 való kinevezésével a hatalom kifejezésre juttatta kultúrpolitikai elképzeléseit.
A Kulturális Mozgósítás programja 1975 októberében kezdôdött. Az MFA támogatásával, sok mûvész és más értelmiségi közremûködésével a széles néptömegek felvilágosítására és tanítására szerte az országban gyûléseket és elôadásokat rendeztek. E sorozatoknak az V. ideiglenes kormány bukásával vége szakadt, mivel az akciókat a radikális forradalmi út ellenfelei ideológiai propaganda-hadjáratnak tekintették.
A forradalom idején a portugál társadalomban a családdal és a nôk helyzetével kapcsolatosan új értékek jelentek meg. A nôk szervezkedtek: a munkában való egyenlôségért, a váláshoz és az abortuszhoz való jogért küzdöttek. Új jogi szabályozást követeltek (ez az 1976. évi alkotmányban kapott helyet), amely megszabadítja ôket az „anya-szolgáló” képzettársítástól.
A demokratikus átalakulás azonban nem volt sem egyszerû, sem töretlen. Portugália csaknem fél évszázados diktatórikus múltat tudott maga mögött, a megkésett dekolonizáció problémáival szembesült, és helyzetét még az 1973-ban kirobbant nemzetközi gazdasági válság is súlyosbította. E körülmények magyarázzák, hogy a portugál demokratikus átalakulás jellegzetesen, más európai országokétól – ahol ez idô tájt hasonló folyamatok mentek végbe – eltérô módon történt. Szûk másfél esztendôre korlátozódó átmeneti idôszakra összpontosult mindaz, amit másutt századunk hosszú évtizedei alatt éltek át.
A tekintélyuralmi rendszer kolonialista elvakultsága lehetetlenné tette a radikális forradalmi kitérôk nélküli, zökkenômentes átmenetet a parlamenti demokráciába, és megkönnyítette a fô ellenzéki csoportok – a kommunisták és a szocialisták – gyors felemelkedését. Egyedül ôk voltak abban a helyzetben, hogy kitölthették a hirtelen keletkezett politikai-ideológiai vákuumot. A liberálisok addigi önszervezôdési kísérletei ugyanis sikertelenek voltak, a konzervatív jobboldal pedig ekkor fizette meg az árát a megbuktatott rezsim melletti teljes kompromittálódásának. Az elmondottak ismeretében érthetôbb annak a forradalmi ideológiának az érvényesülése, amely egyenlôségjelet tesz a fasizmus és a kapitalizmus közé, és – többé-kevésbé tiszteletben tartva ugyan a szabadságjogokat és a hatalomért folyó küzdelem demokratikus játékszabályait – a kollektivizáló szocializmuson kívül nem fogad el más alternatívát. Ezen az eszmerendszeren belül elkerülhetetlenül be kellett következnie az összeütközésnek azok között, akik a szabadságjogokat alárendelnék a szocializmusnak, és azok között, akik a szocializmust rendelnék alá a szabadságjogoknak. Portugália így saját határain belül is megélte az emberiséget a XX. század elsô felében megosztó nagy dilemmát. Minden (vagy csaknem minden) belefért az új alkotmányos keretbe, amely végül is egy világnézeti utópia erejének és a demokratikus élet iránti igénynek – gyámkodó élcsapat és új dogmák nélküli – politikai-intézményi összeegyeztetésével jött létre.

Jegyzetek

1 Marcelo Alves Caetano (1906–1980). Az Államtanács elnöke, miniszterelnök (1968–1974).
2 Américo Rodrigues Tomás (1894–1987). Köztársasági elnök (1958–1974).
3 Marcelo Caetano rendszere.
4 António de Oliveira Salazar (1889–1970). Pénzügyminiszter (1928–1940); a köztársasági elnök mellett mûködô tanácsadó testület, az Államtanács (Conselho de Estado) elnöke, miniszterelnök (1932–1968); az Estado Novo létrehozója, vezetôje, központi alakja.
5 Mário Lopes Soares (sz. 1924). A Szocialista Párt fôtitkára (1974–1986); külügyminiszter (1974–1975); miniszterelnök (1976–1978; 1983–1985); köztársasági elnök (1986–1996).
6 A tartalékos tisztek júniusi, portói kongresszusának egyik következménye a 373/73. számú törvényerejû rendelet, amely lehetôvé tette, hogy gyalogsági, tüzérségi és lovassági tartalékos tisztek – a Katonai Akadémia gyorsított tanfolyamának elvégzését követôen – tényleges állományba kerüljenek. A rendelkezés célja az afrikai harcok miatt állandósuló mozgósítás következtében fellépô káderhiány leküzdése volt.
7 António Ribeiro de Spínola (sz. 1910–1996).
8 Francisco da Costa Gomes (sz. 1914).
9 Otelo Saraiva de Carvalho (sz. 1937).
10 Fernando Salgueiro Maia (sz. 1945).
11 Legião Portuguesa – 1936-ban létrehozott fegyveres alakulat, az Estado Novo egyik támasza.
12 Câmara Corporativa – a nemzetgyûlés mellett mûködô korporatív testület.
13 Politikai párt, amelyet a Nemzeti Unió 1970. évi V. kongresszusán hoztak létre.
Nemzeti Unió – az Estado Novo idején (egy kis monarchista csoport mellett) az egyetlen legális párt; 1930-ban alapították.
14 1936-ban létrehozott, katonailag szervezett ifjúsági szövetség.
15 Az 1935-ben hozott rendelet lehetôvé tette, hogy azokat a tisztviselôket, akik nem nyilvánítják ki a rezsimhez való feltétlen hûségüket, elbocsássák a közszolgálatból.
16 Az Estado Novo „igazságszolgáltatásának” a jelképei; bizonyítékok nélkül is hoztak elmarasztaló ítéleteket.
17 Vasco dos Santos Gonçalves (sz. 1921). A II., III., IV. és V. ideiglenes kormány miniszterelnöke.
18 A PS-hez közel álló República (Köztársaság) címû lisszaboni lap fôszerkesztôjét és a szerkesztôség vezetôségét a hatalmat gyakorló munkásbizottság leváltotta.
19 Zeca (José) Afonso (1929–1987).
20 Június 10. – Portugália napja, nemzeti ünnep.
21 Mário Cesariny de Vasconcelos (sz. 1923). Portugál szürrealista költô.
22 João de Freitas Branco (1924–1989). A XX. századi portugál zenekultúra meghatározó személyisége.
23 Népi Kultúra és Látványmûvészetek Fôigazgatósága és Kulturális Ügyek Fôigazgatósága.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta