A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke hivatali íróasztalánál dolgozott az Országháza épületében 1956. október 23-án a késô délutáni szürkületben. Az északi szárny ablakaiból azért rálátott a Margit hídra. Hallhatta a Budáról Pestre tartó tüntetô tömeg zaját. Hallotta, de még nem értette, hogy mit skandálnak. Hamarosan távozni kényszerült – átment az akkor az Akadémia utca 17.-ben székelô pártközpontba. Hegedüs Andrásnak, a kommunista politikusnak ekkor következett be politikai halála.
1999. október 23-án a késô délutáni szürkületben – politikai halálának negyvenharmadik évfordulóján – kórházi ágyán, hosszú és súlyos betegségben elhunyt Hegedüs András, a nemzetközileg ismert szociológus, a hetvenes évek ellenzékének világszerte megbecsült alakja.
(Az idôpont misztikumán el lehet gondolkodni – de megfejteni aligha. Miként a másik misztikus idôpontot, Kádár János halálának idôpontját sem: Kádár az áldozata, Nagy Imre jogi rehabilitálásának órájában távozott az élôk sorából.)

*

Életérôl szinte mindent lehet tudni, amit nem tudunk, annak titkát valószínûleg a sírba vitte. De – úgy vélem – nem voltak már jelentôs titkai.

*

Az azonos név összeköt és elválaszt. Nem csupán a tájékozatlanok tévedésérôl van szó (ön a volt miniszterelnök? – kérdezték tôlem olykor itthon és külföldön egyaránt), hanem a lélektani jelenségrôl is: ha tekintetem az újságban rátéved az azonos névre, a formai egyezés után az eltérést kell tudatosítani. Ha nem találkoztam volna vele egyszer-kétszer már kölyökkoromban az ifjúsági mozgalomban, amelynek egyik országos vezetôje volt, ha nem lett volna ifjúkoromban ott a vezetôk arcképcsarnokában, ha nem gyûlöltem volna meg, amikor tevôleges szereplôje lett Nagy Imre megbuktatásának, ha nem találkoztam volna vele néhány percre a forradalom lázában, ha nem lennék neki hálás, mert elôsegítette „konszolidációmat” már a hatvanas évek elején, ha nem szerepeltünk volna egymás mellett „aláírókként” különbözô ellenzéki listákon, ha nem vállalta volna a közremûködést különbözô ötvenhatos megnyilvánulásokban – bizonyára nem lettem volna sokak és magam számára a „másik”. Mindenképpen olyan ember volt, akire oda kellett figyelni, ez arra sarkallt, sôt kényszerített, hogy markánsan megkülönböztessem magam.
Amikor 1963-ban Hegedüs András a felelôsség tudatos vállalásával bekapcsolt (persze mint külsôst) az egyik elsô empirikus szociológiai vizsgálatba – vettem fel nevembe a B-t,
s nyilvánítottam magam (közömbös egyetértését elnyerve) a másiknak. (A Hegedûs II. András nem felelt meg: sem rendôrtizedes, sem futballkapus nem voltam.)

*

A forradalomig rendíthetetlen sztálinista volt. 1956 ôszének jelentéktelen reformjai, például a mûszaki határzár megszüntetése, aligha tekinthetôk az ô érdemének. Bár a pártállam miniszterelnöke semmiképpen sem az ország elsô embere, Hegedüs már évek óta a Politikai Bizottság tagja, Rákosi és Gerô mellett (vagy után) jelentékeny hatalmi tényezô. Szerepe van (vagy lehetne) a rehabilitációkban és fôleg a gazdaságpolitika átalakításában. De még a XX. kongresszus (1956. március) után sem jeleskedik. 1956. október 10-én, tehát alig két héttel a forradalom kirobbanása elôtt, a Petôfi Kör megrendezi a mûszaki fejlesztésrôl szóló vitáját a közgazdaságtudományi egyetem nagy elôadójában. Jól emlékszem, hogy az egyetem egykori népi kollégista rektorhelyettese és néhány tanára éppen ekkorra hívta meg a miniszterelnököt, hogy hangsúlyozottan informális keretek között elbeszélgethessen a rektori szobában régi barátaival, kollégista társaival az egyre élezôdô belpolitikai válságról. Én persze nem voltam ott, de jól emlékszem azokra a csalódott kollégistákra, akik a Petôfi köri vita végén még azon melegében arról számoltak be, hogy Hegedüst nem lehet meggyôzni, hajthatatlan minden fontos kérdésben.
Hogy a forradalom kitörése után – Nagy Imrével szemben – mindig a kemény megoldást szorgalmazta, hogy ezért is vállalta el a szovjet csapatok behívását visszaigazoló levél utólagos aláírását: ismeretes.

*

A forradalom elsô napjaiban a Petôfi Kör vezetôi megpróbáltak bejutni a pártközpontba, hogy megkíséreljenek valamiféle segítséget nyújtani Nagy Imrének, amire egyébként sem Nagy Imre, sem a régi vezetés nem tartott igényt. Ekkor egy ízben röviden találkoztunk Hegedüssel. A parlamenti sortûz sokkja után Litván Györggyel és Ember Máriával bementünk az Akadémia utcába (Tánczost, a Petôfi Kör titkárát éppen akkor zavarta el Gerô), hogy valakivel-valakikkel beszéljünk, biztassuk Nagy Imrét a határozottabb cselekvésre. Gerôt már leváltották, „öreg” barátaink (Losonczy Géza és Donáth Ferenc) éppen bojkottálták a vezetést – a pártközpontban a csata utáni katonás rend uralkodott, nem engedtek fel bennünket az emeletre, hogy legalább Nagy Imre vejével, Jánosi Ferenccel beszéljünk. Az ôrség jelentésére, hogy a Petôfi Kör három embere megint az épületben lábatlankodik, három vezetô mégis lejött a földszinti elôcsarnokba: Köböl József és Kiss Károly teljes érdektelenséggel hallgatta érvelésünket, de Hegedüs legalább hajlandó volt odafigyelni, és ha nem is értett egyet velünk, emberibb arculatát mutatta („Legalább köszönjük meg, hogy bejöttek” – mondta), szemben a megzavarodott, elutasító és konok funkcionáriusokkal.

*

Politikusi (kommunista-sztálinista politikusi) tevékenységével saját erôbôl számolt le – a Magyar Dolgozók Pártja utolsó politikai bizottságából egyedül ô tudta a végsô következtetést levonni, és szembefordulni múltjával. A forradalom kitörésének éjjelén utoljára ülésezô PB 16 tagja és póttagja közül hatan jelentôs szerepet kaptak a Kádár-féle vezetésben, hatan moszkvai emigrációba kényszerültek, öten utóbb alacsonyabb állami funkcióval voltak kénytelenek megelégedni. Egyedül Hegedüs András kezdett el Moszkvában gondolkodni és e gondolkodási folyamat eredményeképpen végighaladni a maga damaszkuszi útján. A damaszkuszi útra nagy elszántsággal lépett, de lassan haladt rajta elôre. Illúziói voltak a kádárista „újításokkal” kapcsolatban, és bizony lassan jutott el odáig, hogy szembenézzen 1956-tal. De az úton, amelyen végig kellett mennie, végigment. És ezért szakítása elvtársaival és önmaga múltjával, végleges döntése, hogy a hatalom kiváltságai helyett a szabad vagy inkább szabadabb gondolkodást választja – ezen a „szinten” példa nélküli Magyarországon, és rendkívül ritka volt a vezetô kommunista politikusok körében más országokban is.
Amikor 1956. október 28-án a magyar és a szovjet vezetés (részleteiben máig pontosan nem tisztázott) döntésének eredményeképpen állapotos feleségével és öt gyermekével a Szovjetunióba menekítették (telepítették? emigrációba kényszerítették?), és kivonták a politikai életbôl, persze még másképpen gondolkodott. Moszkvai tevékenységérôl nem szívesen beszélt, az október végi és november eleji napok szégyenét tudata mélyére süllyesztette. Nem tôle tudjuk, hanem az elôkerült moszkvai jegyzôkönyvekbôl: 1956. október 31-én Rákosival és Gerôvel részt vesz a Szovjetunió Kommunista Pártja elnökségi ülésén, ahol eldöntik az „ideiglenes forradalmi kormány” (a késôbbi magyar forradalmi munkás-paraszt kormány) megalakítását, és ott Hegedüs – Rákosival és Gerôvel összhangban – Münnich Ferencet javasolja a magyar ellenkormány miniszterelnökének. Azokban a napokban – úgy tûnik – élvezi a szovjet vezetés, sôt e vezetés konzervatív-sztálinista szárnyának bizalmát. Már a Kádár-kormány megalakulása után vagyunk, amikor ugyancsak az SZKP elnökségének ülésén a rugalmasabb Hruscsov megrója az ókonzervatív Vorosilovot, amiért „vissza akarja hozni Rákosit és Hegedüst is”.

*

1956 tavaszának eseményei is alátámasztják, hogy a két
ósztálinista Komintern-káder, Rákosi és Gerô után ô volt az elsô számú jelölt a vezetésre. Elmondása szerint, amikor Mikojan júliusban meghozta a selyemzsinórt Moszkvából Rákosi számára, ôt jelölték az elsô titkári posztra. A Központi Vezetôség elsô titkára funkció pedig akkor és még több mint 30 évig az elsô számú vezetôt illette meg. De Hegedüs nemet mondott az ajánlatra, mert úgy vélte – saját közlése szerint –, hogy ô nem lenne képes a párt egyensúlyának megôrzésére. (Ebben persze igaza volt. Hogy Gerô még kevésbé volt alkalmas, az más lapra tartozik.) A valóság, mint minden hatalmi harcban, valamivel bonyolultabb lehetett: Rákosi ugyanis (már leváltása után) a rehabilitált Kádárt javasolta a PB ülésén utódjául, és Gerô ekkor ismét visszatért Hegedüs jelölésére, ám ô ismét nemet mond, és ezzel „visszadobja a labdát” mentorának, Gerô Ernônek. Tudni illik róla, azóta, hogy „kiemelték” az egyszerû népi káderek sorából, és megindult rakétaszerûen ívelô karrierje, inkább Gerô embere („kádere”) volt, mint Rákosié.

*

1956. április 4-én, a felszabadulás 11. évfordulóján, amikor a vezetôket táviratban üdvözölni nem csupán protokolláris kötelezettség volt, hanem a politizáló olvasó számára alkalom a finom kremlinológiai tartalomelemzésre is, a szovjet vezetés felhasználta az alkalmat, és üzent: nemcsak Rákosit díszítik a „forradalom kipróbált vezetôje” epitheton ornansával, hanem a fiatal, 34 éves miniszterelnök is megkapja Hruscsov és Bulganyin névre szóló dicséretét, miszerint Rákosival együtt „személyesen is mindent elkövetett és elkövet ma is a szovjet és a magyar nép barátságának és testvéri együttmûködésének megszilárdítására”. A protokolláris üdvözletnek kettôs utalása lehet: megerôsítik Rákosit, és jelzik, hogy Hegedüs akár a legfelsô posztra is jelölhetô lenne.

*

Hogy pontosan mikor kezdi keresgélni Moszkvában a damaszkuszi úthoz vezetô feljárót, nem tudni pontosan. November 4-ig biztosan nem. Rákosi visszaemlékezései szerint Hegedüs is részt vesz az 1956. november 4-i felhívás megfogalmazásában. Kétségtelenül ez a mélypont. A Moszkvában már több mint három hónapja emigrációban élô Rákosi és a frissen odamenekített Gerô és Hegedüs megfogalmazzák a majdani Kádár-kormány felhívását a magyar néphez. A szituáció perverz. A minden bizonnyal oroszul írt és magyarra fordított szöveg tartalmazza a Rákosi–Gerô-klikk elítélését is.

*

Moszkvában válaszút elé kerül. Megszületik hatodik gyermeke. Nem közlik vele, hogy mikor térhet haza. Meg akarja érteni az összeomlás társadalmi okait. A politológia még nem létezô tudományág, logikus, hogy a szociológia felé fordul. Életrajzában megírja, úgy gondolta, hogy a szociológia kerülôút valamiféle ideológiai vezetô tisztséghez. Gerôvel, mentorával még sokáig összejár, és együtt vitatják a bukás okait. Gerô elítéli, hogy a marxizmussal összeegyeztethetetlen burzsoá áltudománnyal foglalkozik. Mégis erre az elhatározásra vezethetô vissza a magyar szociológia intézményes újjászületése.

*

A halála elôtti években, amikor már nem volt ereje összefoglaló mûvekhez, intelmeket, aforizmákat írt. Öreg fejjel minden illúzió nélkül ítéli meg a saját tudományos szerepét: „…szociológusként sarlatán voltam, és tulajdonképpen maradtam is. Sohasem neveztem magam tudósnak, szégyelltem magam azért is, mert pályáztam a kandidátusi címre. Tovább azért sosem merészkedtem.”
Nem tisztem tudománytörténeti szerepét megítélni, sem arról értekezni, hogy akkor és itt Magyarországon az általa kezdeményezett és lehetôvé tett kutatások és munkák mennyiben idôtállóak, mennyiben tágították a társadalomtudományokban dolgozók kutatási-gondolkozási kereteit, mi lett volna, ha nem Hegedüs András szervezi meg a szociológiai kutatás intézményesített mûhelyét, a Szociológiai Kutatócsoportot Magyarországon.

*

1958 ôszén engedték haza Magyarországra, közel két évig nem látta családját (helyzete persze nem vethetô össze a Snagovba internált „revizionistákéval”). Egy ideig a Közgazdaságtudományi Intézetben „parkol”, majd kinevezik a Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettesévé. Megnyílik az út, hogy visszakerüljön a nómenklatúrába, ha csak a második szintre is. Amikor felkínálják neki, hogy Péter György leváltása árán ô lehet a hivatal elnöke – elutasítja az ajánlatot. Ez a valójában meglepô döntés nemcsak a KSH reformer-elnökének pályáját hosszabbítja meg fél évtizeddel, hanem Hegedüs karrierjében is végleges fordulatot jelent. Ekkor szervezi meg az Akadémia szociológiai kutatócsoportját. E mûhelyt hamarosan szabadult ötvenhatosok töltik meg: a nagyimrés Lôcsei Pál és a reformátusságát hangsúlyozottan valló Szesztay András, az MSZMP-tag, de Lukács-tanítványi volta miatt szerfelett gyanús Heller Ágnes, a pártba demonstratíven be nem lépô Ferge Zsuzsa és a KSH könyvtárában „széklábat faragó”, polgári Szelényi Iván, továbbá olyan fiatal párttagok, akik hamarosan ellenzékivé érnek az intézeti aura és a kádárista társadalom hatására, mint Földvári Tamás, Zsille Zoltán és sokan mások. A Hegedüs számára testidegen, laza, értelmiségi környezet és az intézet ifjú, Leningrádban végzett, ám lengyel párttitkára, Márkus Marisa is tovább formálta gondolkodását, és elôsegítette magatartásának végleges megváltozását.
1963 nyarán jártam nála elôször. A néhány év múlva Afrikába, majd Kanadába emigráló Varga Iván beszélt rá, hogy keressem fel, és gyôzködött, hogy ez a Hegedüs már nem az a Hegedüs. Magam féltem az elutasítástól és az esetleges megaláztatástól, sok tucat álláskeresési kudarc után. Persze magázódtunk – vezetô állami tisztviselô az állástalan értelmiségivel. De azonnal munkát ajánlott, és ígéretét be is tartotta. Vidor Ferenc építész volt a munkacsoport vezetôje és (mint késôbb kiderült) az 1953-ban az egyik internálótáborból szabadult dr. Szabó László a kutatás lelke. A téma nem volt (még akkori szemmel sem) falakat rengetô, az építésügyi igazgatásban mûködô kutatóintézetek és szellemi mûhelyek értelmiségi munkatársainak helyzetét kellett vizsgálni. De szellemi munka volt, kitörés a gondolkodást sorvasztó alkalmi munkák és már szabadlábon kínzó fordítások kilátástalan rabságából.
Hegedüs nemigen törôdött az általa felügyelt kutatókkal és kutatásokkal. Ha volt laissez faire, laissez passer irányítás, az az ô sajátja lett. Már akkor is úgy véltem, hogy tudatosan honosítja meg a minisztertanácsi és pártközponti munkamódszer ellentétét: intézetében mindenki azt csinált, amit akart. És ezt tükrözte öltözködése is: hivatali funkciójával együtt levetette nyakkendôjét és zakóját, a további évtizedekben leginkább csak kardigánban vagy pulóverben lehetett látni.

*

Újra kellene olvasni a Márkus Máriával közösen írt könyveket és cikkeket, és belegondolni a hatvanas évek elejének sanyarú légkörébe. Hiszen tudományos munkára és tudományszervezôi tevékenységre nem sok év adatott neki. 1968-ra politikai nézetei gyökeresen megváltoztak, és felismerte, hogy a társadalom és a munka világa rendszeren belüli javítgatása nem vezethet eredményekre. Amikor augusztus 21-én magyar katonák is bevonulnak Csehszlovákiába, politikai döntést hoz, s az egykori pártvezetô pontosan tudja, hogy mit cselekszik, és bár még „pártszerû” keretek között, de köztudottan tiltakozik a magyar vezetés döntése ellen, és utal az 1956-os szovjet megszállás okozta tragédiára. Intézetében többen kilépnek a pártból, mint Földvári Tamás, vagy végigjárják a pártfegyelmi valamennyi állomását a kizárásig, mint Zsille Zoltán. Megvédeni már titkárnôjét sem tudja, mert természetesen ôt is leváltják. A legális magyar szociológia történetében új fejezet nyílik, a Kulcsár Kálmán vezetésével olajjal szagtalanított és depolitizált unalom.

*

A filozófuspernek becézett akadémiai inkvizíció 39 oldalas, szigorúan bizalmasnak minôsített vádiratát Knopp András fogalmazta meg a pártközpontban 1972. szeptember 15-én. (A pesti szóbeszéd szerint ma Hamburgban egy kelet-európai exporttal foglalkozó dohányipari német óriáscég menedzsere.) Hegedüs „ügyét” összekapcsolja a renegátnak nyilvánított filozófusok ügyével és mûveikkel (Kis János, Bence György, Vajda Mihály, Márkus György és Márkus Mária). Knopp feljegyzése 20 esztendôvel korábban egy ideológiai per ügyesen megkonstruált vádirata, amelynek biztos folytatása a börtön vagy az akasztófa lehetett volna. A puha diktatúra megelégedett a „szükséges intézkedésekkel” – az eljárás következménye állásvesztés, a szakmai munkától és a publikálástól való eltiltás s természetesen a még párttagoknál a kizárás volt. A vádak alapján mindez indokolt is, hiszen „a csoport egységes, idôzített fellépése és platformja is elsôsorban fellépésük politikai jellegét bizonyítja… Hasonló politikai törekvéseket figyelhetünk meg igen erôteljes nyugati publikációs tevékenységükben… miközben esetenként a törvényes lehetôségek megsértésétôl… sem riadnak vissza. Nincs kizárva… annak lehetôsége sem, hogy a… mûvek egyike-másika máris nyugaton van, sôt Hegedüs András és Márkus Mária cikkérôl tudjuk is, hogy a… varsói konferencián angolra fordítva szétosztották.”
Fél év múlva az Akadémia ideológiai vitaülést rendezett, de erre a zártkörû autodaféra a vádlottak nem mentek el: 1973-ban ennyi szabadság már lehetséges volt, az elôvezetést mellôzték. 15 akadémikus és akadémiai fokozattal rendelkezô társadalomtudós szól hozzá és licitál rá Köpeczi Béla elôterjesztésére, akik élnek közülük, ma is akadémiai életünk jelesei. A már Hegedüs igazgatói székében ülô Kulcsár Kálmán fogalmazza meg a politikai verdiktet: „…éppen H. A. mondotta (ki),… mert neki van politikai rutinja, és pontosan látja, hogy itt az egész problémának a magva a politika, és politikai megközelítésben válik az egész leginkább megfoghatóvá.”
A Budapesti Iskoláról mondta ítéletét, az európai és amerikai társadalomtudományi akadémiai élet népszerû és egy ideig világhírû mûhelyérôl.

*

Már valószínûleg eltiltották a közszereplésektôl, amikor visszatért gyermek- és ifjúkorának színhelyére, a mezôgazdaságba. A termelôszövetkezetek közvetlen pártirányítása, a belsô szövetkezeti demokrácia teljes hiánya, a vezetôk kijelölésének és nem demokratikus választásának mechanizmusa foglalkoztatta. Ezek a gondolatok ihlették Ember Judit:
A határozat címû dokumentumfilmjének megalkotását, alkotói kapcsolatukat és barátságukat. A filmet (természetesen!) nem mutatták be, „dobozban maradt” s csak olykor-olykor nézhették meg a bennfentesek egy-egy zártkörû vetítésen. Mire kiszabadult a dobozból – a szövetkezeti mezôgazdaság összeomlott.

*

Sokat beszélt, sôt írt félelmeirôl. Talán igaza volt: a Rákosi-rendszerben minél feljebb volt valaki a hatalmi hierarchiában, annál több oka volt erre. A letartóztatás és a megsemmisülés valószínûsége talán tényleg nagyobb volt. Magam is hallottam ôt arról beszélni, hogy gondolatban mindenki megírta a maga vádiratát, hiszen családjában, származása vonatkozásában, illegális munkájában, kapcsolataiban mindenkinél akadt egy-egy pont, ami vádirat kiindulópontja lehetett volna. Zöld Sándor belügyminiszter horrortörténete (a letartóztatás elôtt kiirtotta egész családját és öngyilkos lett) Hegedüst élete végéig foglalkoztatta. Történetük leírásakor Dürrenmattot idézi: „N érezte, hogy mindenki fél. O letartóztatása tehát mégsem vaklárma… Tudta ô mindig, hogy O áruló, jelentette be K, az államelnök.”

*

Hegedüs nehezen jutott el 1956 újragondolásához és újraértékeléséhez. A forradalom (nála idôvel majd nemzeti felkelés) persze a tabuk tabuja volt, és az állásaiból elüldözött, majd kiemelt nyugdíjától is megfosztott rokkantnyugdíjasnak nem is lehetett olyan egyszerû 1956-os politikai tevékenységének újragondolása. Nem tudom pontosan, mikor tette meg a döntô fordulatot, de megtette.
Politikai és társadalmi marginalizálódása (az egyetemi tanítástól is eltiltják) logikusan viszi a formálódó ellenzék soraiba, de a nehezen körülhatárolható demokratikus ellenzéknek semmiképpen sem válik részévé. Mégis minden ellenzéki aláírási akciót támogat, és nemcsak ô, hanem felesége is, sôt fia, ifj. Hegedüs András is. (Így nem csoda, hogy a nyugati hírügynökségek, ha még olykor az én nevem is ott szerepelt az aláírók között, nem tudtak rendet vágni a sok Hegedüs András között…) S ezután már „ötvenhatos” ügyekben is aláír: így a Krassó György rendôri felügyelete ellen tiltakozó szolidaritási nyilatkozatot. 1981-tôl rendszeresen tart elôadásokat az ellenzék hétfôi (illegális) szabadegyetemén szociológiai nézeteirôl, a kelet-európai társadalmak dilemmáiról, bürokráciaelméletérôl, néha ötvenhatról, egy BM-jelentés szerint passzív ellenállásra biztatott, és olykor csalódást okozott hallgatóságának mérsékelt ellenzékiségével. És szívesen szerepelt volna a neves Rakpart Klubban, ha az illetékes hatóságok nem tiltották volna.

*

Amikor 1981–82-ben kilenc ötvenhatos börtönviselt összegyûlt lakásomon, hogy egy folyamatos kerekasztal-beszélgetésen valamiféle kollektív oral history formájában elmondjuk emlékeinket – szigorúan palackposta gyanánt az utókornak (még nem remélve az 1956-os Intézet intézményesített archívumát), akkor óhatatlanul felmerült az igény, hogy vele külön készítsünk interjút. Készségesen eleget tett meghívásomnak: ma sem tudjuk, hogy a III/III-as osztály megfigyelte-e, hogy bizonyos rendszerességgel lakásomon F-dossziés személyek, különösen veszélyes ellenséges elemek és ki tudja még minek minôsített volt ellenforradalmárok fordulnak elô, de bizonyára ô is a megfigyeltek közé tartozott. (A vonatkozó iratokat még keresi a Történeti Hivatal.) A beszélgetésben a kerekasztal két kérdezôjén, Kozák Gyulán és Szabó Miklóson kívül Litván György, Vásárhelyi Miklós és meghívottként a nem ötvenhatos Hajdú Tibor és István fiam is részt vettek.
Valószínûleg ekkor beszélt elôször összefüggôen – társaságban – ötvenhatos élményeirôl (bár miután az ilyesmirôl nem jelent meg híradás, ez nem állítható bizonyosan), és moszkvai szerepétôl eltekintve, ma is úgy vélem, ôszintén. Furcsa világ volt, beszélgetni már mertünk, de azért lehúztuk a redônyt, hogy az esetleg kívülrôl felszerelt poloskákat hatástalanítsuk. Ekkor kezdte formálni sokat vitatott és valószínûleg haláláig fenntartott konstrukcióját arról, hogy 1953–1956 között két párton belüli ellenzéki csoport létezett. Véleménye szerint volt egy Kádár köré tömörülô funkcionárius ellenzék és egy Nagy Imrét követô demokratikus ellenzék, amely kvázi a nyolcvanas évek ellenzékének elôképe lehetett volna. Álláspontja képtelenségérôl nem lehetett meggyôzni. Hiszen a Nagy Imre-féle ellenzék a párton belül mûködött laza konglomerátumként, nem volt szervezete, csak a szolidaritás és a nézetek közelsége tartotta össze, Kádár és néhány barátja pedig, ha talán lélekben kívánták is Rákosi menesztését, semmit sem tettek, még a pártszerûség keretei között sem. Hegedüs ide vonatkozó nézetei azután megmerevedtek, számos helyen elôadta ôket. A nyolcvanas évek közepén a Közgazdaságtudományi Egyetem Rajk Kollégiumába hívták meg, hogy beszéljen magáról és nézeteirôl. Még nem rehabilitálták (azzal meg kellett várni a rendszerváltást), kíváncsiságból elmentem, és a jó hangulattól bátorságot merítve elmondtam a magam nézeteit a forradalmat megelôzô ellenzékrôl. Nem lett semmi baj belôle, Chikán Attila, a kollégium vezetôje biztosított bennünket, hogy ott ez megengedett.
Ugyanez a vita ismétlôdött meg most már ugyancsak a Közgazdaságtudományi Egyetem nagy elôadótermében, 1988 végén. Ez már legális ötvenhatos konferencia volt, a Széchenyi Kollégium diákjai rendezték (jegyzôkönyvét 1996-ban kiadta az 1956-os Intézet): a meghívottak köre örvendetesen bôvült, a Párttörténeti Intézet elôadóin kívül Rácz Sándor és Csurka István is jelen volt. Utóbbi türelmetlenül megakasztotta a néhányunk számára már ismert, de neki okvetlenül új vitát a párt belsô helyzetérôl („Nem érdekel senkit a kommunisták belsô vitája” – dörögte), hogy belekezdhessen Angyal Istvánról szóló és azóta sem publikált regényrészletének egy tudományos konferenciához egyáltalán nem illô felolvasásába. Akkor még kezdô politikus és pályáját záró író volt – a közönség udvariasan meghallgatta a felolvasását.
Ennél jelentôsebb volt azonban, hogy ezt megelôzôen 1986 decemberében a volt miniszterelnököt most már kiforrott ellenzékiként hívtuk meg az elsô – nem legális! – a forradalomról szóló tudományos konferenciára. Ô örömmel elfogadta a meghívást. Itt olyan „igazi” munkásforradalmárokkal szembesülhetett, mint Dénes János, Nagy Elek és Rácz Sándor, „érthetô módon egy idôre a vita középpontjába és a kérdések össztüzébe került” – hogy Litván elôszavából idézzek.
Szemmel láthatóan készségesen, sôt a nyilvános gyónás lehetôsége felett érzett örömmel válaszolt a barátságos és nem mindig barátságos kérdésekre, és érezhetôen katarzist jelentett neki, hogy ôszintén kérdezték, és ô ôszintén válaszolt.
Érdemes felidézni, hogy ezen a konferencián mint agrárszakember bírálta az 1945-ös földosztást, amelyet „szektás, kommunista, szakszerûtlen földosztásnak” minôsített, kijelenti, hogy „legalább annyira szégyelli magát a Mindszenty-perért, mint a kommunisták elleni koncepciós perekért”, és felszólítja a történészeket, hogy foglalkozzanak az ötvenes évek elejének ellenállási megnyilvánulásaival, az üzemekben elszaporodó sztrájkokkal, a „sok parasztzendüléssel”, az egész falucsoportokra kiterjedô lázadásokkal. Minderrôl ma is alig tudunk valamit. Utal nagy életrajzi interjújára, amelyet Zsillének adott, és Kende Péter Párizsban írt kritikai felszólítására reagálva felajánlja további vallomástételét. (Kende máig érvényes elemzésében elsôsorban Kádárral kapcsolatos illúzióit bírálta.) Rácz Sándor indokoltan nem éppen barátságos kérdésére („Milyen kapcsolata van Hegedüs úrnak a Szovjetunióval?”) nemcsak azt válaszolja, hogy már régen semmi, hanem kifejti a peresztrojkával kapcsolatos súlyos fenntartásait is, és nem hiszi, hogy a „megfegyelmezett társadalom” andropovi jelszavának továbbélése megoldaná a „gyorsítás” problémáját.
Az általa nemzeti felkelésnek minôsített forradalom problémái közül leginkább a fegyveres felkelés és a fegyveres felkelôk szociológiája izgatta. (Emlékszem, egy ízben Laky Teréz szokásos karácsonyi nagy összejöveteleinek valamelyikén hosszan kérdezôsködött a Petôfi Kör és a fegyveres felkelôk kapcsolatáról, és szomorúan vette tudomásul, hogy a pártellenzék és a felkelô csoportok között bizony alig-alig volt kapcsolat – Angyal István és Csongovai Per Olaf Tûzoltó utcai harcosai kivételével.)

*

A rendszerváltást követôen elveszítette ellenzéki szerepkörét, és a fizikailag megrendült, de szellemileg egészséges férfi új szerepet keresett és talált magának. Kollégista gyökereihez nyúlt vissza, amikor megalapította a Munkásakadémiát, és célul tûzte ki, hogy – elsôsorban vidéken – megszervezze az „igazi” munkások oktatását és képzését, hogy alkalmazkodni tudjanak az új, a kapitalista viszonyokhoz. Kis tábort alakított ki maga körül, néhány régi értelmiségi barátja és újonnan szerzett munkástanítványai szívesen jártak ezekre a – megváltozott korban furcsa – tanfolyamokra, elôadás-sorozatokra és szombat délelôttönként a Török utcai pincekocsmába, törzshelyére – tanulni és beszélgetni. A közéleti ember pótcselekvése, a derékba tört tudós elszánt kísérletezése és az egykori népfi betegséget is legyôzô hite vegyült munkájában. Halála után a Munkásakadémia Alapítvány kimondta feloszlatását. Személyére és személyiségére épült intézmény volt.

*

Ugyancsak a rendszerváltás után történt, hogy az akkori igazságügy-miniszter és egy mai miniszterelnöki fôtanácsadónô felvetette, ideje lenne az 1956-os miniszterelnököt el nem évülô népellenes bûncselekményeiért bíróság elé állítani. A meg sem kezdôdött és – ma tudjuk – már soha be nem fejezhetô történelmi igazságtétel elszámolási követelménye leszámolásba csapott volna át. A bûn elkövetése utáni három és fél évtizedes politikai ténykedés és erkölcsi szerepvállalás nem érdekelte azokat, akik oly megkésve léptek a történelem színpadára. Hegedüs egykori munkatársai és egykori ellenfelei méltósággal és bölcsességgel fejtették ki véleményüket a vádlottjelölt „védelmében”. Hadd soroljam fel e tiszteletre méltó névsort: Szesztay András, Kemény István, Szelényi Iván, Endreffy Zoltán, Márkus Mária és Márkus György, Fehér Ferenc és Heller Ágnes, Lôcsei Pál.

*

1997-ben ismét Magyarországon járt Erich Lessing, a párizsi Magnum Photo világhírû fotómûvésze, aki 1956-ban nyáron és ôsszel azóta közismertté vált fényképeket készített Nagy Imrérôl, a kor politikusairól, a Petôfi Kör sajtóvitájáról, a forradalmi Gyôrrôl és a szovjetek megszállta Budapestrôl. 41 év után ugyanazon a helyszínen tervezte lefényképezni egykori modelljeit. Már megszereztük a parlamenti belépôt Hegedüs számára, már biztosítva volt a beteg ember számára az autó, de legjobb akarata ellenére sem tudott kimozdulni házából, hogy Lessing ugyanott fényképezze le, ahol 1956-ban. Így a Sarolta utcában kerestük fel – ahol lakott, amióta hazatért a moszkvai emigrációból –, és a mûvész itt fényképezte az öregembert. Az 1956-os parlamenti és a lakásában készült fényképek illusztrálják e jegyzeteket.

*

Halála után láttam Ausztráliában élô Péter unokája dokumentumfilmjét. Az unoka, aki már odakint nôtt fel, szembe akar nézni nagyapjával, akirôl csak a távolban fedezte fel, hogy a történelem szereplôje. Kegyetlen naivitással és a társadalomtudós felmenôktôl örökölt következetességgel keresi a maga gyökereit, és az „öregapa”, ahogy ôs-paraszti módon nagyapjukat nevezik, higgadtan, nyugodtan, az öregségbe beletörôdve válaszolgat okos és naiv, de mindenképpen szeretetteljes kérdéseire. A filmben a nagymama is felbukkan, Zsuzsa, a feleség, aki egy hosszú életen át társa volt, aki hat gyereket szült, és aki vele együtt gondolta végig bonyolult életüket. Az ô váratlan halála bizonyára reménytelenné és kilátástalanná tette Hegedüs András életét, meggyorsította a halálhoz vezetô utat.
A volt miniszterelnököt – ha az MTI jelentette volna – hat gyermeke, 18 unokája és nagyszámú családja, a tudományos élet számos képviselôje, egykori tanítványai és kollégista társai jelenlétében temették el a Farkasréti temetôben.
A gyászbeszédet régi barátja, Rédey Pál evangélikus lelkész-újságíró és a hetvenes-nyolcvanas évekbeli ellenzéki társa, Szabó Miklós történész mondotta, tárgyilagosan és tisztelettel rajzolva meg az elhalt bonyolult életútját, és méltatva a változásra képes ember nagyságát. Az MTI azt a tényt már bizonyára nem jelentette volna, hogy az elhunythoz talán közel álló politikusok és az egykori Budapesti Iskola egykori résztvevôi nem voltak ott. Amikor a koporsót a sírba helyezték – nem folytatva az ellenzéki temetések hagyományait –, senki sem kezdte el énekelni a Himnuszt vagy a Szózatot, de a népi kollégisták temetésekor tradicionális „Sej, a mi lobogónkat…” és persze az Internacionálét sem.

A jegyzetek írásához a következô forrásokat is igénybe vettem:

Hegedüs András: Élet egy eszme árnyékában. Zsille Zoltán és Kasza Levente (László) interjúi a Szabad Európa Rádióban. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Bp., 1989, és ua. Zsille Zoltán kiadásában: Wien, 1985.
Hegedüs András: Intelmek túlélôknek. Munkásakadémia Alapítvány, 1999.
Hegedüs András: Rendhagyó életek. BFI kiadása, 1994.
Ötvenhatról nyolcvanhatban. Az 1956-os magyar forradalom elôzményi, alakulása és utóélete címû, 1986. december 5–6-án Budapesten rendezett tanácskozás jegyzôkönyve. Szerk. Hegedûs B. András. Századvég–1956-os Intézet, 1992.
1956-ról a rendszerváltás küszöbén. Széchenyi Füzetek IX. Szerk. Hegedûs B. András és Baló Péter. Széchenyi István Szakkollégium–1956-os Intézet, 1996.
Beszélô összkiadás, I.–III. kötet. Sajtó alá rendezte Havas Fanny. AB-Beszélô Kiadó, 1992.
Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk. V. Szereda és Rainer M. János, 1956-os Intézet, 1999.
Ember Mária: Mindent késve. Naplójegyzetek. Beszélô, 1993/42. sz. Melléklet.
Hegedüs Péter: Grandfathers and Revolutions. Dokumentumfilm, 1997.
Kende Péter: Rendhagyó életút. Irodalmi Újság, Párizs, 1985/4. sz.
Knopp András: Feljegyzés egy szociológiai-filozófiai csoportosulásról. Jegyzôkönyv az MTA 1973. március 28-i ideológiai vitaülésérôl. Gépiratok másolata.
Rainer M. János: Magyarország 1953–1956. A válság és megoldási kísérletek. Kézirat.
Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések, 1940–1956. Napvilág, 1997.
Szabad Nép, 1956. április 6.
Szántó Miklós: A magyar szociológia ujjászervezése a hatvanas években. Akadémiai, 1998.
Szilágyi Sándor: A Hétfôi Szabadegyetem és a III/III. Új Mandátum, 1999.
V. Bálint Éva: Bûn, bûnhôdés és bûnbocsánat? Magyar Hírlap, 1993. december 1., 8. o.

http://www.c3.hu/scripta