A koncentrációs tábort mint „börtönt”, abban a formában, ahogy az a totalitárius rendszerekben (Szovjetunió, náci Németország, „szocialista” Kína stb.) elterjedt, a britek találták ki, még a búr háború (1899–1902) idején. Körülbelül 150 000 nôt és gyereket zártak koncentrációs táborokba. A britek farmokat égettek föl, több száz fôs gyalogmenetekben hajtották foglyaikat a lágerekbe. A brit uralom ellen lázadók hozzátartozóit a táborokban éheztették, legalább 35 000 ember pusztult el a fogságban, többségük éhezés vagy fertôzô betegségek következtében. Búrpárti brit parlamenti képviselôk nevezték „concentration campnek” ezeket a táborokat. A kifejezést elôször a kubai spanyolellenes gerillák számára létesített „reconcentrado” táborokkal kapcsolatban használták. (Finkelstein 1998, 80–81)
A náci és szovjet koncentrációs táborok összehasonlítása szakmai és erkölcsi szempontból is teljességgel jogosult. Hannah Arendt filozófus, Primo Levi író és mások már évtizedekkel ezelôtt megállapították, hogy a táborok/lágerek kisebb mértekben, de jobban észlelhetô jellegzetességekkel reprodukálták a totalitarius állam hierarchikus struktúráját. A koncentrációs tábor nem túlzás, nem anomália, hanem a totalitarius nemzetnevelô, világmegváltó „terv”, célkitûzés logikus következménye. (Todorov 1996, 28–29) Primo Levi találó definíciója szerint a lágerek: „…kicsinyített léptékben, de a jellegzetes vonásokat felnagyítva reprodukálták a totalitárius állam hierarchikus szerkezetét, amelyben minden hatalom felülrôl ered, s amelyben az alulról jövô ellenôrzés szinte lehetetlen.” (Levi 1990, 53) A Szovjetunióban nem indusztrializálták a gyilkolást, a Gulag foglyait általában halálra dolgoztatták. De föltehetô az a kérdés, mi az emberségesebb: néhány perc alatt elgázosítani valakit, vagy hónapokig éheztetve halálra dolgoztatni? Nem biztos, hogy jól jártak azzal a foglyok, hogy a bolsevik lágerekben ôreikkel azonos nyelvet beszéltek. (Todorov 1996, 133)
A náci koncentrációs táborokba zárt zsidók pontosan tudták, hogy nem börtönbe vagy internáló táborba kerültek. A börtönök rabjai tudják, hogy milyen vádak alapján, hány évre, hónapra ítélték el ôket. A zsidók számára, ahogy azt Primo Levi megfogalmazta: „…a láger nem büntetés, nekünk [ti. a zsidóknak – K. L.] nem is fog letelni: a láger a germán társadalom kebelén belül nekünk kijelölt, idôtôl független létforma.” (Levi 1994, 104)
A nácik rendszerük ideológiai, politikai ellenfeleit koncentrációs táborba zárták, mivel tevékenységüket a nép szempontjából ártalmasnak, károsnak vélték. A Szovjetunióban a leglelkesebb sztálinistát is bármikor lecsukhatták. A nácik a nép kártevôit (Volksschädlingen) két csoportra osztották: átnevelhetôkre és javíthatatlanokra. Ez utóbbi kategóriába tartoztak a szociáldemokrata és kommunista párt vezetôi és parlamenti képviselôi, szakszervezeti funkcionáriusok, fôleg, ha ráadásul még zsidó származásúak is voltak. (Pingel 1980, 4)
A koncentrációs táborok országos hálózatának megszervezésével a nácik elsôsorban meg akarták félemlíteni az embereket. Ahogy azt a korabeli vicc is megfogalmazta: „Hallgatni arany, beszélni Gestapo…” (Glazar 1995, 4) Ahogy az SS fokozatosan az egész bûnügyi és közrendôri apparátust befolyása alá vonta, úgy kerültek ki a lágerek is az igazságszolgáltatás jogkörébôl. A hagyományos rendôri – igazságügyi – bírói apparátus egyes tagjai eleinte megpróbáltak ellenállni. Nem a weimari demokrácia utóvédharcáról volt szó, hanem hatásköri rivalizálásról. De több olyan rendôr, ügyész, bíró akadt, még a náci Németországban is, akik megpróbálták legalább a törvényesség látszatát megôrizni. (Pingel 1980, 9)
1933. március 22-én München mellett, Dachauban szervezték meg az elsô olyan koncentrációs tábort, amely hamarosan az SS kizárólagos felügyelete alá került. Ha a korabeli Szovjetunióval vetjük össze, a náci terrorgépezet mûködése viszonylag csekély számú embert érintett. 1933. január 30-tól július 31-ig közel 30 000 embert vettek rövidebb-hosszabb idôre „védôôrizetbe”. Dachau is átnevelôtábor volt, hivatalosan csak annyit akartak elérni, hogy a „félrevezetett” embereket be lehessen illeszteni a (nácik vezette-nevelte) társadalomba. (Pingel 1980, 12)
1933 végén a dachaui táborparancsnok, Hilmar Wäckerle gyakorlatilag teljhatalommal ruházta fel alárendeltjeit. A müncheni fôállamügyész tiltakozott, kifejtve, hogy egy táborparancsnoknak nincs joga foglyokat kivégeztetni. Az elsô halálesetek után megindult a hivatalos ügyészi vizsgálat, Himmler kénytelen volt leváltani Wäckerlét, utóda Theodor Eicke lett. (Aronson 1980, 22–23)
Uralma alatt Dachau hamarosan országszerte a legrettegettebb koncentrációs tábor lett. A Dachauval kapcsolatos „ellenséges” propagandát Goebbels fényképekkel gazdagon illusztrált helyszíni riportokkal, cikkekkel próbálta ellensúlyozni. A képek jóltáplált, békésen dolgozó, szabad idejükben sportoló, pihenô foglyokat ábrázolnak. Mint oly sok esetben, amikor a valóság és a róla elterjeszteni kívánt „hivatalos” kép között túlságosan nagy az ellentmondás, ezek a „megrendelt” riportok senkit sem gyôztek meg. Ezt Goebbels propagandistái is belátták, és abból a hivatalos, rasszista elvbôl kiindulva, hogy visszaesô bûnözô csakis genetikusan deformált egyén lehet, a dachaui riportokban csak durva, állatias kinézetû foglyokat mutattak. (Pingel 1980, 12)
1934–1936 folyamán évente átlagosan 5000–7000 embert vittek hosszabb-rövidebb idôre koncentrációs táborba a náci Németországban. A letartóztatottak 90 százaléka kommunista, szociáldemokrata párttag, szakszervezeti aktivista volt.
A foglyoknak körülbelül 10 százaléka volt zsidó, zömük a fenti három „politikai” kategória valamelyikébe tartozott, ezért és nem szüleik, nagyszüleik vallása miatt kerültek táborba. 1937 végén a koncentrációs táborban tartottak összlétszáma hétezer fô volt a náci Németországban. (Bauer 1982, 107) Dachauban 1933-ban 24, 1936-ban 10 fogoly halt meg. (Pingel 1980, 7–8)
A zsidók többé-kevésbé szisztematikus letartóztatása és koncentrációs táborokba szállítása 1938. június 15-én kezdôdött. Ezen a napon minden zsidót (kb. 1500 fôt) koncentrációs táborba vittek, akirôl a rendôrségen volt „akta”, beleértve a közlekedési kihágásokat elkövetett szabálysértôk dossziéit is. (Bauer 1982, 107)
1939 szeptemberében a Harmadik Birodalomban hat nagy koncentrációs tábor mûködött: Dachau, Sachsenhausen-Oranienburg, Mauthausen, Flossenbürg, Buchenwald és Ravensbrückben egy nôi tábor. A második világháború kitöréséig összesen körülbelül 165 000–170 000 emberrôl mondhatjuk el, hogy megjárta a nácik táborainak valamelyikét.
A világháború idején a nácik által megszállt területeken és magában a Harmadik Birodalomban koncentrációs táborok sokaságát szervezték meg. Egyedül Lengyelországban közel 6000 kisebb-nagyobb tábort állítottak föl. Maguk a nácik funkciójuk szerint kategorizálták a lágereket. Voltak hadifogoly- és munkatáborok, kényszermunka-táborok, gyûjtôtáborok és kitelepítôtáborok, büntetôtáborok és végül a „megsemmisítô intézmények” (Vernichtungsantalt), vagyis a haláltáborok. Ez utóbbi kategóriába csak azokat a táborokat soroljuk, amelyekben nem volt szelektálás, az ide deportált zsidókat azonnal megölték. Négy ilyen tábor volt: Belzec, Sobibór, Treblinka és Chelmno (Kulmhof). Auschwitzban és a lublin-majdaneki koncentrációs táborban a munkaképesnek ítélt foglyokat kiválogatták, a többieket ölték meg. (Weiss 1980, 115–116)
Körülbelül egymillió zsidó dolgozott, inkább rövidebb, mint hosszabb ideig a nácik számára a második világháború idején, közülük alig 100 ezren maradtak életben, jó részük 1944-ben deportált magyar zsidó volt. (Friedman 1984, 37)
Teljesen alaptalan, német okmányokkal sem alátámasztható feltevés, hogy a németek azért szervezték meg a legtöbb koncentrációs tábort és magukat a haláltáborokat is Lengyelországban, mert a lengyelek antiszemiták voltak. A náciknak ennél praktikusabb okaik voltak: Lengyelország meghódított terület volt, ahol bármit megtehettek. Itt nem volt kollaboráns kormány, hatóság vagy mozgalom, amelynek esetleges érzékenységére tekintettel kellett volna lenni. Keletebbre, a Szovjetunió területén még harcok folytak, és 1942 folyamán egyre aktívabbá váltak a partizánok is. A földrajzi tényezôk is kedvezôek voltak: az esetleges menekülôket északon a tenger, nyugaton Németország, délen a fasiszta Szlovákia várta. (Madajczyk 1980, 55)
De a legfontosabb ok: a „halálgyárakban” (a haláltáborokban) feldolgozandó „nyersanyag”, vagyis a zsidók itt éltek a legnagyobb számban. A Wehrmacht és az SS, a hadiipar és a tömeggyilkosok konfliktusa a koncentrációs táborokban is megnyilvánult. Speer gyártani akart, Himmler gyilkolni.
A hadiüzemek, az égetô munkaerôhiány miatt sürgették az SS-t, adjon át minél több foglyot, kényszermunkára. Az SS fejpénzt kapott a gyáraktól, és nem különösebben törôdött azzal, hogyan bánnak az üzemekben a foglyokkal, hiszen könnyû volt zsidókkal, hadifoglyokkal pótolni ôket.
Auschwitz, mint már említettük, „vegyes” tábor volt, vagyis a birkenaui haláltábor mellett munkatábor is volt itt. Auschwitzhoz altáborok sokasága tartozott, ezek mind Rudolf Höss parancsnoksága alatt álltak. 1940. május 20-án kezdték el építeni az auschwitzi tábort Sachsenhausenból ide szállított 30 bûnözôvel. A német származású foglyok többsége Auschwitzban a tábori hierarchia kulcspozícióiba került, kápók, barakkparancsnokok (Blockälteste) stb. lettek. Jelentôs számban kerültek Sziléziából német foglyok Auschwitzba, akik nemcsak antiszemiták, de lengyelellenesek is voltak, ráadásul bilingvisek, tehát veszélyes volt közelükben még csak megszólalni is. (Langbein 1980, 274)
Auschwitzban a munkatáborban, mint általában a náci táborokban, fôleg négy ok miatt haltak meg az emberek: túl sok munkát végeztettek velük, túl kevés élelmet kaptak, a barakkokban az elviselhetetlen mértékû zsúfoltság lehetetlenné tette a kevés pihenôidô kihasználását is, a piszok és az elemi egészségügyi ellátás hiánya pedig gyors halálra ítélte a betegeket.
1941 júniusában az auschwitzi lengyel és cseh nemzetiségû foglyok létszáma már meghaladta a 17 ezret. Itt eleinte pontos nyilvántartást vezettek, a foglyokat beérkezésük sorrendjében, bal alkarjukra tetovált számokkal jelölték meg. Más lágerekben ilyesmit nem mûveltek a nácik. A számok, melyeket a foglyoknak csíkos fogolykabátjuk hátán is viselniük kellett, elárulták, hogy az illetô körülbelül mikor került a táborba. Akinek csak öt számjegye volt, az régi táborlakónak számított.
Primo Levi 1943 telén került Itáliából Auschwitzba. Emlékirataiban annak a véleményének adott hangot, hogy a koncentrációs táborokat legnagyobb számban azok élhették túl, akik csak magukkal törôdtek, minden alkalmat megragadtak, hogy élelemhez jussanak, és adott esetben gátlástalanul kiszolgálták a kápókat, az SS-eket. Tadeusz Borowski, Jean Améry és mások is leírták, hogy a táborokban végtelenül egyedül maradtak a foglyok, a morális értékek eltûntek, az emberekbôl állatot csináltak. (Todorov 1996, 31–32) Az állatvilággal kapcsolatos példálódzás, bár igen elterjedt, mégis félrevezetô. A különbözô állatfajok egyedei nem kínozzák, nem öldöklik csoportjuk tagjait. A dzsungelben a csoportszolidaritás, a „családi”, „rokoni” kapcsolatok megmaradnak.
A nácik mindent elkövettek, hogy embertelen életkörülményeket teremtsenek foglyaik számára. Primo Levi és társai Auschwitzban néhány hónap alatt, az éhezés, a kínzások, a kényszermunka következtében már úgy éltek, akár az állatok. „Nemcsak a hazánkat felejtettük el, nemcsak a kultúránkat, hanem a családunkat, a múltunkat és a magunk elé képzelt jövôt is, mert csak a jelennek éltünk, akár az állatok” – írta Levi. (Levi 1990, 92)
A náci táborokban módszeresen kínozták, gyötörték a foglyokat. Amikor Franz Stangltól késôbb megkérdezték, hogy ennek mi értelme volt, hiszen úgyis valamennyi foglyot meg akarták ölni, így válaszolt: „Hogy a mûveletek gyakorlati végrehajtásával megbízott emberek megfelelô állapotba kerüljenek. Hogy el tudják végezni a munkájukat.” (Levi 1990, 159)
A koncentrációs táborok túlélôi közül azok, akik megírták emlékirataikat, saját magukról általában azt állítják, hogy keményen kitartottak, segítették gyengébb, elesettebb bajtársaikat. Ritka esetben elismerik, hogy olykor még szerencséjük is volt, de a hangsúlyt zömmel arra helyezik, hogy ôk milyen erôsek, ügyesek, ravaszok stb. voltak. A zsidó túlélôk által írott emlékiratokban ritkán kerülnek elô zsidó kápók, az SS-ek segítôi általában lengyelek, szlovákok, németek. A kivételesen ritka, ôszinte emlékiratok közé tartozik Garai András munkája. Mély megvetéssel, gyûlölettel ír Weiss bácsiról, a kövér bécsi zsidóról, aki Auschwitz-Birkenauban a deportáltakat fosztogatta. Garai említi a zsidó kápókat is, akik a jó ellátásért képesek voltak agyonverni saját testvérüket, édesapjukat. „Az éhség mindenre képessé teszi az embert” – fûzte hozzá, nem mentségül, hanem magyarázatul Garai.
(Garai 1995, 18, 25) Primo Levi egyenesen „szomorú emberi jelenségnek” nevezi a lágerben hatalomhoz, tisztséghez jutott zsidót. „Egyesül benne a jelen és a múlt minden atavisztikus szenvedése és a hagyományosan belénevelt idegenek iránti ellenérzés – szóval aszociális, érzéketlen szörny” – írja Levi, hozzáfûzve, hogy ez a fajta ember a német lágerszerkezet „tipikus terméke”, aki „elnyomói iránti kíméletlen gyûlöletét ésszerûtlen módon az elnyomottak ellen fordítja.”
(Levi 1994, 114–115)
Bizonyos, hogy az emlékiratok alapján nem lehet megérteni, nem lehet igazán felfogni, mi is történt ezekben a táborokban. Amikor Alekszander Szolzsenyicin megírta az Ivan Gyenyiszovics egy napja címû kisregényét, a nácik táborait sem ismerô nyugati, baloldali intellektuellek elborzadtak: lehetséges, hogy a metszô szibériai hidegben ártatlan embereket kényszermunkára vezényelnek? Szolzsenyicin késôbb megírta, hogy egyik olvasója figyelmeztette: kisregényének fôszereplôje nagyszerû körülmények között raboskodhatott, ha táborában egy macska békésen mászkálhatott. A foglyok tehát nem voltak olyan éhesek, hogy azonnal széttépjék és felfalják a cicát. (Szolzsenyicin 1993, 2, 220) Bírálója, a Kolima poklát túlélô Varlam Salamov azért is szemrehányást tett az írónak, hogy Gyenyiszovics kanalat hordott magánál, „amikor tudott dolog, hogy minden lágerbeli fôtt étel folyékonyként fogyasztható, kiszürcsölhetô.” (Uo.) A náci táborokról szóló visszaemlékezések tömegében szinte alig akad olyan, amelyben arról olvashatnánk, hogy a végsôkig kimerült, a szó szoros értelmében halálra éheztetett foglyok halott bajtársaik húsával próbálták éhségüket csillapítani. Garai András (1944-ben 16 éves volt) 1945 ôszén emlékirataiban bevallotta, hogy 1945 tavaszán a lágerben „…az elsô éhezô megjelent a hússal. Rágcsálta, ízlett neki. Jó sülthús volt. Aztán követték példáját mások is, és rágták a véres, mócsingos – emberhúst! Megborzongtunk. És ettôl kezdve jött a hajsza önmagunkkal, önmagunkért. Az emberhús csábított, és az érzékeink undorodtak.” (Garai 1995, 99–100)
Todorov – Primo Levi emlékiratait elemezve – az „emlékezés szégyenérôl” ír. A túlélôknek olyan tettekre kellene emlékezniük (és csak nagyon kevesen teszik ezt meg), amelyekre rákényszerültek, hogy túlélhessék a lágert. Emlékezniük kell azokra a szégyenletes körülményekre, amelyek között éltek, a szennyre, piszokra, a tehetetlenségre. Az emlékezés szégyene a túlélô szégyenével párosul. Sok túlélô érzi úgy, hogy valaki más helyette halt meg, aki kevésbé volt szerencsés, aki nem bírta a létért folytatott mindennapos küzdelmet. Levi szerint a legrosszabbak, vagyis a legéletrevalóbbak élték túl, a legjobbak mind meghaltak. (Todorov 1996, 263–264, és Levi 1990, 22–25) Levi önkínzó kérdése: „Szégyelled-e, hogy másvalaki helyében élsz? Mégpedig náladnál önzetlenebb, érzékenyebb, bölcsebb, hasznosabb, náladnál érdemesebb valaki helyében?” (Levi uo., 100 és 101–102) Levi egészen odáig jutott, hogy azért is szégyellni kezdte magát, mert embernek született, hiszen ember-szörnyek követték el vele és társaival a szörnyûségeket. „Szégyen embernek lenni, mert ember építette Auschwitzot” – fogalmazta meg Levi. (Idézi Todorov 1996, 265)
A túlélôk, akár bevallják ezt, akár nem, tudják, hogy a többiek nélkül, azok nélkül, akik akár csak egyetlenegyszer is segítettek vagy legalább segíteni próbáltak rajtuk, ôk sem élhették volna túl a koncentrációs tábort. (Todorov 1996, 86) Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a lágerek foglyainak óriási többsége nem élte túl a nácik uralmát, az ô élményeikrôl, tapasztalataikról csak a túlélôk tudósítanak minket. Sok túlélô nagyon is tisztában van azzal, hogy az emberek többsége nem akarja hallani az igazságot – „kápókat vagy hôsöket akarnak” – ezért ennek az „elvárásnak” megfelelôen írják meg emlékeiket. (Huppert 1983, 157)
A lágeremlékiratok zömét, Primo Levi ismeretei szerint is „szinte kizárólag” olyanok írták, akik hozzá hasonlóan nem járták meg a koncentrációs táborok poklának „legmélyebb bugyrát”. (Levi 1990, 15)
A nácik táboraival kapcsolatban ránk maradt, sok esetben igen pontatlan adatok, számok azt mutatják, hogy a túlélôk zöme fiatal, egyetemista vagy fôiskolás volt. Ez talán annak bizonyítéka, hogy az életkor mellett bizonyos intelligencia, képzettség is kellett ahhoz, hogy valakinek legyen némi esélye a túlélésre. Maga Levi 1986 szeptemberében adott egyik interjújában annak a véleményének adott hangot, hogy nem volt általános szabály, kinek volt nagyobb esélye arra, hogy túlélje Auschwitzot. Nyilvánvalóan jobbak voltak annak az esélyei, aki jó fizikai állapotban érkezett a táborba, és tudott németül. De ezen túl már csak a szerencse számított. Levi elmondta: látott ô okos és buta túlélôket, bátrakat és gyávákat, gondolkodókat és bolondokat. (Levi 1993, 180) Auschwitzban a 150 ezer alatti kleine Nummer (kis számok – K. L.), vagyis azok, akik bal alkarjukon ennél kisebb regisztrációs számot viseltek, 1944-ben már alig pár százan voltak. De közönséges Häftling (fogoly – K. L.) egy sem volt köztük. Csak az orvosok, a szabók, a cipészek, a zenészek, a szakácsok, a fiatal és mutatós homoszexuálisok és egyes tábori elöljárók barátai vagy földijei és azok a kegyetlen, életerôs és embertelen egyének, akikbôl a nácik kápókat, barakkfelügyelôket stb. csináltak. (Levi 1994, 112)
Treblinkát igen kevesen, mintegy ötven-hetven ember élte túl. Richard Glazar közülük való, és emlékirataiban megírta: a haláltáborban az állandó foglyok, tehát azok, akiket az áldozatok ruháinak válogatásánál, az ékszerek osztályozásánál stb. dolgoztattak, ha sûrûn érkeztek transzportok, dúskáltak minden földi jóban. Elegáns ruhákat tudtak maguknak válogatni, akár naponta válthattak selyeminget, alsónemût, míg ha ritkán érkeztek a deportáltak, akkor éheztek. 1942–1943 telén, a varsói gettó foglyainak legyilkolása után hosszú hónapokig csak ritkán deportáltak zsidókat Treblinkába. Ezért fogadták 1943 tavaszán az elsô bulgáriai, görögországi transzportokat Glazar és társai boldog örömmel. (Glazar 1995, 90–91) Garai András is látta Auschwitzban a „kanadistákat”, azokat a foglyokat, akik a ruhák, csomagok osztályozását végezték. Ezek „…kövér pasasok, akik kizárólag szardínián, süteményen, csokoládén, gyümölcsön éltek”
– írta emlékirataiban. (Garai 1995, 53)
Auschwitzban 1942. március 22. és 1943. június 28. között négy nagy krematóriumot építettek. Ezeknek szerves tartozékuk volt az alagsorukban elôre beépített gázkamra. Höss szerint a két legnagyobb létesítményben egyszerre 2000 embert tudtak megölni, a csúcsteljesítmény 4576 halott volt 24 óra alatt. A halott nôk haját lenyírták, Bajorországba szállították. A halottakat a krematóriumokban elégették, a hamvakat a föld trágyázására, valamint haleledel készítésére használták. (Langbein 1980, 276)
A gázkamrák elôtt 2000 fô befogadására alkalmas, fürdôcsarnokhoz hasonlító terem volt. Az ide beterelt embereknek le kellett vetkôzniük, szappant, törülközôt kaptak. Innen lépcsô vezetett a szûk gázkamrákba, melyek falain tusolók voltak. Az álcázás, a megtévesztés itt ért véget, az embereket valósággal bepréselték a helyiségbe, meztelenül, egymáshoz tapadva álltak. Miután a légmentesen szigetelt ajtókat bezárták, a gyilkosok vártak egy ideig, hogy a gázkamrában a hômérséklet a testek melegétôl emelkedjen. A gázkamrák tetején három szeleppel ellátott, kéményszerû nyílás volt, gázálarcot viselô SS-emberek ezeken keresztül szórták le az addig légmentesen lezárt pléhdobozokban tárolt Ziklon-B port. Eredetileg ezt a szert tetves ruhák fertôtlenítésére használták. A méreg, mely magasabb hômérsékleten a levegôvel elkeveredik, belélegezve néhány percen belül fulladásos halált okoz. (Munkácsi 1947, 97–98)
A gázkamrákból a zsidó Sonderkommando tagjai cipelték ki a hullákat, a gyûrûket, ékszereket, arany- és platinafogakat külön „szakemberek” gyûjtötték össze. Havonta átlagosan 10-18 kilogramm aranyat szállítottak Auschwitzból Németországba.
1942. szeptember 2-án dr. Kremer SS-orvos auschwitzi naplójába feljegyezte: „Elsô alkalommal 3 óra körül különleges akció odakint. Ehhez képest Dante pokla majdhogynem komédiának tûnik. Nemhiába nevezik Auschwitzot megsemmisítô tábornak.” Három nappal késôbb pedig azokat a szavakat vetette papírra, amelyeket évtizedek óta elôszeretettel idéznek az Auschwitzcal foglalkozó mûvek: „Ma délben különleges akció a zsidó koncentrációs táborban. Barbárok.
A borzalmak borzalma. Pfúj. Thilonak igaza van, amikor azt mondja nekem ma, hogy mi itt az anus mundinál [a világ végbélnyílása – én kiemelésem – K. L.] vagyunk. Este 9 körül ismét egy különleges akció, hollandok. Az ehhez felkészítô kezelés áll negyed liter pálinkából, 5 cigarettából, 100 gr kolbászból és kenyérbôl; az emberek tolongtak az ilyen akcióhoz.” Dr. Kremer nem kapott idegösszeroppanást, szeptember 23-án naplójában feljegyezte, hogy Pohl Obergruppenführer tiszteletére igazi díszvacsorát adtak. „Ez állt sült halból, annyi, amennyit mindenki kívánt, eredeti babkávéból, kitûnô sörbôl és szendvicsekbôl.” (NO – 3408.)
1942–1943 folyamán a foglyok 19–25 százaléka halt meg havonta Auschwitzban. A lengyel ellenállók túlságosan sok, nagyon pontos információt küldtek Londonba ebbôl a táborból is, ezért Himmler mérsékletre intette Hösst. 1943 áprilisában a halálozási arányszám megközelítette a tíz, májusban pedig az öt százalékot. Ennek ellenére Hösst 1943. november 11-én leváltották. (Langbein 1980, 282)
Robert Jay Lifton szerint a náci rendszer biokrácia volt, nem abban az értelemben, hogy biológusok irányították volna, hanem azért, mert rasszista-antiszemita politikusok voltak vezetôi. Rasszista antiszemiták voltak azok az orvosok is, akik ezekben a táborokban az SS gyilkoló gépezete szolgálatába álltak. A rasszista antiszemiták szerint a zsidó nem ember, hanem fertôzô, veszélyes bacilus, tetû, baktérium stb. Zsidókon kísérletezni, ôket gyilkolni tehát nem jelenti a hippokráteszi eskü megszegését. (Lifton 1980, 213)
Az auschwitzi rámpán eleinte SS-tisztek végezték a szelektálást. Az SS auschwitzi orvosai, Mengele és kollégái természetesen semmiféle érdemi orvosi munkát sem végeztek a szelektálások során. Csak végigmérték az elôttük álló deportáltat, és intettek, hogy melyik sorba álljon: amelyikbôl a gázkamrába, vagy amelyikbôl a kényszermunkára vezetik az embereket. (Garai Andrást és Pécsrôl deportált társait 1944. július 8-án éjjel Auschwitz-Birkenauban szelektálták. „Egy riadóautó reflektorai elôtt vonultunk el, egy SS tiszt vigyorogva szabta meg az útját, kinek jobbra, kinek balra” – írta emlékirataiban. [Garai 1995, 14])
Az SS-doktorok végezték a gázkamrák ellenôrzését, „munkájuk” abból állt, hogy benéztek a légmentesen szigetelt ajtókon lévô kémlelônyílásokon, és megpróbálták megállapítani, hogy a megmérgezettek megfulladtak-e már. Ezek a náci orvosok végezték a szelektálást a munkatáborok gyengélkedôin, általában injekciókkal segítve át a túlvilágra a betegeket. De ott voltak a kivégzéseknél is, ôk állapították meg hivatalosan a halál beálltát. Ôk gyártották sorozatban a táborokban elhalálozottakról a zárójelentéseket, a legváltozatosabb halálnemeket írva a kartonokra. (Garai András is kételkedett abban, hogy volt-e értelme a náci orvosok munkájának. „Ha valaki elolvassa ezeket a vég nélküli halállistákat, elhiszi, hogy így történt? Vajon ôk maguk elhiszik? Ha megnyerik a háborút, nem lesz, aki megkérdezhetné, mit csináltak a zsidókkal. Ha pedig elvesztik, ki fogja elhinni, hogy Európa zsidósága hasmenésben és vesebajban pusztult ki?”
[Garai 1995, 48])
A lágerekben a náci orvosok széles körû emberkísérleteket folytattak. Az Untermenschek körébe sorolt népeknél a születési szám csökkentését tartották kívánatosnak, ezért kiterjedt sterilizációs kísérleteket végeztek röntgensugárzással, különféle injekciókkal. Nôk ezrein végeztek csonkolásos operációkat is. Katonai célú kísérleteket is folytattak, vizsgálták, hogy az emberi szervezet milyen szélsôséges hômérséklet-ingadozást bír ki maradandó károsodás nélkül. (Lifton 1980, 218–219) A magyar cigány holokauszt egyik túlélôjétôl tudjuk, hogy ôt, az életerôs fiatal férfit többször is szinte halálra fagyasztották, majd jól fûtött terembe vitték, ahol két jól táplált, meztelen nôi fogoly próbálta magához téríteni. Az SS orvosai kémlelônyílásokon keresztül nézték, mennyi idô alatt tér magához annyira, hogy képes legyen szexuális kapcsolatot létesíteni a nôkkel. A cigány túlélônek Magyarországon 1983-ig négy mongoloid idióta gyermeke született. (Visszaemlékezését lásd Sára 1983) Tudjuk, hogy Dachauban már 1942 ôszétôl folytattak ilyen „kísérleteket”, ugyanis dr. Rascher SS Hauptsturmführer október 3-án kért elôször négy cigány nôt ilyen „felmelegítési” akcióhoz. (NO – 285.) November 5-én már meg is érkezett a négy nô a ravensbrücki nôi koncentrációs táborból. Mivel egyikük tiszta nordikus fajta volt (szôke haj, kék szem, megfelelô fej- és testforma, 21 és háromnegyed éves), annak ellenére, hogy önként jelentkezett, dr. Rasche nem alkalmazta a „kísérleteinél”. (NO – 323.)
Dr. Rascher 1943. február 17-én Himmlernek írott jelentésében dr. Grawitz SS Gruppenführerrel folytatott szakmai vitájáról számolt be. Dr. Grawitz kételkedett abban, hogy azokat az embereket is ugyanolyan gyorsan fel lehet éleszteni, akik a hideg levegôn fagytak meg, mint azokat, akik hideg vízben. Dr. Grawitz száz kísérleti bizonyítékot követelt, Rascher dr. pedig jelentése elküldése pillanatáig már 30 emberkísérlettel bizonyította igazát. A foglyokat 9–14 órán keresztül meztelenül tartották mínusz 27-29 fokos hidegben, majd egyórás szállítás után forró fürdôbe tették ôket. Egy órán belül valamennyi fogoly magához tért, bár többnek a keze és lába fehérre fagyott. Egyes esetekben könnyû fáradtság és némi hôemelkedés következett be a kísérletet követô napon. Dr. Rascher sajnálkozva jelentette, hogy az SS Birodalmi Führere által kért „szauna”-kísérletet nem tudta végrehajtani, mert 1942 decemberében és 1943 januárjában túl meleg volt a szabadtéri kísérletekhez. (PS – 1616.)
Dr. Rascher Dachauban a Luftwaffe megbízásából magaslégköri kísérleteket is végzett. Ezek abból álltak, hogy egy légmentesen szigetelt terembôl fokozatosan kiszivattyúzták a levegôt, és figyelték, hogy az oda bezárt fogolynak mikor robban szét a tüdeje. Más kísérletek során 20 000 méter magasságban uralkodó légköri viszonyokat szimuláltak, pedig a korabeli repülôgépek meg sem tudták ezt a magasságot közelíteni. A cél az volt, hogy megállapítsák, milyen magasságban jut forrpontra a vér, márpedig ez laboratóriumi körülmények között, emberáldozat nélkül könnyen megmérhetô lett volna, sôt akár közönséges táblázatok segítségével ki is lehetett volna számolni. (Levi 1990, 157)
Dr. Rascher 1942. május 11-én részletes jelentésben számolt be magaslégköri kísérleteirôl Himmlernek. A VP-ken (Versuchspersonen – emberi kísérleti alanyok – K. L.) végzett kísérletek bebizonyították, hogy légnyomást kiegyenlítô kabin vagy megfelelô védôruha nélkül 12 km-nél magasabbra nem lehet repülni. A kísérletek egy részénél zsidó „bûnözôk” voltak a VP-k, olyanok, akiket „fajgyalázásért” zártak koncentrációs táborba. Tíz esetben végeztek embóliakísérleteket, „rájöttek”, hogy 12 km-es magasságban fél óra alatt meghal a VP. Azt is kipróbálták, hogy húsz km-es magasságban meddig bírja a VP – 6 percig, pedig elôtte 2,5 óráig tiszta oxigént lélegeztettek vele. Több VP-vel azt mûvelték, hogy miután elveszítette eszméletét, addig tartották víz alatt, amíg meg nem fulladt. Dr. Rascher a boncolás eredményérôl is részletesen tájékoztatta Himmlert. (NO – 220)
Mások a trópusi betegségek elleni új gyógyszereket próbálták ki a zsidó foglyokon.
Josef Mengele álma is az volt, hogy minél több germán népesítse be a Földet, ezért folytatta ikerkísérleteit. Azok a gyermekek, akik valamilyen szempontból felkeltették tudományos érdeklôdését, jó esélyt kaptak arra, hogy túléljék Auschwitzot. Mengele azonban, ha úgy látta jónak, habozás nélkül bármelyik kísérleti alanyát megölte, felboncolta.
Mengele külön is vizsgálta a törpéket. A deformált zsidó foglyokon végzett kísérleteivel azt kívánta bizonyítani, hogy a zsidó faj genetikusan romlott. Mengelét érdekelték a NOMA-rákkal fertôzöttek is. Ezek a szerencsétlenek az éhezés és fôleg a szennyezett auschwitzi ivóvíz miatt betegedtek meg. Olyan mértékben lesoványodtak, hogy bôrük azokon a helyeken, ahol a hegyesebb csontokkal érintkezett (arc, könyök, térd stb.) átlyukadt. (Mengelérôl lásd Nyiszli 1994 és Kádár–Vági 1999)
A haláltáborok közül a chelmnóiban (megszakításokkal) 1941 decemberétôl 1944 júliusáig gyilkolták tömegesen a zsidókat. A belzeci táborban 1942 márciusától decemberig, a sobibóriban 1942 áprilisától 1943 októberéig, a treblinkaiban 1942. július 23-tól 1943 októberéig, a lublin-majdaneki lágerben 1942 szeptemberétôl 1943 novemberéig, az auschwitziban pedig 1941. november 26-tól 1944 novemberéig. (Hilberg 1985, 893–894)
Auschwitzban valamikor 1944 késô ôszén fejezték be a zsidók tervszerû, iparszerû legyilkolását. Amikor 1944 augusztusában a birkenaui Sonderkommando 200 tagját a nácik kivégezték, a többiek úgy döntöttek, hogy fellázadnak. 1944. október 7-én, miután a fôtáboron kívül dolgozó foglyok segítségével néhány pisztolyt, kézigránátot szereztek, nekitámadtak ôreiknek. Felrobbantották a 3-as számú krematóriumot, 3 SS-ôrt megöltek és többet megsebesítettek. A lázadás résztvevôit még aznap agyonlôtték az SS-ek.
Az auschwitzi tábort 1945 januárjában a Vörös Hadsereg elôl menekülô nácik felszámolták. 1945. január 17-én felrobbantották a krematóriumokat, elégették a tábor irattárát. 48 000 férfit és 18 000 nôt hajtottak halálmenetben Németország felé. A holokauszt történetének egyik abszurd fejezete kezdôdött most: az egyszer már „zsidótlanított” Németországba most ezrével, tízezrével deportálták „vissza”, gyalogszerrel, vonaton és teherautókon a zsidókat, hogy még néhány hónapig dolgoztassák ôket, a teljesen reménytelen katonai helyzetben is. Primo Levi szerint azért vitték, terelték Németországba a zsidókat, hogy megôrizzék a lágerek, a tömeggyilkosságok titkát. („Nem számított, ha útközben meghalnak, egyvalami volt fontos: hogy ne beszélhessenek.” Levi 1990, 11) A táborban a nácik január 20-án lôttek agyon utoljára tömegesen embereket. 1945. január 27-én Auschwitzban 7650 csonttá soványodott, halálosan beteg zsidót találtak a szovjet katonák.
Annak ellenére, hogy a tábor területén található 35 raktárból a nácik 29-et felgyújtottak, a felszabadítók találtak
368 820 férfiöltönyt, 836 255 nôi ruhát, 5525 pár nôi cipôt, fogsorokat, gyermekruhákat, fogkeféket és összesen 7 tonna emberi hajat. (Hilberg 1985, 983) A deportáltaktól elrabolt, de a Vörös Hadsereg birtokába került ingóságok mennyisége azért is figyelemre méltó, mivel az értékesebb árunemût, amíg ezt biztonságosan tehették, szinte naponta vonatszerelvények vitték a Harmadik Birodalomba. Globocnik 1944. január 5-i jelentése szerint Treblinkából 2910 kg aranyat,
18 734 kg ezüstöt, 16 ezer karát értékû gyémántot és 7 millió amerikai dollár értékû készpénzt szállítottak Németországba. Franz Stangl jelentése szerint ezenkívül 25 vagon nôi hajat, 248 vagon nôi ruhát, 100 vagon cipôt, 400 ezer aranyórát és 145 ezer arany jegygyûrût vittek Németországba. (Bartoszewski 1989, 24–25) A haláltáborok ôrszemélyzete ezeket a szállítmányokat is rendszeresen fosztogatta, a hullarablók meglopták a Harmadik Birodalom polgárait. Maga Globocnik igen meg volt elégedve embereivel. 1943 ôszén készült összefoglaló jelentésében azt írta Himmlernek, hogy alárendeltjei „becsületessége és tisztessége” volt a garancia arra, hogy a zsidóktól elszedett értékek épségben Németországba kerültek. (PS – 4024. Idézi Hilberg 1985, 951)
A koncentrációs táborokba, mint a fenti adatokból is látható, óriási mennyiségû ruha, ékszer, gyûrû és készpénz került. A ruhák, ékszerek válogatásánál dolgozó, kivételezett zsidók, életük kockáztatása árán ugyan, de szintén loptak, „sikkasztottak”. Treblinkában és más lágerekben is valóságos lánckereskedelem alakult ki. A zsidók az ôröket vesztegették meg, az ôrök a parasztoktól vásároltak. A feketepiaci árakban is jól látható különbségek voltak. Közép-Lengyelországban egy szelet (300 gramm) kenyér 20 zlotyba került, Varsótól keletre már 40-be, és egyre drágább lett, ahogy Treblinka felé közeledünk. A haláltáborban már 500 zlotyt, vagy 10 dollárt, esetleg 5 aranyrubelt kértek a parasztok az éhezô foglyoktól. (Glazar 1995, 105–107)
Raul Hilberg definíciója szerint haláltábornak azt a tábort lehet nevezni, ahol az ember délben kiszáll a deportáló vonatból, és estére testét már elégették, ruháit összecsomagolták, és értékeivel együtt Németországba szállították. (Hilberg 1985, 863)
Az auschwitzi és lublin-majdaneki „vegyes”, munka- és haláltáborokkal szemben a négy haláltábor viszonylag kis területet foglalt el, és alig néhány tucat ember végezte itt tömeggyilkoló „munkáját”. Az azonos tervek alapján épült haláltáborok átlagosan egy futballpálya nagyságúak voltak.
A tábor egyik részében helyezték el a személyzetet, a tábori hivatalt, itt volt a vasútállomás és a zsidó foglyok szállása is. A tábor másik felében voltak a gázkamrák, krematóriumok és a zsidó Sonderkommando szállása. Körülbelül 20-30 SS szolgált ezekben a táborokban, fôleg parancsnoki és adminisztratív pozíciókban. Ukrán és litván ôrök mellett néhány szovjetunióbeli Volksdeutsche alkotta, szintén fekete egyenruhában a tábori ôrséget. Ezek általában volt hadifoglyok közül kerültek ki. A mintegy 80–120 fôs ôrség feladata volt az érkezô vonatszerelvények átvétele, a kiszállás ellenôrzése, a deportáltak gázkamrába terelése, illetve a kivégzések végrehajtása. (Arad 1980, 358–360)
Az állandó zsidó foglyokat két csoportra osztották. Az „udvari” zsidók (Hofjuden) Treblinkában mintegy 600-700-an voltak, szakmunkásokként ôk építették a tábort, ôk tartották karban a gépeket. A „piaci” zsidók (Platzjuden) végezték a vasúti szerelvények kiürítését, tisztítását, ôk vágták le a nôi foglyok haját, a „fogászok” tördelték ki a hullák aranyfogait, ôk voltak a gyûrûk, ékszerek begyûjtôi is. Az ô feladatuk volt a halottak elégetése is. Ha a krematóriumok már nem bírták a terhelést, vagy – mint Treblinkában – nem is építettek krematóriumot, akkor nagy gödrökben, tömegsírokban égették el a hullákat. (Arad 1980, 360)
Mindez a rend, szervezettség csak hosszú hónapok alatt formálódott ki. Kezdetben – és ez is arra mutat, hogy még a lengyel zsidók legyilkolására sem dolgoztak ki pontos tervet 1942 elsô félévében – a treblinkai haláltáborban valóságos káosz uralkodott. A deportáltakat válogatás nélkül öldösték, csak fokozatosan jöttek rá arra, hogy meg kéne kímélni a szakemberek életét. Eleinte nem válogatták ki a szabókat, ruhakereskedôket, a különféle karbantartási szakmunkásokat, építômunkásokat, aranymûveseket, ékszerészeket. Miután különválasztották a tábor mûködtetéséhez szükséges szakembereket, szakmunkásokat, ruhájukra külön jelzést varrtak, nehogy véletlenül megöljék ôket. (Glazar 1995, 55) Samuel Willenberg is azon szerencsések egyike volt, akit Treblinkában munkára – életre ítéltek. Egy SS beszédet intézett hozzájuk, ebbôl megértették, hogy életben maradnak, hiszen: „Ahogy az a kutya, amelyik ugat, nem harap, az az SS, amelyik beszél, nem lô.” (Willenberg 1989, 86)
A treblinkai tábor elsô parancsnoka, dr. Irmfried Eberl SS Untersturmführer 1942 nyarán képtelen volt megbirkózni a deportáltak megsemmisítésének hatalmas feladatával. Dr. Eberl az eutanáziaprogramban Brandenburgban és Bernburgban is gyilkolóközpontot irányított, most nagyságrendekkel több embert kellett volna hatékonyan megölnie. 1942. július 23-tól augusztus 28-ig Varsóból 200 ezer, más gettókból közel 100 ezer zsidót szállítottak Treblinkába. A gázkamráknál alkalmazott diesel-motorok (ezeket zsákmányolt szovjet tankokból szerelték ki) gyakran elromlottak, sokszor hosszú ideig tartott, míg „Rettenetes Iván”, a treblinkai haláltábor rettegett ôre meg tudta javítani ôket. Samuel Willenberg úgy emlékezett, hogy a táborban összesen 13 gázkamra volt, ezekben egyenként 400 embert tudtak elgázosítani, kb. 40 perc alatt. (Willenberg 1989, 59)
Az elsô hónapokban a treblinkai tábor területén mindenfelé holttestek hevertek, még az elkobzott iratokat sem szállították el. Egy idô múltán dr. Eberl kérte, hogy ne szállítsanak több zsidót Treblinkába, az úton lévô, veszteglésre kényszerített vonatszerelvények viszont fennakadásokat okoztak a vasúti közlekedésben. Dr. Eberlt leváltották, helyére az eutanáziaprogramban már nagy tapasztalatokat szerzett és jó szervezô Christian Wirth került. Wirth végrehajtotta a legszükségesebb átszervezéseket, majd átadta a tábor parancsnokságát Franz Stanglnak, aki Sobibórban elôzôleg már „bizonyított”. (Bartoszewski 1989, 12–13)
A holokauszt lényegéhez tartozott a titok, a megtévesztés, európai méretekben. Ami nem volt titok, az a deportálás ténye. Amit viszont mindenáron megpróbáltak titokban tartani, az a deportálás célja volt. Csak nagyon kevés zsidó tette fel a kérdést: „Mondd, te hiszel a marhavagon utáni életben?” (Donat 1978, 106) Feljegyezték, hogy egy német nô tévedésbôl került a treblinkai táborba. Wehrmacht-tiszt felesége volt, valahol Nyugat-Európában gyerekével együtt véletlenül szállt fel a Treblinkába tartó vonatra. Az SS-ôrök tudták, hogy tévedésrôl volt szó, mégis megölték a nôt és gyermekét, hogy a tábor titkát megôrizzék. (Bartoszewski 1989, 30) Wiernik 1944-es emlékirataiban úgy emlékezett, hogy a nô Németországból érkezett, két kisfiával, és bár kifogástalan iratokat mutatott fel, és fiai sem voltak körülmetélve, mégis megölték ôket, mert már látták a tábort belülrôl. (Wiernik 1944, 22–23)
A megtévesztés még a haláltáborok vasúti rámpáján is folytatódott. A treblinkai vasútállomáson az ôrök mellett lengyel és német nyelvû tábla fogadta a varsói zsidókat. Felirata így hangzott: „Varsói zsidók, figyelem! Gyûjtô/Elosztó (Durchgangslager) táborban vannak. Innen munkatáborba kerülnek. A járványveszély miatt fertôtlenítésre kerül sor, a pénztárban elismervény ellenében adják át értéktárgyaikat, ruháikat és a magukkal hozott csomagokat. Utána mindenki sorakozzon a fürdôépületnél!” Egy SS-tiszt mindezt szóban is elismételte, hozzátéve, hogy az öregek és betegek a tábori kórházba kerülnek.
Külön gázkamrákba terelték a nôket és a gyerekeket, és külön a férfiakat. A „tájékoztató” után az ôrök valósággal rávetették magukat a deportáltakra, üvöltözve, botütésekkel próbálták gyorsabb vetkôzésre, sorakozásra bírni ôket. A kutyáikat uszították a zsidókra, és megfélemlítésül hol a levegôbe, hol a foglyok közé lövöldöztek.
Ha nyugat-európai zsidókat „vártak”, akkor még jobban ügyeltek a látszatra. Treblinkában és Sobibórban igazi vasútállomást rendeztek be, pénztárakkal, ahol a felirat szerint jegyet lehetett váltani. Külön táblán szabályos menetrend volt. Treblinkába, Sobibórba a francia, belga és holland deportált zsidók nemritkán normál személyszállító vonatokkal érkeztek. Amikor kiszálltak, a peronon nyugodt, udvarias SS-ek fogadták ôket, még arra is lehetôséget kaptak, hogy otthon maradt szeretteiknek írjanak. A deportáltak egyen-levelezôlapokat kaptak, melynek felirata a sobibóri táborról azt állította, hogy Wlodawa Munkatábor.
Amint átadták a megírt lapokat, a nyugat-európai deportáltak is megtapasztalhatták, hogy mit éltek át azok a lengyel zsidók, akik ezekbe a haláltáborokba kerültek. (Arad 1980, 361–362)
A szakirodalomban máig éles viták folynak arról, hogy a haláltáborokban hány zsidót öltek meg a nácik. A problémát fôleg az okozza, hogy éppen elsôdleges forrásaink, az SS, az SD, a Gestapo stb. iratai hiányoznak, pontosabban a nácik megsemmisítették ezeket is. Amikor 1943 ôszén felszámolták a treblinkai, sobibóri és belzeci tábort, a berlini utasítás egyértelmû volt: nyoma sem maradhat annak, hogy itt mit mûveltek. A treblinkai tábor helyére mezôgazdasági farmot szerveztek, egy ukrán gazdát pedig meghívtak, hogy dolgozzon itt. A belzeci tábor helyére fenyôfákat ültettek, a környéken lakó lengyelek felásták a földet, ékszerek után kutatva, de csak csontokat találtak. (Hilberg 1985, 979–990)
Az alábbiakban becsléseket láthatunk. Közülük Madajczyk képviseli a hagyományos, a haláltáborok áldozatainak számát „maximalizáló” nézetet, Aharon Weiss tekinthetô az óvatos középértékek becslôjének, Raul Hilberg pedig a „minimalizálók” táborát erôsíti.
Madajczyk becsléseit megalapozatlannak kell tartanunk. Abban a szakértôk többsége egyetért, hogy a holokauszt áldozatainak száma 6 milliónál nem több. Óvatos becslések szerint a lengyelországi és baltikumi, ukrajnai gettókban éhezés, betegségek, agyonlövés stb. következtében körülbelül 500 ezer zsidó halt meg. Egymillióra becsülhetjük az Einsatzgruppék és a velük együttmûködô rendôri erôk zsidó áldozatainak számát. Mindezek alapján teljesen valószínûtlen, hogy egyedül Auschwitzban 4 millió embert tudtak volna a nácik megölni. Úgy tûnik, hogy a chelmnói (kulmhofi), belzeci és sobibóri táborban meggyilkoltak számát a szakértôk többsége 360, 600, illetve 250 ezerre becsüli. (Legújabban errôl lásd Bartoszewski 1989, 7, 9)
Treblinkából megszökött foglyok 1943 nyarán megpróbálták összeszámolni, hogy táborukban körülbelül hány embert öltek meg a nácik, ôk is kb. 800 ezerre becsülték ezek számát. (Glazaer 1995, 137)
Rudolf Hösst Nürnbergben 1946. április 1-jén kihallgatták, mai ismereteink szerint meglepôen pontosan becsülte meg az Auschwitzba deportált zsidók számát. Höss emlékezete szerint a Lengyel Fôkormányzóságból kb. 250 ezer, Görögországból 65 ezer, Németországból 100 ezer, Hollandiából 90 ezer, Franciaországból 110 ezer, Szlovákiából 90 ezer, Belgiumból 20 ezer, Magyarországról 400 ezer zsidót deportáltak Auschwitzba. (Mendelsohn 1982, Vol. 12., 71–72) Franciaország és Szlovákia esetében legalább 30, illetve 20 ezerrel túlbecsülte a deportáltak számát, de nagyságrendi tévedést sehol sem követett el. Ha Höss adatait összeadjuk, 1,1 milliós számot kapunk.
A zsidó körökben általánosan elterjedt 4 milliós auschwitzi számot ma már a szakértôk egyértelmûen túlzásnak tartják. Yehuda Bauer is revideálta álláspontját, 1989-ben már az 1,3 milliós áldozati számot tartotta valószínûnek. Bauer professzor egyik újságnyilatkozatában élesen bírálta a holokausztmítoszt tudatosan vagy öntudatlanul gyártókat, akik szerint propagandaszempontból „jobb” a 4 millió auschwitzi halott, mintha a valóság nem lenne elég borzalmas. (Idézi Marrus 1991, 111)
Höss, fentebb említett kihallgatása alkalmával azt állította, hogy az Auschwitzba érkezetteknek átlagosan 20-30 százalékát válogatták ki munkára. Höss magyarázatul hozzáfûzte, hogy a „terv” szerint 4-5 millió zsidót kellett volna kivégezni. (Mendelsohn 1982, Vol. 12., 92)
Jean-Claude Pressac francia történész a becslések közötti eltérések egyik – igen egyszerû – okát abban látja, hogy a történészek még azt sem tudják, hogy egy-egy, Auschwitzba tartó deportáló vonatszerelvénybe hány zsidót préseltek. Georges Wellers szerint 5000-et, Raul Hilberg szerint 2000-et. (Pressac 1993, 146–147) A magyarországi deportáló vonatok adatait ismerjük. Csak példaként: 1944 júniusában a miskolci gyûjtôtáborból 6 vonattal 19 100 zsidót deportáltak, az egri, hatvani, salgótarjáni, balassagyarmati és komáromi adatok is arra mutatnak, hogy a szerelvényenkénti 3000 fôt csaknem minden esetben „túlteljesítették”. (Karsai–Molnár 1994, 511)
A becslések közötti eltérések oka lehet az is, hogy a nácik Kelet-, illetve Nyugat-Európában egy-egy marhavagonba nem ugyanannyi embert préseltek. Primo Levi emlékezete szerint amikor 1943 decemberében Észak-Olaszországból deportálták, átlagosan 50-60 embert raktak egy vagonba, de tudjuk, hogy Lengyelországban és Magyarországon is gyakran 90-120 embernek kellett olykor hosszú napokig egy marhavagonban szenvedni – Auschwitzig, vagy más haláltáborokig tartó út során. „Márpedig – írta Levi – 50 embernek igen gyötrelmes dolog egyetlen vagonba zsúfolódni. Valamennyien elférnek a padlón, ha egyszerre fekszenek le pihenni, de ilyenkor szorosan összeér a testük. Ha százan vannak vagy még többen, akkor alig néhány órás utazás is maga a pokol.” (Levi 1990, 136) Munkácson 1944. május 12-én a zsidók deportálásának megszervezésérôl tartott értekezleten dr. Uray László csendôr százados kijelentette: „…ha a szükség úgy kívánja, 100 is mehet egy kocsiba. Rakhatók úgy, mint a heringek, mert a németeknek szívós emberek kellenek. Aki nem bírja, elhullik.” (Karsai–Molnár 1994, 527)
A haláltáborok áldozatainak száma

	Hilberg	Bauer	YVEH	Madajczyk	Weiss
				maximum	minimum	maximum	minimum
Auschwitz	1 millió	1,5–3,5 millió	1,6 milló	4 millió	2 millió	2,5 millió	1,2 millió
Treblinka	750 000	840 000	870 000	900 000	700 000	900 000	700 000
Belzec	550 000	500 000	600 000	600 000	500 000	600 000	600 000
Sobibór	200 000	250 000	250 000	250 000	150 000	250 000	250 000
Chelmno	150 000	több tízezer	320 000	330 000	260 000	310 000	152 000
Majdanek	50 000	200 000	360 000			200 000	120 000
Összesen	2 700 000	3 290 000 –  5 290 000	4 000 000	6 080 000	3 610 000	4 760 000	3 222 000

Forrás: Hilberg 1985, 1219; Bauer 1982, 29, 215;  YVEH 117, 177, 283, 939, 1377, 1486; Madajczyk 198, 54; Weiss 198, 132.

Jelenlegi ismereteink szerint a haláltáborokban körülbelül 3 millió zsidót öltek meg. Amikor az elsô náci koncentrációs táborokat az amerikai katonák felszabadították, Eisenhower tábornok kijelentette: „Azt mondták nekünk, hogy az amerikai katona nem tudja, miért harcol. Nos, most legalább tudni fogja, mi ellen harcol.” Eisenhower napiparancsba adta, hogy az amerikai katonák látogassanak meg egy koncentrációs tábort. (Langer 1997, 207)

(Az itt közölt írás a szerzô Fejezetek a holokauszt történetébôl címû készülô könyvének VII. fejezete. A teljes mû megjelenése 2000 tavaszán várható, a Pannonica Kiadó jóvoltából.)

Irodalom

Arad, Yitzhak: Jewish Prisoners Uprisings in the Treblinka and Sabibor Extermination Camps. In The Nazi Concentration Camps – Proceedings of the Fourth Yad Vashem International Historical Conference.
Aronson, Shlomo: SS-Police-Concentration Camps from Dachau to Auschwitz. In The Nazi Concentration Camps – Proceedings of the Fourth Yad Vashem International Historical Conference. Jerusalem, January 1980.
Bauer, Yehuda: A History of the Holocaust. Franklin Watts, New York–London, 1982.
Bartoszewski, Wladyslav T.: Bevezetô tanulmánya Willenberg, 1989-hez.
Donat, Alexander: The Holocaust Kingdom. Holocaust Library, New York, 1978.
Finkelstein, Norman G.: Daniel Jonah Goldhagen’s „Crazy” Thesis: a Critique of Hitler’s Willing Executioners. Metropolitan Books-H. Hold and Co., New York, 1998.
Friedman, Philip: Righteous Gentiles in the Nazi Era. In Friedman, Ada J. ed: Roads to Extinction. Essays on the Holocaust. Jewsih Publication Society, Philadelphia, 1980.
Garai András Júda: Az ördög vigyorgott a lángokból. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995.
Glazar, Richard: Trap with a Green Fence: Survival in Treblinka. Northwestern University Press, Chicago, 1995.
Hilberg, Raul: The Destruction of the European Jews. Holmes and Meier, New York–London, 1985.
Huppert, Shamuel: King of the Ghetto – Mordecai Haim Rumkowski, the Elder of Lodz Ghetto. Yad Vashem Studies, Vol. XV, 1983.
Kádár Gábor–Vági Zoltán: Magyarok Auschwitzban. Holocaust Füzetek, 1999/12. sz.
Karsai László–Molnár Judit (szerk.): Az Endre–Baky–Jaross-per. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1994.
Langbein, Hermann: Auschwitz: The History and Characteristics of the Concentration and Extermination Camp. In The Nazi Concentration Camps – Proceedings of the Fourth Yad Vashem International Historical Conference. Jerusalem, January 1980.
Langer, Howard J. ed.: The History of the Holocaust: A Chronology of Quotations. Jason Aronson, Northvale, 1997.
Levi, Primo: Akik odavesztek és akik megmenekültek. Ford. Betlen János. Európa Kiadó, Budapest, 1990.
Levi, Primo: Ember ez? Fegyvernyugvás. Ford. Magyarósi Gizella. Európa Kiadó, Budapest, 1994.
Lifton, Robert Jay: Medicalized Killing in Auschwitz. In The Nazi Concentration Camps – Proceedings of the Fourth Yad Vashem International Historical Conference. Jerusalem, January 1980.
Madajczyk, Czeslaw: Concentration Camps as a Tool of Oppression in Nazi-Occupied Europe. In The Nazi Concentration Camps – Proceedings of the Fourth Yad Vashem International Historical Conference. Jerusalem, January 1980.
Mendelsohn, John ed.: The Holocaust. Vol. 12. The „Final Solution” in the Extermination Camps and the Aftermath. Intr. Friedlander, Henry, Garland Publ., New York–London, 1982.
Marrus, Michael: The Use and Misuse of the Holocaust. In Hayes, Peter ed.: Lessons and Legacies: The Meaning of the Holocaust in a Changing World. Northwestern University Press, Evanston, 1991.
Munkácsi Ernô: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához. Renaissance Kiadó, Budapest, 1947.
Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban. Nagyvárad, 1946.
Pingel, Falk: The Concentration Camps as Part of the National-Socialist System of Domination. In The Nazi Concentration Camps – Proceedings of the Fourth Yad Vashem International Historical Conference. Jerusalem, January 1980.
Pressac, Jean-Claude: Les crématoires d’Auschwitz. La machinerie du meurtre de mass. CNRS Edition, Paris, 1993.
Sára Sándor: Cigányok. Dokumentumfilm, 1983.
Szolzsenyicin, Alekszander: Iván Gyenyiszovics egy napja. Ford. Wessely László Európa Kiadó, Budapest, 1963.
Szolzsenyicin, Alekszander: A GULAG-szigetvilág 1918–1956. Szépirodalmi tanulmánykísérlet. Ford. Soproni András Európa Kiadó, Budapest, 1993.
Todorov, Tzvetan: Facing the Extreme. Moral Life in the Concentration Camps. Transl. A. Denner and A. Pollak Metropolitan Books, New York, 1996.
Wiernik, Jankel: A Year in Treblinka. American Representation of the General Jewish Workers’ Union of Poland, 1944.
Willenberg, Samuel: Surviving Treblinka. Ed. Bartoszewski, Wladyslav, Trans. Greenwood, Naftali Basil Blackwell-Institute for Polish-Jewish Studies, Oxford, 1989.
Weiss, Aharon: Categories of Camps – Their Character and Role in the Execution fo the „Final Solution of the Jewish Question”. In The Nazi Concentration Camps – Proceedings of the Fourth Yad Vashem International Historical Conference. Jerusalem, January 1980.
YVEH: Yad Vashem Encyclopedia of the Holocaust. Ed. Yisrael Gutman and all. Jerusalem, 1990.

http://www.c3.hu/scripta