Kozák Gyula 2013. március 9.

Nyomtatóbarát változat

Előzmények

1969-70-ben Kemény Istvánnal az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében, a Munkásosztály-kutató Csoportban két kutatást vezettem. Jöhet a gyalázkodás: te is a KB bonca voltál! Ez sem Keményről, sem rólam nem igen mondható el, de a tény az tény. Remek lehetőséget kaptunk, olyat, amit ekkor sehol máshol nem kaphattunk volna. Pénz, paripa, fegyver – két nagy empirikus kutatást végezhettünk, mindkettő megjelent könyvként is¹, ám hogy milyen hatása volt a felsőbb pártszerveknél, arról fogalmunk sem volt. Mint később megtudtam, mindkét könyv hosszú évekig kötelező olvasmány volt az ELTE 1972-ben megalakult szociológiai tanszékén. Szikár szöveg, sok táblázat, a kategóriák az akkor szokásosak. A politikai botrányokat elkerülendő erősen pozitivista szöveg volt.

Azt persze tudtuk, hogy a kutatás az 1968. január elsején indult Új Gazdasági Mechanizmus támogatását szolgálja, de az eredményeket nem igazítottuk az elvárásokhoz, a kérdőíves vizsgálat számítógépes feldolgozását a legszigorúbb szakmai kritériumok alapján végeztük. Sajnos később sem kérdeztem meg Nyers Rezsőt, az ÚGM atyját, hogy mit tettünk hozzá a reform kiteljesedéséhez.

1969-ben Péter Györgyöt, a reform támogatóját, a KSH akkori elnökét mondvacsinált ürüggyel letartóztatták. A hivatalos verzió szerint Péter a BM Corvin Ottó kórházában öngyilkosságot követett el, de ezt senki nem hitte el, városszerte elterjedt a hír, hogy meggyilkolták, hogy ő volt a reform első áldozata.

A reformellenes és a reformpárti erők iszapbirkózásából nem sokat érzékelhetett a köznép, azonban köztudott volt, hogy az MSZMP felső vezetése megosztott. Kádár hezitált ugyan, de ekkor még egyértelműen az ÚGM mellett állt ki, s ha nem is dübörögve, de mind a mezőgazdaságban (ott talán érezhetőbben), mind a nagyiparban megkezdődött a piacosodás.

A progresszív közgazdászok, társadalomtudósok – természetesen? – a reform mellett álltak ki. Péter György halála után a KSH-ban is megindult a tisztogatás, s ennek egyik hozadéka volt az ereje teljében lévő, informálisan Péter után a legerősebb ember, Mód Aladárné nyugdíjazása. Módné „csak” főosztályvezető volt a KSH-ban, de mint Péter egyik legmegbízhatóbb kádere, számos nemzetközi szervezet tagja, régi illegális kommunista, a reform és Nyers elkötelezett híve nem vonult vissza Vérhalom utcai lakásába unokáit pátyolgatni, sebeit nyalogatni, hanem megkereste azokat a lehetőségeket, amelyekkel a gazdasági (s persze az azzal együtt járó politikai) megújulást szolgálhatta.

Kemény István (aki az 1963-as, Módné által vezetett mikrocenzusban Ferge Zsuzsával együtt jelentős szerepet játszott) akkor már a szegények és cigányok felé orientálódott, így egyedül (Kemény nélkül) lettem Módné munkatársa. Furcsa kapcsolat volt. Az anyám generációjához tartozó Módné autodidakta statisztikus volt, s nyugdíjasként empirikus szociológiai vizsgálatokat kívánt végezni, nem másért, minthogy annak eredményeivel támogassa a gazdasági mechanizmus reformját, konkrétabban Nyers Rezsőt. Szigorú, hatalmas munkabírású asszony volt, remek kapcsolatokkal és őszinte osztályharcos meggyőződéssel. S ezt nem ironikusan írom, hanem elismeréssel. Hitt abban, hogy a szocializmus megreformálható, s hitt abban, hogy ehhez az első lépés a gazdaság átalakítása, s azon belül az üzemi demokrácia, a munkások beleszólási jogának és lehetőségének a megteremtése. S e hitét kívánta empirikus kutatásokkal igazolni, s ehhez kellett neki egy e területen jártas szociológus munkatárs, aki végül én lettem. Két könyv volt már a hátam mögött, s munkahelyemen a Felsőoktatási Kutatóközpontban is empirikus kutatásokat vezettem. Természetesen, mint generációm minden tagja, én is botcsinálta szociológus voltam, menet közben, idősebb kollégáktól, elsősorban Kemény Istvántól és a mind nagyobb számban megjelenő, de nem összefüggő irodalomból tanultam meg a szakmát, hiszen a szociológusképzést Rákosiék betiltották, a szociológiát burzsoá áltudománynak minősítették.

Módnéval éveken keresztül Mód elvtársnő és Kozák elvtárs viszonyban voltunk, de az intenzív munka a formálisnak látszó kapcsolat ellenére baráti kötődést eredményezett, s csak évekkel később, Laky Teri „szalonjában” hangzott el az azóta is emlékezetes mondat: „Kozák elvtárs, ezentúl szólítson Grétének!” Hetente két délutánt töltöttünk együtt Módné KSH-beli (kegyeletből meghagyott) szobájában, s ezek a szeánszok egyszerre voltak egyszemélyes szemináriumok, amelyeken az empirikus kutatás rejtelmeibe vezettem be Grétét, s egyben a tervezett munkáskutatások elméleti és gyakorlati megalapozását is szolgálták.

Az első kutatást a Dunai Vasműben végeztük, ennek eredményeit még sikerült publikálni az Akadémiai Kiadónál² , a második, ózdi kutatás azonban már csak „fehér könyvben” jelenhetett meg, amit személyesen vittünk el Nyers Rezsőnek, valamikor az 1973-74-es év fordulóján. Nyers szomorú volt, megköszönte az „anyagot”, búcsúzáskor kikísért bennünket a liftig, s viszontlátásra búcsúzásomra lakonikusan csak annyit válaszolt, „de már nem itt, Kozák elvtárs”. Ekkor tudtam meg, hogy a reform megbukott, hogy Komócsinék győztek.

Az ózdi kutatás előkészítéseképpen összességében több hetet töltöttem a városban. Megismerkedtem a Kohászati Üzemek vezetőivel, de sokkal több időt töltöttem a munkások között, eljártam az agglomeráció falvaiba, egyaránt megismerkedtem a régi szakmunkásokkal, a bejáró segédmunkásokkal, a panellakókkal és a két, régi kolónia munkásaival. Délelőttönként az üzemben jártam-keltem (természetesen szigorúan kísérővel) és beszélgettem a hengerészekkel, martinászokkal, bakterekkel, máskor a nyugdíjasokat látogattam, házról házra, lakásról lakásra járva. Hittem (ma is hiszem!), hogy egy jó kérdőíves vizsgálatot csak alapos terepismerettel lehet lebonyolítani.

Rengeteg emberi sorsot ismertem meg, esténként a Hotel Kohászban (igen, ez volt a neve!), ahol megszálltam, lejegyeztem napi tapasztalataimat, mert magnót nem használtam, féltem, hogy elriasztja az embereket. Néhányszor Módné is lejött Ózdra, de vele csak formális gyárlátogatáson vettünk részt és protokolláris ebédeken a vezérigazgató irodájában, ahol pompásan megterített asztal várt bennünket, s a kosztot sem az üzemi konyháról, hanem a Kék Acél étteremből hozatták.

Közhely, hogy akkor lehet egy vizsgálni kívánt közösséget alaposan megismerni, ha akad legalább egy bizalmi ember, akit a helyiek is elfogadnak, s velem, a kutatóval is őszinte. Szerencsém volt, mert megismerkedhettem Mizerák Istvánnal (nem vicc, ez volt a neve!) a gyár fotósával, aki fantasztikus életével lenyűgözött (például a Varsói Szerződés egy hadgyakorlatán, húzós ferblin elnyerte Konyev marsall kozák sapkáját), s mivel apja kohász volt, ő maga is ott nőtt föl, mindent tudott a gyárról, a városról, s annyira megörült a vele korú pesti vendégnek, hogy ciceronémmá szegődött, s neki köszönhetően olyan információkra is szert tettem, amelyekről nélküle soha nem szerezhettem volna tudomást. Mizerák vitt el "Kisamerikába", ahol szinte mindenkit ismert. S mert Mizerákkal mentem, azonnal elfogadtak, nem kellett magyarázkodnom, nem voltam a gyanús, Budapestről érkezett elvtárs.

De mi is Kisamerika? A gyárral szemben, a hegyoldalban épített házsor (hivatalos nevén Alsóhegysor), 15 házzal, házanként négy darab, egyenként 41 négyzetméteres, eredetileg vécé és fürdőszoba nélküli lakással, vagyis összesen hatvan családnak ad otthont ez a furcsa utca. Valamikor a 19. század végén még a Rimamurányi-Salgó Vasmű Rt. építette a vidékről betelepült munkásainak. Egyik oldalon, a lakások fele a völgyben lévő gyárra néz, a másik oldalon a meredek hegyoldalra, amelybe a kamrák és a budik vannak belevájva. Fölötte, néhány tíz méterrel magasabban van Nagyamerika, ahol a magasabb beosztású gyári dolgozók laktak. Amikor odakerültem, Kisamerikában már zömével nyugdíjasok éltek, a lakások egy részét átalakították, komfortosították, de legalább egy szélfogót építettek a bejárat elé, s a gyár felé szolgáló lakások 30-40 négyzetméteres kiskertjét, ahány lakás, annyiféle módon hasznosították. Lenyűgöző volt számomra ez a furcsa, zárt világ, ahol mindenki ismert mindenkit, mindenki mindenkiről mindent tudott, létezett még a szolidaritás, spontán közös megnyilvánulásaik (nem tudom, pontosan minek definiáljam a szalonnasütéseket, az esti beszélgetéseket az utcán vagy éppen valamelyik kiskertben) pedig azt az érzést keltették bennem, hogy egy elvarázsolt, talán soha nem volt világba kerültem. A nyilvánvaló szegénység ellenére minden lakás ragyogóan tiszta volt, minden lakásban önállóan vezették a háztartást, de ha valaki sütött, akkor legalább a közvetlen szomszédjait megkínálta egy tányérnyi süteménnyel. Amikor már engem is jobban megismertek, nem tudtam úgy végigmenni a földes úton, hogy 3-4 helyre ne hívtak volna be, egy kávéra, egy falat süteményre, vagy csak úgy, beszélgetni. Ezeket a nyomorúságos sorsú embereket nagyon lehetett szeretni. Szinte mindenki küzdött valamilyen gyógyíthatatlan, a kohászatban töltött évtizedek alatt szerzett betegséggel. Ennek ellenére fantasztikus humorral viselték nyomorúságukat, kihasználták életük minden percét.

Ózdi tapasztalataim alapján elkészült a kérdőív, megtörtént a lekérdezés, a feldolgozás, Módnéval megírtuk a könyvünket, de az Akadémiai Kiadó már nem vállalta a kiadását. Három év után befejeződött hivatalos kapcsolatom Mód Aladárnéval. A gazdasági reform megbukott, Nyers Rezső az MTA Közgazdasági Intézetének lett az igazgatója, hatalmasat bukott. Velem senki nem törődött, maradtam főállásomban és folytattam ottani munkámat.

Illetve mégsem! Mert a hetvenes évek elején meghívtak az MTV Sylvester András vezette Közművelődési Főszerkesztőségére szociológus szakértőnek egy munkáséletmód munkacímet viselő sorozathoz. Örömmel üdvözültük egymást B. Révész László szerkesztő-rendezővel, akit még a hatvanas évek elejéről az Egyetemi Színpadról ismertem, s ő lett a sorozat rendezője. Ugyanekkor elkeveredtem a Balázs Béla Stúdióba (BBS) is, ahol ebben az időben a filmkészítés mellett intenzív társadalomelméleti, filmelméleti műhelymunka is folyt, s szívesen fogadtak filmhez vonzódó szociológusokat, esztétákat, elméleti embereket, akiket a filmkészítési munkába is bevontak, még filmkészítési lehetőséget is biztosítottak számukra, számunkra. Lehettünk szakértők, forgatókönyv-írók, társszerzők, vagyis az akkor nagyon eleven filmes élet részeseivé válhattunk. A BBS első generációja már komoly munkához jutott, számukra erre a „játszótérre” (ha jól tudom Aczél György kategóriája³) már nem volt szükség, de megjelent egy új generáció, amelyben a társadalmi érzékenység egyrészről, és a filmnyelvi kísérletek másrészről hatalmas erővel törtek fel. Az ózdi szociológiai kutatás nyomán jött az ötlet, hogy Kisamerikáról filmet kell csinálni. S mert a téma túl kényes lett volna a televízió számára, Révész Lacival a BBS-be adtuk be a filmtervet, s azt megvitatta és el is fogadta a vezetőség és a tagság. Szabad utat kaptunk, valamint csekély anyagi lehetőséget, hogy elkészítsük a Kisamerika című dokumentumfilmet.

Filmet forgatunk Ózdon

Összeállt a stáb. Révész a rendező, én a forgatókönyv-író (ami persze merő hazugság, mert egy dokumentumfilmnél legfeljebb egy vázlat lehet, az is csak azért, hogy legyen mit elvetni munka közben), és Kardos Sándor operatőr (akit a mai napig szakmája legjobbjának tartok Magyarországon), hiszen vele csináltuk a tévés sorozatot is. A rendező asszisztense az akkor még egyetemista Lugosi (Lugó) László. És persze volt gyártásvezető (Fogarasi István), segédoperatőr, hangmérnök, kábeles, az akkori szokásoknak megfelelő stáb, hiszen 16 mm-es fekete-fehér filmre dolgoztunk, külön vettük föl a hangot és a képet, s az majd csak a vágóasztalon került egymás mellé, s csak a sztenderd kópián lett a filmen hangsáv. Nem volt szigorú munkamegosztás, intellektuálisan nagyjából egyenlő szinten állt a stáb. Az én előzetes tudásom alapján indult a munka, Révész Laci meg én riporterkedtünk, de Kardos Sanyi is gyakran beleszólt, legkésőbb leállás után. Mindenkinek volt ötlete, és az Ózdon töltött forgatási napok alatti történések mind újabb irányt szabtak a filmnek. Nem akartunk „beszélő fejeket”, kerestük a szituációkat, néha mi magunk provokáltuk ki azokat. Esténként, egy hosszú forgatási nap után, vacsora közben, vagy éppen a hotelszobánkban vitattuk meg a napi eseményeket és készültünk a következő napra.

A stábot megszerették Kisamerika lakói, a stáb családtaggá vált. Mindenki segíteni akart, ötleteket adott, a film kedvéért mindenre hajlandók voltak a telep lakói. Volt, aki bemutatta, hogyan csinált mini kertjében egy fürdőkádból „medencét”, rendeztek szalonnasütést, de elmesélték rejtett titkaikat, titokban űzött hobbijukat, filozófiai nézeteiket, felolvasták verseiket is⁴. Már nem emlékszem hányszor voltunk Ózdon, s hogy összesen hány napot forgattunk, csak azt tudom, hogy mindenki nagyon jól érezte magát, egymással nem veszekedtünk, összekovácsolt csapat lett az alkalmi stáb. Persze Mizerák a forgatások alatt is segített, ötleteket adott, programot szervezett, robbanó személyisége különleges ízt adott munkánknak. Mert azért nekünk ez nagyon kemény munka volt. Takarékosan kellett bánni a nyersanyaggal, de nem volt szabad semmilyen fontos eseményt kihagyni.

Nagyon fontos, hogy a film készítői nem valamiféle antikommunista propagandafilmet akartak, akartunk készíteni. Ma is úgy gondolom, hogy a korábbi szociológiai kutatásaim fényében egy állapot rögzítésére törekedtünk. Közgazdasági ismereteink felületesek voltak, de azt láttuk, hogy sok ezer (egész pontosan 14 ezer) embernek biztosít munkát az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ), s nem csak ózdiaknak, hanem a környező falvak férfilakosságának is. Kemény munkát, de biztos megélhetést. A mai gazdasági körülményeket ismerve föl merem tenni a kérdést, hogy az ÓKÜ gazdaságtalan működéséből származó vesztesége nem volt-e kevesebb, mint amit ma különböző segélyek formájában ki kell fizetni annak a pauperizálódott tömegnek, amely állástalanná vált és reménye sincs az elhelyezkedésre? S azt már csak nagyon halkan merem megkérdezni, hogy az 1975-ben konszolidált állapotot mutató város jelenlegi helyzete, a teljes szétesés, emberi reménytelenség, nem ért-e volna annyit, amennyibe a vasmű fenntartása került volna?

Sem szépíteni, sem túldramatizálni nem akartuk Kisamerika lakóinak a sorsát. Arra törekedtünk, hogy az ott élő hatvan családból kiválasztottaknak, kiválasztódottaknak, illetve akár csak villanásnyi időre a filmbe kerülőknek minél hitelesebben mutassuk be az életét. Természetesen a bőség zavarával küzdöttünk, nagyon megfontoltan kellett válogatni a groteszk szituációk és a mindennapok filmes rögzítése között. Tudom, a „hitelesség” nagyon iskolásan hangzik, helyette használhatnám az empátiát, a szeretetet, a megértést, de az meg túl patetikus.

Az utolsó forgatási nap utáni hajnalon – Révész Laci ötlete nyomán – végigjártuk a lakásokat, és minden ajtóba bedugtunk egy nyomtatott cédulát, amelyen az állt, hogy köszönjük Kisamerika minden lakójának a közreműködését.

Egy kis technikai kitérő

Ahhoz, hogy a történet folytatása a filmmel nem foglalkozók számára is érthető legyen, meg kell ismerni azt a technikai folyamatot, amely a forgatástól a moziba kerülésig a filmmel történik. A negatív filmet a Filmlaborban hívták elő, és arról pozitív kópia készült. A hanganyagot ugyanott átmásolták perforált hangszalagra (ami a magnószalaghoz hasonlóan mágneses szalag). A vágó a képeket és a hangot a vágóasztalon szinkronba rendezte, vagyis – köznapian szólva – a szájmozgásokat és annak hangtartalmát összerendezte. Azoknál a részeknél, ahol nem vettünk hangot, üres hangszalag került a némaság helyére. Ily módon létrejöttek a „felvonásnak” is nevezett tekercsek. A további munkát, a film vágását, végleges formájának kialakítását ezzel az úgy nevezett kétszalagos kópiával végeztük.

Tudni kell, hogy a film vágása közben semmi, egyetlen filmkocka sem kerül a szemétbe, mert soha nem lehet tudni, hogy később esetleg mire lehet még szükség. Amikor egy film kétszalagos változata elkészül, létezik a megvágott kép, hang, és a fel nem használt anyag, amely visszakerül a dobozokba. Normális (rutinszerű) esetben a megvágott kétszalagos film (természetesen a szükséges főcímmel, esetleges inzertekkel, zenével kiegészítve) visszakerült a Filmlaborba, ahol a filmen lévő lábszámok alapján megtörtént a negatív vágása, és abból, valamint a szintén a laborba került hangkópiából elkészült a végleges változat, ahol a hang a film szélén lévő fénycsíkban kapott helyet, tehát a végleges, vetítésre alkalmas kópia fényhanggal ellátva, normál vetítőben a mozikba kerülhetett.

A BBS abban különbözött az „igazi” filmstúdióktól, hogy nem volt bemutatási kötelezettsége, az elkészült filmek sorsáról a stúdió vezetősége döntött. S még ha el is fogadták az opust, az sem jelentett mást, mint hogy a kétszalagos kópiáról készülhetett standard fényhangos kópia, amely esetleg az örökkévalóságig dobozban maradt, jobb esetben a szerző időnként vetítést szervezhetett. De az elfogadott filmeket lehetett hazai és külföldi fesztiválokra nevezni, s arra is volt esély, hogy kísérő filmként mozi forgalmazásba kerüljön, netán egy-két moziban, más BBS-es filmmel együtt rövid ideig vetítsék.

Elfogadás

A Kisamerika vágásán nagyon sokáig dolgoztunk, megszámlálhatatlan éjszakát töltöttünk a pasaréti stúdió vágószobájában. S nem jellemző módon, szinte mindig hárman (Révész, Kardos és én), sőt, gyakran négyen (Lugosival kiegészítve) ott ültünk a Hranitzky Ágnes vágó mögött, sokat vitatkozva azon, hogy mi hová kerüljön, mit hagyjunk benn és mit vágjunk ki. Kivettük, visszaraktuk, megint kivettük, rövidítve visszaraktuk, aztán végleg kivettük … máskor meg végleg visszaraktuk. Nagyon szerettük ezt a filmet.

A BBS-ben az elfogadás menete a következő volt. A tagság és a vezetőség számára lezajlott a kétszalagos kópia vetítése, és utána a vezetőség döntött a film sorsáról. A stúdióban három irányzat működött nagyon intenzíven. Az egyik a kisjátékfilmeseké, főleg frissen végzettek, a másik az Erdély Miklós szellemi vezetése alatti kísérleti filmeseké, a harmadik, legnépesebb és leghangosabb csoport a dokumentumfilmeseké volt. Mi is (és a Kisamerika is) ide tartozott. Ennek a csoportnak a legkarakteresebb figurái Dárday István, Vitézy László, Szalai Györgyi, Vilt Pál, Mihályfy László voltak, s körülöttük elméleti emberek is dolgoztak (Szekfű András, Szabó Balázs, Fekete Ibolya s jómagam is).

A végül 75 percesre megvágott film kétszalagos vetítése előtt már a vágóasztalon azt tapasztaltuk, hogy a hangszalag a sok ragasztástól többször elszakadt, s ezt megelőzendő (nehogy a vetítésen is ez történjék) kértünk a labortól egy másolatot a hangból. A milliónyi darabból összeragasztott, vágásnál használt perforált hang így dobozba került.

A vetítés hangulatára nem emlékszem. A végeredményre igen: a vezetőség nem fogadta el a filmet, raktárra ítélte. Ahhoz túl lelkesek és fiatalok voltunk, hogy összeomoljunk, de fájdalmasan érintett bennünket, hogy sok hónapi munkánk a tetszhalál állapotába került. Tele voltunk újabb tervekkel.

Természetesen már akkor fölmerült bennünk, hogy a film betiltása (mert az el nem fogadás lényegében ezt jelentette) politikai megfontolásból történt, hiszen a korábbi években számos, ma már filmtörténeti jelentőségű film készült, amely a hatalomnál „kiverte a biztosítékot”. (Határozat, Válogatás, Fekete vonat stb.) No, nem valamilyen direktíva alapján teljesítette egy beépített ember a büntetést, hanem arra gondoltunk, hogy a BBS vezetősége túl balhésnak tartotta a filmet, és nem akarta a bajszát összeakasztani a hatalommal. A BBS mindig ki volt szolgáltatva a hatalomnak, s ott készültek a legkeményebb rendszerkritikus filmek, amelyek rendre dobozban maradtak, amelyekből nem, vagy csak sok évvel később készült vetíthető kópia.

2004-ben Murányi Gábor, a HVG munkatársa megkereste a BBS akkori vezetőségének tagjait, köztük Péterffy András rendezőt, aki ekképpen nyilatkozott a Kisamerika betiltásáról: „úgy rémlik, hogy a film kapcsán több ízlésbeli kifogás merült fel. E szerint többen – így Dárday és Vitézy⁵ is –, akik ’akkoriban a sokórás, mondhatni pozitivista módon teljességre törekvő dokumentarizmus hívei voltak’, a Kisamerika töredékes voltát, de különösen néhány, oda nem illőnek gondolt, illetve művészkedőnek titulált képi megoldását kifogásolták. Mások, az ilyesfajta filmnyelvi újdonságokért éppen hogy lelkesedők viszont – akik egyébként magával a dokumentumfilm műfajával kapcsolatban is fenntartásokat fogalmaztak meg – az útkereső képi különösségeket kevesellték.”⁶

A Kisamerika kétszalagos, kész változata tehát bekerült a BBS pinceraktárába, a maradék, kimaradt, fel nem használt pozitív filmrészleteket, az agyonragasztott hangot és a negatívot leselejtezték. Anyagi okok miatt föl sem merült, hogy „feketén” csináltatunk belőle sztenderd kópiát, mert az az akkori jövedelmi viszonyaink között elképzelhetetlenül sokba került volna.

30 évvel később

A Kisamerika betiltása után ki-ki élte a maga életét. Kardos Sanyi vagy 30 játékfilmnek volt az operatőre, Kossuth díjat kapott, Révész Laci a Magyar Televízióban megszámlálhatatlan dokumentumfilmet rendezett, a televízió dokumentumfilmes osztályát vezette, Balázs Béla díjat kapott, én még 1979-ig a BBS-ben tucatnyi filmben közreműködtem, hol forgatókönyvíróként, hol szakértőként, hol csak egyszerű éceszgéberként, aztán visszatértem a szakmámba, a Kisamerika forgatásakor még egyetemista Lugosi Lászlóból, (Lugó) betoldással ismert fotóművész lett.

Valamikor 2004-ben meglátogattam rég nem látott barátomat, Révész Lacit rózsavölgyi házában, s beszélgetés közben felidéztük „a régi szép időket”. Szóba került a Kisamerika is, s Laci a maga dörmögő stílusában mondta, hogy „hát én azt hazahoztam”. Beszélgetésünk során kiderült, hogy a kétszalagos, véglegesnek szánt változatot egy csőtörés elpusztította (vagy nem, mert talán nem is volt a BBS pincéjében, hanem valahol a párközpontban…). Mit is hozott el Révész Laci? Nézzük meg, mondta, ha megvan, akkor a garázsban van, a szerelőaknában. Ócska mackóruhát vett fel, lementünk a garázsba és az évtizedek óta ki nem nyitott aknáról ledobálta a deszkákat, lemászott és a porral vastagon belepett filmes dobozokat föladogatta. Valamennyin volt felirat. A kármentés egyik lehetséges formája volt ez a szocializmusban, hogy a pusztulásra ítélt filmeket a rendező, a végső pusztulás elől hazamenekítette. Vagy húsz fémdobozon, miután a vastag port letöröltem, ott volt a felirat: Kisamerika.

Révész Laci, aki már 30 éves korában komótos mackónak tűnt, szép csöndesen elemelte a teljes negatívot, a vágáskor kimaradt pozitív reszlit és a megvágott hangot. Természetesen a leselejtezett anyagot senki nem kereste, mert senkit nem érdekelt, a lényeg az volt, hogy a film dobozban maradt.

A filmnek a nedvesség és a meleg árt a legjobban, nos, a garázsban egyik veszélynek sem volt kitéve. Akkor már vagy 20 éve lakott Révész Laci ebben a házban, s el is feledkezett róla, hogy az aknában filmes dobozok vannak. Amikor felmentünk a lakásba, gondolkodni kezdtünk, hogy miképpen lehetne a filmet rekonstruálni. Van egy teljes negatív film, lábszámokkal. Van egy hanganyag. S megvan az a pozitív film is, ami a végleges változatba nem került bele. Vagyis, ha a negatívból kivonjuk a megmaradt pozitív filmet, akkor az adja ki az eredetit. S a sorrendet, a képek sorrendjét a hanganyag alapján lehet rekonstruálni. És persze a 30 évvel korábbi emlékek alapján, de azt hiszem, arra lehetett a legkevésbé építeni. Ez így, elméletben nagyon egyszerűnek tűnik, tiszta matematika. Gyakorlatilag azonban embertelenül sok munka, türelem és ennél is több pénz kell egy ilyen rekonstrukcióhoz. Talán a filmtörténetben soha nem esett még meg, hogy egy elveszett filmet így rekonstruáltak volna.

Abban teljes volt az egyetértés közöttünk, s később Kardos Sanyi is megerősítette elhatározásunkat, hogy a filmet meg kell menteni, hiszen az pontos és hiteles lenyomata a hetvenes évek munkásvilágának. És mellékesen jó film is. Révész Laci elvállalta a rekonstrukció munkáját, ha sikerül pénzt szerezni. Sikerült! A Magyar Történelmi Filmalapítvány megértette a problémát és másfél millió forint támogatást ítélt meg. S ekkor elkezdődött egy sziszifuszi munka, amelynek eredménye a majdnem eredeti film lett. Azért írom, hogy majdnem eredeti, mert voltak rekonstruálhatatlan részek. Például azok a hang nélkül rögzített, a filmbe bekerült képek, amelyek alatt zene volt, s már egyikünk sem emlékezett a részletekre. Ahhoz, hogy bizonyos hanganyagokat „passzítani” lehessen a képhez, időnként siketnéma jeltolmácsot is alkalmazni kellett.

Egy éves megfeszített és gyakran reménytelennek látszó munka után készen lett a film, amelyet mindhárman eredetiként fogadtunk el, s elkészülhetett a digitalizált változat is.

Az igazi elégtételt az jelentette, hogy a Kisamerika a 2006-os Kamera Hungária fesztiválon kategóriájának győztese lett. A nevezést azért fogadták el, mert az előző évben a Főnix televízió bemutatta a filmet, tehát a versenybe bekerülhetett.

Az [origo] így számolt be a díjkiosztásról: „A legnagyobb különlegesség a történelmi és életrajzi filmek kategóriájának nyertese lett, hiszen a Kisamerika című doku[mentumfilm] harmincegy éve készült. [A díjat átadó] Ragályi Elemér nyilvánosan követte meg a rendezőt, B. Révész Lászlót azért, hogy annak idején a Balázs Béla Stúdió nem állt ki a film mellett, ami a betiltás hatására majdnem megsemmisült.” S hogy milyen népes mezőnyben érte el a film a sikert, azt szintén az [origo] cikkéből tudhatjuk meg. „437 alkotás közül kellett kiválasztani kategóriánként… a legjobbakat.”⁷

• TörtBlog

• Kozák Gyula blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges