Skip to main content

Vacsora Keresztapánál – (Fiction)

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Születésnap vagy valami más alkalom. Karácsony és Szilveszter között, mondjuk. A Keresztapa üzent egykori koleszos társainak, az ország legfőbb közjogi méltóságainak, EU funkcionáriusainak, néhány magas állást betöltő bizalmasának. Jöjjenek Corleonéba – ahogy egymás között nevezik – szombat este, asszonyostól, ha gondoljátok, csapunk egy kis dáridót, megünnepeljük, hogy 30 éve … vagy 25 éve … Nincsenek sokan, a házelnök, a köztársasági elnök, a legfőbb ügyész, persze a közeli cégek tulajdonosai és egy-két EU-képviselő, meg néhány frissebben csatlakozott vazallus. És persze a násza, meg az Elnök, az akadémiai, a futball akadémiai. A bankvezér, az antigravitátor, meg a többi vénség, és az ötös számú tagkönyv firkász tulajdonosa kimaradnak a buliból. STRABAU-os még véletlenül sincs! De ők nem is értenék, miről diskurálnak a fiúk. Lazaság van. Farmer, ing, pulóver, sofőrök Audikkal hazaküldve. Mi most magunk közt vagyunk! Persze a Biztonsági Elhárítási Központ (BEK) emberei 500 méteres körzetben őrzik a nyugalmunkat (Csordás elvtárs! Háromszoros védősávot kérek!).

Amíg mindenki megérkezik és leülnek vacsorázni, etyeki roséval koccintgatnak. Komoly dologról nem esik szó. A Keresztapa – csak, hogy teljen az idő – invitálja őket: nézzük meg, hol tart a corleonei stadion?!

Itt a történet (legalábbis az a fikció, amelyet elképzelek) már kétfelé ágazik. Az egyik változat „a cinikus, a szarok én mindenkire”, a másik az emelkedett. Az akadémiai Elnök, a kisgyerekkori barát, az abszolút bizalmas, a megvesztegethetetlen stróman vezeti a vendégeket. Mondja, amit mondani kell. A Nagy Tervező Építész (Mac O’Vets) zsenialitása, az építők szorgalma, a stadion szépsége stb. A Keresztapa kidüllesztett mellel hallgat. Kinek sikerült a telke sarkába stadiont építeni?  – ez van a tekintetében. A vendégek nem néznek a Keresztapa szemébe, sétálnak a félig kész stadionban, érdeklődést színlelnek, hümmögnek, néha egy sziszegő „fantasztikus” is elhangzik, késő ősz van, vagy kora tél, hamar sötétedik, a nyirkos hideg is undorító, vissza kell térni a vacsoraasztalhoz. Egy feleség a Keresztapa felesége után érdeklődik, aki kész a válasszal: jótékonysági kiállítást nyit meg, nem lehetett kitérni előle, talán éjfélre megérkezik, talán nem, ha fáradt, egyenesen a Farkas utcába megy. Ezt a Keresztapa jó hangosan, szinte szónokolva mondja, hogy a kérdés többet ne hangozzék el.

A Keresztapa – persze szigorúan magában – már így is sokallja a meghívottakat. Nem ismeri a kifejezést, de fejben ezt írja körül: szubkulturálisán túl vegyes a társaság. Az akadémiai Elnök semmit nem tud a kollégiumi bulikról. A Keresztapa násza, úgyszintén. Duci meg mit tudhat középiskolás évekről. A zseniális Casaleggioról! Az osztályelsőről, a pénzvilág pápájáról…

Az asztal körül sündörögnek, van, ki az udvaron dohányzik, amikor Tomaso szól oda Ducinak: „Ezt a sok szentfazekat jól eligazítottad a felsőházban…” – és röhög hozzá.

Az Államelnök éppen egy fogpiszkálóval próbál kiexkaválni a fogai közül valamilyen ételmaradékot, a Keresztapa az óráját nézi, Duci fürkész tekintetét hordozza körbe, e fejsvenkbe merevedik bele, amikor a Keresztapa elbődül: „Micsoda? Szentfazék?” Duci gúnnyal próbálkozik: „Tomaso Brüsszelben kevés honfitársunkkal találkozik…” Az Államelnök zavartan töri ketté a fogpiszkálót és ejti az asztal alá. „Nemzetünk ereje!” – „kikre támaszkodhatnánk?” kontráz gyorsan. A Keresztapa szeme szikrát szór.

Tomaso még mindig vigyorog, tekintetét körbe hordozza. Nem, nem téved, ugyanazok veszik körül, akikkel a kollégiumban partiba vágták a szomszédos gimnázium kiscsajait. Azok maguktól jöttek a nőkre kiéhezett fiúkhoz, tét nélkül henteregtek egy kicsit, dugtak az egyikkel, dugtak a másikkal, jó volt, könnyű volt elfeledni, „jövő héten is jövök” … és mintha ott se lettek volna.

Tomaso Casaleggiora  néz. Ez a kicsit gnómikus fazon – gondolja – talán majd mellé áll. Nyíltan elvigyorodik, hogy milyen jó jelzőt talált ki rá: gnómikus. A Keresztapa azonban látja Tomaso szája szögletében a félmosolyt.

„Azok az idők elmúltak, érted?! Felnőttünk, megkomolyodtunk, világnézetünk letisztult. Lett világnézetünk!” Ezt a Keresztapa majdnem ordítva mondja. „Keresztény értékek nélkül nincs Európa, nincs Unió!”  Az akadémiai Elnök, szénégető és gyermekkori barát, a legmegbízhatóbb stróman, de persze egyetlen szót sem ért. Miről beszélnek ezek? A pénz nekem jön, én meg adom tovább, de marad is belőle. Ez jár a fejében. Meg milyen jó, hogy hallgattam apámra, s a Keresztapa bátyjaival, meg a fogadott húgával szinte testvéri viszonyt alakítottam ki. Pedig a húg milyen bájos kislány volt, de … nem folytatja, még gondolatban sem bújik vele ágyba, a bájoson elcsodálkozik, hogy ilyen jött – akár csak gondolatban is – a szájára. Azért fölrémlik neki: milyen szép is lett volna beházasodni a Keresztapa családjába. Közben Tomaso arcára ráfagy a mosoly, a fél. Fél.

Asztalhoz ülnek, de még nem hozzák az előételt. A Keresztapa szigorúan hordozza körbe a tekintetét, majd megszólal: „Ma egy szép, régi asztali áldást mondok nektek.” Kezét összekulcsolja, homlokát belehajtja s mondja az áldást. „Teríts asztalt, teríts, szegénynek, árvának/Nyújtsd ki Atyánk, nyújtsd ki, jóságos kezedet,/Ételben, italban legyen bőven részünk,/Gondviselő Atyánk, könyörögve kérünk.”  Itt megáll, föltekint, s a többség tudja a dolgát, hangosan mondja: „Ámen.”

Itt álljunk meg, merevítsük ki a képet. Egyék meg a vacsorát nélkülünk, rejtett kameráinkat kapcsoljuk ki, s adjuk át a JUDA Zrt-nek. Az éjszakába nyúló fecsegés is maradjon titok. Viszont gondolkozzunk el az elhangzottakon.  Az első és legfontosabb kérdés, hogy amikor a kollégiumi társak együtt vannak, ugyanolyan komoly pofával mondják-e egymásnak a hülyeségeket, mintha a Parlamentben, a kameráknak, az istenadta népnek szórnák bölcsességüket? Az egykor antiklerikális társaság vajon mennyire veszi komolyan a Keresztapa megjegyzését, hogy az EU statútumából hiányzik a keresztény értékek deklarálása? A többgenerációsan komcsi családból szalasztott, humortalan Duci, amikor egyedül van, akkor is elhiszi, amit a Katolikus Intellektuelek Szervezetének (KISZ) kongresszusán tartott megnyitó beszédében a Parlament felsőházában mondott? Komolyan gondolja, hogy a hitnek, s éppen a keresztény hitnek nemzetmegtartó ereje lenne? Mitől is kellett megtisztítani az államot? Miért is nem volt célja az intézményeknek, s miért attól lett, hogy egy teremnyi, magát katolikusnak valló értelmiségi, s néhány tucat egyházfi összeült?

A frusztrált Duci élvezi a hatalmát, soha nem venné észre, hogy az általa halálosan komolynak hitt megnyilvánulásai még a híveinek is ingerlik a nevetőizmait. S azt különösen nem veszi észre, hogy a nyugatos, nyitott képviselőtársai számára semmivel sem modernebb figura, mint a régi elvtársak voltak. Talán nem olyan félelmetes, de hozzájuk hasonlóan nevetséges. Ducinak nehéz gyerekkora lehetett. Volt rá esély, hogy felkerülvén a fővárosba feledje gyerekkora nyomasztó éveit, de nem, nem volt képes rá, kellett volna hozzá egy jó pszichológus, vagy egy vagány pesti csaj. Maradt a vidéki gyerek kisebbrendűségi komplexusa, az állandó kompenzálás, amihez most kellő stallummal is rendelkezik. Duci őszintén ismétli a Keresztapa asztali áldását, s a resistance-ban jeleskedő nagyapjára gondol, akit a pokolba kíván, mert szennyezi az életrajzát.

Milyen szép lenne, ha elröhögnék magukat a fiúk, amikor szűk körben vannak együtt. Megint bekajolták a baromságainkat mondaná a Keresztapa és kacsintana hozzá, amúgy kádárosan. De nem! Ezek a közhatalommal felruházott (a közhatalmat tulajdonképpen zseniális technikával bitorló) egykori kollégisták belenőttek a szerepükbe, azonossá váltak azzal. Ne áltassuk magunkat, ezek az emberek a létező és az általuk elképzelt valóságot állandóan összekeverik, számukra nincs különbség a valódi itt és most, és az elképzelt, ideálisnak vélt valóság között. Értelmileg is, érzelmileg is likvidálják a valóságos valóságot, s hatalmi eszközeiknek köszönhetően az ő világuk virtuális valóságát kényszerítik lehetőségeik mértékéig mindazokra, akikre a hatalmuk kiterjed.

Finkelstein nincs ott a corleonei vacsorán. Rosszul is érezné magát, hiszen nem tud magyarul. De ott a szelleme. A Keresztapa, szigorúan csak szűk körben Frankensteinnek nevezi, s néha odaveti Ducinak, ha egy problémát nem tud megoldani: Frankenstein majd megoldja. A Keresztapa és csapata nem hazudik! A Keresztapa és csapata téveszméket közvetít.

Természetesen sokan vannak a Keresztapa körül is, akik tudják, hogy az igazság odaát (ideát) van, de ők fogadalmat tettek, hogy azt mondják, amit a gazdi megkíván. Így jön létre a nagy, nemzeti szuggesztió, aminek kétmillió hívő az áldozata.

A Keresztapáék tudják, hogy legitimációjuk a nyelven alapszik, hogy legitimációjuknak a nyelv a fő eszköze. Nevezhetnénk ezt szómágiának is, és éppen ezért elképzelhetetlen, hogy a fiúk szűk körben visszaidézzék ifjúkori énjüket, s legalább percekre – ha nem is undorral, de – megfelelő rálátással tekintsenek a jelenlegi szómágia (nyelvi legitimáció) intézményes rendet fenntartó logikájára. Ebben a nyelvileg legitimált rendben a szerepek eleve meghatározottak.

A szerepek és a hozzájuk tartozó cselekvések, majd e cselekvések végeredménye függvényben leírható.  Ezt mondom, ezt cselekszem, ebből ez következik, nekem ez a hasznom belőle.  Naná, hogy a cselekvő énnek azonosulnia kell a cselekedet értelmével. Aki pedig ezt megkérdőjelezi, az ellenség. Ennek az egyszerű képletnek az állandó ismétlésével működik a Keresztapától a legutolsó hívéig mindenki. Erre lettek kondicionálva, erre kaptak megbízást, s jólétük ahhoz van kötve, hogy fenntartás nélkül higgyenek. A vak komondor vagy a földbérletek kritikája csak apró hiba a rendszerben, amelyet természetesen a fenntartó intézmény, a metarendszer, azonnal szankcionál is. Aki kibeszél, persona non gratává válik! És aki velük szolidáris, az is megy a levesbe. Mert miről is van szó általában? Mire épít a Nagy Család? Arra a trivialitásra, hogy a szervezet és annak egyszemélyi vezetője által kialakított magatartáshoz rendelt intézményesült (de írásban nem rögzített, minták után terjedő) szerepek nélkül a rendszer összeomlana. Tanuld meg a szereped, gyakorold, bizonyítsd be, hogy jól elsajátítottad, hogy minden szituációban tudod, hogyan kell viselkedni, mit kell mondani, mi figyelünk téged, s ha sikeresen elsajátítottad a játékszabályokat, akkor jön a jutalomfalat: eu-s támogatás, föld, bánya, sinecura, állami megrendelés, polgármesterség stb.

Mert ez a rend a társadalmi rend! S ha szűk körben együtt vagyunk, akkor is ez van érvényben. S mi, akik e rend intézményes megtestesítői vagyunk, hiába tudtuk valamikor, hogy e rend hazugságok sorozatára épül, hogy mi magunk is megvetettük e rend képviselőit, mára azonosultunk a rendhez tartozó szerepekkel, s mi magunk vagyunk a rend. A Rend.

(A kép forrása: nol.hu)

Hozzászólások

The Mask

Gyula! Ismert jelenség: ha sokáig viseled az álarcot, hozzánő az arcodhoz.... Ezért már korán eldöntöttem, hogy inkább megtartom az eredeti arcomat.

Ennek feltételei:
1. Nem törődsz vele, hogy lehallgatják-e a telefonodat.
2. Nem törődsz vele, hogy elolvassák-e a leveleidet.
3. Nem udvariaskodsz azokkal, akiket utálsz.
4. Ha kapsz egy pofont, kettőt adsz vissza.
5. Nem dőlsz be a hittérítőknek, akár a Vatikán, akár Horthy, akár Kádár, akár Orbán ügynökei.
6. Nem szégyelled, hogy minden utadba kerülő jó csajt megpróbálsz megdugni.
7. Nem foglalkozol azzal, hogy valaki zsidó, cigány, vagy meleg.
8. Nem lépsz be semmiféle politikai pártba, és nem is alapítasz ilyesmit.
9. Nem vársz senkire és semmire 20 percnél tovább.
10. Csak magadban hiszel, de mindenkiben megbízol, amíg egyszer át nem ver. Utána soha többé nem állsz vele szóba.

Na ez az én hitvallásom. Nem csoda, hogy ebben az országban nem vagyok sikeres - pedig másutt nagyon is az voltam.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon