Skip to main content

Kommunisták voltak – Nagy Imre és mártírtársai –

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Az én szívem is tiszta volt
De méreg járta át,
Feledte régi álmait,
A szabadság dalát.”1

A kommunizmus egykori üdvtörténeti narratíváját a posztkommunista korszakban, és különösen (bár nem kizárólag) a jobboldalon felváltotta annak tükörképe, a kommunizmus újbóli kriminalizálása, a kommunista rendszerek összeesküvés-elméleti ábrázolása. A kommunisták egy szorosan össztartó, a nemzeti közösségtől jellemzően idegen, bűnözői mentalitású csoport, amely az idegen megszállók segítségével korlátlan hatalomra tesz szert, amelyet harácsolásra, a nemzet összeroppantására és kifosztására igyekszik használni.2 Ebben a kontextusban az 1956-os forradalom hőseiről, mártírjaról kommunistaként beszélni, ráadásul újratemetésük 25. évfordulóján, provokatívnak, sőt egyenesen blaszfémiának tetszhet. Azonban éppen ez a korhangulat teszi szükségessé véleményem szerint, hogy komolyan vegyük azt a közismert, ámde az uralkodó neo-antikommunista diskurzus közepette még a demokratikus baloldalon is gyakran szemérmesen kezelt tényt3, hogy Nagy Imre és mártírtársai kommunisták voltak, és, talán Gimes Miklós kivételével, életük utolsó percéig, a börtönben és a bitófa alatt is azok maradtak.

Kornis Mihály írta Kádár utolsó beszédéről szóló könyve legelején: „Példázat az ő [azaz: Kádár] élete arról, hogy mit jelent magyar politikusnak lenni, vagyis milyen lelkiismereti feltételeknek kötelező eleget tenni ahhoz, hogy az ember e minőségében ne csak érkezzék, de ugyanúgy, emberként távozhassék is az élet színpadáról”.4 Vagyis Kornis szerint a legnagyobb feladat a huszadik század magyar politikai vezetői számára az erkölcsi integritás megőrzése volt. Nagy Imre és Kádár esetében előbbinek sikerült, ám az élete árán, utóbbi elveszítette azt, habár életet és hatalmat nyert általa.

Nagy Imre és mártírtársai esetében látszólag közmegegyezés volt a rendszerváltás óta, hogy ők életükkel és halálukkal éppen e tekintetben mutattak példát. Kommunista mivoltuk, előéletük, egy súlyos történelmi és emberi bűnöket elkövető politikai rezsim és ideológia szolgálata, a részvétel a diktatúra működtetésében nem vet árnyékot morális integritásukra. Minden további nélkül helyük van a nemzeti panteonban, magyar történelem példaadó hőseinek és mártírjainak sorában. Ez azonban már a kezdet kezdetén sem volt teljesen így.

Orbán Viktornak az újratemetésen elmondott beszéde politikai radikalizmusa miatt maradt emlékezetes: nagy sokaság és az akkori egyetlen állami televízió nyilvánossága előtt beszélt a szovjet csapatok kivonásáról és a szabad választásokról. Erről a gesztusról még politikai barátai is igyekeztek őt lebeszélni: nyitott kapukat dönget, provoktívnak ható fellépése éppenséggel veszélybe sodorhatja e célok elérését. Az viszont alig keltett feltűnést, hogy ugyanebben a beszédben finoman el is tolta magától azokat, akiknek az újratemetése a rendszerváltás legfontosabb szimbolikus aktusa lett, egyben Orbán nagypolitikai színrelépésének is alkalmat adott. Orbán nyilvánvalóvá tette, hogy áldozatuk emberi és történelmi jelentőségét ugyan nagyra tartja, de politikai és erkölcsi értelemben nem tekinti őket előfutárainak. Beszéd legelején fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy annak ellenére hajt fejet, hogy Nagy Imre és társai kommunisták voltak: “Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek."5


A Gyorskocsi utcai börtön épülete, itt tartották Nagy Imrééket vizsgálati fogságban

 

Nagy Imre és társai emlékezete a később magát nemzeti-keresztény-konzervatívként meghatározó politikai táborban kezdettől eróziónak indult. 1990-ben a frissen megválasztott jobboldali kormánytöbbség Csurka követelésére kiírta Nagy Imrét az 1956-os forradalmat megörökítő törvény szövegéből.6 Hamarosan bekövetkezett a szakadás 1956 reformkommunista, nagyimrista hagyományából kinőtt liberálisok és a magukat igazi antikommunista szabadságharcosoknak tekintő 56-osok között. Antall és kormánya, mindenekelőtt Boross Péter, akiknek semmilyen nyilvános, ellenzéki szerepük a Kádár-éra alatt a forradalom és szabadságharc emlékezetének ébren tartásában nem volt, egy másik 1956-os hagyományt kezdett gründolni, amely tudatosan elhatárolta magát a Kádár-korszak reformkommunista gyökerű, a demokratikus ellenzékhez kötődő hagyományától. Az új magyar jobboldal olyan 1956-ot szeretett volna, amelyik jobban illeszkedik az egykori keresztény középosztály hagyományos antikommunizmusához, még azon az áron is, hogy ennek 1956 valódi tartalmához, ambícióihoz és történéseihez nincs sok köze. Orbán Viktor már első miniszterelnöksége idején, 1999-ben idején kísérletet tett az előbbi hagyományból kinövő 1956-os Intézet ellehetetlenítésére, akkor még sikertelenül. Második miniszterelnöksége idején, a kétharmad birtokában nem sokat vacakolt: kormánya egyik első lépése volt az intézet mint önálló közalapítvány és kutatóhely felszámolása.7 Ugyancsak megszüntették a Nagy Imre-érdemrendet. 2014-ben, az újratemetés 25. évfordulóján a mártírokról alig esett szó, annál több Orbán 25 éve elmondott beszédének jelentőségéről.8 Az ünnepséget múmiarock-zenekarok ingyenes koncertje zárta, sokszázmillió forintos állami költségen. Az Index helyszíni tudosításából kiderült, hogy a koncertre látogató közönség többségének fogalma sem volt arról, hogy a rendezvényre milyen alkalomból került sor. A kivégzettek családtagjainak a méltatlan közeg és kontextus miatti tiltakozását egy idősebb, jobban öltözött, napszemüveges, gyűrött arcú rockrajongó, akinek kivételesen mégis volt némi fogalma a történelmi háttérről, így kommentálta: „Nagy Imréről egyre kevésbé szól az évforduló. Egy mocskos kommunista volt az is, mint a többi, akit...”9 (A megemlékezésen résztvevő honfitárs itt elharapta a szót. Valószínűleg rájött, hogy ezt a mondatot nem lehet értelmesen befejezni.)

Ez a méltatlan hőbörgés nem érdemelne említést, ha nem tükrözné a lassan koherens rezsimideológiává összeálló, legmagasabb szintű inspirációra zajló emlékezetpolitikai stratégiát. A magyar jobboldal 1990-es évek óta törekszik a 20. század retroaktív újraértelmezésére, a visszatérés az 1919 után uralkodóvá lett nemzeti sérelmi történelemképhez lassak kiteljesedik. Összeáll a kép a kettős megszállás elméletével, az ún. Alaptörvény preambulumával, a második világháborús magyar szereplés és a Horthy-korszak elszánt polírozásával. E koncepció alapja magyar nemzeti/történeti folytonosság képzete, amelynek hordozója keresztény szellemiségű, a nemzettel egylényegű politikai vezető kaszt. A narratíva kötőanyaga az antikommunizmus, és a kommunizmussal alaptalanul rokonított egyéb – a baloldalra, és egyben a nemzeten kívülre száműzött – modern politkai eszmék, többek között a liberalizmus és a szociáldemokrácia elutasítása. A kontinuitás mindig csak akkor szakadt meg, amikor külső csapások és a belső erkölcsi romlás együttes hatására az „ezeréves” állam megrendült, a vereség és a káosz közepette pedig a „jöttmentek”, a nemzet és/vagy a társadalom páriái ragadták magukhoz a hatalmat a modernitás, az egyenlőség, és más, a nemzet történeti karakterétől, politikai hagyományaitól és keresztény szellemétől idegen, kívülről importált eszmék jegyében, természetesen külső, hazánkat elorozni készülő hatalmak segedelmével. (Ezek az antant, a Szovjet-, és most éppen az Európai Unió. Az országot szintén megszálló nácik sehogyan se illeszthetők ebbe a sorba. Velük történetesen szövetségben voltunk, és ők ugyanazt gyűlölték és vetették meg: a kommunizmust és a nyugati demokráciák romlott, dekadens liberalizmusát.) Orbán 2005-ben tett kijelentése – “A baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére” – ennek a történelemképnek a plasztikus és tömör megfogalmazása.10 Ebbe a történelmi képzeletvilágba nemcsak 1956 és a reformkommunisták nem férnek bele, (csak ha 1956-ot a felismerhetetlenségig átszabják, a reformkommunistákat pedig kiretusálják a történetből), hanem a régi rend bukása, 1945 sem.11 A 2012-es alaptörvény preambuluma a saját logikáját konzekvensen követő történelemképet ad, amelyben Nagy Imrééknek csak az elveszett lelkek, a meghasonlott, tragikus sorsú balekok szerepe juthat: tévelygésük, botladozásuk a történelem labirintusában szánalomra méltó, egyben intő példa. A Nagy Imre-perről szóló kádári propagandafilm folyamatos vetítésével a Terror Házában kezdettől, az intézmény 2002 februárjában történt megynyitása óta ezt akarják megmutatni.

 



A per vizsgálati dossziéja

 

Mindez elsődlegesen az Orbán-rezsim legfontosabb célját szolgálja: a liberális demokrácia, a harmadik Magyar Köztársaság fölszámolását, az új rendszer ideológiai és történeti bebetonozását. A demokratikus ellenzék egykor baloldalról, a marxizmus felől érkező reprezentánsait, akik az új magyar liberalizmus alapítói, és a pártállami diktatúra ellen nyilvánosan fellépő csoportok közül a legaktívabb és legtudatosabb kompánia voltak, egyben a 1988 és 1990 között lezajlott rendszerváltás programadói, jobboldali riválisaik már akkoriban szívesen lekommunistázták, bár akkor ez rendszerint még valamennyire kínosnak számított. De ma csak akkor mondhatják, hogy a 2010-ben bekövetkezett kétharmados választási győzelem és Orbánék hatalomra jutása az igazi rendszerváltás, a 20 évvel azelőtt elkezdődött fordulat lezárása, ha rámutatnak arra, hogy az 1989-1990-es alkotmányozás a posztkommunisták és a kommunista gyökerű liberálisok közös műve, a posztkommunizmus két zavaros évtizedéhez vezető elvtelen kompromisszum. Az 1989-90-ben megszületett jogállami alkotmányt mint „sztálinista” maradványt lehet sutba vágni a liberális demokráciával egyetemben. A liberális jogállam a posztkommunisták és a velük lepaktált társutasok búvóhelye volt két évtizeden át, ennek rejtekéből fosztogatták nemzetüket a diktatúrában gyökerező parazita érdekcsoportok. Csak így van értelme annak az állításnak, miszerint a demokratikus jogállam lerombolása valójában a kommunizmus – és a vele társutas eszmék, a liberalizmus, a 68-as újbaloldal és az abból sarjadt törekvések, a feminizmus, a melegjogok és más dekadens politikai divatok – felett aratott végső győzelem záró aktusa. Ez kínál alkalmat a rendszerváltás, egyben a Fidesz történetének újraírására, a valódi szereplők kiretusálásra, amint erre több újonnan alapított kutatóintézet is megbízást kapott az elmúlt években. Így áll össze koherens egésszé ez a világ- és történelemkép, amely persze nem véletlenül mutat feltűnő hasonlóságot a két világháború közötti (szélső)jobboldali antikommunizmus kliséivel.

E konstrukció szellemi és politikai züllöttsége azonban nem ment föl bennünket az alól, hogy valamit kezdjünk a címben foglalt problémával. Hiszen akkor, ha az egyetemleges „kommunizmus” föntebb vázolt, az erkölcsi és politikai, nemzeti és kultúrális hanyatlást eképpen konstituáló démoni képzetét hagymázos őrültségnek vagy cinikus hatalmi ideológiának tartjuk, akkor beszélnünk kell arról, mi hova is helyeznénk a kommunizmust a történelem erkölcsi térképén. Hiszen a kommunista diktatúrák rettentő bűneit épeszű ember nem tagadhatja. Akkor viszont mit jelent számunkra az a tény, hogy a 20. századi magyar történelem e hősei és mártírjai kommunisták voltak? Nem fogok részletesen foglalkozni az életútakkal.12 Arra sem vállakozom, hogy fölvázoljam azt az eszmetörténeti hátteret, amelyben kirajzolódnak az elmúlt másfél évszázad uralkodó eszméinek egymás közti bonyolult viszonyai. A továbbiakban merőben arra koncentrálok, miként vélekedhetünk ezeknek az embereknek a személyes erkölcsi integritásáról, amelynek megléte elengedhetetlen ahhoz, hogy hősökként tekintsünk rájuk.

 


 

Maléter Pál kivételével a Nagy Imre-per minden halálba küldött áldozatának volt oka a bűntudatra. Nagy Imre, bár sosem tartozott a Rákosi-klikk legbelső köreihez, és sosem volt részese a leszörnyűbb rémtetteknek, az 1945 utáni korszakban a hatalmat gyakorló politikai elit legmagasabb köreihez tartozott: volt belügyminiszter, a parlament elnöke, begyűjtési miniszter, miniszterelnökhelyettes. Igaz, 1946-1948 között nyilvánosan is érzékelhetően más politikát képviselt, mint a sztálinista diktatúrát túlbuzgó sietséggel kiépítő rákosista többség, és Sztálin halála után az ő nevéhez fűződik az első jelentős korrekciós kísérlet a szovjet blokkban. De ő is kitartott a párt szolgálatában, nyílt szakításra a pártot uraló rákosistákkal csak 1955-ben, leváltása és a pártból történt kizárása után vállalkozott. Losonczy Géza újságírói és államtitkári ténykedése, vagy Szilágyi József katonapolitikai osztályos múltja is bőven okot adhatott a meghasonlásra. Gimes Miklós publicisztikájában kérlelhetetlen sztálinistaként uszított a rendszer politikai ellenfelei, kiszemelt áldozatai ellen. 

 


Maléter Pál

 

A bűntudat bizonyosan döntő szerepet játszott abban, miért álltak ezek a férfiak a forradalom mellé, miért nem vállaltak részt abban, hogy véres erőszakkal verjék le a forradalmat, és miért tartottak ki e döntésük mellett halálukig. De ettől még egy olyan rendszert szolgáltak, amely töméntelen igazságtalanságot és szenvedést okozott az alávetetteknek. Mi több, a rendszer alapjául szolgáló eszmét sem tagadták meg, a kommunizmus mellett, Gimes kivételével13, végig kitartottak. Kérdés, hogy részben önként is vállalt mártíromságuk fölmenti-e őket ennek az ódiuma alól? Ha igen, akkor minden megtértre és bűnbánóra érvényes, hogy végső soron megőrizte morális integritását, és így valódi történelmi hősként tekinthetünk rá? Talán mégsem így van. Talán mégsem mindegy, mi volt az a politikai eszme és hit, amely egy szörnyű diktatúra szolgálatába vezetett. De akkor miben áll a különbség? Miért jár az utókor tisztelete ennek, és miért nem – legfeljebb (keresztényi) megbocsátás – amannak?

Révész Sándor Gimes Miklósról írt életrajzának végén idézi Polányi Mihályt, aki a 20. század radikális politikai eszméiről írta: „...az emberiség történetében még sohasem volt olyan eleven a testvériség és az igazságosság iránti vágy, mint napjainkban... Az erkölcsi szenvedély kirobbanásának kora ez...[...]... Ez a szenvedély – éppen szertelen becsvágyának köszönhetően – kilépett medréből, hogy katasztrófák sorozatát zúdítsa ránk: kétségtelen, hogy ezeket a katasztrófákat az erkölcsök hanyatlása kísérte.”14

A szövegből elég nyilvánvaló, hogy Polányi ezt az 1940-es évek elején megfogalmazott megállapítását nem fölmentésnek szánta, ellenkezőleg. Ezt a fajta erkölcsi szenvedélyt mélyen elítélte, mint a fékevesztett emberi elme gyalázatos hübriszét. Ugyanebben az írásban morális inverzióként írja le a szenvedély kirobbanásának elkerülhetetlen következményét, midőn a magasabb morális cél már csak a nyíltan beismert embertelenség rejtett hajtóerejeként funkcionál. A szabadságot leromboló totalitárius gondolkodás rendszerint a szabadság szólamaiból indul ki, amelyek kétségbe vonják a tekintély és a hagyomány érvényességét – írja Polányi másutt. A transzcendes morális elvek, ideák, eszmék létének tagadása az, ami utat nyit a totalitárius rendszerek felé. A modern totalitarizmus a vallás és a filozófiai szkepszis konfliktusát úgy zárja le, hogy az erkölcsi szenvedélyt a modern materialisztikus vágyak keretébe ágyazza.15

 


Gimes Miklós

 

Évtizedekkel később, egy 1994-ben írott esszéjében Adam Michnik, a lengyel ellenzék egyik vezető alakja vet számot kommunista múltjával. Ebben azt az elsőre talán meghökkentő állítást olvashatjuk, hogy a fasizmusnak, a nácizmusnak is van erkölcsi alapja, pontosabban erkölcsileg értelmezhető kiindulópontja. „A radikalizmus a bűn nélküli, igazságos, és harmonikus világ utáni természetes emberi vágyból nő ki. Azok, akik elhitték, hogy a fasizmus felszámolja a demoliberalizmus nyomán keletkezett mocskot, megaláztatást, korrupciót, nem voltak genetikailag degenerált szörnyszülöttek. Azok, kik hittek benne, hogy a kommunizmus felszámolja az igazságtalanságot, nem voltak titkos bűnözők. Azok, akik ma hisznek abban, hogy a vallási normák szerint berendezett állam felszámolja a bűnt, az agressziót és az aljasságot – mint az iszlám, a zsidó és a keresztény fundamentalisták –, nem az erőszak, a gyűlölet és a türelmetlenség cinikus terjesztői.”16

Vagyis, mint ezt akár Bibótól is tudhatjuk – ld. Az európai egyensúlyról és békéről szóló művének A német politikai hisztéria okai és története c. fejezetét – még a nácizmus mögött is föllelhetőek az erkölcsi fölháborodás értelmezhető motívumai: a nemzeti megalázottság és kifosztottság érzés, a méltánytalan bánásmód, a politikai közösség, a hagyomány széthullása miatt érzett szorongás, a válságtól és létbizonytalanságtól való félelem, vagy egyszerűen csak a létállapot, amelynek közepette a modern világban az egyén kiszolgáltatottnak érzi magát, úgy látja, megfoghatatlan erők játékszere, nem képes a saját kezében tartani a sorsát. Mindezzel Michnik természetesen nem azt akarja mondani, hogy a nácizmusnak van erkölcsi méltósága, hanem csak azt, hogy azok a félelmek és vágyak, amelyek emberek tömegeit lökték a nácizmus hipnózisába, értelmezhető és erkölcsileg is fölmérhető emberi érzelmek.

Sokan ennél a pontnál meg is állnak: valami ilyesmi állt a kommunizmus igézete mögött, és az is bűnös tévút volt. Egy kalap alá tartoznak. Mi több, ez voltaképpen ugyanaz a slepp, hangzik a mai magyar konzervatív krédó: a társadalom söpredéke és az őket heccelő lumpenértelmiség. A nyilasok átöltöznek kommunistának és vissza, ha éppen változik a széljárás, a két szélsőség rokon, ehhez a vircsafthoz decens úriembernek (úriasszonynak) nem lehet köze. Ez az öntetszelgő és önfelmentő történeti mitológia nemigen akar tudomást venni arról a nyilvánvaló és közismert tényről, hogy az zsidótörvények és a deportálások túlnyomó része mögött nem a nyilas rezsim, hanem az ún. keresztény Magyarország állt. A jelenlegi rendszerhez közel álló, annak szellemiségét hirdetni vagy védelmezni akaró értelmiség viszont éppen azzal próbálja magát megkülönböztetni a szélsőjobboldaltól, hogy rámutat a két szélsőség ún. közös vonására, nevezetesen a keresztény értékek tagadására. Amiképpen a nácizmus/fasizmus, úgy a kommunizmus is mindenekelőtt keresztényellenes volt, megtagadta az európai civilizáció keresztény erkölcsi alapjait. Valóban: e két politikai eszmerendszer többek között a keresztény hagyományt is megtagadta, ámbár ebből azért nem következik, hogy a nácizmus áldozata, amiképp a kommunizmusé is, elsősorban a magyar keresztény, történelmi (közép)osztály lett volna, amiként az új Szabadság téri emlékmű hirdeti. De ez még nem válasz arra kérdésre, miért gondolhatjuk ezzel szemben azt, hogy az egykori kommunistáknak, például Nagy Imrének és társainak, akiknek, ha korlátozott mértékben, de mégis volt szerepük és felelősségük az elnyomó diktatúra működtetésében, legitimálásában, van visszaút az erkölcsi integritás világába, míg intuíciónk azt súgja, hogy ugyanezt egy vezető náci funkcionáriusról sokkal nehezebb elgondolni.


Kende Péter egy több mint negyven évvel ezelőtt írott tanulmányában azt fejtegetette, hogy a kommunizmus kiindulópontja az igazságosság iránti egyetemes emberi vágy: „Koronként változó formában, végsőleg az emberi természetnek abból az adottságából keletkeztek [értsd: a komunizmus és a szocializmus], hogy a földi elrendezést illetően az embereknek voltak és vannak igazságossági elvárásaik… A 18. század vége felé kezdődő jelenkor … az igazságos rend beköszöntésére vonatkozó várakozásokat már nemcsak kívánatosnak tüntette fel, hanem lehetségeseknek, sőt, halaszthatatlanul megvalósítandónak!” Majd később így folytatja: “A modern kor igazságosság-szemléletében a Törvény helyét egy egészen más jellegű fogalom, egy egészen más vonatkoztatási rendszer foglalta el: az Egyenlőségé. (…) A javak, jogok és méltóságok egyenlő elosztása tulajdonképpen már az újkor hajnala óta az európai társadalmak egyik legerősebb érzelmi töltésű, legviharosabb hatású és legszívósabban visszatérő forradalmi eszméje.”17 Vagyis a kommunizmus az igazságosság és az egyenlőség egyetemes, az emberi természetben mélyen benne rejlő, a modern civilizáció évezredek óta jelen lévő erkölcsi kívánalmaiból indul ki. Ugyanez nem mondható el a náci politikai eszmevilágról, amely a felvilágosodás doktrínájának tagadásában gyökerezik, amely nemcsak az Ész mindenhatóságát vonja kétségbe, hanem az univerzális erkölcsi eszmények létezésének lehetőségét is tagadja.18 Ezzel nem pusztán azt akarom mondani, hogy az egyik „jót akart”, nemes célokat tűzött ki, a másik meg nem, mert ez önmagában nagyon gyarló mentség volna. A különbség ennél fundamentálisabb, és döntő következményekkel jár az egyik vagy másik gondolatrendszer elfogadásának erkölcsi kilátásait illetően.


Szilágyi József

A fasziszta és náci eszmerendszer fókuszában a nemzeti öncélúság, az egyének fölötti népközösség, mint kollektív személyiség, a faji felsőbbrendűség, a faj kultusza, az erőszak kultusza, és a mindezt megtestesítő vezérkultusz állt. Ezek egytől egyig partikuláris, az univerális dimenziókat tagadó és kizáró, azaz morális értelemben valójában üres és értelmezhetetlen politikai eszmék és célok: a fasiszta/náci állam ezeket szervezi rendszerré és ülteti át a gyakorlatba. Ez a politikai világ nem egyszerűen partikuláris, hanem tautologikus is: igazolását, értelmét önmagában hordozza, sőt valójában nem is szorul igazolásra, hiszen azt tételezi, hogy az ember természetes állapota, hogy beleszületik egy közösségi/faji entitásba, amely végérvényesen meghatározza mibenlétét, és minden törekvés, ami ebből a létállapotból kifelé vezet, egyfelől lehetetlen, másfelől degeneráció, torzulás vagy az alsóbbrendűnek tekintett fajok, mindenekelőtt a zsidók esetében, alattomos álca, szemfényvesztés. Származásától adott lényegéből, entitásából senki nem léphet ki.

Míg tehát a kommunizmusnak volt egyetemesen értelmezhető erkölcsi és racionális magja, legalábbis abban az értelemben, hogy az számonkérhető volt, vita tárgyává lehetett tenni, addig a fasizmus önmeghatározása szerint sem rendelkezett ilyesmivel, és erre sohasem törekedett. A vér és faj ésszel be nem látható misztériumában gyökeredző önazonosság önmagát igazolja, és nem tehető vita tárgyává.19 Egyszerűen szólva, a meggyőződéses náci, amíg népközössége, állama a fajok közti elkerülhetetlen élet-halál harcban győzelemre áll, azt kapja, amire vágyott és amit elképzelt. A vereség így nem hordoz morális meghasonlást, hiszen a vesztes nem lehet erkölcsi értelemben vesztes, miután az önérvényesítésen parancsán kívül semmilyen más, azon túlmutató erkölcsi elv nem létezik. Mindössze annyi történik, hogy a túlerő legyőzte.

A kommunista eszmerendszer, éppen mert a saját keretein túl is értelmezhető, azoktól független erkölcsi premisszákből vezeti le önmaga létjogosultságát, egyben ki is van téve a külső megmérettetésnek, bírálatnak. A meggyőződéses kommunista szembesülhet azzal, hogy az út, a rendszer, amit választott a legkevésbé sem teljesíti be várakozásait és reményeit, anélkül hogy magában fel kellene számolnia kiinduló erkölcsi eszményeit. Hű maradhat erkölcsi indítékaihoz akkor is, ha szakít a kommunizmussal, mint politikai praxissal és eszmerendszerrel. Mi több, ha becsületes, és erkölcsi értelemben gondolkodó ember, akkor egy idő után nem is tehet mást. Ez magyarázza, miért termelte ki magából a kommunista mozgalom folyamatosan, és szinte a kezdetektől, a szovjet állam létrejöttének pillanatától a „renegátokat”, azokat, akik a kezdeti lelkesedés után a bolsevik, majd a sztálinista diktatúra valóságával szembesülve szembefordultak a létező politikai rendszerrel, vagy egyúttal szakítottak a kommunista eszmerendszerrel is. Ezzel szemben a náci nem tagadhatja meg a nácizmust anélkül, hogy önmagát, önmaga múltját is ne kelljen megtagadnia. Ennek megítélésem szerint döntő jelentősége van annak magyarázatában, hogy ezek a férfiak, a Nagy Imre-per áldoztatai, a válság és a közvetlen életveszély árnyékában miként viselkedhettek úgy, ahogy . És döntő jelentőségű abból a szempontból is, hogy mi, kései szemlélők, hogyan láthatjuk morálisan is koherensnek az életpályájukat.


Losonczy Géza

Itt szót kell ejtenünk arról is, amit a kommunizmus erkölcsi csapdájának nevezhetünk. Kende Péter egy másik, szintén (kis híján) negyven évvel ezelőtti írása pontosan mutat rá arra, hogy a kommunizmus, illetve annak megvalósult válfaja, a leninizmus nem egyszerűen egy célrendszer volt, hanem önmagában hordozta a maga eszközrendszerét is. Vagyis magát az utat is, amelyet a történelmi szükségszerűség jelöl ki, eleve lefektette. E történelmi szükségszerűség alanya, és hordozója a párt. „A kommunizmus nem azért volt antidemokratikus, mert fő operációs módszerének a diktatúrát tette meg. Hanem azért, mert a népérdekről és a népakaratról van egy megmásíthatatlannak tekintett („történelmi”) koncepciója, melyhez még az is hozzátartozik, hogy – öntudatuk fejlettségénél fogva – a kommunisták vannak hivatva azt a gyakorlatba átültetni. Ez természetesen kizárja azt, hogy az intézményeket vagy a vezető személyzetet – a demokrácia fentebb adott meghatározása szerint – „egyezkedéssel” jelöljék ki.”20 Lukács György a probléma velejét egyik korai írásában így fogalmazta meg: “Az osztályharc filozófiája nem ismerte az érzelgést; … Most támadó jelleget öltött, mert arról van szó, hogy e legyőzött ellenfél végleg megsemmisíttessék. Ebben a harcban nem szabad félúton megállni. Nem, mert a proletariátus egész harcának eredménye van kockára téve a legkisebb ingadozás esetén.”21 Révész Sándor Gimes Miklósról szóló életrajzában hasonlóan ír a kommunizmus igézetének csapdájáról: „A társadalmi törvények föltárása és alkalmazása a racionális jövő feltárásának és az irracionális, szörnyű jelen lebontásának útja. A ráció útja az igazság útja. Ennek az útnak a követése, a felismert igazság követése a legfontosabb etikai elv. Ezt az elvet nem lehet alávetni az átmenet időleges és esetleges közakaratának, amelyet a múlt tehetetlensége, a jelen zűrzavara és a közjó ellenségeinek manipulációs ereje a ráció útjába sodorhat. Nem lehet a jelen látszólagos „szabadságáért” föláldozni a jövő valóságos és teljes szabadságát.”22 Ezen a dilemmán, amely bizonyos értelemben még a Nagy Imre-per vádlottjait is részben fogva tartotta – erről szintén Révész Sándor írt remek tanulmányt23 – valószínűleg sokkal nehezebb volt túllendülni, mint szembesülni a sztálinista hatalomgyakorlás mindennapos, ámbár nem mindennapi bűneivel.


Mindez egy olyan problémára vezethető vissza, amelyet a kommunista mozgalom teoretikusai már igen korán felismertek. A kommunizmus etikai értelemben áthidalhatatlan belső ellentmondással küszködött a kezdetektől: egyszerre hivatkozott az elkerülhetetlen történelmi determinizmusra – a kapitalizmus belső logikája szerint végső válságba fog jutni, egyszersmind létrehozza azt a proletariátust, amely önmagát is felszámolva felszámolja az osztálytársadalmat –, ám a kapitalizmus természetéből az is következik, hogy ez a bizonyos osztálytudat spontán módon soha nem juthat többségre még a proletriátuson belül sem, azaz a forradalmi munkásmozgalom sosem tehet szert demokratikus úton többségi támogatásra. Marx és Lenin nyomdokain elindulva ezt a dilemmát szintén Lukács György dolgozta ki a legalaposabb részletességgel a történelemről és osztálytudatról szóló tanulmánysorozatában. Az eredetileg 1920 márciusában íródott Osztálytudat címet viselő tanulmányában ezt olvashatjuk: „Amilyen egyszerű a dolog lényegét tekintve a proletariátus számára az osztályhelyzet és az osztálytudat kapcsolata, éppolyan nagy akadályok állnak a valóságban e tudat megvalósulásának útjában. (...) Bár a társadalom önmagában szigorúan egységes, fejlődése egységes folyamat, az emberi tudat – különösen a viszonyok kapitalista eldologiasodásába, mint természetes környezetbe beleszületett tudat – számára nem egységként, hanem egymástól elkülönült dolgok és erők sokféleségeként jelenik meg. A proletár osztálytudat legszembetűnőbb és következményeiben legsúlyosabb szétszakítottsága a gazdasági és politikai harc elválásában jelenik meg. (...) Az osztálytudat önmagától való eltévelyedésének oka az egyes célkitűzések és a végcél dialektikus kettősségében, végső soron tehát a proletárforradalom dialektikus kettősségében rejlik. (...) Mivel azonban a proletariátus számára a történelem a társadalom tudatos átalakítását tűzte ki feladatául, osztálytudatában dialektikus ellentmondás keletkezik a közvetlen érdekek és a végcél, az egyes mozzanatok és az egész mögött. (...) Éppen ez a kettősség vezethet el annak megértéséhez, hogy ... az osztálytudat nem egyes proletárok, vagy összességük (tömegpszichológiai) tudata, hanem az osztály történelmi helyzetének tudatossá vált értelme.”24 Mint Kis János írja Lukács-interpretációjában: „a kapitalista rendszer nemcsak a rá jellemző tulajdoni és hatalmi viszonyokat termeli újjá, hanem a fenntartásához szükséges szemléletet is. (...) Amíg a munkásosztály a fennálló intézémények által újratermelt ideológia foglya marad, addig cselekvését a „pillanatnyi érdekek” és a „végcél” konfliktusa fogja uralni, és ebben a konfliktusban csakis a „pillanatnyi érdekeké” lehet a győzelem.”25 Mindebből értelemszerűen következett, hogy ennek a bizonyos osztálytudatnak a hordozója nem lehet más, mint egy tudatos élcsapat, azoknak a gyülekezete, akik szellemileg és politikailag képesek felülemelkedni a kor felszínes, rövid távú adottságain: azaz, a forradalmi Párt. Ám a kommunista politikai eszmerendszer belső szerkezetének eme jellegzetessége, a kiút lehetőségét is fenntartotta.


A Nagy Imre-per áldozatai kapcsán két generációról beszélhetünk, helyesebben Nagy Imréről, és egy őt követő, egy emberöltővel későbbi generációról. A per másik négy áldozata, Losonczy Géza, Szilágyi József, Maléter Pál és Gimes Miklós, mind 1917-ben született: éppen azidőtájt, amikor az orosz fronton fogságba esett fiatal, alig 21 éves Nagy Imre a szibériai fogolytáborban bolsevikká lett. De a három történelmi korszak, az első világháború vége, amikor Nagy Imre, a harmincas évek második fele, amikor Losonczy Géza és Szilágyi József, majd 1945, amikor Gimes Miklós és Maléter Pál26 csatlakozik a kommunista mozgalomhoz, párthoz, a világnézeti választékot illetően nagyon hasonló.


Ítélethirdetés a Nagy Imre-perben, 1958. június 15.

A politikailag tudatos ember, midőn elérkezik az öntudatra ébredés pillanata, belső késztetését, intuícióját követve rendszerint a rendelkezésre álló eszmerendszerek készletéből választ. 1917-18-ban a fékevesztett nacionalista hisztériába futó liberális kapitalizmus, amelyet a löveszárkokban és fogolytáborokban sínylődők nem ok nélkül tekintettek felelősnek a világháborúért, diszkreditálta nemcsak a kapitalizmust, hanem a liberális államot is, korabeli jogállamias, civilizatorikus jellemzőivel egyetemben. A múlttal, az elmaradott félfeudális közép-kelet európai társadalmi formákkal radikálisan szakítani akarók számára a demokratikus Nyugat sem lehetett többé példakép. Számukra a bolsevizmus és a szintén felfutóban lévő szélsőjobboldali, ultranacionalista-rasszista politikai mozgalmak kínálkoztak alternatívaként. (A századfordulón színre lépő keresztény-konzervatív/kereszténydemokrata mozgalmak vonzereje kisebb volt, hiszen az egyházak nem emeltek szót a háború ellen, sőt olykor maguk is szították a háborús hisztériát, valamint, bár a materialista haszonszerzésre alapuló kapitalizmus erkölcsromboló hatását bírálták, a kapitalizmus rendszerszerű és radikális kritikájával adósak maradtak.) A politikai felelősség iránt fogékony kortársak, Nagy Imre a szibériai fogolytáborban, vagy Lukács György idehaza úgy érezhették, az erkölcsi csőd és katasztrófa, az a mérhetetlen szenvedés, amelybe a háború taszította a világot, nem ismétlődhet meg. Ha a háború kitöréséért a kapitalista rendszer felelős, akkor azt kell mindenáron eltávolítani. Az 1930-as évek közepe táján, a nagy világválság idején a liberális kapitalizmus szénája a fiatal értelmiség körében nem állhatott sokkal jobban. Ráadásul a kortársak annak is tanúi lehettek, amint a világválság okozta elkeseredés farvizén Hitler náci pártja bevitolázik a hatalomba és kiépíti az emberi történelem egyik legvisszataszítóbb politikai rezsimjét. Déry Tibortól, Vas Istvántól tudjuk – ld. Nehéz szerelem c. memoárregényét—, hogy a magára adó, és a szélsőjobboldali eszmekörtől viszolygó fiatal értelmiség szinte természetes módon sodródott a kommunizmus felé. A második világháború után a kérdés tovább egyszerűsödött: az ismét diszkreditálódott, a fasizmus szörnyűségeinek gátat vetni nem tudó kapitalizmus és polgári demokrácia, avagy az a politikai rendszer, amely radikális és végleges szakítást ígér a múlttól. Ez korhangulat nemcsak nálunk, hanem Nyugat-Európa sokkal régebbi és régóta megállapodott demokráciáira is jellemző volt, az egész kontinensen erőteljes balratolódás volt megfigyelhető a politikai és szellemi életben. Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy a kommunizmus választása ezekben a történelmi pillanatokban az egyetlen erkölcsileg helyes választás lett volna, pusztán azt, hogy a kommunizmus választása -- figyelembe véve az akkori körülményeket, előzményeket, és a rendelkezésre álló emberi tapasztalatot és tudást – erkölcsileg lehetséges volt.

De vajon miért kellett választani? Ennek személyiségmagyarázataiba bonyolódnék bele, az érvelés szempontjából nincs is jelentőségük. Röviden csak visszautalnék Lukácsra, aki Taktika és etika c. szövegében úgy érvelt, hogy tisztességes ember azután, ami történt, nem maradhat tétlen és közömbös, valami mást, radikálisan mást kell választania. A nemcselekvés, a döntés elszabotálása etikailag nem kevésbé súlyos választás: „Tehát mindenki, aki a jelen pillanatban a kommunizmus mellett dönt, etikailag kötelezve van minden emberéletért, amely az érte vívott harcban elpusztul, olyan egyéni felelősséget viselni, mintha ő ölte volna meg valamennyit. Viszont mindenki, aki az ellenkező oldalhoz csatlakozik, a kapitalizmus további fennállásáért, a biztosan eljövendő új imperialista revansháborúk okozta pusztulásért, nemzetiségek és osztályok további elnyomásáért stb., kell hogy ugyanezt az erkölcsi felelősséget érezze. Etikalilag senki nem bújhat ki a felelősség alól azzal, hogy ő csak egy egyes ember, akin nem múlik a világ sorsa.”27


Nagy Imre

Lukács azonban egyáltalán nem írja, hogy ez a választás bizonyosan meghozza a várt eredményt. Sőt, már a kezdet kedetén, „megtérése” után kételyeket hangoztat. A proletariátus győzelme, legalábbis Lukács szerint (akit ezért a Párt mindig gyanakvással kezelt) nem vezet automatikusan a kívánatos végkifejlethez. „Csak akkor volt értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának, ha vele minden kiveszett az emberek egymás közötti életéből, ami őket elválasztotta: minden harag és minden gyűlölet, minden irigység és minden gőg. Egyszóval: ha az osztály nélküli társadalom a kölcsönös szeretet és megértés társadalma lesz. Egy ilyen társadalomnak azonban a társadalmi és gazdasági élet átalakulásai csak az alapját rakhatják le, csak a lehetőségeit teremthetik meg, hogy igazán megvalósuljon, ahhoz maguknak az embereknek is át kell alakulniok. Értsük jól meg egymást! Nem arról van szó, mintha ez a belső átalakulás magától létrehozhatná az új társadalmat. Szó sincs róla.”28

Semmi sem garantálja tehát előre, hogy a választott út helyes, és mindenképpen elvezet a kívánt végcélhoz. Ha nem társul hozzá egy teljesen újfajta étosz, akkor könnyen lehet, hogy az ellentettjébe fordul. Az egyik osztályuralmat, kasztrendszert fölváltja egy másik, az emberi nyomorúság sora pedig folytatódik. Mégis: elméletileg a kommunista alternatíva az egyetlen út, amely racionálisan végigondolható esélyt kínál a kitörésre az emberi szenvedés és osztályelnyomás mókuskerekéből, győzködi Lukács önmagát is, és a bizonytalanság nem gátolhat bennünket abban, hogy erre az útra lépjünk. Még ha nem is tudjuk biztosan, mi lesz, döntenünk kell.

Lukács elemzése szerint tehát valamiféle morális vakrepülésre kényszerülünk. Ráadásul, mint láttuk, a történelmi szükségszerűség nem jelentkezik a kommunizmust győzelemre vezetni hivatott proletariátus tudatában, nincs is esély arra, hogy a modern kapitalizmus rugalmas adaptív közegében, a mindennapi alkalmazkodási kényszerek és az adott helyzeteket kihasználni akaró túlélési, előrejutási ösztönök közepette, amelyek az emberek mindennapi választásait jellemzik, át tud törni. Enélkül viszont a kapitalizmus megdöntése lehetetlen. Ha nem így lenne, nem lenne szükség a Pártra, az élcsapatra. A vállalkozás sikere tehát több szempontból is kétséges, miközben a kommunizmusért folytatott harc teljes odaadást, erkölcsi elkötelezettséget kíván és, mint látható, hatalmas erkölcsi kockázattal jár. Azonban számomra most nem a pártelvűség belső logikájának felfejtése lényeges. Hanem az, hogy ez mindvégig megoldatlan dilemma maradt a kommunisták számára. Vagyis a kommunista mozgalmon belül folyamatosan nyitva volt az elvi lehetőség, hogy a cél felé vezető út ne a könyörtelen osztályharc, a kíméletlen diktatúra köveivel legyen kirakva. A mozgalom belső vitáit, hol látensen, hol nyíltan ez a bizonytalanság, belső instabilitás táplálta már a huszas évek legelejétől. Az igazi kommunisták (azok, akik ezt az egészet erkölcsi értelemben is komolyan vették) két egymásnak ellentmondó és egymást kizáró megfontolás között őrlödtek. A kommunizmus megvalósítása a kapitalizmus belső természetével fogva lehetetlen erőszak és diktatúra nélkül. Ámde az erőszak és a terror magát a kommunista alternatívát semmisíti meg erkölcsi és politikai értelemben egyaránt. Nagy Imréről tudható, hogy pályája során mindvégig ott volt benne a kétely, vajon a proletárdiktatúra lenini/sztálini modellje iránt. A harmincas évek közepétől a Márciusi Front felől érkező fiatalabb generáció pedig a demokratikus elvek és tapasztalat iránt eleve fogékonyabb volt. Nem csoda, hogy 1956-ban éppen ők voltak azok, akik a forradalom oldalára álltak, és a visszatérést a diktatúrához, az erőszakhoz a maguk számára lehetetlennek gondolták.

A kommunista eszmerendszer tehát rajta kívül álló erkölcsi premisszákból vezette le önmagát, és a későbbi, „hernyótalpas ideológiai munkával” fenntartott (copyright: Tamás Gáspár Miklós) monolit látszata ellenére kezdettől és felismert módon egy belső, erkölcsi természetű ellentmondástól feszült. Ellentétben a náci fajelmélet primitív egyneműségével és magától értetőségével. Győzedelmes, mások fölött korlátlan hatalmat szerző nácinak lenni sátáni kéj volt, hatalmon lévő, ámde erkölcsileg tudatos kommunistának lenni viszont folyamatos meghasonlás, önmarcangolás, gyötrelem és kétely.29 Ezért is gondolhatták a Nagy Imre-per vádlottjai és áldozatai, hogy nemcsak saját emberi méltóságukért szállnak harcba, hanem annak az ügynek a becsületéért is, amelyre az életüket tették föl.

Ma úgy tűnik, hogy 1956-nak nincs továbbélő politikai hagyománya. Nem tudhatjuk, hogy Nagy Imre, Losonczy Géza és a többiek merre fordultak volna, ha az eltiport forradalom után történetesen életben hagyják őket. Talán jelez valamit, hogy Donáth Ferenc, a per egyik túlélője sohasem békélt meg teljesen a kapitalista restauráció gondolatával, élete hátralévő részében a közvetlen demokrácia, az önszerveződés politikaelméleti kérdései, alternatívái izgatták. Gimes Miklósról életrajzírója, Révész Sándor azt sejteti, hogy a liberális demokrácia és a kapitalizmus felé fordult volna, méghozzá ugyanazzal a hévvel, amellyel korábban ellene fordult. De hogy miként vélekedett volna a rendszerváltás utáni korszakról, arra senki nem vehet mérget.

A lehetséges alternatívákat, ha nem is szükségszerűen, de 1968, és az 1988-90 közötti átmenet eseményei elsodorták. A lehetséges-e demokratikus kommunizmus kérdésére voltaképpen ma is nemleges a válaszunk, ámbár számba kell vennünk, hogy az új kapitalizmus a világnak ezen a fertályán milyen teljesítményre volt képes. De a radikális baloldali rendszerkritika a jelek szerint máig nem oldotta meg a Taktika és etikában valamint az Osztálytudatban felvetett ősi problémát: a kapitalista piacgazdaság és a liberális jogállam szimbiózisának leváltása miképpen volna lehetséges erőszak nélkül, a szabadságjogok és a demokratikus deliberáció tiszteletben tartásával, és mi garantálná, hogy a létrejövő, amúgy még körvonalaiban sem vázolt új társadalmi rend erkölcsileg magasabb rendű lesz. Sőt, ma többen úgy látják, Lukács rémálma teljesedik be. A proletariátus osztályöntudatra ébredés és a kapitalizmus megdöntése helyett a szó szoros értelmében eltűnt, a modern kapitalizmus, mint az itatóspapír, magába szívta, akár csak az ún. burzsoáziát. Sőt, az is lehet, hogy sosem is léteztek, csak mint hamis tudat.30

De azt följegyezhetjük a jegyzőkönyvbe: Nagy Imre kormánya volt az első és talán az utolsó az elmúlt évszázad magyar történelmében, amelyik nem félt a néptől, nem félt arra fordulni, amerre a népakarat terelte, és a nép sem félt tőle. Ez olyan politikai teljesítmény, amit még sokáig nem fog senki túlszárnyalni.

Ez a cikk a Nagy Imre Alapítvány Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-i újratemetésének 25. évfordulója alkalmából rendezett emlékülésen, 2014. június 12-én tartott előadás szerkesztett változata.

Jegyzetek

1 Gimes Miklós: Fiamnak. In.: Révész Sándor: Egyetlen élet. Gimes Miklós története. 1956-os Intézet, Sík Kiadó, 1999. 220. l.

2 Ld. erről Kende Tamás nemrégiben megjelent igen érdekes könyvének bevezető tanulmányát. In: Kende Tamás: Az intézményes forradalom. Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára, Miskolc-Budapest, 2014. 5-15. l.

3 Ld. pl. Mészáros Márta Temetetlen halott c. filmjét, amelyben átírták Nagy Imre utolsó szó jogán elmondott beszédét. A hivatkozást a nemzetközi munkásosztályra kihagyták a szövegből.

4 Kornis Mihály: Kádár János utolsó beszéde. Szabad előadás. Kalligram, , 2006. 11. l.

5 A beszéd videofelvétele megtekinthető: http://www.youtube.com/watch?v=4YybjROUMu0

6 Nagy Imre történelmi szerepét 1996-ban, a Horn-kormány idején foglalta törvénybe a Parlament szocialista és szabaddemokrata többsége. Horn ugyanakkor élete végéig fenntartotta, hogy a forradalom leverése után a megtorlásban kulcsszerepet játszó kádári karhatalom a törvényes rendet védte a rendbontókkal szemben.

7 Az 1956-os Intézet drasztikusan megkurtított költségvetéssel és harmadára csökkent kutatói állománnyal ma az Országos Széchényi Könyvtár egyik osztályaként működik.

8 Az 1980-as években egységesnek látszó 1956-os hagyomány bomlásáról, ennek okairól, belső logikájáról és lehetséges következményeiről sokan írtak, többek között Kende Péter, Kozák Gyula, Litván György, Rainer M. János, Rév István. 1999-ben a Tréfa c. „tréfámban” igyekeztem bizonyítani, hogy 1956 posztkommunista jobboldali revíziója valójában a Kádár-korszak ellenforradalomábrázolásával azonos.

9 http://index.hu/video/2014/06/16/univerzalis_ingyenbuli/ A hivatkozott rész 2:40 körül.

10 A jobb és baloldali történelem- és önkép közti anakronisztikus és kibékíthetetlen ellentétéről, a köztük folyó „százéves háborúról” részletes elemzést és összegzést ad: Kis János: Az összetorlódott idő – második nekirugaszkodás. In.: Kis János: Az összetorlódott idő. Kalligram, Pozsony, 2013. Az írás először online változatban jelent meg a Beszélő honlapján: http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/az-osszetorlodott-ido-%E2%80%93-masodik-nekirugaszkodas

11 Helyesebben a viszony fordított. Mivel 1945-ben nem történhetett semmi, ami legitim módon része lehetne a “magyar” történelemnek – ezt akkoriban egyébként még Mindszenty sem állította ennyire kategorikusan – ezért 1956 sem létezhet a maga eredeti valójában. Ld. erről: Mink András: Forradalom egykor és most. Beszélő, 2011. október. http://beszelo.c3.hu/cikkek/forradalom-egykor-es-most

12 Ez fölösleges is: Rainer M. János Nagy Imre életrajza, Révész Sándor Gimes Miklósról szóló munkája, Kövér György Losonczy Géza életrajza és Horváth Miklós Maléter Pálról írt kismonográfiája részéetes és plastikus képet fest a pályájukról.

13 Életrajzírója, Révész Sándor kimutatta, hogy Gimes már 1954-ben eljutott oda, hogy a nyugati típusú demokrácia a magántulajdonon alapuló kapitalizmussal együtt is magasabb rendő politikai rendszer, mint kommunista párturalom. Ez nem jelentette azt, hogy nyugati demokráciák politikai rendszerét föltétel nélkül azonosította volna azok gazdasági rendszerével. Ld. Révész Sándor: Egyetlen élet. Gimes Miklós története. 1956-os Intézet, Sík Kiadó, 1999. 219-221, és 317-319. l.

14 Polányi Mihály: Túl a nihilizmuson. In. Polányi Mihály filózófiai írásai. II. kötet. 69. l. Válogatta Nagy Endre és Újlaki Gabriella. Atlantisz, Budapest, 1992. Idézi Révész, im. 422. l.

15 Michael Polanyi: The Perils of Inconsistency. In.: Polanyi: The Logic of Liberty. Chicago: The University of Chicago Press, 1951, 102-110. l.

16 Adam Michnik: A szürke szép. In. Uő.: Harag és szégyen, szomorúság és büszkeség. Kalligram, Pozsony, 2006. 25. l.

17 Kende Péter: Igazságosság és társadalmi rend. In. Kende Péter: A kommunizmus és a magyar társadalom. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2013. 15-16., 18-19. l.

18 Ennek eszmetörténeti előzményeiről: Mink András: Utak a szolgasághoz. Futamok Edmund Burke és Joseph de Maistre nyomán. In.: Kovács Kriszta – Tóth Gábor Attila: Lehetséges. Kis Jánosnak tanítványaitól. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2013. 333-354. l. Az univerzális erkölcsi eszmények teljes tagadása nem teljesen igaz a fasizmus eredeti, Giovanni Gentile által felvázolt filozófiai doktrínájára, amely ugyan etatista volt, közösség- és tekintélyelvű kormányzást tételezett, de távol állt tőle a fajelmélet, a fajok/kultúrák/népközösségek közti elkerülhetetlen élet-halál harc és a népirtás gondolata. Giovanni Gentile: The Philosphic Basis of Fascism. Foreign Affairs, January, 1928.

19 Ld. még: Mink András: Jönnek? Beszélő, 2004. október.

20 Kende Péter: Volt-e esély demokratikus kommunizmusra? In.: Kende, im. 82. l.

21 A kommunizmus erkölcsi alapja. In.: Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971. 18-19. l.

22 Révész Sándor, im. 424. l.

23 Révész Sándor: Kommunisták a forradalomban. Beszélő, 2006. november. A tanulmány megjelent az 1956-os Intézet 2006-os Évkönyvében is.

24 Lukács György: Osztálytudat. In. Lukács: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971. 304-305, 308. l.

25 Kis János: „Taktika és etika”. In.: Kis János: A politika mint erkölcs probléma. Irodalom Kft, Budapest, 2004. 338. l. A tanulmány bővebb változata: Kis János: Lukács György dilemmája. Holmi, 2004. június.

26 Maléter volt köztük politikai értelemben a legkevésbé tudatos szereplő. Partizán múltja ellenére csak a kommunista párt 1945 őszi választásokon elszenvedett „veresége” – a párt messze saját várakozásai alatt szerepelt – után lépett csak be a pártba, nehogy az a látszat keletkezzen, hogy a „győztesekhez” állt. Ld. Horváth Miklós: Maléter Pál. Osiris – Századvég, 1995. 37. l.

27 Lukács György: Taktika és etika. In.: Lukács György: A forradalomban. Cikkek és tanulmányok, 1918-1919. Szerk. Mesterházi Miklós. Magvető Kiadó, Budapest, 1987. 130. l. Lukács itt megfogalmazott etikai elméletéről és annak filozófiai perspektíváiról ld. Kis János már hivatkozott írásait: Lukács György dilemmája, és „Taktika és etika”.

28 Lukács György: A kommunizmus erkölcsi alapja. In.: Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971. 21. l.

29 Ez természetesen nem vonatkozik azokra a karrieristákra, szerencselovagokra, akik a hatalom és a privilégiumok kedvéért csatlakoztak a mozgalomhoz.

30 Gáspár Miklós Tamás: Telling the Truth About Class. Grundrisse, 2013 tavasza. 

Tamás Gáspár Miklós az esszé epilógusában ebben a fejleményben – proletariátus felszívódásában lehetőséget lát: a kapitalizmust paradox módon lélegeztetőgépen tartó szocializmus hamis tudatának vége, a rendszerktitikai gondolat megszabadult történelmi béklyóitól. Rendben, de akkor merre tovább?

 

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon