Skip to main content

Nyár eleji tézisek – Tudósítás általános helyszínről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Sok-sok beszélgetés zajlik ma – szervezetten vagy spontán módon – a baloldalon. A megvertség hangulata és a teljes kilátástalanság: ez ma errefelé a közhangulat. Tanácstalanság és orientáció-nélküliség tapasztalható. Érdekes viszont, hogy ez nem jelent anarchiát, mert a gondolatokban teljes rend, mondhatni egysíkúság uralkodik.

E beszélgetéseken a jószándékú, és feltétlenül elkötelezett magukba süppedés egyik legáltalánosabb, és minden alkalommal felszínre kerülő tünete a gondolattalanság, egyfajta deklarált gyakorlatiasság-igény formájában. Mindig akad persze, aki absztraktabb fogalmi szinten, a szélesebb vagy mélyebb összefüggések igényével szólal meg. Hamar el is hallgat azonban, mert érzékeli, hogy a fülek bezárulnak: a bezáruló fülek gazdái túlzottan "elméletiesnek" tartják a megszólalást. "Gyakorlatiasabb" válaszokat várnak, és olyan javaslatokat, amit "a kocsmában is meghallgatnak az emberek", vagy amit "Mari néni is megért". E primitív, és írásban rettenetesen olcsónak kinéző frázisok minden alkalommal menetrendszerűen és szinte szó szerint ismétlődnek, függetlenül a társaság intellektuális szintjétől vagy az egy főre jutó diplomák számától. Pedig rossz a kiindulópont: az elméletet nem lehet megspórolni.

A beszélgetések dramaturgiája is ismétlődik: a "mi a baj?" kérdése pillanatok alatt a "hol rontottuk el?" kérdésévé csúszik át, majd logikusan jön, hogy "miért volt rossz a kommunikáció?". Ettől kezdve a vita témája az, hogy milyen jelszavakkal lehetne „megszólítani az embereket”, és Orbánék ezt hogyan csinálják. A "mémek" – értsd: a hívószavak – itt repkednek a levegőben, mondják egyesek, csak fel kell nyúlni értük, és ki kell választani a legjobbakat. Azt viszont nem mondják meg, hogy eddig miért nem ez történt. S azt sem teszik hozzá, hogy választási szempontok – vagyis előzetes analízis – nélkül felnyúlni még csak-csak, de válogatni biztosan nem lehet.

A legokosabbak és legtekintélyesebbek a "narratíva" hiányában látják a bajok okát, mert "narratíva nélkül nem megy". A baj itt a fogalom tisztázatlanságával van. "Narratíván" ugyanis többnyire meggyőző beszédet, vagyis a manipuláció eszközét értik. Narratíva eszerint az, ami általunk elfogadható és számunkra kedvező keretbe rendezi a tömegek számára a napok eseményeit, a történelmet, a problémákat, a jót, a rosszat, és mindazt, ami történik. Ez persze nemcsak elitista, de bután voluntarista álláspont is. Feltételezi, hogy léteznek ezek a narratívák, mindössze neki kell állni, hogy összerakjuk őket. Csakhogy ezzel már vissza is kanyarodtunk az előző pontokhoz: válságértelmezés nélkül nem csak hívószavakat, de narratívát sem lehet kitalálni.

A hívószavak és a narratíva után logikusan a szinte áttörhetetlen média-korlátokról és az egyoldalú információról esik szó. A hozzászólók ekkor nagyon is reális problémákat érintenek, de minden esetben tisztázatlanul. Nem választják külön a megszólalás lehetőségét és a tartalmak problémáját. Csakugyan valószínű, hogy kiegyensúlyozottabb média-helyzetben a szavazási eredmények is kiegyensúlyozottabbak lettek volna. Gyakorlatilag ezt így gondoljuk, okkal. Elméleti-logikai szempontból – az intellektuális szigor szabályait tiszteletben tartva – azonban már nem lehetünk ennyire biztosak a dolgunkban. Ez utóbbihoz a tartalmak, vagyis az állításaink versenyképességében is hinnünk kell. A tézist ezúttal kérdésekben megfogalmazva: Hiszünk benne? Van ma magabiztos baloldali, vagy magabiztos liberális válság-értelmezés és pozíció? Értjük egyáltalán, hogy miben rejlik a versenytárs-narratíva ereje?

Az elkeseredett kultúrpesszimisták is előbb-utóbb megszólalnak. "Ennek az országnak úgy látszik, ez kell", "ez egy ilyen társadalom". Értsd: a magyar a demokratikus hagyományait tekintve deficites nép, és ez meg is látszik rajta. A hozzászólók rendre elmondják, hogy a tömegeket (itt megint szerepel a kocsma, meg a bácsik és a nénik) nem lehet az Alkotmánybíróság hatásköreinek védelmével meghatni. S ez igaz is: most éppen tényleg ez a helyzet. De nem lehet, hogy a "tömegeknek" van igazuk? Nem elképzelhető, hogy valóban nagyon mély és általános válságot él át a világ, mégpedig olyant, amelyik a demokrácia-kérdésfeltevésnél mélyebb és általánosabb szinteken zajlik? Vagyis, a válságérzetről van szó. "Lehet, hogy van krízis, de valószínű, hogy az apokaliptikusok túlozzák. A lényeg: az ember. És az embert nem fenyegeti veszély", írta Hamvas Béla 1935-ben (Modern apokalipszis). Ma már biztosan nem nyilatkozna így. S ebből a szempontból nézve az értetlen tömegek is megérthetőkké válhatnak. Sőt, talán az ő helyzetérzetük az érzékenyebb. Ugyanezt a balliberális elitek felől fogalmazva: a demokrácia intézményeit a mai válságérzet összefüggésében, újra meg kell indokolni.

"A lényeg, hogy ne ugyanazt mondjuk, mint az Orbán", figyelmeztetnek sokan a teremben, vagy az asztal körül. Csak azt nem árulják el, hogy "az Orbán" mit mond. A "nemzet", a "rezsicsökkentés", a "szabadságharc" nem mondások, csak szavak. Értelmük az az asszociációs tömeg és összefüggés-rendszer, amit felidéznek, vagy ami mögéjük képzelhető. Nem állítások ezek, hanem a válságérzetre adott spontán és kézenfekvő (vagy, ahogy lekicsinylően vagy éppen szorongással teli hangon mondani szokás: "populista") reakciók. Erejüket az adja, hogy a válságérzetre reagálnak. Tényleg nem ugyanazt kell tehát mondani, mint "az Orbán", de érdemes ugyanarra reagálni.

Azon már csak a vitákról hazafelé menet gondolkodnak el talán néhányan, hogy a válságelemzést hol kellene elkezdeni. Az a gyanúm, hogy nem a liberális és demokratikus elmélet, és nem egyszerűen a jogok nyelvezete jelenti most a jó védelmi sáncot vagy a kiindulópontot. Pontosabban, a liberális és demokratikus elmélet mai állapotában konzervatív pozíciót sugall, és furcsa mód inkább a jobboldal van a világ változásaira reagáló forradalmi zsongásban. Az olasz Julius Evola, a fasizmust kívülről támogató, a háború utáni jobboldalon pedig aktív szerepet vállaló arisztokratikus és misztikus filozófus annakidején, az ötvenes évek elején “megőrző forradalomnak” vagy “felülről jövő forradalomnak” nevezte a tekintély, a centralizáció és a „Rend”, vagyis bizonyos hierarchikus és tradicionalista társadalmi értékrend visszaállítását, amire vonatkozóan nem nehéz meghallani a magyar "fülkeforradalom" rezonálását. A „fülkeforradalom” persze karikatúrának tűnik, és bizonyos értelemben az is, de mutatja, hogy a jobboldalnak van mihez visszanyúlnia. Többnyire ők profitáltak és profitálnak az első világháborút követő évek és évtizedek terjedelmes és sokszínű krizeológiai (válság-) irodalmából. Ez a Spenglerrel – de valójában Nietzschével és Kierkegaarddal – kezdődő, nem-marxista, és nem gazdasági kiindulópontú modernség-kritika, éppen sokszínűsége miatt, a legkülönfélébb politikai következtetésekre vezetett, melyek között voltak – e sorok írója számára legalábbis – borzalmasak (fasizmus, nácizmus), problematikusak (pl. magyar népiesek, vagy Bergyájev romantikus antikapitalizmusa) és teljességgel vállalhatók is (pl. Szabó Lajos szellem-kritikája vagy Coudenhove-Kalergi pán-europeizmusa). S az akkor megfogalmazott kritika talán még aktuálisabb ma, és – kimondva vagy kimondatlanul, tudva vagy nem tudva – tovább is él, nemcsak a konzervatívok körében és a szélsőjobb táborában (Julius Evola Jobboldali fiatalok kézikönyve c. munkájának magyar kiadásához Vona Gábor írt előszót), de az újbaloldal, az ökológiai mozgalmak és a globalizáció-kritika irodalmában is. A magyar baloldal elkötelezett hívei is jól teszik, ha körülnéznek, jobbra és balra, hogy miből táplálkoznak – esetleg min élősködnek – a politikai versenytársak. S ebben a folyamatban talán a rendszerváltás rendszerezett kritikai elemzése is helyet kaphatna. Lehet, hogy az ilyesmiből a jövőre nézve is sokat lehetne tanulni.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon