Révész Sándor 2014. március 31.

Nyomtatóbarát változat

Hazudni egyszerű, nem hazudni bonyolult. Ha egyszerűen kell beszélni az emberek nyelvén, akkor legegyszerűbb hazudni. Mert az igazság mindig árnyalt és több oldala van neki. A hazugságnak csak az a hátránya, hogy egyszerűen rá lehet mutatni, és akkor hiába beszéltünk egyszerűen az emberek nyelvén, nem lesz hatása. Illetve csak abban a körben lesz, ami már úgyis a mi körünk. Azért is fogadják el benne a hazugságainkat. A hazugság egyszerűségére és egyértelműségére törő tollharcosok csak a tábor belső kohéziójának érzelmi erősítésére és morális rombolására alkalmasak. A profi tollforgatók között sem ritkák, de a pártos szenvedelemtől fűtött levelezők között kivált nagy arányban fordulnak elő.

Van erre itt egy szép példa. Illés Mátyás a Galamuson nehezíti meg kapitális hazugságaival az igazság barátai számára, hogy a Biszku-perrel kapcsolatos fenntartásaikat képviseljék. Egyben hitelesíti azt a „jobboldali” hazugságot, hogy akiknek ez a per fáj, igazából nem az emberi jogok és a jogállamiság barátai, hanem a kommunista diktatúráé és annak vezetőié, és azért fáj nekik. Illés Mátyás a példa rá, hogy valóban vannak, akiknek azért fáj. Annál rosszabb azoknak, akiknek nem azért fáj.

Illés Mátyás úgy lép fel, mint úttörő igazságmondó. Szerinte a Biszku-perről „a véleményét senki nem meri kinyilvánítani”, de ő bezzeg igen. Frászt. Nagyon sokan kinyilvánították már a mai hatalomnak aligha tetsző véleményüket a Biszku-perről. (Én a magam alapvetően per-ellenes, de összetett álláspontját itt most nem ismételném el, a Népszabadságból előkereshető minden, amit a Biszku-filmről és a Biszkuval kapcsolatos eljárásokról írtam: Öreg bolsi, öreg trükk, 2010. június 17.; Exlex Biszku, 2010. július 8.; Lex, ami lex, 2011. november 8.; Lexből a Biszku, 2012. szeptember 11.; Biszku a katolikus, 2013. április 4.)

Illés ezt írja: „Jellemző, hogy a mandineres Skrabski Fruzsina és Novák Tamás, akik a sajtóetikát semmibe véve nemtelen eszközökkel készítettek filmet a volt belügyminiszterről, a Betyár a házban című filmjükben nem háborodtak fel Zagyva Gyula jobbikos képviselő eszement kijelentésén, amikor Szálasi Ferencet nevezte meg hazánk utolsó törvényes miniszterelnökének. Jellemző, hogy a nyilas gyilkosok eszmei utódai jelentették fel a volt belügyminisztert!”

„A nyilas gyilkosok eszement utódai” közül Szilágyi György jobbikos politikus jelentette fel Biszkut pártja támogatásával. Annak a feljelentésnek azonban a mostani perhez semmi köze. Akkor a Btk. 269/C. paragrafusa alapján jelentették fel Biszkut a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása miatt. Ez az a törvényhely, amely a holokauszt, illetve a náci bűnök tagadását is bünteti. A sajtószabadság liberális barátainak többsége mindig is tiltakozott a történelemre vonatkozó állítások kriminalizálása ellen, ezt elsősorban a szocialisták szorgalmazták még amikor hatalmon voltak, Orbánék meg ahelyett, hogy eltörölték volna, azonosultak a logikájával, és kiterjesztették egy másik bűnös diktatúrára is. Tárgyilag a feljelentés megállt, hiszen Biszku a televízió nyilvánossága előtt helyeselte az '56 utáni megtorlást, és kijelentette, hogy Nagy Imre és társai megérdemelték a sorsukat. A bírónő fölfüggesztette az eljárást, és kezdeményezte a vonatkozó törvényhely alkotmánybírósági kontrollját, mivel az „sérti a jogbiztonságot és a szabad véleménynyilvánításhoz fűződő jogot”.

A következő feljelentést (úgyszintén sikertelenül) Gellért Ádám nemzetközi jogász tette. Ő is „a nyilas gyilkosok eszmei utódja lenne tehát”, ő, a Holokauszt Emlékközpont külső munkatársa, aki rengeteget dolgozott a Csatáry-per megalapozásán, és aki (velem ellentétben) támogatja a sír szélén botladozó náci aggastyánok bíróság elé állítását célzó tragikomikus erőfeszítéseket.

Azt a pert, ami most folyik, az ügyészség kezdeményezte. A vádnak az a lényege, hogy a sok ember halálát okozó sortüzekre az a legfelső politikai döntéshozó szerv adott utasítást, melynek Biszku tagja volt, tehát ő is a döntéshozók közé tartozott. Mit lehet ezen vitatni? Biszku valóban az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának a tagja volt, tényleg ott döntötték el, hogy szerte az országban kivezénylik a pufajkásokat és lövetnek, és tényleg lövettek, december elejétől szerte az országban eldördültek a sortüzek, és azokba sok-sok bűntelen és fegyvertelen ember belehalt. Vitatni csak azt lehet, hogy az adott helyzetben az adott módon (fegyverhasználatra vonatkozó politikai döntéssel) elkövetett gyilkosságot ennyi év után törvényes-e, illetve helyes-e bírósági úton megtorolni. (Én arra hajlok, hogy törvényes, de nem helyes. A náci és a komcsi aggastyánok esetében is a csendes önkorlátozás lenne a bölcs stratégia.)

A Mandiner filmesei valóban „a sajtóetikát semmibe véve nemtelen eszközökkel készítettek filmet a volt belügyminiszterről”, de ettől még azok a dokumentumok, amelyekkel Biszkut szembesítették, valóságosak, valóban arról tanúskodnak rengeteg egyéb dokumentummal együtt, hogy Biszku a legközvetlenebbül részt vett a megtorlásban, egy sor ügybe közvetlenül beleszólt, súlyosabb ítéleteket, több akasztást követelt. Biszku a filmben is rendületlenül tagadta a tagadhatatlant.

Skrabskiék Zagyva-portréja nagyon érdekes, egyben undorító. Olyan oldott, fraternizáló viszonyt teremtettek Zagyvával, amelyben megmutatkozhatott az ő személyisége és érzékelni lehetett meglehetősen riasztó személyes vonzerejét. Az viszont abszolúte hamis beállítás, hogy Skrabskiék azonosultak volna Zagyva nézeteivel. A Szálasi legitimitására vonatkozó állításra úgy kérdeztek vissza, amiből nyilvánvaló volt, hogy tőlük az távol áll, Skrabski Fruzsina pedig konkrétan azt mondta a nyilas képviselő úr szemébe, hogy Zagyváék ma is deportálnák a zsidókat.

De a legpofátlanabb hazugság mégiscsak ez: Biszku „Mentette azokat, akiket ártatlanul tartóztattak le. Jegyzőkönyv rögzítette, hogy elrendelte Litván György szabadon bocsátását, akit röplapok sokszorosításáért tartóztattak le! Tanúja voltam, amikor Litván Györgyné 2009-ben egy levéltárban megtalált erről szóló dokumentummal felkereste Biszku Bélát és köszönetet mondott neki.”

A röplapok sokszorosításáért letartóztatott Litván Györgyöt nem szabadon bocsátották, hanem hat évre elítélték, és négy évig börtönben tartották, a legkevésbé sem függetlenül Biszku Bélától. A letartóztatására vonatkozó javaslatot a Biszku vezette Belügyminisztérium terjesztette föl a Politikai Bizottságnak, melynek tagjaként Biszku jegyezte a nagyobb perekhez való politikai hozzájárulást. A vádiratot a Biszku felügyelete alá tartozó politikai rendőrségen fogalmazták, a tárgyalás menetét is ott dolgozták ki, aprólékosan. A Biszku által irányított intézményekben rúgták föl a jogállami igazságszolgáltatás legelemibb normáit, ott végezték el túlnyomórészt azt, ami a törvényességet tisztelő országokban független ügyészség és bíróság dolga. És erről a Biszkuról állítja Illés, hogy „egész életében elítélte a törvénytelenséget”. Litvánt akkor engedték el a kistarcsai internálótáborból Biszku közreműködésével 1957 nyarán, amikor még a sokszorosításról és egyáltalán Litván ellenálló tevékenységének lényegéről nem tudtak semmit. Akkor még csak azért internálták, mert akadályozta a KISZ szervezését az iskolájában, és valaki november 4-én fegyvert látott nála. Ekkor az apja, akinek a találmánya jelentős devizabevételt ígért a hatalomnak, megzsarolta az elvtársakat, hogy addig nem tárgyal a találmányáról, amíg a fia börtönben van. Ezért engedték ki, hogy aztán a következő évben ismét letartóztassák.

Illésnek van képe Litván Györgynére, azaz Gál Évára hivatkozni, akitől mindazt tudjuk, ami az előző bekezdésben áll, aki részletesen kikutatta és megírta annak a gyalázatos pernek a történetét, amellyel hosszú időre elszakították a férjétől. Biszku természetesen Gál Éva könyvében is úgy szerepel, mint „az 1956-os forradalom utáni megtorlás egyik irányítója”.

Nyilvánvaló, hogy a Biszku-per sötét aktuálpolitikai célokat szolgál. De nem szolgálhatna, ha a mostani ún. „demokratikus ellenzék”, melynek sajnos kevés köze van a nyolcvanas évek igazi demokratikus ellenzékéhez, kivetné magából a kádári diktatúra apologétáit, olyan egyértelmű lenne a viszonya a kádári diktatúrához, amilyennek a demokrácia normái szerint lennie kellene, s ha az Illés Mátyáshoz hasonló hazudós apologéták nem éreznék benne otthon magukat. Ez az a tanulság, amiért talán érdemes volt ezt a néhány szót rááldozni erre a levélre, mely jobb időkben szót sem érdemel.

• PoliBlog,

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges