Szerbhorváth György 2014. május 26.

Nyomtatóbarát változat

Amikor még múlt szombaton elindultam Budapestről délre, hogy szerda-csütörtök egy újvidéki PEN-konferencián vegyek részt, amelyen menetrendszerűen most tízen (délszlávok, illetve ex-jugoszláviak) cirka százmilliomodszor megtárgyaljuk, hogy mi van Európával, a határokkal, Közép-Kelet-Európával, az ideológiákkal, a nacionalizmussal, arra számítottam (a honoron kívül), hogy jót kirándulok a szerb Athénba (a szerb szóvicc szerint száz év alatt a szerb „Atina”-ból szerb „kantina” lett, azaz kantin, kocsma). Mert nincs is annál szebb, mint nem dolgozni, reggel felkelni, kiülni a kávézóba, öt napilapot nyálazgatni, s eljátszani azt, amit Pesten már nem lehet: a művelt, önálló polgárt, aki a reggelt a modern ember imájával kezdi, a (nyomtatott!) sajtó átnézésével.

De közbejött valami. Már péntektől tudni való volt, hogy hatalmas árvizek pusztítanak Szerbiában, illetve Boszniában, majd Horvátországban is. És pár nap alatt a nemzetépítés olyan új formájának lehettünk tanúi (de részben a hagyományok újra-feltalálásának is, hogy az obligát fogalmakat újfent leporoljuk), hogy még mindig csak a jegyzetelésre van idő, és ötven szociológus se lenne elég az események folyamatos és aprólékos dokumentálására. Ám tény, ebben az értelemben Szerbia, illetve a volt Jugoszlávia, azaz az újabban Jugószférának nevezett terület pont oly megállíthatatlanul ontja a hülyeséget, ahogyan a felhők az esőt. Miközben a kár több milliárd (!) eurónyi.

Ám nehéz megkülönböztetni a vicceket az anekdotáktól. Hát még ezeket a tényektől. A legmerészebb az, hogy a nagy esőzéseket a titkos amerikai meteorológiai kísérletek váltották ki, a HAARP. Egyben ez okozta a szerb nemzet atyjának, Dobrica Ćosićnak is a halálát, bár a másik verzió szerint inkább az, hogy meghallotta: a víz alá kerülő szerb városba, a Száva-parti, közigazgatásilag Belgrádhoz tartozó Obrenovácba először a horvát különleges katonai alakulatok érkeztek meg a szerbeket menteni (ez utóbbi: tény).

Innentől kezdve beszélhetünk Jugoszlávia újjáéledéséről. Ne feledjük, egy természeti katasztrófa az emberekből egyszerre hozza elő a legjobbat, de a legrosszabbat is, ám mindenképp sok újat teremt. Csak utaljunk arra, mekkora filozófiai fordulatot hozott az 1755-ös lisszaboni földrengés, minek nyomán Voltaire Candide-ja megdöntötte az addigi leibnizi optimizmust, miszerint is minden a lehető legjobban van ezen a legjobb világon. A katasztrófa közben a szerb kormány azt a stratégiát választotta (élőben közvetítették a kormányüléseket), hogy ugyan kataklizma van, egyre több a halott és felbecsülhetetlenül nagy a kár, de a lehető legjobban megy a mentés a lehető legjobb kormány révén a lehető legjobb arcát mutató Szerbiában, amelyet most az egész világ csodál (nem szó szerinti idézet a kormányfőtől). Önkéntesek tízezrei tüsténkedtek, az igazi szerb most az lett, aki önkéntesnek jelentkezett (de teljesen feleslegesen a szabadkai magyarok is megindultak, igaz, egyikük elszólta magát a tévériporternek, hogy a főnöke mondta, menjen már a gátra, „de amúgy is mentem volna”). Az önkéntességben azonban ismét van egy nackós felhang – a kilencvenes években is az volt az igazi szerb (horvát etc.) harcos, aki önként és dalolva rohant ölni avagy a halálba. Hisz dicső dolog meghalni a honért. Vagy lapátolni a homokot. Az önkéntes (szerbhorvátul: dobrovoljac, azaz jót akaró) mindig egy fokkal feljebb áll, mint a többiek – Übermensch.

Nos, a húsz éve még háborúzó szerbek, horvátok, bosnyákok (akiket érintett az árvíz), de a többiek is, mint a szlovénok, montenegróiak és macedónok, nem késlekedtek, azonmód és kéretlenül küldték egymáshoz a speciális egységeket, helikoptereket, Hummereket, s a legénység többsége mégiscsak valamely erőszakszervezet tagja. A vezetők nem győztek egymásnak hálálkodni, de a nép sem késlekedett, a közösségi oldalakat ellepték a felhívások, fényképek, hogy mely nemzetnek hol és hogyan lehet segélyt (pénzt vagy valami konkrétat) küldeni. Tito csak nézett volna, mert még az ő idejében sem voltak ennyire szolidárisak egymással a délszláv népek (az 1979-es montenegrói földrengés után állítólag ugyanígy összefogtak, bár egy rendőrállamban ez nem lehetett oly komplikált, főleg nem alulról jövő kedvezményezés). S mivel a Twitter, a Face csak úgy égett az egymással a segítésben versengők bejegyzéseitől, el is nevezték ezt az új virtuális országot Tvitoslavijának. Még az ultranacionalista szurkolók, így a belgrádi Crvena Zvezda ultrái, a hírhedt Daliák is a horvát Szlavónia megsegítésére szólították fel polgártársaikat (az országon belül meg az egymást valóságosan is gyilkolászó szurkolói csoportok együtt vonultak homokozni). Korábban a Daliák ugyanott, azaz Szlavóniában is öltek, raboltak és gyújtogattak - a belőlük a Szerb Gárdát, a profi szabadcsapatot kreáló Arkan vezetésével.

Az új idők új filozófusokat is követelnek, és nem hittem a szememnek, amikor a tévében éppen Arkan özvegyét pillantottam meg. A később a börtönt is megjárt, adócsaló Ceca becenevű belgrádi turbófolk-énekesnő, aki e zsánerben a legnépszerűbb Ljubljanától Zágrábon át Skopjeig, sőt, Budapesten is egyes vajdasági magyar körökben (Szarajevóban viszont persona non grata), a szerbség új értékeiről tartott kiselőadást (amely értékek magától értetődően már rég bennük is voltak, csak most úsztak – stílusosan – a felszínre az árvízzel). Anno még a fronton énekelt a szerb harcosoknak, a giccses újgazdag „kultúra” ikonikus alakja, a fiatalok példaképe (volt), most meg a szolidaritásról, egymás megsegítéséről, az emberségességről, a békéről és a gazdasági újjáépítésről fejtette ki gondolatait, dicsérve a szerb ifjúságot, az embereket, akik most a gátakon dolgoznak. Minden nacionalista felhang nélkül. Természetesen hatalmas humanitárius koncertet fog tartani.

A szolidaritásban élen jár Novak Djoković is, legutolsó tornagyőzelmének félmillió dollárját már át is utalta, de a kormányfő által csendre intett sajtó hallgat arról, hogy mióta jól keres, Monacóban adózik, nem Szerbiában, az egész családja meg úgy megpumpálta a szerb államot, hogy csak no, ingyen telkekhez jutva, amelyeken teniszakadémiákat hoznak létre saját hasznukra. A focisták is sorban állnak, még az az Adem Ljajić, a Roma és a szerb válogatott muzulmán csatára is, akit nemrég még amiatt vágott ki a csapatból a szövetségi kapitány, az ultracsetnik Mihajlović (akinek édesanyja amúgy horvát), mert nem énekelte a szerb himnuszt.

A katasztrófa bulvárosítása is elképesztő méretű, Jamie Oliver recepteket küldött, Nadal twitter-üzenetet, általam sosem hallott, világhírű pop- és rockzenészek „Szerbia segítségre szorul” típusú pólókban villognak, Cristiano Ronaldo meg a Real is egy kézzel írt táblával fényképezkedett: „Support solidarity with the people of Croatia, Bosnia and Serbia” (a közvéleményt Djoković és a szerb teniszezők és focisták mozgósították, ez külön történet). Argentína ezer takarót ajánlott fel, és a külügyminiszter majdnem visszaküldte, de inkább nem, mert ő, aki Milošević jobbkezeként anno még azt szajkózta, hogy az egész világ Szerbia ellen esküdött össze (mínusz Oroszország), most arról regél naphosszat, hogy az egész világ Szerbia barátja.

A ló túlsó oldalára estünk ismét. Huszonéve lövészárkokat ástunk (le), most gátakat emelünk (fel). Fegyverünk akkor a puska volt (harc)), most a lapát (munka). Akkor az emberek (horvátok, bosnyákok, albánok, amerikaiak) ellen küzdöttünk, most a természet ellen, ráadásul együtt az egykori ellenséggel, a horvát stb. emberekkel, katonákkal!

Csak hát, miképp Végel László megjegyezte, ahogyan a szerbiai kapitalizmust is felülről hozzák létre (azaz az állam választja ki, ki lehet sikeres vállalkozó, vö. privatizáció, kölcsönök, koncessziók, ellenőrzések elmaradása), és nem az alulról jövő vállalkozások építik ki a piacgazdaságot), addig e szolidaritás is felülről érkezik, onnan irányítják. Miközben a törvények világosak, hogy természeti katasztrófa idején kik miért illetékesek (időközben szétverték a titói rendszerben kiépített védelmi rendszert, ami az elemi csapások ellen is védett, nem csak egy esetleges szovjet vagy NATO-támadás ellen, a vízgazdálkodást pedig privatizálták (!) ), az új kormány más stratégiát választott, miután 75%-kal csökkentették az ilyen esetekre előirányzott összeget a költségvetésben. Ha nincs rendszer, ha nincs pénz – szólunk az embereknek, legyenek szolidárisak és önkéntesek! Emberek, mától adakozzatok – és az emberek mától adakoznak! Emberek, mától önkéntesek vagytok – és az emberek mától önkéntesek! Amit eleve állami pénzből (azaz az emberek adódinárjaiból) kéne finanszírozni, amit hivatásosoknak kéne elvégezni, azt újfent a plebsszel fizettetik és csináltatják meg. Ilf és Petrof nagyobb kombinátort, mint a kormányfő Aleksandar Vučićot, ma aligha találna másutt.

Miközben naponta gyilkolnak meg embereket a fényes utcán (oké, főleg bűnözőket), miközben a szegényeken (pláne a romákon) senki nem segít (vö. Magyarország), most tízezrek indultak meg gátat építeni, ami persze önmagában véve is abszurd, mert az mégsem egy homokozó összetákolása. És nem csak az állami média, de szinte mindegyik ennek ünneplésébe fogott, eufóriát teremtve, milyen remek is ez a nép, ez a nemzet – ám érdekes (Victor Klemperer tollára kívánkozna), hogy e kifejezéseket egyre inkább felváltják az emberek (ljudi), a polgárok (gradjani) szavak. A terepen viszont teljes volt a káosz, azok pedig, akiket ki akartak telepíteni, nem akartak sehová sem menni, mert nem bíznak semmiféle állami szervben, s nem csak a szimpla betörőktől tartanak. Ezt adja össze valaki.

De a kormányfői ukáz nyomán mindenféle kriticizmus (sic! – ez is egy újonnan előkerült szó, amit eddig szerbül nemigen hallottam: „kriticizam”) nemzet- és államellenes pánikkeltéssé nyilváníttatott (Vučić: aki nem segít semmit, az hallgasson), ami még büntetendő is lehet. Akár a betörés az elárasztott területeken, vagy az árak irreális megemelése a boltosok által a keresett árucikkek esetében (palackozott víz, gumicsizma, elemek, gyertyák stb.) – a kormányfő ugyan kihangsúlyozta, hogy áttételesen érti, hogy minden ilyen ember kezét le kell vágni, mint régen a tolvajokét, de úgy tűnt, magában nagyon is komolyan gondolja, csak hát, bakker, Európába igyekszik ő is.

A gátépítés költségesebb és (elvben ugyan nem) lassabb, mint a nemzetépítés (az előrelátott 34 gátból csak öt épült meg), úgyhogy az új szerb nemzet (és n.b. a nemzetkarakterológia) építése során három nap alatt – nem túlzok – tetten érhetőkké váltak az új értékek, amelyek pontosan 180 fokos fordulatot hoznak a háborús időkhöz képest. Míg Milošević azt mondta, hogy ha dolgozni nem is tudunk, háborúzni igen, most más se hallani, mint hogy a szerbek a legjobb, legerősebb, leggyorsabb munkások. Huszonéve Európa egy nő volt, akit megbasz a szerb harcos (lásd a korabeli képregényeket, ahol Európát a német stewardess jelképezte, akit a repülőgép klozetjén megdug a szerb gasztarbajter, aki megy haza háborúzni a hétvégére), most nem hogy kiegyensúlyozott párkapcsolatban él Európa és Szerbia, hanem szerelemben. Továbbá a többi délszlávval eddig egymást öltük, most egymást szeretjük újra (az albánokat azért még kihagyták a buliból, ebből az új swinger klubból). Ám érdekes, hogy az új szerb nemzetépítők a titói szocialista ideológia főbb motívumait is átveszik: az új (akkor a létrejövő jugoszláv, most a neonacionalista szerb) nemzet vezető ereje az ifjúság, amely ott van a gátakon, önkénteskedik, segíti a több tízezer kitelepítettet (ez viszont tény és az ügy egyedül elismerésre érdemes oldala). Azok egy része, akik eddig a kávézókban töltötték egész napjukat, most ugyanabban az öltözékben (a lányok csinosak, ápoltak – ez is tény) hordják a homokzsákokat és az élelmet, vizet, ruhacsomagokat. Már bejelentették, hogy Szerbia újjáépítése során is számítanak a munkanélküli fiatalok tömegeire – munkaakciók lesznek (sőt, már vannak is a kiszáradó területek tisztításánál), akár a szocializmusban. De ez nem közmunka lesz, hanem önkéntes, legfeljebb szociális- és egészségügyi biztosítást kapnak majd ama hónapokra. De hogy háromezernyi kilométernyi utat, több száz hidat (!) mennyire racionális újjáépíttetni fizikai munkával, hát, azt már Tito idejében is erősen megkérdőjelezték. De ez részletkérdés, ha most a szolidaritás, az önkéntesség és a munka a kulcsszó, nem számítanak az újabb és újabb költségek.

Új ellenség persze mindig akad: a legújabb a szúnyogok, az élőlények közül az egyedüliek (a kígyókról kiderült, hasznosak, mert megeszik a patkányokat). Az egyik rendőrfőnök arról beszélt, hogy a végül megvédett Szabács (Šabac) városában a kritikus három napban egyetlen egy bűncselekmény sem történt. Büszkeségét megfejelte azzal, hogy megbízható alvilági forrásaira hivatkozva tájékoztatta a nagyérdeműt: még a konkurens maffiacsoportok is megegyeztek, hogy amíg tart a katasztrófahelyzet, felfüggesztik tevékenységüket, így szolidarizálva a bajba került néppel. (Ha nem a saját füleimmel-szemimmel hallom-látom a tévén, magam sem hinném ezt el...)

Utána pedig folytatódhat a nép kifosztása. Nem kétséges, az állam sem fog kimaradni e hatalmas bizniszből. Hogy pedig ki a felelős? Nos, az államfő is rátett erre egy lapáttal, miután sikerült leszerelni a sajtót, akik amiatt támadták, mert a kérdéses hétvégén szülőföldjén főzte a pálinkát: a terepet bejárva elmondta, az állam és a kormány kiválóan teljesített, a nép a bűnös, azaz azok, akik nem hagyták el otthonaikat.

És végül a legborzalmasabb, ami azt jelzi, messze még Európa. Nem mintha abban a famózus Európában ne lenne rasszizmus. A már emlegetett Obrenovac városából kitelepítettek mindenkit, már akit tudtak (csak valahogy pár tízezerrel a számok nem stimmelnek). Ám hogy vagy hogy sem, a televízió simán beszámolt arról, hogy kétezer obrenováci romát nem oda telepítettek, ahová a többieket, hanem külön. Vagyis a romák Košutnjakra kerültek, egy befogadó központ a testnevelési egyetem egyik épületébe, termébe. A képeket látva nem állítanám, hogy rosszabb helyre, mint mások, az ellátásra sem panaszkodtak, a Roma Nemzeti Tanács elnöke is hálálkodva, megelégedve beszélt a segítséget illetően, van minden, élelem, gyógyszer, tisztálkodási lehetőség. De mégis, valahogy ezt a kétezer romát külön oda tették. Tény, azt is elmondták, hogy miután ott túl sokan voltak, egy részüket átszállították az Arénába (kb. mint a budapesti sportcsarnok). De hogy már első körben „sikerült” kétezer romát különválasztani, ööö – de én most értékítéletet nem mondok.

Csak jegyzeteltem.

• KülBlog,

• Szerbhorváth György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges