Zolnay János 2013. április 20.

Nyomtatóbarát változat

Berkovits Balázs és Jónás Marianna lényegében azt vetik Fliegauf Benedek szemére, hogy Berlinben nagy sikert aratott és több díjat is nyert filmje nem mutatja be a hat cigány áldozatot követelő sorozatgyilkosság társadalmi és politikai kontextusát, ezért a romák „reprezentációja” nem megfelelő. Azt állítják, hogy „a kisebbség tagjai soha nem viselkednének úgy”, ahogyan azt a filmben látjuk. A cikkírók szerint a „kisebbség tagjai” határozott viselkedési mintát követnek, de nem rendelkeznek elegendő erővel és befolyással ahhoz, hogy önnön helyzetükről, így a tragikus sorozatgyilkosság körülményeiről és saját viselkedési mintáikról a valóságnak megfelelő képet közvetítsen a média, vagy bárki más – így például filmesek, vagy színházi rendezők – akinek hatalmában áll formálni a közvéleményt.

Tegyük zárójelbe azt a kérdést, hogy felfogható-e a nyilvánosság olyan arénaként, amelyben a különféle csoportok – adott esetben etnikai nemzeti vallási csoportok is – élet-halál harcot folytatnak „médiareprezentációs” pozíciójuk javításáért. Fogadjuk el, hogy például a magyarországi romáknak keserű tapasztalataik vannak arról, hogy a nagy nézettségű tévécsatornák, nagy példányszámú újságok, internetes oldalak a cigány közösségek tagjait bűnözőkként, segélyezett parazitákként, dologtalan, lusta, furfangos, rosszarcú, jajveszékelő ingyenélőkként, iskolakerülőkként, uzsorásokként, vagy másfél mázsás, vagyonokat elmulató „vajdákként” láttatják. Gondoljunk bele, hogy a romák tehetetlenül nézik, amint ez a kép mélyen beivódik a köztudatba és mérhető módon csökkenti iskolai, munkapiaci vagy lakáspiaci esélyeiket. Értsük meg a cikk szerzőit, akik a sorozatgyilkosságról készített fikciós filmet nézve arról a kibírhatatlan iszonyatról akarnak mozit látni, amit naponta megéltek és megélnek. Azt akarják látni, ahogyan az események történtek, vagy ha nem – hiszen a főcím utáni felvezető tisztázza, hogy a sorozatgyilkosság inspirálta fikciót látunk – legalább ”hitelesen megmutassa egy falusi cigány közössé életének bizonyos történéseit, színtereit, intézményekben őket ért mindennapi diszkriminációt, vagy legalább azt, ahogyan egy kisebbségi vagy többségi közösség reagálhat egy gyilkosságsorozatra.”

Ha mindezt megértjük, akkor is le kell szögeznünk, hogy egy műalkotáson nem lehet számon kérni a „médiareprezentáció” esélyegyenlőségi felfogását, a központi téma – esetünkben a sorozatgyilkosság – hátterének leíró komplexitását, vagy bármiféle polkorrekt elvet. A cikkírók szerint Fliegauf kihagyta az alkalmat, hogy filmjében „megtörje a többség fejében élő megcsontosodott sztereotípiákat.” Nem sokkal komolyabb ez az elvárás, mint a magyar kormányé, amely úgy kívánta fényezni az országimázst, hogy a berlini fesztiválon szórólapokon tudatta – a résztvevők és a német nyelvet jó ismerők körében közmulatságot keltve –, hogy semmi sem úgy történt, mint ahogyan azt a film bemutatja, különben is, már lezárult az ügy, a tettesek őrizetben vannak, a magyar kormány pedig mindent elkövet annak érdekében, hogy...

A műfajidegen külső kritika mindig az adott külső értelmezés illusztrációját kéri számon a műalkotáson. Esetünkben kétféle külső értelmezést ismerünk. Berkovits Balázs és Jónás Marianna feltehetőleg olyan mozira akartak jegyet váltani, amelyben a jó ügy elbukik ugyan, de a gonosz működéséről éppúgy képet kapunk, mint az igazságot szívükben hordozó igazak közösségéről. Vagy csak azt szeretnék látni, hogy az áldozattá váló közösségek tagjai számára legalább a hőssé válás lehetősége adott. Végső soron, egy olyan oksági láncot várnának el a filmtől, amely bemutatja a társadalmi kirekesztés egymásból következő mechanizmusait és képes megmagyarázni a gyilkosságokat.

A kormánypropaganda viszont azért akarta szórólapokkal „korrigálni” az alkotói értelmezést, hogy tudassa a fesztiválközönséggel: a gyilkosságokat időközben rács mögé került magányos őrültek hajtották végre, és a történteknek semmi közük a magyarországi romák társadalmi helyzetéhez, és az esetleges interetnikus konfliktusokhoz. Magyarországon nem lehet kirekesztő mechanizmusokról beszélni, a kormány társadalompolitikája pedig mindent megtesz azért, hogy segítse a romák és a roma közösségek integrációját.

A Csak a szél című filmet azonban nem ők készítették, hanem Fliegauf Benedek. Az ő szuverén szerzői/rendezői értelmezése szerint nem létezik olyan erkölcsi világrend, amely győzedelmeskedhet, vagy elbukhat. A sorozatgyilkosságot csend és totális részvétlenség veszi körül. Nincs olyan közösség, amely szolidáris lenne a fenyegetett kisebbséggel, és a kisebbség tagjait vaktában lelövő sorozatgyilkosság konszenzuális elbeszélése a történteket többé-kevésbé egyensúlyban látja a kisebbség rovására írt bűnökkel.

A film fikciója szerint több gyilkosság is történik egyetlen falu erdőbe nyúló cigánytelepén. A valóságos eseményekre utaló felvezető szövegnek az a funkciója, hogy a néző az első pillanattól kezdve azt érezze, hogy a cselekmény középpontjába helyezett család tagjai halálra vannak ítélve és ezt ők is pontosan tudják, hiszen az egyik szomszéd család valamennyi tagját lelőtték. A főszereplők ugyanabban a tudatban élik a mindennapjaikat, mint ahogyan a néző figyeli a cselekményt: tudván, hogy bármikor eldördülhetnek a lövések. A film alapvető feszültsége a „halálos ítélet” és a mindennapi rutin, közöny, érzelemhiány, részvétlenség, részletező ábrázolásának lelassított filmideje között feszül. A mindennapok pedig elviselhetőek, a szereplők „alapvetően nem rosszindulatúak”, vagy ha mégis – így az uzsorás – az is leszerelhető, mivel a család Kanadába készül az apához, és a hátrahagyandó ház fedezi az uzsoraadósságot. A falusi munkavezető is „rendes”: ruhacsomagot ad a főszereplő anyának, és homlokon csókolja. Az iskola gondnoka kirúghatná az ott takarító anyát, de mégsem teszi. A biológia tanárnő is korrekt módon deklamálja a napi penzumot, ügyet sem vetve arra, hogy az égvilágon senki nem figyel rá az osztályban. Senki nem akar rosszat, csak éppen vadásznak.

Hajnóczy Péter novellájában („Jézus menyasszonya”) városszerte emberekre vadásznak, megvásárolt kilövési engedély alapján hazavihető, kipreparálható emberi koponya-trófeákért. Mindenki potenciális áldozat, és mindenki híján van mindenféle érzelemnek és a morális ítéletalkotási lehetőségnek. Ebben a filmben a romák és csak a romák a potenciális áldozatok, másokat nem fenyeget a golyó. De valamennyi szereplőnek – a nem cigány szereplőknek is – teljességgel hiányoznak az esélyeik arra, hogy szeressék vagy utálják egymást, örüljenek, vagy szomorkodjanak, egyáltalán, bármilyen emberi érzéseik legyenek. Soha senki el sem mosolyodik – még a főszereplő lány sem, amikor a szomszéd kislányt elkéri végletesen lepusztult, alkoholista anyjától, elviszi a közeli tóra, megfürdeti, majd ölébe ülteti, és virágokból hajpántot fon neki.

Minden bizonnyal a gyilkosoknak sincsenek érzéseik – nem haragszanak áldozataikra, hiszen nem is ismerik, csak levadásszák őket. A potenciális áldozatok tudomásul veszik a személytelen és érzelemmentes fenyegetést, és álmokat szőnek – a kisfiú menedéket rendez be egy elhagyott zugban, a nagyobbak Kanadába készülnek – de morális ítéletalkotásra éppúgy képtelenek, mint érzésekre. Ezért fontos, hogy – ellentétben a valós gyilkosságsorozattal – egy faluban többeket is megölnek, illetve egész családokat ölnek meg. Nincs, aki sirassa őket. A szomszédban kiirtott Lakatos családot sem siratja senki – a főszereplők sem! – csak értelmezik a veszélyt. A film végén őket sem siratja senki, csak fekszenek a boncasztalon tökéletes részvétlenségben. Egyetlen emberi szó hangzik el a filmben: „Csak a szél” – nyugtatja az anya az éjszakai szokatlan zajra összerezzenő gyerekeit. Ebben a féltő, szerető, nyugtató és biztonságot adni akaró mondatban van érzelem. De a zaj nem csak a szél: a gyilkosok érkeztek meg.

A szerzői narráció a két rendőr beszélgetése. Ebben a jelenetben a rendező hangsúlyosan, már-már didaktikusan a nézők tudomására hozza, hogy ezúttal a cigány-gyilkosságokat racionalizáló domináns társadalmi elbeszélést halljuk. Sőt, a dialógus bizonyos értelemben kulcsot ad a többség közönyének és a főszereplő család dermedt szorongásának megértéséhez. A vérfagyasztó párbeszéd higgadt és pontos. „Miért ezeket a dolgos cigányokat kellett lelőni; ezek nem paraziták voltak, iskolába járatták a gyerekeiket. Ha engem kérdeztek volna – mondja a rangidős rendőr – megmutattam volna, hogy kiket kell levadászni.” Nagyon fontos része a társadalmi elbeszélésnek az öregasszony kifosztásáról szóló rendőri ellen-történet. Azzal, hogy dolgos cigányokat lődöznek halomra – magyarázza a rendőrtiszt – „csak összezavarják az üzenetet.” A főszereplők „rendes cigányok” – mint ahogyan az ő szemükben is „rendesek” a nem cigány szereplők. A többségi társadalom akkor értené az üzenetet, ha azokat lőnék agyon, akik erre rászolgáltak. A főszereplők számára nem adataik semmiféle olyan elbeszélés, ami „megmagyarázná”, hogy miért ölték meg a szomszéd család valamennyi tagját, miért fenyegeti őket is hasonló sors, és mit tehetnének annak elkerüléséért. „A cigányok azt hiszik, hogy csak azért, mert…” folytatja a rangidős rendőr. „Pedig nagyon úgy néz ki, hogy csak azért, mert…” mondja csipetnyi gúnnyal a beosztott rendőr, aki addig is finoman, fölényesen provokálta főnökét, idézőjelbe téve annak szentenciáit, egyre csak arra terelve őt, hogy mondja már ki végre kertelés nélkül, amit gondol. Most először vág vissza, és ezzel a játéknak vége, a rangidős rendőr megérti, hogy beosztottja az elmúlt percekben orránál fogva vezette. Megalázottságát csak rangbéli fölényével képes ellensúlyozni és beosztottjának értésére adja, hogy itt az van, amit ő mond, tehát az ő értelmezése mögött hatalom áll. Az a hatalom, amelynek elvileg meg kéne védenie a romákat a láthatatlan gyilkosoktól. És végül a rendőri kulcsmondat: „végre valaki csinál valamit!”

Mi lehet ennél szörnyűbb? 

(Kép forrása: pepitamagazin.com)

• KultBlog

• Zolnay János blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges