Skip to main content

„…És ez a lengyel dráma történelmi iróniája”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Beszélgetés Bronislaw Geremek professzorral
Lengyelország


Beszélő: Geremekért tűzbe teszem a kezem – nyilatkozta Aleksander Kwasniewski, a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) szejmfrakciójának vezetője legutóbbi interjújában, az általa nagyra becsült politikusokat sorolva. Vajon ez fordítva is így van? Milyen a viszonya Önnek az SLD-hez és a Pawlak-kormányhoz?

Bronislaw Geremek: Egyértelműen ellenzéki – ellenzékben vagyok mind Aleksander Kwasniewski pártjához, mind pedig a Waldemar Pawlak kormányához képest. Ez nem ideológiai vagy történelmi előítéletekből fakad, hanem abból az aggodalomból, hogy képesek lesznek-e ezek a pártok a reformok folytatására. Képesek lesznek-e például megtartani a parasztoknak, a munkásoknak és a nyugdíjasoknak tett ígéreteiket úgy, hogy közben nem növelik a költségvetés deficitjét. Ami Kwasniewski úr kijelentését illeti, úgy gondolom, hogy az mindenekelőtt a nemzetközi közvélemény megnyugtatására hangzott el, s ezzel magyarázom azt is, hogy engem választottak a parlament külügyi bizottsága elnökének. Kwasniewski egyébként is szeretné a nemzetközi elismertséget megszerezni, jóllehet a koalíció nyomasztó parlamenti túlsúlya ezt nem feltétlenül tenné szükségessé. A szejm legutóbbi ülésén ugyancsak igen fontos és méltánylandó gesztust tett: pártja nevében bocsánatot kért mindazoktól, akiket a kommunista rendszerben üldöztek.

Tegyük hozzá: elsőként…

Igen, s habár késett vele négy évet, a gesztus akkor is jelentős.

Mi várható az új kormánytól?

Én nem hiszek azokban a pesszimista jóslatokban, melyek szerint ez a kormány romba dönt minden eddigi eredményt. Persze fennáll annak a veszélye, hogy választói nyomására eltávolodik az eddigi racionális gazdaságpolitikától; szándékait azonban majd csak akkor ítélhetjük meg, ha elkészült a kormány költségvetése; s elfogadta a baloldali többségű szejm.

Hogyan értékeli a Szolidaritás-tábor választási vereségét?

A tábor két lényeges hibáért fizetett ezzel a vereséggel. Az egyik politikai hiba volt: néhány nappal a szejm feloszlatása előtt szavazták meg az új választási törvényt, amely a pártok számára 5, a koalíciók számára pedig 7 százalékra emelte a parlamentbe jutás küszöbét. Ennek következtében továbbra is széttagolt maradt a posztszolidaritási tábor, különösen a jobboldalon: jóllehet a szavazatok több mint 20 százalékát szerezték meg, még a parlamentbe se jutottak be. A másik ok jóval mélyebben gyökerezik: míg 1989-ben a Szolidaritás által meghirdetett gazdasági reformokat – a közvélemény-kutatási adatok szerint – a társadalom több mint 65 százaléka támogatta, a Szolidaritáskormányok négy éve alatt ez a támogatás 20 százalékra csökkent. És ez a lengyel dráma történelmi iróniája. Gazdaságunk ugyanis 1993-ban sikereket mutat: éves szinten több mint 4 százalékos a fejlődése, megállt az ipari recesszió, az előző évhez képest 7,5 százalékkal nőtt az ipari termelés, s egyidejűleg 10 százalékkal csökken az infláció, amely 1992-ben még 35 százalékos volt. A lengyel gazdaságban tehát, amelynek ma már több mint 50 százaléka a magánszektor, megjelentek az első eredmények, s Lengyelország a gazdasági reformok élenjáró országává vált. Ugyanakkor tény, hogy a gazdasági reformok társadalmi értékelése igen negatív, s mi képtelenek voltunk megértetni a társadalommal a gazdaság tényleges helyzetét. Képtelenek voltunk megoldani a gazdasági átalakítás egyik legnagyobb problémáját: nem tudtuk összekapcsolni a liberális gazdasági programot a társadalompolitikával. Nem tudtuk kidolgozni azokat a társadalompolitikai és -lélektani eszközöket, melyek amortizálták volna az átalakulás társadalmi költségeit. A közvélemény e téren okkal csalódott és lett türelmetlen. De a kudarchoz hozzájárult az egyház is. A katolikus egyház ugyanis, amely Lengyelország felszabadulásában igen nagy szerepet játszott, az elmúlt négy évben már-már követelődző álláspontra helyezkedett. Érezhető volt ez az abortusztörvény kapcsán, régi tulajdonainak visszaszerzésében, a kötelező hittanoktatás iskolákban való bevezetésében, a válás jogának megkérdőjelezésében. Lengyelország ugyan mélyen katolikus érzelmű, de az egyház közvetlen politikai szerepvállalása nyugtalanítja az embereket.

Ön egy liberális párt, a Demokratikus Unió vezető politikusa. Milyennek látja a liberalizmus kelet-közép-európai esélyeit?


A liberális pártok régiónkban szinte mindenütt a politikai, centrumban helyezkednek el, s úgy vélem, az átalakítás időszakában épp erre a liberális centrumpolitikára van szükségünk. A szabadelvű programban azonban az eddigieknél jóval nagyobb teret kell kapjon az átalakulást segítő társadalompolitika, a „köz” támogatása nélkül a legkiválóbb és legfontosabb reformkoncepció sem valósítható meg. Lengyelországban a másik súlyos gond a liberális pártok széttagoltságából ered, s ezért jelenleg éppen arra törekszünk, hogy legalább a két legnagyobb pártot – a Demokratikus Uniót és a Liberális-Demokrata Kongresszust (KLD) – egyesítsük. A KLD például éppen ma, mikor beszélgetünk, tartja azt a kongresszusát, amelyen döntenie kell e kérdésben, s biztos vagyok abban, hogy a jövő év tavaszán esedékes önkormányzati választásokon pártjaink már közös programmal és közös jelöltekkel indulnak majd.

Nem lett volna szerencsésebb már a szeptemberi választások előtt létrehozni ezt a koalíciót?


De igen. Tény, hogy e koalíció nélkül elvesztettük a reformpolitika melletti szavazatok jelentős részét – hiszen ha csak egyszerűen összeadtuk volna külön szerzett szavazatainkat; akkor ma 15 százalékunk lenne a parlamentben. De főként azért volt hiba, mert miután nekünk azonos a szavazói bázisunk, a közös listákkal azokat az ingadozókat is megnyertük volna, akik nem tudván választani a két párt között, egyszerűen nem mentek el szavazni.

Kit terhel ezért a felelősség?

Mi úgy véljük, hogy nagyobbrészt a KLD-t terheli, ők pedig úgy, hogy bennünket. Az igazsághoz valószínűleg inkább akkor járunk a legközelebb, ha kimondjuk: a felelősség megoszlik a két fél között.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon