Skip to main content

„…hogy van egy másik életem, arról kevesen tudtak”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Polcz Alaine-nel beszélget Szebényi Cecília


Asszony a fronton című híres könyvednek az utolsó szavai: „úgy látom háborús házasságomat, mint a világtörténelem falára festett magánfreskót”. Hogy jutott eszedbe ez a szép és kifejező kép?

Nem nekem jutott eszembe. Amikor Nemes Nagy Ágnes még kéziratban olvasta a könyvet, felkiáltott, te, hiszen ez egy magánfreskó a világtörténelem falán! Ezen én eltűnődtem, tetszett, és azt mondta Ágnes, hogy akkor használd ezt a kifejezést, írjad így.

Mi lett volna a könyv vége, ha Ágnes nem súg?

Én tovább akartam volna menni az időben, egy kicsit írni a háború utáni eseményekről, és azzal a mondattal zártam volna: …és aztán beléptem a Kommunista Pártba. De mindenkinek a haja égnek állt, hogy ne írjak ilyesmit. Én ezt olyan nagyon akkor sem értettem, ezt a nagy tiltakozást, mert semmi különös nem volt abban, hogy beléptem, és most is vállalom. Tudniillik Erdélyben a háború után nekünk az oroszok jelentettek védelmet, ha egy kis magyarverés vagy -ölés kezdődött, illetve ölés nem nagyon volt, legalábbis Kolozsvárt, legfeljebb bedobták a malomárok vizébe az embereket, de az nem volt olyan mély víz, sebes sodrású volt és hideg, ki lehetett kászálódni belőle. Ilyenkor mindig az oroszokhoz szaladtunk, az orosz parancsnokság a különböző nemzetiségek közötti harcokban igyekezett pártatlanul igazságos lenni, segítséget nyújtani. Na most a háború iszonyata után, megértve a zsidóságot is és minden kisebbséget, az ember azt hitte, hogy most végre vége lesz annak, hogy ki-ki a másik torkának esik, mert azért volt valami nemzetköziség vagy nemzetiségköziség, vagy hogy mondjam, a kommunizmusban. Beléptem a pártba, hittem az egészben.

Ez ’45-ben volt?

Talán már ’46-ban. Tehát a könyvem így végződött volna: és beléptem a pártba. Az már nem lett volna benne, hogy aztán kiléptem.

Kiléptél?! Mikor?

Ez az, hogy nem tudom az évszámokat, ez úgy ’49 körül lehetett, ’48 vagy ’49, megnézem majd a házasságunk időpontját a személyimben. Nincs dátum számomra, nekem nem létezik így a konkrét idő. Tehát ez a házasságkötésünk táján volt, és akkor leültem, megírtam, hogy csalódtam, hogy ez nem az, amit mondtak és ígértek, ez nem az az eszme, és az, ami van, az nekem nem felel meg, és kilépek, és feladtam a levelet. Másnap reggel fél hatkor már itt volt valaki, csöngetett, mi még ágyban voltunk, de ő bejött, és azt mondta, elvtársnő, hát mit írtál nekünk? Itt a levél, vegyem vissza, mert ha nem, akkor én többet nem kapok állást, Miklós sehol nem jelenhet meg, és így tovább. Erre én azt mondtam, hogy ha eddig nem akartam volna kilépni, akkor most, emiatt, kilépnék. Ketten léptünk ki az országban, Vas István meg én. Egy évig tartott, nagyon nagy cirkusz volt, Rákosiig elment, folyton tárgyaltak velem, a végén még jogászt is hívtak. Mert hogy egy pártból nem lehet csak úgy kilépni. Én mondom: dehogynem, nézzétek, benne van a tagkönyvemben, hogy belépek stb., hát ahova belépni lehet, onnan kilépni is lehet. Erre kérdezték a jogászt, mi van? Annak persze jogilag kellett válaszolni, azt mondja, hát igen, ki lehet lépni. Akkor még elvacakoltunk egy kicsit, végül nagy nehezen úgy léphettem ki, hogy kizártak a pártból. Ezt találták ki, nem volt más választásuk.

Miklóssal hogy ismerkedtél meg? Mert ugye te eredetileg az első férjeddel, Jánossal jöttél át Magyarországra ’46-ban.

Pontosabban én jöttem ki először, ő egy kicsit később. János magyarországi volt, magyar állampolgár, és amikor már nem maradhattunk tovább Kolozsvárt, mert nem kapott munkát – újságírók voltunk mind a ketten –, akkor én kiszöktem Erdélyből, hogy helyet csináljak neki itt. Lakást szereztem, elkezdtem dolgozni és egyetemre járni, aztán ő is kijött.

Miért nem ő jött át elsőnek, hogy helyet csináljon neked? Hiszen ő volt itthon.

Mindig mindent én intéztem. Abszolút passzív volt, nem érdekelte semmi. Ott maradt Kolozsvárt anyáméknál, eladta a holmimat, a bútoraimat, minden féltett tárgyamat, és itt, amikor már kint voltunk, folytatódott minden, nők után szaladgált, ivott, nem adott haza pénzt, sőt még az én télikabátomat is zálogba tette. A Vikár Gyuri édesapjától kaptam kölcsön egy kopott férfikabátot, egy ilyen lódent, hát az hatalmas volt, azt hordtam, ha nagyon hideg volt belebújtam, és ha nem volt nagyon hideg, akkor elegánsan, hanyagul a vállamra vetettem, úgy sétáltam benne, olyan természetesen. Miklóssal a Darlingban ismerkedtem meg, véletlenül. Ezt Miklós le is írja egy novellájában, hogy belép egy fiatal lány, férfitélikabátban, és a zsebéből egy baba lóg ki. Mert én akkoriban gyerekekkel foglalkoztam, biztos mentem estére valahová, és azért lehetett a zsebemben a baba. Hát így látott meg engem először.

És te milyennek láttad őt?

Nekem Miklós túl szép volt. Képzelj el egy karcsú, atléta alkatot, hullámos fekete hajat, acélkék szemeket, és én sosem szerettem a szép embereket, féltem tőlük, hogy felületesek, hogy hiúk, hogy önzők…, és noha vonzott Miklós, volt bennem távolságtartás is, hogy egy ilyen gyönyörű férfi, tudod. De én különben sem gondoltam úgy a férfiakra, hogy milyen jó lenne, ha udvarolnának, mégis körbe voltam mindig véve férfiakkal, barátokkal. Mostanában valamelyik éjjel nem bírtam aludni, és kiszámoltam, hogy hányan voltak belém szerelmesek, és képzeld, több mint harmincan. És köztük olyan nevek, mint Weöres Sándor, vagy…, de nem akarok itt felsorolást rendezni, Sanyikát azért mertem mondani, mert Amy előtt vallotta be most, már öregkorában, hogy Alaine, tudja, hogy én szerelmes voltam magába? Írtam is egy verset, itt van, és mindenkit kértem, hogy ne mondják meg, reméltem, hogy akkor elmondják magának. Elmondták? Mondom, nem. Látja, azt mondja, így lehet bízni az emberekben. Mindig tűnődöm, hogy miért szerettek olyan sokan, sőt van, aki egy életen át. Persze, ameddig én észreveszem, hogy valaki szerelmes, már mindenki mulat körülöttem, már mindenki látja, én vagyok az utolsó, aki megtudja.

Miklóssal is így jártál?

Nem, az nagyon gyorsan ment. Akkor váltam éppen Jánostól, és, érdekes, volt bennem egy pánik, hogy soha többet nem lesz senki, aki elvegyen. De néhány héten belül valaki feleségül kért, már nem is tudom a nevét, valaki a Széchenyi Könyvtárból. Megnyugodtam, akkor jó, bár eszem ágában sem volt férjhez menni. Azután megismerkedtem Miklóssal a Darlingban, ő valahol a Bajcsy-Zsilinszky úton lakott albérletben, és kérdezte, hogy nem megyek-e föl hozzá, dehogynem, mondtam, fölmentem hozzá, és mondta, szeretné, hogyha együtt lennénk, vagy az övé lennék, és mondtam, hogy természetes, és ami nem volt szokásom, lefeküdtünk, és utána azt mondta, szeretné, ha együtt is laknánk, kicsit tűnődtem, és mondtam, hogy ez egy cseppet bonyolult, de ha nagyon akarja, hát jó, és akkor azt mondta, hogy azt szeretné, ha a felesége lennék. Mondtam, hogy azt nem, azt aztán nem, azt az egyet nem. Egy évig laktunk különböző albérletekben, aztán már itt, ebben a lakásban együtt éltünk, de nem és nem akartam a felesége lenni, mert féltem.

Mitől múlt el ez a félelem ?

Amikor olyan nagyon beteg voltam, amikor láttam és tapasztaltam, hogy a szépsége ellenére is micsoda szeretet, micsoda biztonság van benne, akkor nagy nehezen beleegyeztem a házasságba. De ezt megelőzte egy nagyon küzdelmes év, egy évig feküdtem különböző kórházakban, halálos betegen. Kiújult a tuberkulózisom és az átment nagyvérköri szórásba, vese, belek, minden, tetőtől talpig, és nem voltak még gyógyszerek, még nem volt tisztított Streptomycin, streptomérgezést kaptam, rosszul álltak a dolgok, nem részletezem. Miklósnak meg is mondták, hogy közvetlen életveszélyben vagyok, ami azt jelenti, hogy pár nap. Addig is mindennap bejött, főzött, hozott mindenféle finom falatot, hogy tápláljanak, a legnehezebb időkben pedig állandóan bent volt nálam, ápolt, biztatott, és végül is ebből a betegségből ő hozott ki. Nemcsak azzal, amit tett értem, hanem mert érdemes lett élnem, volt miért éljek, és ezért egy pillanatra sem adtam fel, megharcoltunk mind a ketten, meg az orvosok is. Emlékszem, a végén az egyik orvos azt mondta, ide figyeljen, most valahogy életben maradt valami érthetetlen okból, de ha bármi történik, ide jöjjön megint, hozzánk, mert én ott akarok lenni a boncolásnál, hogy lássam, mi történt magában, hogyan maradhatott életben. Na, hát így hozott vissza Miklós a sírból.

Mivel foglalkozott, amikor éppen nem téged ápolt? Malomfelügyelő volt vagy terményszámláló?

Nem, ezeken már mind túl volt. Burgonyabegyűjtő volt, malomellenőr volt, de akkor éppen munka nélküli író.

Te pedig már diplomás pszichológus.

No, az a diploma, az nagyon érdekes volt. Elvégeztem egy évet Kolozsvárt, a Bolyai Egyetemen, aztán átszöktem ide, és itt folytattam. Jártam a pszichológia szakra, és már harmadéves voltam – akkor négy év volt a képzési idő –, amikor rájöttek, hogy ez egy burzsoá tudományág, ezt nem szabad csinálni, ezt meg kell szüntetni. Behívattak, és azt mondták, válasszál elvtársnő valami mást. Azt ajánlották, hogy menjek át kémiatanárnak, ha leteszek egy vizsgát, akkor két évet elismernek, itt ez a könyv, tanuld meg, kitűzzük a vizsgát neked és egy csomó embernek még, és átmentek mind a kémiára, mert ott van hiány. Ültünk Miklóssal a Múzeum kávéházban, és mondom, hogy ez elég borzasztó, de hát mit csináljak, így van. Miklós fölháborodott, hát így föladod, hát nem harcolsz a szakmádért? Azért, mert ezek őrültek? Miklós sokkal tisztábban látta a dolgokat, mint én.

Miért, te elfogadtad ezt? Belenyugodtál?

Hogyne, persze. Ez egy túlkapás. Annyi ember van, akiket behoztak az egyetemre, most még zavaros a helyzet, nem tudják fölmérni a dolgokat, de tulajdonképpen jót akarnak. Sajnos az úgy van, hogy kivágják az egészséges húst is a daganattal együtt, én vagyok az egészséges hús, majd ki fogom bírni. No de Miklós föllázadt, engem is föllázított, fellebbeztem. A fellebbezőket egy bizottság elé állították, én azt mondtam, nézzétek elvtársak, nekem már van egy tanítónői diplomám, kicsiket szeretek tanítani, nagyokat nem. Különösen kémiára nem. Utálom a kémiát. Nem megyek át kémiára. Nem volt mit csinálniuk, írjam alá, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni, aláírtam. Erre képzeld el, mi történt, hagyták, hogy maradjak a pszichológián, tudósképzéssel kiemelve, kaptam erről egy papírt. Senki nem tudta, mi az a tudósképzés, sose tudtam meg én sem. Az utolsó évemet úgy végeztem el, hogy nem jártam egyetemre, mert nem volt, aki tanítson, nem volt, hogy milyen órákat vegyek fel, semmi nem volt, időnként megjelentem az indexemmel, lobogtattam a papíromat, a minisztériumi döntést, itt vagyok, tudósképzésre kiemelve. És mindenki összenézett. Jó. Hát átalakulás ideje volt. Végül megkaptam a pszichológusi diplomámat, azután jött a betegség, igen. Lassan összeáll az időrend, és a helyükre kerülnek az események. Aztán dolgozni kezdtem.

És hozzámentél Miklóshoz.

Polgári esküvő volt, a munkahelyemről mentem, esett az eső, egy szandál volt rajtam és egy kopott esőköpeny, régimódi, picit rojtos ujjal, megverte egy kicsit a hajamat is az eső. Az anyakönyvi hivatalban találkoztunk, Szilágyi Dezső és a felesége voltak a tanúk, ők szépen felöltöztek, erre őket ültették középre, azt hitték, hogy ők vagyunk mi. Kezdik felolvasni az adatokat, rájönnek, hogy mi vagyunk mi, cseréljenek helyet. Fölolvassák, hogy Molnár Mészöly Miklós, lakik Városmajor utca 48. II. emelet 1., Polcz Alaine, lakik Városmajor utca 48. II. emelet 2. Tudod, mi azt hittük, hogy rosszul leszünk a nevetéstől, hogy ott helyben nem merik kimondani, hogy mi egy lakásban lakunk. Utána elmentünk Miklós édesanyjához Szekszárdra, onnan lementünk Bátára, és ez volt a nászutunk. Akkor ismerkedtem Miklós ottani életével, gyerekkorával, akkor ismertem meg azt a Pannóniát, azt a Szekszárdot, amiről ő ír. Akkoriban nem jelenhetett meg Miklós sehol. Kétségbe volt esve, hogy szörnyű, nem tudom eltartani a feleségemet. Bábdarabokat írt, néha a saját nevén, néha másokén, és mesét, mert az az egy volt, ami még néha átment. Ezekből volt valami kereset, de nagyon kevés. Tudom most is, hogy Miklós mindig azt hiszi, hogy nincs pénzünk, és szegények vagyunk, én mindig azt hiszem, hogy gazdagok vagyunk, és túl sok holmink van. Mert ő jómódban nőtt föl, és én nagy szegénységben. De én azt is tudom, hogy az a szegénység, amiben meleg van, szellem van, összetartás van, az nagyon jó, hidd el. És ez nálunk, bennünk mind megvolt, és büszkeség is, tartás, ellenállás. Na most a Miklós ellenállása, hozzá kell fűznöm, hogy az olyan, hogy ő mindig minden hatalomnak és agressziónak ellenáll, az enyémnek is. Én nem vagyok ilyen bátor, egészen más, lágyabb utakon járok, a megértés és megértetés útján. Rengeteget adott szellemileg, gondolkodásban, hihetetlen, hogy mit kaptam tőle, tehát az erkölcsi tartásban ezt a keménységet. Bennem is van tartás, de az teljesen más, az a megbocsátás, a másik megértése, a kivárás, a szeretet, a türelem, az elviselés.

Miklósnak át tudtál adni ezekből valamit? Ő mit kapott tőled?

Miklós egyszer azt mondta nekem, hogy tőled kaptam az aszkézist, az aszketikus életet. Én nem tudtam, hogy aszketikus életet élek, de ha most így eltűnődöm rajta, igaz. Nem lehetett másként élnem. Mert az, hogy szívvel és valódi odafigyeléssel elláss haldoklókat, kórházpszichológiát, közben oktass és készülj az oktatásra, és tudományos kutatómunkát végezz… közben a háztartást vezettem, és a sok barát, és Miklós, és könyveket írtam, hát mikor, miből, nem tudom, hogy milyen időből és erőből telt ez. Miklós azt mondta, hogy tőlem tanulta az aszkézist, és tőlem tanulta a mások megértését, a caritast tőled tanultam. Hogy mit adtam még neki? Hoztam neki Erdélyt a maga misztikumával, hoztam Erdély másfajta természetközelségét, a szegénységnek a jó ízét, melegét, igen, gazdagságát, amit ő nem ismert, a játékosságát, örömeit. Ő adta nekem a harmóniát, kiegyensúlyozottságot, a logikát, filozófiát, gondolkozást. Jaj, és azt el kell mondanom még, hogy írni hogyan tanultam tőle. A klinikán, ahol dolgoztam, kötelező volt a tudományos kutatómunka és a publikáció, és ahányszor írtam valamit, Miklós elolvasta, és iszonyatosan lehordott. Hogy egy magyar író felesége nem ír le ilyen mondatot. Hát nem érzed a mondat ritmusát? Nem éreztem. Meg a nyelvtan. És olyanokat mondott, amiket én nem is értettem. Szidott egészen addig, amíg el nem sírtam magam, neki megfájdult a feje, és akkor még mindig mondta, hogy hát borzasztó, hogy így írsz, rettenetes. El voltam keseredve, és lefeküdtem aludni, és reggelre kijavította. Ez így ment éveken keresztül, és amikor a Rend-rendetlenséget írtam, az a doktori disszertációm volt, azt mondja Miklós, te, hagyd el a szigorúan tudományos részeket, akkor ki lehet adni. És megjelent, és nívódíjas könyv volt. Azt mondta Ágnes, olyanok az esetek, a példák itt, mint egy novellafüzér. Mert amikor leírsz egy esetet, az félig irodalom. Miklós mulatott ezen, kicsit tűnődött, és azt mondta, hogy igen.

És ezen te felbátorodtál, és megírtad a regényedet?

Nem, nem. Egy barátnőmnek, aki válófélben volt, leírtam a házasságom történetét Jánossal. Azért írtam neki, hogy lássa, utána az ember még boldog lehet, és mennyi minden jöhet, más kapcsolat, hogy a mélypontról van kivezető út. Neki írtam, neki adtam oda, senki más nem is olvasta. Illetve egyszer Miklós belenézett, és mondta, legalább úgy írhatnál már, hogy van pont meg vessző. És azonkívül nem ártana, ha a magyar helyesírást is megtanulnád. Akkoriban az Újholdban valaki írt az oroszokról, én elolvastam, és mondtam Ágnesnek, hogy ez így nem igaz, ez torz, az oroszok nemcsak ilyenek voltak, sokkal árnyaltabb az egész. Ágnes elgondolkozott, aztán azt mondta, ott van, amit írtál Jánosról, fejezd be, abban benne van az is, hogy milyenek voltak az oroszok, és akkor hajnalonként magnóra mondtam a második részt. Ez volt az első írásom, amit Miklós nem olvasott el kéziratban. Amikor megjelent, letettem a Miklós asztalára, és lefeküdtem aludni. Ő elolvasta aznap éjjel az egészet, és egy levelet írt, a levélben az volt, hogy meglátod, ez sikerkönyv lesz, az ereje, az őszintesége, úgy írod meg a dolgokat, ahogy voltak, és nem tudom, mit írt még, a lényege az volt: tudsz írni! Aztán jöttek a dicsérő kritikák, a Déry-díj, az Év Könyve-díj, az írószövetségben bemutatták, és én egyre jobban bámultam, és mindig az volt az érzésem, hogy te jó isten, egy nap majd rájönnek, hogy tévedtek, és visszavonják az egészet.

Furcsa volt, hogy író vagy?

Megszoktam, hogy Miklós az író, és én az írófeleség. Arról, hogy van egy másik életem, a betegellátás, a tudományos kutatás, a pszichológia, a haldoklók, arról nagyon kevesen tudtak. A legtöbb ismerősnek én voltam a kis feleség, és amikor megjelent az Asszony a fronton, akkor észrevettem a hangváltást. Ágnessel kapcsolatban volt egy ilyen élményem. Lementünk együtt Szigligetre, és az asztalnál, ahol ültünk, engem úgy kezeltek, mint egy kis, kedves, butus nőt, és fölségesen mulattam, de Ágnes fellázadt, te, ez lehetetlen, hát ezek nem tudják, hogy te Mészöly Miklós felesége vagy, hogy te magad is írsz, hogy pszichológus vagy? Tényleg úgy bántak velem, mint egy olyan kis helyes háziasszonnyal, de nagyon jó volt. És akkor Ágnes mesélt rólam nekik, és éreztem, hogy megváltozott a hang, de micsoda marhaság! Mert valaki úgy fogadjon el, és elfogadtak, szerettek úgy, ahogy voltam, amilyen arcot mutattam nekik. És ne azért fogadjanak el, ami mögöttem van vagy nincs.
































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon