Skip to main content

„…mintha egy hosszú, rossz álomból ébredtünk volna…”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Olyan időpontban érkeztem Önökhöz, mikor csupán néhány nap választ el bennünket „bársonyos forradalmunk” ötödik évfordulójától. E történelmi sorsfordulót, melynek eljövetelében oly sokáig reménykedtünk, végül is a kor kedvező pillanata hozta el számunkra. Valósággá vált reményeink korszakának elsősorban azok voltak előkészítői, akik szabadságtól megfosztott világunkban nem tudták elfogadni a tehetetlenség bénító terhét. Az erőszakkal és a jogtalansággal szembeni ellenállás ugyanis reményt is szül, és értelmes biztonságérzetet nyújt az emberi létnek, melyet nemcsak a politikai hatalom valósága, de az erkölcsi kiteljesedés bensőnkből fakadó igénye is alakít. E törekvés látens társadalmi válságok idején óhatatlanul is az alapvető emberi és polgári jogok védelméhez vezet.

Ebben az értelemben számunkra sok szempontból éppen a magyar példa volt mérvadó. Éppen a magyarok voltak ugyanis azok, akik 1956-ban bátran vetették magukat abba az egyenlőtlen küzdelembe, amely jelezte, hogy nem óhatatlanul kell elfogadnunk a megváltoztathatatlant. S amikor az 1968-as fegyveres beavatkozás eltiporta a prágai tavaszt, és régiónkat újabb sötét felhők árnyékolták be, a magyarok akkor is eltökélten haladtak tovább saját útjukon, s a rendszer bomlasztásához kihasználták valamennyi hajszálrepedést a térségünkben eladdig monolitnak tűnő szovjet hatalom falán.

A hetvenes és a nyolcvanas években – még a kommunizmus idején – az Önök országa számos tekintetben állt példaként előttünk, és sok esetben jelentette a számunkra csupán nehezen megvalósíthatónak tűnő vágyak megtestesülését. Ide jártunk moziba a világhírű Milos Forman filmjeire, itt csodálhattuk meg egy színesebb világ szigeteit, melyek olyannyira élesen különböztek az általunk megszokott létező szocializmus szürkeségétől. És idejöttünk akkor is, ha a szabad, nyugati világból érkező barátainkkal akartunk találkozni.

A magyar értelmiségtől irigyeltük helyzetét, amely összehasonlíthatatlanul szabadabb volt a miénknél, s amely számukra sokkal inkább volt természetes jelenség, mint azt képesek voltunk felfogni. Az azonban világos volt számunkra, hogy a miénknél kedvezőbb politikai háttér nélkül mindez elképzelhetetlen lett volna. Egyre gyakrabban észlelhettük Magyarországon a független politika kísérleteit s egy új demokratikus modell kiépítésének próbálkozásait – még a régi rendszeren belül.

Majd ezt követően hamarosan új, közös útra léptünk. Közösen élhettünk át számos felemelő pillanatot, közösen vállaltunk részt régiónk politikai és gazdasági függetlenségének megteremtésében is.

Útjaink a múltban gyakran és sok tekintetben különböztek egymástól. Olykor általános emberi tartalmat adtunk célkitűzéseinknek, a szociális biztonságra helyezve a hangsúlyt, olykor az európai civilizáció szellemi gyökereit tartottuk szem előtt. Történelmünk során sajnos, nem is egyszer, eltévedtünk a nemzeti, rendi és faji gyűlölet útvesztőiben, vagy bolyongtunk az erőszak és emberi létünk alapvető értékeit feladó árulás ösvényein.

Mindezek ellenére szellemi életünk legjobbjai még a teljesen reménytelennek tűnő korszakokban is keresték az egymáshoz vezető utat. A Tigrid párizsi „tanúvallomásait” megtestesítő „Svedectví” című lap példányai gyakran magyar barátaink lakásaiból jutottak el hozzánk, Konrád György és mások műveit a szamizdat révén ismerhettük meg, a magyar film pedig valóságos égi tünemény volt számunkra. A másik oldalon pedig éppen a magyar értelmiség reagált élénken Milan Kundera Közép-Európa-koncepciójára, és segítette nyílt támogatásával a Charta ’77 híveinek tántoríthatatlan ellenállását. Mikor az önkényuralommal szembeni ellenállás ösvényei végre a demokratikus társadalom felé vezető úttá szélesedtek, és kezdetét vette országainkban társadalmaink nyugati típusú társadalmakká történő átalakítása, megteremtődtek egy újfajta együttműködés előfeltételei is. Ez az út annál inkább tűnik ésszerűnek, minél inkább átérezzük térségen belüli együttélésünk nagyon távoli múltra visszamenő történelmi gyökereit – annak pozitív és negatív oldalait egyaránt. Ebben az együttélésben – minden buktatója ellenére is – természetszerűleg volt jelen a térség nemzetei kulturális és gazdasági egymásrautaltságának eszméje.

A szellemi értékek cseréje mellett közös célkitűzésünk a kölcsönös kereskedelem is, mint ahogy az is, hogy a szabadabb, minőségileg más világba vezető úton vállvetve haladjunk. Ehhez azonban nem elegendő az a tudat, hogy Európához, az európai kultúrához tartozóknak érezzük magunkat. A mai Európa sok tekintetben különbözik attól az Európától, amelyben annak idején kényszerű álomra hajtottuk fejünket. Néha úgy érzem, mintha egy hosszú, rossz álomból ébredtünk volna, melynek negatív következményeit mindmáig érezzük.

Habár tudom, hogy Esterházy Péter alighanem pénzbírsággal sújtana szóhasználatom miatt, mégis el akarom mondani, hogy ebbe az új Európába csupán rendezett múlttal, új törvényhozással, gazdasági életünk szerkezetének átalakításával és egy olyan demokratikus rend megteremtésével juthatunk el, melytől az önkényuralom legutóbbi negyven esztendejében teljesen elszoktunk, s melynek kiépítése még mindig sok erőfeszítést igényel.

S eközben azzal is számolnunk kell – Esterházy Péter nyomán, szabadon –, hogy nem minden ostobaság oka keresendő a letűnt rendszerben, hogy itt az évek hosszú során önerőből, sok emberi szenvedés, fenyegetettség, meghunyászkodás, keserv és könny nyomán összegyűlt egy nagy halom, látszólag legyűrhetetlen, pártsemleges ostobaság is. Meggyőződésem, hogy az a közös vágy, melyet egy új, szabad élet iránt érzünk, az eddiginél is szilárdabban köt össze újra bennünket. Abban a szellemben, ahogyan azt Németh László fogalmazta meg csehekről és magyarokról szólva: „A két nép erényei és hiányai nyilván kiegészítik egymást. Nálunk több a nyugtalanító (gyakran el is torzuló) zsenialitás, ott megbízhatóbb a műveltség, konokabb a szenvedély, kitartóbb a munka. Ha ezt a két népet valami szerencsés anyagcsere kapcsolhatná egybe!” Hiszen egymáshoz tartoznak, mint a kulcs és a zár.

(A Václav Havel tiszteletére adott díszvacsorán 1994. november 2-án elhangzott pohárköszöntő némileg rövidített szövege.)






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon