Skip to main content

„A forradalom felfalta apáit”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A választási kampány nyugati szemmel


A választások első fordulójának külföldi visszhangjában tallózva, a leggyakrabban két észrevétellel találkozunk. Az egyik: a választás szabad, demokratikus volt, minden annak rendje és módja szerint történt. Ez a lényeg. De nem lényegtelen a másik észrevétel sem: „Magyarország még nem lépett be a komputerkorszakba.” A szavazatok számlálásának sokfelvonásos tragikomédiáját nem mindenki nézi sajnálatos véletlennek. Akadnak, nem is kevesen, akik a technikai-gazdasági elmaradottság, a felelőtlen szervezés, a hányaveti munkavégzés kínos demonstrációjának tekintik, és az jut eszükbe róla, hogy „Magyarország belépett a harmadik recessziós évbe, az inflációs ráta jelenleg 23 százalékos és növekszik, az egy főre eső eladósodás pedig itt a legnagyobb Kelet-Európában”. Röviden: a közjátékot a pártállamban (még a piacgazdasággal huzamos idő óta kacérkodó pártállamban is) uralkodó viszonyok látleletének tekintik. Úgy gondolják, hogy ami történt, jelképi erejű történés. Paradigma. De egyszersmind iránytű, amely alig felülmúlható egyértelműséggel mutatja a követendő utat. Valósággal megparancsolja, hogy tegyük félre a cselekvés kényszere alól fölmentő „cigányzenés” problémákat meg álproblémákat. Koncentráljuk erőinket arra, hogy a gazdaságot fölzárkóztassuk Európához, arra, hogy ne találtassunk könnyűnek, és ne hulljunk ki a rostán az európai megmérettetéskor.

De menjünk tovább. Még a választások előtt érdekes vezércikk jelent meg a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Azt tartja a mondás, hogy a forradalmak felfalják gyermekeiket – írja a szerző. De Magyarországon nem ez történt. A forradalom ott apáit falja föl. A magyar ügyekben szemlátomást jól eligazodó szerző szerint a legalaposabban fölfalt apa: Pozsgay Imre. De hogy miért történt így, arra a publicistának nincs magyarázata. Arra a The Independentnek van magyarázata. Pozsgay „bizonyosan helyet fog kapni a történelemkönyvekben, de a választókerületében csak a siralmas harmadik helyet kapta. Visszatekintve, jobban teszi, ha átszáll az MDF-be, amely az ő bábáskodásával jött a világra.”

A londoni újság eltalálta az államminiszter balszerencséjének tényleges okát. Mert a két széken üléssel való próbálkozás beleszólt abba, hogy hány sor álljon a politikusról ama bizonyos történelemkönyvben. Beleszól abba, hogy a politikus milyen pozícióra számíthat. Ami – legalábbis a „fölfalatásán” bánkódó frankfurti közíró szerint – még új irányt is vehet. „Antall, az MDF elnöke… már korábban elképzelhetőnek mondotta az együttműködést egyes, különösen kiemelkedő szocialista politikusokkal, és ezzel kiutat mutatott.”

Megjegyzésével, a The Independent fontosabbra is ráhibázott: a választási kampány sajátosságainak hátterére. Ezért is idéztük, nem személyeskedésből. Még kevésbé kárörömből. Senkinek sem lehettek kétségei a Lakitelek-koalíció valósága, az MDF és Pozsgay kapcsolatainak elevensége felől. Nem volt a többi pártnak sem, amelyek erre a kötelékre is célozva hangsúlyozták – és mint az MDF-től elválasztó különbséget kiemelték –, hogy nem működnek és nem is fognak együttműködni a kommunista vezetőkkel.

Az MDF irányítói tagadták ezt az összefüggést, de a cáfolat nem lehetett meggyőző. Ezért megpróbáltak rálicitálni a többiek antikommunizmusára; a vasárnapi rádióban megszólaltak azok a bizonyos ébresztők. Ezeket – jelbeszéd az életünk! – mindenki értette. Megértette a nyugati sajtó is, amely szorongva figyeli az agresszivitás, a nacionalizmus, a rasszizmus jeleit az átalakuló Közép-Európában. „Félbolsevik módszer volna – nyilatkozta az MDF elnöke a nyugati újságíróknak –, ha alvezérét arra intené, hogy ne hirdessen a párt hivatalos programjával szembenálló nézeteket.” Hazai fogyasztásra jobbat talált ki: a nyugati sajtót félreinformálták a magukat liberálisnak kiadó „bolsevikok”, „jakobinusok”. Nem a második ébredőkorszakot áhító nyilatkozók a ludasok, hanem az állítólagos informátorok, akikre – képzeljék csak – rászorulnak a közép-európai országokban tucatnyi tudósítót állomásoztató, hírükre és jólértesültségükre kényes világlapok. Sőt megtoldotta egy lépéssel: a rágalmazók magára a nemzetre dobáltak sarat, és egy füst alatt – és erkölcstelenül, mert az erkölcsi kvalitásnak az MDF követése a tanúságtétele – meg akarják osztani a nemzet egységét. S hogy mi volna az egység? Természetesen, ha mindenki az MDF-re szavaz.

És ha mindenki Antall Józsefet akarja látni a kormány élén. De talán nem mindenki akarja. Celestine Bohlen, a The New York Times és az International Herald Tribune tudósítója legalábbis úgy látja, hogy nem mindenki akarja. „Antall Józsefnek, az MDF vezetőjének és miniszterelnök-jelöltjének képei most ott függnek a budapesti lámpaoszlopokon. De fagyos modora, körülményes nyilatkozatai nem teszik népszerűvé.”

Az a groteszk igény pedig, hogy egy pluralizmuson – tehát az ellentétes nézetek ütköztetésén – alapuló választáson legyen az egység a legfőbb érték, hogy e mindenáron megjelentetett egység a nemzeti és erkölcsi értékmérő, valójában apellálás az állampárti korszakban kifejlesztett régi reflexekre; a totemek átmázolása, és tabuk előjelének megfordítása, de megőrzése az új viszonyok között; kísérlet, hogy az új korszakban konzerválják a régi tudatot. „A Budapesten sűrűn hallható sóhaj – írja a Neue Zürcher Zeitung tudósítója, aki nem teljesen érti, mit takar a méltatlankodás –, hogy az országnak hiányoznak a demokratikus hagyományai, indokolatlan. Kiderült, hogy a magyarok nyugati szomszédaiknál semmivel sem kevésbé képesek politikai eszmék nyílt vetélkedésben való ütköztetésére. Eddig sem az érettség hiányzott ehhez, ahogy a hatalom birtokosai pozícióik igazolása végett hajtogatták, hanem az alkalom.”

Elmondtunk sok mindent, csak azt nem, hogy miféle eszmék ütköznek. Hogy a külföldi tudósítók szerint miről van szó. Az elöljáróban idézett Independent úgy véli, a két fő pártnak, az MDF-nek és az SZDSZ-nek nagyon eltérőek a prioritásai. „Az MDF indulása a »nemzeti értékeket« tisztelő populista történészek egy csoportjához kapcsolódik. A vegyes gazdaság hívei, a privatizálást fokozatosan akarják, el kívánnak szakadni a KGST-piactól, de gyanakszanak a külföldi beruházókra – az aranyásókra – is. Ez a nacionalizmus nem rokonszenves a budapesti támaszponttal bíró szabad demokraták számára; az ő gyökereik a 70-es évek ellenzéki mozgalmaiba nyúlnak le. A gyors privatizálás hívei, jószívvel fogadják a külföldi beruházókat, s gyorsan be akarnak jutni a nyugati piacokra, továbbá hamarosan fel akarják számolni a szubvenciókat és az inflációt.”

Más oldalról indítja a jellemzést a The Washington Post. A Magyar Demokrata Fórumot segítette a Romániában lévő magyar népesség üldözése. „Az incidensben Románia szégyenteljes szerepet játszott, érthető volt a magyar válasz. De benne van a dologban a boldogtalan történelem baljós visszhangja is. A II. világháború előtt Kelet-Európában általában vészesen megzavarodott a politikai élet, a liberális értékek elpusztultak a népi és nemzeti szenvedélyek lobogó lángjai között. Ha e vendettákat nem lehet megakadályozni, nem virágozhat föl a demokrácia… Nyugat-Európa minden reményt meghaladóan prosperál, mert országaikban megvolt a képesség, hogy nemzetközi közösségekbe és szövetségekbe tömörüljenek, és ezeket közös céljaik szolgálatába állítsák. Kelet-Európának most ugyanerre van lehetősége. A kelet-európaiaknak – fejeződik be a kommentár –, akárcsak a nyugat-európaiak előző nemzedékének, most olyan államférfiakra és olyan pártokra van szüksége, akik, és amelyek vízióikban nagyvonalú szellemiséggel képesek túllátni a nemzeti határokon.”


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon