Radnóti Sándor

Nyomtatóbarát változat

Petri György huszonöt versét mondja el. Költők és írók megörökített vers- és szövegmondásai általában az utókorra kacsintanak; ha Thomas Mann-részletet olvas fel a Felix Krullból, ez az életidőn túl tekintő bizodalom – a költőfejedelem, aki vagyok nektek a technikai rögzíthetőség korában – megtestesül, érzékivé válik az előadásban. Ha az Esti kérdést hallgatjuk Babits fahangján, akkor inkább a fölvevő bevált számítását nyugtázhatjuk; igen, meghatódunk. A miért a dombokat s miért a lombokat ugyan nem így képzeljük, az értelmet a kántálás, az érzelmet annak szárazsága csökkenti, de helyébe ott van egy titok tudása, hogy ugyanis aki olvas, rejtelmesen szoros kapcsolatban áll azzal, amit olvas: egykor ő írta. Pilinszky verseit két konzseniális előadásban ismerjük, a Latinovitséban és a költőében. A kettő egymásnak nem mond semmit, nem helyettesítjük, nem helyesbíthetjük az egyiket a másikkal. Petri versmondása sem pótolhatja az előadóművészét – sőt, néha olyan nonchalance-t tapasztalunk, amit amaz nem engedhetne meg magának. Olykor ott áll meg, ahol érzésünk szerint nem kellene. Csak az ördög tudja, miért ejti az egyetlen szót egy gyével. Akkor pedig sikerült meghökkentenie, mikor a Belső beszéd egy sorában – „Most mondjam el, hogy nem áll össze szellemem” – a mostra helyezte a hangsúlyt, holott meg mernék esküdni rá, hogy az a mondjam el-en van, s nincs tévedés, mert „A gyalázatos otthonosságról most beszéljek” sorban is a most-ot, s nem a beszéljek-et nyomta meg. Ez az előadás vagy pontosabban elmondás – a Pilinszkyével ellentétben – nem tiszteli a verset, mint valami kapott, s a költő által csak közvetített hírt, s végképp nem tiszteli – fennköltebb vagy nagyképűbb alkotók módjára – magát a költőt. Nagyon hétköznapian, majdnem mindig egykedvűen hangzanak föl a versek ezen a reszelés baritonon, s épp ez vált ki paradox hatást: Petri költészetének rétegeiből a legköltőibb, a dalszerű, az emelt beszéd, a lírai logika mutatja meg leginkább magát.

A válogatás: egy válogatás. Itt vannak azok a korai versek – A szerelmi költészet nehézségeiről, Kizsarolt nevetséges életünket –, melyeket olvasva, kortársai, egykor úgy éreztük, hogy a mi tapasztalatainkra ad szavakat. Itt vannak a humorista korábbi s későbbi művei – Az ilyen fontos beszélgetések, A megváltás hátulütői, a Horatiusnak rossz napja van. Itt vannak a nagy és tragikus szerelmi költészet darabjai – Sári ne vigyorogj rajtam, I am here. You are there. Itt van az a tavalyi vers – Hogy elérjek a napsütötte sávig –, melyben sokadmagammal az újabb magyar költészet egyik legmaradandóbb alkotását sejtem. Feltűnően takarékos a válogatás a politikai költészet mutatványaival. Széptani okai ennek nem lehetnek, de bizonyára a költő sem akar a Nagy Ellenálló Veterán Érdemrend gátfutó versenyére benevezni. Ám ha nem találkozunk is az elmúlt évtizedek politikai lírájának majdani antológiadarabjaival, noha ezek legjavát közismerten Petri írta, mégis itt van a fanyar Elektra és a „száraz szemekkel néző” A 301-es parcelláról.

Fellbachban és Marosvásárhelyen, Berlinben, New Yorkban és Budapesten sokszor hallottam Petrit verseit közönség előtt mondani. Azt tapasztaltam, hogy a gyakran kásás hangon, sőt, az idegen nyelvű motyogáson is műve átütött. Mint az „ütésre kész” hajnal képzeletében. A hallgatókban megjelent a ritka, alkalomból, szerencséből, véletlenekből szövődő érzés, hogy ecce poeta. A felvétel fegyelmezettebb körülményei is megőrizték e hatást.

• Rábeszélő