Skip to main content

„A közcélok támogatása az adózásnál kezdődik”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Tamás Istvánnal, az International Business School főigazgatójával Rádai Eszter beszélget


Amióta nem maga vezeti a cégeit – hiszen jó ideje „főállásban” egy főiskola, az International Business School fenntartója és főigazgatója, és tízmilliárdra becsült vagyonát egy alapítvány működteti –, mennyire áll biztos lábakon ez a vagyon?

A vagyon ilyenkor is működik. Ennek a működésnek egy része most maga az iskola, ami inkább viszi a pénzt, mint hozza, de természetesen vannak olyan befektetéseim is, amelyek hozzák, tehát jövedelmet termelnek, és ez adja a stabilitását a dolognak. A különbség inkább az a korábbi ténykedésem és a jelenlegi között, hogy ma már nem magam állok a cégeim élén, hanem, külföldön is, belföldön is, olyan menedzserek, akik – hogy úgy mondjam – kezelik a vagyont, és én megint inkább azt a képességemet tudom kamatoztatni, hogy kitalálom a dolgokat, vagyis újra afféle ötletember vagyok, és aztán ezek az ötletek vagy bejönnek, vagy nem.

Ezek szerint inkább bejönnek. Miből áll ez a tízmilliárdos vagyon?

Van benne pénzügyi befektetés természetesen, ami a stabilitást adja. Van benne ingatlanbefektetés, ami jelentős hozamot ígér, persze nem Magyarországon, mert itt például nem lehet finanszíroztatni az ingatlanfejlesztést, csak akkor, ha már valaki külföldi partnerrel rendelkezik.

Külföldön hol vannak ingatlanbefektetései?

Most a spanyolországi Marbellán épül több száz üdülő apartman. Budapesten épülnek lakások, irodák és Óbudán szálloda. A Tárogató úton pedig új sportcentrum fogja kiegészíteni az épületet. Vagyis az itthoni vagyonom jelentős része az iskolában van, ezért előbb-utóbb ennek is jövedelmet kell hoznia, hiszen az oktatás, a képzés is üzlet, a világon mindenütt az.

Korábban azt mondta, hogy amit az oktatás majd egyszer hozni fog, azt vissza fogja forgatni ugyanoda.

Igen, de ez ideológiai kérdés. Persze, hogy vissza fogom forgatni. De ettől még a vállalkozásnak magának, tehát az oktatási vállalkozásnak is nyereségesnek kellene lennie, baj, ha nem tud nyereséget hozni.

Ez szerintem Magyarországon vadonatúj gondolatnak számít, nem véletlen, hogy az Oktatási Minisztériumot a pénzköltő jelzővel szokták illetni, mintha ez a dolog természetéből következne. Milyen módon akarja az iskoláját nyereségessé tenni?

Kezdjük ott, hogy Magyarországon hozzászokott a lakosság, hogy a képzés, az oktatás ingyenes. Holott ugye az is pénzbe kerül, csak az adónkból fizeti az állam. Másrészt az is tény, hogy ahol az oktatásért fizetnek, ez a világon mindenütt üzleti tevékenység, egy termék értékesítése. Aki ma Magyarországon fizetős iskolába küldi a gyerekét, az kétszer fizet: egyszer az adójával megfizeti az „ingyenes” felsőoktatást – amit nem vesz igénybe –, majd másodszor is fizet, amikor lerója a tandíjat. A külföldi érdeklődők fogadása egy-két év alatt nyereségessé teheti a képzést. Az oxfordi diploma nálunk csak nyolcszázezer forint, Oxfordban 7300 angol font, azaz hárommillió forint. A megélhetési költségekről már nem is beszélek.

Visszatérve a vagyonra: ezzel a tízmilliárddal, amivel itthon a tizenhetedik helyre hitelesítik, Európában hol van?

Sehol. Egy átlagos német kisváros első száz leggazdagabb embere közé nem kerülnék be vele, mint ahogy a magyar „top száz” sem kerülne be egy német kisváros „top százába”. De én azt gondolom, hogy ez nem baj. Ráadásul ennek a töredéke is bőven elég ahhoz, hogy biztonságot adjon a családnak, ezért engedem meg magamnak, mert megtehetem, hogy iskolát tartsak fenn. Mert őszintén szólva én nem abban gondolkodom, hogy fel kell halmozni, és folyamatosan növekedni kell. Tudom, hogy a világ így működik, de én nagy tisztelője vagyok a Budapest Klub alapítójának, László Ervinnek, és az általa hirdetett filozófiának, amely szerint a növekedésnek határt kell szabni, mert valamennyien egyazon bolygón élünk, és az nem bírja ki a minden mértéken túli növekedést. Én egyébként soha nem is erőltettem a dolgokat, például sosem vállaltam föl igazán konfliktusokat egy-egy befektetés kapcsán. Ha azt láttam, hogy van egy riválisom, egy erőszakos befektető, akinek ugyanaz a portéka kell, mint nekem, akkor egyszerűen visszavonultam, kiszálltam a versenyből, úgy gondoltam, majd másfelé kereskedem, egyébként is van elég e nélkül is, különösen ötletből, mert abból sosem szenvedtem hiányt.

Érdekes, a nagy családregényekben az úgynevezett szerző nemzedék tagjai más mentalitásúak, a maga filozófiája inkább a második generációt szokta jellemezni… Mintha egy bő évtized alatt több generáció történetét játszotta volna le a saját pályáján.

Szerintem is.

És már előre levonta a tanulságot?

Igen, de Kelet-Európában szerintem a történet nem a szerző nemzedékkel szokott kezdődni, hanem a túlélővel. Így volt ez a mi családunkban is, ahol a szüleim generációja volt a túlélő, már aki egyáltalán túlélte a holokausztot, és akik megmaradtak, ők is rögtön elmentek.

Magyarországról?

Magyarországról, igen. Édesapámék hárman voltak testvérek, ketten közülük, a nagybátyáim a zsidótörvények elől először Chilébe mentek, aztán amikor ’45-ben felszabadult az ország, gyorsan hazajöttek, erre rögtön bebörtönözték őket, úgyhogy ’56–57-ben újra elmentek, és kinn is maradtak. Édesapám sosem játszott el a távozás gondolatával, a munkaszolgálatból hadifogságba került, és ’48-ban került haza. Az édesanyám pedig nem is tudom, hogyan élte túl. Én magam nem is tudtam az egész történetről semmit, amíg egyszer Mezei Andrásnak olvastam egy versét a Népszabadságban, és felfedeztem, hogy a benne szereplő név meg a cím az én édesanyámé, és akkor tudtam meg, hogy ’44-ben – ő akkor itt Budapesten nővér volt, tehát ápolónő – egy napon egyszer csak összegyűjtötték őket, és kivégezték valahol itt Budán…

Az édesanyját is?

Igen, kivégezték, de aki rálőtt, az valószínűleg a feje fölé vagy a hajába lőtt, vagy nem tudom, hogy. Ő ott maradt, rögtön elesett persze, halottnak tettette magát, és aztán valahogy elmenekült a környékről, és addig bujkált, amíg Buda is felszabadult.

És addig erről a családban nem is beszéltek?

Igen, én addig semmit sem tudtam erről, de édesapám is csak nyolcvan évesen kezdett a fiatal koráról beszélni. Akkor kapott egy agyérgörcsöt, amitől megbénult, nem tudta elhagyni az ágyat, és attól kezdve nagyon sok időt töltöttünk együtt, mivel a tisztálkodásban meg más bajaiban rám szorult. És abban az utolsó két évben – szellemileg aránylag friss maradt – kezdett el mesélni a fiatal koráról, a gyerekkoráról. Például akkor tudtam meg, amit addig nem is sejtettem – mert addig úgy hittem, hogy az én családomban mindenki a nyomdaiparban, a könyvkiadásban dolgozott, csak én távolodtam el ettől a mesterségtől – hogy a nagypapám, akit magam nem ismertem, órásmester, vagyis vállalkozó volt Jászárokszálláson. Tehát nem igaz, hogy a családban én valami különlegességnek számítok, nem én voltam az első, aki ilyesmire adta a fejét. Szóval így derült fény az édesanyám kivégzésének történetére is, aztán ő megvárta aput, bár mindenki úgy tudta, hogy már nem is él. ’48-ban azonban mégis hazakerült a hadifogságból, aztán ’50-ben született a nővérem, aki ma a Szikra nyomdát vezeti, és ’52-ben születtem én, ketten vagyunk gyerekek.

A két chilei nagybácsit miért csukták le?

Ők ’45-ben hazajöttek, egyikük építészmérnök volt, a minisztériumba került. És mivel több nyelven beszélt, tolmácsolnia kellett, és egyszer Olaszországban találkozott kollégákkal, és a pártdelegáció vezetője itthon azt jelentette róla, hogy titokban nyugati emberekkel beszél, erre azonnal lecsukták. Az idősebb nagybátyám ugyanúgy járt, ő már eleve gyanús volt, mert külföldről tért haza, ezért szintén lecsukták, apu ment, érdeklődött, ugye, mert a család nem tudta, hol van, mint van. Mindkettőjüket ’53-ban engedték ki, egyikük ’56-ban ment el, a másik nagybátyám pedig ’57-ben hivatalosan kérte újra a kivándorlási engedélyt, úgyhogy ő Chilében is halt meg.

Ezért a maga családja „reakciós” családnak számított?

Egyáltalán nem, az én édesapám „a kisember” volt, szerintem.

Nem is politizáltak otthon?

De, mindig. Apukám és anyukám ’33-tól a kommunista párt tagjai voltak, és valószínűleg azt gondolták ’45-ben, hogy akkor itt most minden jó lesz, és egész életükben, hajnaltól késő estig végezték a munkát meg a társadalmi munkát, és soha egyikük sem volt olyan funkcióban, hogy abból élt volna, hogy párttag. Tehát mondom, ők a kisemberek voltak, és nekik nagyon váratlan volt a nyolcvanas években a váltás, az egészet nem értették.

A maga dolgairól, a spontán privatizációban játszott szerepéről mit gondoltak?

Nem értették. Én Moszkvában jártam egyetemre, de nekem ott kint olyan tanáraim voltak, akikből már sugárzott, hogy változás lesz, pedig ’76-ban végeztem, de a szüleimet úgy érte a rendszerváltás, mint derült égből a villámcsapás. Nyugdíjasok voltak már, tehát nem egzisztenciájukban érintette őket, hanem egyszerűen nem értették. És persze nem értették a saját fiukat sem, hogy mi az, hogy céget alapít... Anyukám a mai napig azt kérdezi, hogy mi lesz a nyugdíjaddal? És mondom neki, hogy van állásom, végül is főigazgató vagyok, és fizetést kapok, de erre azt kérdezi, hogy otthagytad a Dunaholdingot? Mondom, igen, anyukám, lezártam az életemnek ezt a szakaszát. „Na de hát akkor miből fogsz élni? Nincs fizetésed.”

Nem tartja a fiát az édesanyja kizsákmányolónak vagy „szelvényvagdosónak”?

Nem, mert mire a váltás bekövetkezett, addigra ők már a hetvenedik évükön is túl voltak, ezért a dolognak ezt a részét – hogy én tulajdonképpen „kapitalista” vagyok – nem is látták át. De ha kizsákmányoló lennék, akkor – ezt komolyan mondom – ma nem „csak” tízmilliárdom lenne. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha kimondom magamról, amit gondolok, hogy értek a pénzügyekhez. A nyolcvanas évek második felétől a gazdasági rendszerváltás nekem tényleg arról szól, hogy aki értette, hogyan működik a gazdaság, meg volt egy kis szerencséje, meg olyan korú volt, mint én voltam akkor – harmincöt-harmincnyolc éves, vagyis már nem voltam pályakezdő, de még nem voltam idős sem –, az nemcsak a maga, hanem a gyerekei, sőt, a dédunokái jövőjét is meg tudta alapozni. Például most, hogy már ötven éves vagyok, nem tudom, elkezdenék-e olyan nagyon mozgolódni, mint akkor. Ezért mélyen megértem azokat az akkor 50-55 éves embereket, akik abszolút vesztesként élték meg a rendszerváltást.

Visszatérve még kicsit a családjára, illetve a nyilas időkkel kapcsolatos emlékeikre, amelyekről – ahogy mondta – otthon sosem hallott…

Igen, ez a téma nálunk teljesen tabu volt.

Mit gondol, miért? Másoktól is hallottam, hogy azokban a családokban, amelyeknek tagjai épphogy túlélték a holokausztot, úgy vélték, akkor tesznek jót a gyerekeikkel, ha azok mindezekről nem is tudnak, sőt, azt sem tudják, mi az, hogy zsidó, hogy ők maguk zsidónak születtek. Hiszen – azt gondolták – ez a probléma a szocializmusban, pláne a kommunizmusban önmagától megszűnik.

Ez így van. Hogy ez mennyire tabu volt, annak megértéséhez elmondok egy történetet. Gyerekkoromban mindig Bonyhádon nyaraltam egyetlen életben maradt rokonunknál, aki Auschwitzból hazajövet szinte bigott módon vallásos lett. És ugye tartotta a szokásokat, és engem is megtanítottak héberül, tehát előbb tudtam héberül olvasni, mint magyarul, persze amikor tízéves koromra vége lett ezeknek a nyaralásoknak, minden feledésbe merült. De a héber nyelv például számomra egyáltalán nem függött össze a zsidósággal. És tizenkilenc évesen, Moszkvában ért az első ezzel kapcsolatos atrocitás, persze akkor már tudtam, hogy zsidó vagyok, valaki, egy részeg ember a moszkvai metróban elkezdte kiabálni, hogy zsidó, zsidó, és nekem esett.

Ez egy orosz ember volt?

Igen. Persze, én elszaladtam, két rendőr pedig, ahogy meglátta, hogy egy részeg rohan utánam, leállította őt, nem csináltak vele semmit, csak leállították ott a nagy tömegben, és én akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy mi is az, hogy zsidó. Mert Magyarországon én addig semmi ilyesmivel nem találkoztam. A középiskolában volt ugyan egy-két őrültebb gyerek, de ők sem antiszemiták voltak, hanem éppen zsidók, akik mindig valahogy ki akartak emelkedni a többiek közül, ezért aztán nem is gondoltam bele, hogy én is közéjük tartozom-e, származásom szerint közéjük tartoztam volna, de lelkileg nem éreztem különösebb közösséget velük. Ez egyébként ma is így van, persze nem tagadom a származásomat, de a zsidó kultúrához szinte semmi közöm, bizonyos szokásokat a kislányomtól tanultam meg, amikor ő ilyen óvodába kezdett járni. Számomra ez egy adottság, amivel együtt kell élnem, de emiatt nem tartom magam sem rosszabbnak, sem különbnek. És másokról is így gondolkodom, nagyon sokszor találkozom emberekkel, nagyon tehetségesekkel, nagyon szépekkel, nagyon butákkal, nagyon csúnyákkal, és ezek között ugyanúgy vannak zsidók, mint nem zsidók, magyarok vagy románok vagy bármi más. És persze, ha nem lenne hozzá kedvem, akkor is vállalnom kellene ezt az identitást, mert a kilencvenes években oda is löktek, senki sem kérdezte, zsidónak érzem-e magam, vagy nem. Ugye nem titok, hogy a privatizációs időkben azért fehéren-feketén megmondták, hogy zsidónak nem adják oda azt a vállalatot, amelyre pályáztam…

Ezt komolyan mondja?

Emlékszik arra, amikor tízen meg akarták vásárolni a Centrum áruházakat?

Igen.

Abban az időben egy-két konzervatív barátomtól megtudtam (mert én nem pártállás szerint kötök barátságot), akik az Állami Vagyonkezelőnél dolgoztak (akkor még ÁVÜ-nek hívták), hogy miközben ez volt az egyetlen komoly ajánlat, valaki azt mondta, hogy „csak nem fogjuk a zsidóknak odaadni”. Ennyi. És itt az ügy lezárult. Zárójelben jegyzem meg, hogy azért utána Várszegi Gáborral külön tárgyalást folytatott az ÁVÜ, hogy esetleg mégis megvenné.

Nagyon előreszaladtunk, pedig kicsit a pályaválasztásáról is szeretném kérdezni. Azt hallottam, hogy azért tanult építőmérnöknek, mert gyerekkorában állandóan közlekedési csomópontokat rajzolt.

Igen, és a szüleim azt gondolták, hogy ez az én műszaki érdeklődésem bizonyítéka. Én ma már felnőtt fejjel – ha mondjuk a gyerekemnél látnám, hogy ilyesmit rajzol – biztos megállapítanám, hogy ez nem műszaki érdeklődés, sokkal inkább a szervezőkészség jele. De abban az időben, amikor pályaválasztás előtt álltam, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, akkor mérnöknek lenni Magyarországon nagy dolog volt, és az én szüleimnek meg különösen fontos volt, hogy mérnök legyen a fiuk.

És maga annyira nem volt önálló, hogy ebbe a hajlamai ellenére belement?

Nem voltam önálló, és ez a mai napig így van.

Ezt nehéz elképzelni.

Pedig így van. Ma is minden nap fölhívom a mamámat telefonon, aki most nyolcvanhét éves. Halálra idegesít, hogy fölhívom, és miért hívom föl, és nem kéne, de közben fölhívom, hogy elmondjam, hogy mi történik velem, szóval ez a függés mai napig megvan. Ráadásul mindig nagyon jó gyerek voltam, abszolút szófogadó. Sajnos az én gyerekeimet is így neveltem, hogy ne lázadozzanak.

Ez nevelés kérdése?

Igen, azt gondolom, ha mindent meg akarok oldani, hogy a gyerekemnek ne okozzon semmi problémát, ha három percig sír, akkor azonnal meg kell tudnom, mi a sírás oka, mert nem kell, hogy sírjon, és azonnal el kell hárítanom ezt az okot, az tulajdonképpen az indulat visszafojtása tudományos módszerek segítségével. És azt gondolom, hogy miközben tényleg nagyon nagy szeretettel vettek körül a szüleim, arra kényszerítettek, hogy ne lázadozzak.

Ha a szülő megpróbálja a gyereke problémáit megoldani, mondjuk úgy, megóvni őt a nehézségektől, akkor arra neveli, hogy ne lázadozzon?

Nem azzal, hogy megóvja a nehézségektől, hanem azzal, hogy nem hagy neki lehetőséget a lázadásra. Pedig joga van minden embernek ahhoz is, hogy rossz kedve legyen…

Magának nem volt hozzá joga?

De igen, csak pragmatikus módon meg kellett találni rá a megoldást, és ők megtalálták. De én ezért nem ítélem el őket, és most magamon is látom, amikor most már a negyedik gyerekemet kezdem nevelni, aki most is itt van az ölemben, pedig letehetném. De ha visszateszem az ágyba, akkor elkezd sírni. Valószínűleg sír tíz percig, aztán elalszik. De ne sírjon tíz percig sem, gondolom, miközben tudom, hogy ugyanazt teszem vele, mint amivel a szüleim annak idején engem elkezdtek leszoktatni a lázadásról. És ugyanígy bántam annak idején a most már felnőtt gyerekeimmel. Egyébként a családban mi mindig valóságos szimbiózisban éltünk, és az én egyetlen lázadásom az volt, hogy elmentem külföldre tanulni. És a nővérem is elment külföldre tanulni.

Talán hogy ne kelljen lázadnia? Szeret meglépni a konfliktusok elől?

Abszolút. Egy ideje ez megváltozott, de hosszú pszichológiai és egyéb konzultációk eredményeképpen. Azt szoktam mondani, hogy tulajdonképpen az IBS-t is azért alapítottam, mert annak idején, amikor ötéves külföldi tanulás után hazajöttem, akkor elhatároztam, hogy ha nekem gyerekem lesz, én nem engedem külföldön tanulni, maradjon ő csak mellettem, és az IBS-szel elértem, hogy külföldön tanul, anélkül, hogy külföldre utazna.

Mert az anyaiskola Oxfordban van.

És valóban, mindkét felnőtt gyerekem oda járt illetve jár, a lányom, aki tegnap szülte meg a harmadik unokámat, most negyedéves. Úgyhogy remélem, ő is lassan befejezi.

Visszatérve a maga szervezési készségére, milyen képesség az? Racionálisan kell hozzá gondolkozni? Vagy fontosabb az emberekkel való bánni tudás képessége? Vagy nagyon operatívnak kell lenni?

Azt gondolom, ez alapvetően humán kérdés, amikor autópálya-csomópontokat rajzolgattam, szerkesztettem hat-nyolc éves gyerekként, akkor azt próbálgattam, hogyan lehet megoldani, hogyha nem négy, hanem mondjuk nyolc irányból érkeznek az autók, akkor se keresztezzék egymás útját. De ettől én még nem hiszem magamról, hogy különösebben nagy szervezőtehetség lennék, amit tudok erről, azt is menet közben tanultam meg: hogy nagy toleranciával legyek képes elfogadni más emberek ötleteit, tanácsait, nem feltétlenül kell mindet megvalósítani, de érdemes meghallgatni. Az üzleti vállalkozásaim egyébként többnyire azért is voltak sikeresek, mert hagytam, hogy a munkatársaim megvalósítsák a saját ötleteiket, persze az adott keretek között. Egyébként számomra ennek felismerése jelentette az első igazi váltást a nyolcvanas években, megelőzve a magánszférába való váltást is. Akkor a Főmtervnél dolgoztam gazdasági igazgatóként, mert közben itthon elvégeztem a Közgázt is.

Főkönyvelő volt?

Nem, én a főkönyvelőnek voltam a főnöke. Ez a különbségtétel azért fontos, mert szerintem kétféle gazdasági vezető létezik, az egyik az úgynevezett főkönyvelő típus, aki azt nézi, hogyan lehet minél kevesebbet költeni, és van a gazdasági igazgató típus, aki meg azt kutatja, hogyan lehet minél több bevételt realizálni. És én ez a második voltam, és ehhez a szemlélethez tartom ma is magam az iskolavezetésben, hogy nagyobb bevétel kell, és akkor többet lehet elkölteni fejlesztésre, tanári bérekre stb. Visszatérve a kérdésére: a Főmtervnél volt egy igazgatóm, akivel minden elképzelésemet el kellett fogadtatnom, és ma is úgy hiszem, hogy az ő kimondottan szekánt lénye, kellemetlen magatartása hallatlanul sokat tett hozzá az addigi tanulmányaimhoz. Ha hoztam egy szerződést, hogy írja alá, akkor ott kellett ülnöm vele órákon át, emlékszem, szipkából szívta a cigarettát, egy szót nem szólt, csak olvasta a szöveget, majd mondjuk az ötödik mondatnál megkérdezte, hogy ezt nem kéne még egyszer átgondolni? És akkor én ki voltam akadva, hogy mit kötözködik, de aztán újra átnéztem a szerződést, és újra csak azt tudtam mondani, hogy nem. Erre ő azt mondta, hogy jó. Továbbmentünk. És közben eltelt így két óra, de egy idő után rájöttem, hogy ennek a magatartásnak esetemben kétféle haszna is volt – mert a végén egyébként mindig mindent aláírt. Az egyik az volt, hogy rákényszerített, hogy minden ötletemet meg tudjam védeni, ráadásul miközben újra meg újra át kellett gondolnom őket, ez mindig újabb ötleteket adott, másrészt pedig minden tárgyaláson fölállhattam azzal, hogy bocs, nekem van egy főnököm, akivel ezt még el kell fogadtatnom. És emlékszem, hogy voltak olyan tárgyalásaim, ahol erre hivatkozva fölálltam, pedig a főnököm egész héten szabadságon volt, viszont másnap, amikor folytattuk a tárgyalást, már új helyzet volt.

Kicsit beszéljünk a nyolcvanas évekről, illetve arról, milyen volt egy úgynevezett szocialista vállalat egyik vezetőjének lenni.

Erről először is az jut eszembe, hogy KISZ-titkár voltam, ezt egyébként már az első gimnáziumban elkezdtem, amikor mint konszenzusos személyt, mind a diákok, mind a tanárok el tudtak fogadni.

Maga ilyen mozgalmár típus volt, úttörővezető meg mindenféle?

Szerettem részt venni mindenben, és mindig haragudtam Surányi Gyurira, aki egy osztállyal alattam járt, és mindig azt mondta, hogy nem tud részt venni a rendezvényeken, mert neki angolul kell tanulnia, és most utólag azt mondom: a francba, milyen igaza volt! A KISZ-titkárságom azonban nem ért véget a középiskolával, mert volt olyan munkahelyem is, a Víziterv, ahol mérnökként dolgoztam, miközben KISZ-titkár is voltam. Ezt csak azért mesélem, mert most utólag rájöttem, hogy nekem ezek is afféle vállalkozói iskolák voltak, például emlékszem, hogy a mi KISZ-szervezetünket mindig iszonyúan irigyelték, mert tele volt pénzzel.

Honnan?

Akkor is folyton a jogszabályokat olvastam, hogyan lehet olyan társadalmi munkát végezni, illetve szervezni, hogy azért fizessenek is, persze nem nekünk, hanem a szervezetnek. Meg mindig azt néztem, mivel lehet egy kis pénzt csinálni. Ezért aztán a vállalati KISZ-szervezet például minden évben el tudott utazni külföldre repülőgéppel, mert annyi pénzünk volt.

És mint vállalati ember – vagy akár mint KISZ-titkár – milyennek érezte azt a világot, a „létező szocializmus” utolsó évtizedét? Lelkesítették, vagy inkább szorongással töltötték el a változások?

Én akkor is azt kerestem, hogyan lehetne a cég pénzügyeit, gazdálkodását úgy alakítani, hogy a dolgozók is minél többet keressenek, a vállalat is minél jobban járjon, és erre mindig találtam jó megoldást. Nem mintha okosabb lennék másoknál, hanem mert erre a srófra jár az agyam. Mert az emberek általában – most a vezetőkről beszélek – csak azt a jogszabályt szokták elolvasni, ami rájuk vonatkozik, és eszükbe sem jut a mellette levőt is megnézni. Én pedig emlékszem, amikor gazdasági igazgató lettem, fél évig semmi mást nem csináltam, mint az elődöm könyvespolcáról leszedtem a jogszabályokat, és végigolvastam mindent, ami rám vonatkozott, meg azt is, ami nem, amiből rájöttem, hogy bizony lehet másképp is a dolgot csinálni, úgy, hogy megmaradjunk a jogszabályi keretek között, de mégis előnyösebb legyen a vállalatnak. És ennél a tervező vállalatnál az alatt a négy év alatt, amíg ott voltam, a dolgozók jóval többet kerestek, mint a többi hasonló vállalatnál, miközben a vállalat vagyona a négyszeresére emelkedett. Egyébként éppen emiatt volt konfliktus köztem és a tervezők között, mert szégyennek tartották, hogy a vállalat nem a műszaki tervezésből gazdagodik, hanem az én pénzügyi befektetéseimből, értékpapír-ügyleteimből.

Ebből az időből való egyébként az ismeretségem Járai Zsigmonddal meg Hardy Icával, akik ugye akkor az Állami Fejlesztési Intézetben kezdtek értékpapírokkal foglalkozni, én meg talán az első vállalati ember voltam, aki megkereste őket.

A politika nem érdekelte?

Nem, engem mindig csak a praktikum érdekelt. Egyébként én már Moszkvában is a konvergencia-elmélet híve voltam, amit pedig akkor nekünk ott úgy tanítottak, mint valami nyugati őrültséget, emlékszem, mekkora megrökönyödést keltettem a kinti pártszervezetben, amikor előálltam azzal, hogy a szocializmus tervgazdálkodás, de a kapitalizmusban is egyre inkább próbálják a piacot szabályozni, ezért a szocialista tervgazdálkodás is át tud úszni egy piaci tervgazdálkodásba. Én ebben hittem. És amikor a magyarországi változások bekövetkeztek, akkor énbennem az volt, hogy a konvergencia-elmélet a gyakorlatban is beigazolódott, jól haladnak a dolgok.

Jól tudom, hogy 1989 októberében nem csatlakozott az MSZP-hez?

Igen, nem újítottam meg a párttagságom, de csak azért nem, mert akkor már annyira benne éltem üzleti ügyekben, el voltam foglalva mással. De attól még gondolkodásom a mai napig nem változott, most is nagyon baloldali vagyok, és mindig is nagyon liberális voltam.

Ami csak azt mutatja, hogy Magyarországon a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helynek semmi köze a politikai mezőben elfoglalt helyhez, a jobb- vagy a baloldalhoz, szociáldemokráciához vagy konzervativizmushoz.

Ezzel egyetértek, ha megnézek egy pártprogramot, akár a Fideszében, akár az MDF-ében fellelhetem azokat a baloldali értékeket, amelyeket én is osztok. Úgyhogy most hagyjuk is a pártválasztást, ez úgyis mindenkinek magánügye.

Akkor most már végre a Dunaholdingnál tartunk, illetve a rendszerváltásnál, amikor – állítólagos konfliktuskerülő alkata ellenére – a konfliktusok megtalálták.

Én nem így fogalmaznék, szerintem nem a konfliktusok, hanem a lehetőségek találtak meg. Azt szokták mondani, hogy az élet problémák sorozata, amelyek azonban mind számtalan lehetőséget rejtenek, és tulajdonképpen az a kérdés, hogy az ember ezekben a konfliktust látja-e meg vagy a lehetőséget, és én – azt gondolom – azok közé tartozom, akik inkább a lehetőségeket látják meg. Nem eresztem búnak a fejem, ha valami nehézséggel találkozom, hanem azt keresem, merre van belőle kibontakozás, vagy ha nincs, akkor merre van a kerülőút. Például a nyolcvanas évek végén, amikor már léteztek a gazdasági rendszerváltásnak keretet adó jogszabályok, akkor a vállalat teljesítményét kifejező mutatók határozták meg, hogy egy vállalati felsővezető (én annak számítottam) milyen prémiumot, milyen jövedelmet kap. Emlékszem, mennyire meghurcoltak az újságokban akkoriban egy-két vezetőt, amiért annyira sok prémiumot kapott, mi meg nagy csendben voltunk, pedig mi még annál is sokkal többet kaptunk. Amikor például bevezették az adójogszabályokat, akkor az évi száz-százötvenezer forint átlagos fizetésnek számított, nálunk pedig a három felsővezető kétmillió forint prémiumot kapott fejenként. Az akkor olyan sok pénz volt, hogy mi az első házunkat abból vettük meg. De hogy visszatérjek a Dunaholdingra, amit soha nem kedvelt az állam, sem az Antall-kormány, sem a Horn-kormány, de valójában minket a bürokrácia, az államigazgatás nem kedvelt…

Ráadásul a közvéleménnyel sem tudta megértetni, mi a maga nagy találmányának, a privatizációs lízingnek a lényege. Ezért mindenki azt gondolta, valami nagy disznóság van a háttérben, amit afféle pénzügyi hókuszpókuszokkal akar leplezni.

Igen, mert az emberek többsége úgy működik, hogy ha valamit nem ért, akkor úgy gondolja, hogy az valami disznóság. Egyszer levelet írt nekem egy férfi, ugyanis én az ötletemet sosem titkoltam, az egyik újságban például pontos leírását adtam, hogyan lehet egy olyan országban hozzájutni vállalatok vagyonához, ahol senkinek sincs pénze, tudniillik így működött az ország, nem volt felhalmozott vagyon…

Én magam ezt az autólízing példájából értettem meg: az embernek nincs pénze, és mégis képes autót venni, mert lízingel. És mire visszafizeti a kölcsönt, persze busás kamattal, addigra az autó is az övé lesz.

Így van, közben az autót használja, mondjuk, taxizik, abból bevétele van, tehát az autóval működtetett vállalkozása kitermeli azt az összeget, amennyibe az autó kerül, és így az autó is szép lassan az övé lesz. Ugyanezt a technikát találtam ki én az állami vállalatok privatizálására, csak ezt ugye sokan nem értették, valami trükköt, valami csalást láttak benne, számon kérték, amit az autó esetében senkinek sem jut eszébe számon kérni, hogy miért nem azonnal, miért nem készpénzben fizettem a portékáért.

Tényleg irtózatosan bonyolult volt a dolog.

Csak a jogszabályok voltak bonyolultak Mert mi is történt valójában? Én azt mondtam: Állam, add ide a vagyonod felét, és én olyan módon fogom működtetni azt a vagyont, hogy megtöbbszörözöm a hatékonyságát, ezáltal a nálad maradt fél vagyonrész legalább a dupláját fogja érni. Vagyis te a pénzednél vagy, illetve kicsit jobb helyzetbe kerülsz, és ez matematikailag ki is volt számolva. Ha én ezt az ígéretemet nem tudom betartani, akkor a nálam lévő vagyonrészt elvesztem, tehát magyarul: én sem járhatok jól, ha nem vagyok képes a te vagyonodat jól működtetni, úgyhogy meggyőződésem, hogy ez nemcsak jó konstrukció volt, hanem közgazdaságilag is egzakt módon mérhető. De hogy visszatérjek a férfira, aki levelet írt nekem a kilencvenes évek közepén, tehát amikor már kezdett lecsillapodni az én pénzügyi trükköm keltette izgalom: abban a levélben arról tájékoztatott, hogy olvasta a HVG-ben az eljárás leírását, abból megértette a konstrukciót, és már övé a cég, amelyben korábban dolgozott, és köszöni szépen az ötletet. Ennyi.

Amikor a Centrum privatizációjánál az ÁVÜ-nél beleszaladt valamibe, akkor…

Igen, beleszaladtam az ÁVÜ ügyvezetőjébe.

Az akkor Csepi Lajos volt…

Igen, Csepi Lajos, aki egyébként annak a KISZ KB-nak volt a mezőgazdasági osztályvezetője, ahova én annak idején mint Víziterv KISZ-titkár tartoztam, és – ahogy meséltem – tele voltunk pénzzel, és utáltak minket, mert nem értették, hogy jön egy KISZ-szervezet ahhoz, hogy tele legyen pénzzel. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy máig a régi (és persze újabb keletű) személyes indulatok, a barátságok meg a gyűlölködések határozzák meg azt, hogy hol talál az ember támogatókra, és hol akadályozókra.

Nem gondolja, hogy Csepi Lajos is foglya volt az akkori helyzetnek? Az akkori kormánykoalíción belüli kötélhúzásoknak?

Én ezt másképp látom. Szerintem a Lajos mindig is bürokrata volt, ő egy állami tisztviselő volt, és azt ideálisan adta elő, én pedig nem voltam a kedvencek között, sem abban a kurzusban, sem később. Tehát mindig voltak kedvenc ügyek és kedvenc személyek, és én nem voltam soha senkinek a kedvence.

A politikában nem talált pártfogókra, támogatókra?

Nem is nagyon kerestem, annál én önállóbb vagyok. Nem szeretem, ha valaki a főnököm, nem szeretem, ha alkalmazkodnom kell valakihez. Engem mindig a gyakorlat, a szakmai dolgok érdekeltek. Persze azért engem sem került el teljesen a politika, egyszer Horn megkért, hogy legyek privatizációs miniszter, amit Petőék fúrtak meg azzal az ürüggyel, hogy én szakértő vagyok, a kormányban pedig politikus kell. Biztos igaza volt, de akkor azt mondtam neki, emlékszem, hogy ha majd kulturális minisztert kerestek, akkor szóljatok nekem, mert ahhoz legalább nem értek.

Talán nem is a szakértelem volt az akadály, hanem inkább az, hogy túlságosan benne volt a dologban, hogy összeférhetetlenségek adódhattak volna…

Lehetséges, és végül is ezzel jót tett velem. Ma már tudjuk, hogy mit kapott szegény Suchmann Tamás is azért, hogy azt tette, amit kellett, ami hasznára vált az országnak: mindent eladott, ami akkor eladható volt, hogy ne menjünk a falnak, és mit kapott ezért? Úgyhogy énnekem nagyon jót tettek akkor a politikusok.

Ha az SZDSZ nem ellenkezik, maga elvállalta volna a miniszterséget?

Igen, mert ahogyan soha nem szoktam kérni, úgy ellentmondani sem szoktam, ha meg akarnak valamivel bízni. Egyébként szakértőként – bármilyen furcsán hangzik is – engem valamennyi kormány foglalkoztatott.

Ki, hogyan, miben?

Hát anyagokat készítettem az ÁVÜ-nek, Csepinek, Szabó Tamás MDF-es miniszternek, a Horn-kormány idején pedig Medgyessy Péter pénzügyminiszterként azzal bízott meg, hogy a változtatás előtt olvassam el az adójogszabályokat, mert én ugye arról voltam ismert, hogy mindig találok kiskaput, és ha én megmondom, hol vannak a kiskapuk, talán előbb lehet bezárni őket.

Sok ilyenre hívta fel a figyelmet?

Nem akarok ezzel dicsekedni, mert van néhány olyan, amit nagyon utálnak.

Engedje meg, hogy visszatérjek kicsit még a Dunaholdingra, illetve arra a privatizációs technikára, ami – ez vitathatatlan – rettentő bonyolult konstrukció volt, és amiről – részben ezért – a laikusok ma is azt gondolják, hogy valakinek, valamennyiünknek a rovására működött. De akkor miért csodálkozik, hogy vannak, akik – maguk a közelébe sem jutván semmi ilyesminek, akiket a rendszerváltás veszteseinek szoktunk nevezni – hihetetlen indulatokat táplálnak ezzel szemben?

Nem csodálkozom, és nem csodálkoztam akkor sem. Én csak azt vártam volna a kormányoktól, hogy amikor mindenki azt mondta, hogy a privatizáció az oka minden bajnak – és az én cégem, a Dunaholding a legnagyobb privatizációs tanácsadó cég volt, és engem ebben a minőségemben utáltak –, teljesítsék kommunikációs feladatukat, értessék meg a társadalommal, hogy nem a privatizációnak, hanem a piacgazdaságra való átállásnak a következménye, hogy sokan bizony sokkal rosszabb helyzetbe kerülnek. És a privatizáció csak ennek az átállásnak az egyik eszköze. És igaza van, ezt nem kell mindenkinek magától tudnia, ezt kommunikálni kell, ez is a kormányok dolga.

De a kormányok inkább aktuális ellenfeleik lejáratására használták a privatizációval kapcsolatos indulatokat, a Horn-kormány is, az Orbán-kormány is, még talán legkevésbé az Antall-kormány.

Igen, és ezt azért tehették, mert mégiscsak az állami vagyon volt az, amiből a mindenkori hatalom közelében lévő emberek gyarapodhattak. Egyébként én ezért nem értettem a Fidesz-kormányt az elmúlt négy évben. Mert tudomásul veszem, hogy négyévenként új kormány jön, és ilyenkor mindig azok járnak jól, akik közel állnak hozzá, és persze mindig a közvagyonból járnak jól. Lehet, hogy egy idő után ennek vége szakad, mert a privatizáció eredményeként már nincs miből jól járni, de eddig mindig így történt, először az egyik kormány emberei jártak jól, aztán a következő kormányéi, aztán jött a Fidesz-kormány, és ők ugyanúgy jól jártak az állami vagyonból, mint a korábbiak. De ők azt is elirigyelték, nekik az is kellett, amit korábban más kormányok alatt mások már megszereztek. Ez volt az ő nagy hibájuk, hogy felrúgtak egy status quót, nem volt elég nekik, hogy annyit vihettek haza, amennyit akartak, még az MDF-kormány meg az MSZP-kormány idején más által megszerzett javakra is fájt a foguk.

Tudja, hogy ez elég cinikus gondolatmenet? És nem gondolja, hogy az olvasók most azt mondják, hogy tulajdonképpen önmagáról is beszél?

De én mit vittem haza? Melyik volt az a kormány, amelyik ebben az én kezemre játszott volna? Mert az én vagyonom nem a Horn-kormány, hanem az MDF-kormány idején gyarapodott. Akkor most kivel voltam olyan jóban, hogy abból nekem bármi hasznom származott volna?

Szeretnék visszatérni kicsit a gazdagság, a vagyon témájához. Véleménye szerint jár-e a nagy vagyon sajátos jogokkal és kötelességekkel?

Nehéz erre válaszolni, az bizonyos, hogy nekem is ugyanolyan jogaim vannak, mint másoknak. Ami nem azt jelenti, hogy a lehetőségeim ne lennének nagyobbak és számosabbak, mint a vagyonnal nem rendelkezőké, ugye ez nyilvánvaló. Én a gazdagságot egyébként nem a vagyonban látom megtestesülni, annak a foglalkozásnak a keretében például, amit vállalkozástannak neveztem el, és amit én tartok az iskolámban, a gazdagságot azzal az időintervallummal mérem, ameddig ez a vagyon képes engem eltartani, anélkül, hogy ki lennék szolgáltatva valamely munkáltatónak. Ez nagyon fontos. Ha van egy lakásom, amelyben nem kell laknom, ellenben ki tudom adni, és ebből nekem minden hónapban van százezer forint bevételem, és ebből jól meg tudok élni, akkor abszolút gazdag vagyok, mert nem vagyok kiszolgáltatva senkinek, mert az egy rendszeres jövedelem, független a családfő munkával szerzett jövedelmétől és minden egyébtől, abból meg lehet élni egy bizonyos szinten. De ha van tízmillió forintom, és azt beteszem a bankba, de a havi megélhetésem havi egymillió forint, akkor a kamatokat is figyelembe véve ez a pénz mondjuk egy évre elég. Akkor az én gazdagságom egy esztendőnyi. Tehát a gazdagság, a vagyon nagysága nemcsak a felhalmozott mennyiségtől függ, hanem attól is, milyen az igényszintem, hogyan akarok élni, milyen körülmények között, és ez a kettő fogja meghatározni, milyen gazdag vagyok.

Nekem ez kicsit naiv, kicsit idealisztikus és nagyon szubjektív megközelítésnek tűnik…

De az a helyzet, hogy én tényleg nem vágyom arra, hogy legyen saját repülőgépem, különben is rettegek a repüléstől, viszont ha az lenne a vágyam, hogy rendszeresen körberepüljem a világot, akkor szerintem arra nem lenne elegendő a vagyonom. Ezzel szemben tudom, hogy ez is röhejesen hangzik, mert nem ez a lényeg, de én imádom a melegszendvicset, és akármeddig elélnék rajta, miközben tudom, hogy ez az egyik legolcsóbb kaja.

Nem válaszolt arra, jár-e kötelességekkel, különös felelősséggel a gazdagság?

Én azt gondolom, hogy „szorgalmi” feladatokat vállalhat, akinek lehetősége van rá, de ez nem kötelesség. Mert az igazságosság elve szerint adót kell fizetni, és akinek több a jövedelme, az több adót fizet, akinek kevesebb, az kevesebbet. A közcélok támogatása tehát a tisztességes adózásnál kezdődik. Ha rendesen fizetem a rám kirótt adót, akkor elvárhatom, hogy abból az ország választott vezetői biztosítsák, hogy a gyerekeim iskolába járhassanak, ha beteg vagyok, akkor kezeljenek és meggyógyítsanak, és mindezt egy minimális, de normális szinten tegyék. Ha nem felel meg a közkórház – nem a jelenlegire gondolok, mert az másnak sem felel meg –, akkor külön fizetés ellenében extra juttatásokhoz is hozzájuthassak. De vegyük szemügyre más oldalról is ezt a dolgot, és lehet, hogy megint kicsit cinikusnak fog tűnni, amit mondok. Az elmúlt tíz-tizenöt évben a magyarországi gazdasági rendszerváltás, a privatizáció azt az eredményt hozta, hogy volt, aki állami vagyonhoz jutott, azóta azt működteti. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az én tulajdonomban semmilyen volt állami vagyon nincs, most azokról beszélek, akiknek van. Az ő nevükben viszont azt kérdem, tartson bármennyire cinikusnak: nem mindegy, hogy kinek milyen eredetű a vagyona? Ugyanis a társadalom jóléte kizárólag azon múlik, ki hogyan működteti ezt a vagyont. Ha jól működtetem, akkor munkahelyeket teremtek, akkor hozzájárulok a GDP-hez. Mit jelent ez? Hogy bért fizetek, hogy befizetem az államnak az adót, tehát hasznosan működtetem a vagyont. Mert a vagyon éppen arra kötelez, hogy az egész társadalom számára hasznosam működtessem. Ha erre valaki azt mondja nekem, hogy én viszont extraprofitra teszek szert ezáltal – ami igaz, mert a dolog így működik, mert ugye ez a kapitalizmus lényege –, akkor erre azt válaszolom: igen, de minél nagyobb nyereségre, minél nagyobb extraprofitra teszek én szert, annál több adót fizetek. De ugyan mire költöm én az extrajövedelmemet? Ha az egészet fogyasztásra költöm – ez nem az én esetem, de akár arra is költhetném –, azzal is a folyamatot bővítem, de költhetem újabb beruházásokra is, és persze költhetem humanitárius célokra is. Az elmaradt régiókban kénytelen vagyok erre is költeni, mert az állam még nem képes rá, mert összes adóbevétele, vagyis a GDP alacsony szintje nem teszi lehetővé, hogy hatásos és humánus, ugyanakkor nem pazarló egészségügyi ellátást nyújtson, hogy a hajléktalanokról gondoskodni tudjon, hogy a lemaradottak oktatását és felzárkóztatását meg tudja oldani. Tehát amíg ez így van, addig azt gondolom, hogy nekem, mert több a lehetőségem, nagyobb a felelősségem is. De ez persze nagyban, világméretekben is igaz, és akkor már a világ globalizációjánál tartunk: szóval azért most már az nem megy, hogy én Nyugat-Európában, vagy az EU-zónában, egyre jobban élek, és közben, a Közel-Keleten vagy Afrikában éhen pusztulnak az emberek. Tehát én biztos vagyok abban, hogy a bolygónk jövője igenis azon múlik, hogy képes-e a fejlett társadalom, Amerika, Európa fölzárkóztatni az elmaradott ázsiai, afrikai, dél-amerikai régiókat. És ezt minden gazdagnak tudnia kell: abból nem lesz erdő, ha csak egyetlen vagy néhány fa növekszik és erősödik minden mértéken felül, és a többi halódik, kipusztul körülötte. Ez a bolygónkra is igaz. Sajnos, úgy látszik, az ember nem tudja levetkőzni azt a hibáját, hogy csak ha már minden kötél szakad, akkor keresi meg a racionális megoldást, addig mindig valami mással próbálkozik.

Az imént a humanitárius célok segítését, ezzel kapcsolatos felelősségét említette. Mi a helyzet a kultúra támogatásával? Miért éri meg magának az IBS színházának, a Buda Stage-nek és a Csodák Palotájának a fenntartása illetve támogatása?

Ha az ember valamit támogat és nem reklámoz, akkor az nem „éri meg” a szó közgazdasági értelmében. De hiszek abban, hogy a világ nem csak a pénz megszerzéséből, hanem a minőségi elköltéséből is áll. Én nem sok pénzt költök öltözködésre, szórakozásra, luxusra. Az én luxusom, hogy van egy egész évre kibérelt páholyom az Operaházban és a Vígszínházban, sőt az IBS Színpadra bármikor bemehetek.

De egy kicsit komolyabban: az a piaci szemlélet, ami az elmúlt tizenöt évben meghonosodott a magyar gazdaságban, az még nem honosodott meg a kultúrában, az oktatásban és egészségügyben, pedig ennek is be kell következnie. Amíg a színházjegyek ára nem tükrözi az értéküket, amíg a beteg nem tudja, hogy mennyibe kerül egy műtét, addig ezek a területek állandó támogatásra fognak szorulni. Ma a költségek világpiaciak, az értük fizetett ellenszolgáltatás pedig a szocializmusból ragadt itt. Pedig éppen a könyvkiadás bizonyítja, hogy a fogyasztói igényeket kielégítő könyveket drágábban is el tudják adni.

Akkor beszéljünk a főiskoláról, az IBS-ről, amire ma még egyéb vállalkozásai nyereségét költi, de ahogy mondta, talán nem mindig lesz ez így.

Igen, de azért nem kell sajnálni, mert nem az egészet költöm rá.

Nem sajnálom, eszembe sincs.

Szóval nem az egészet, de megtehetném.

Azért is irigylésre méltó, mert teheti, ezért csöppet sem sajnálatra méltó.

Igen, tudom. Ezért aztán az történik, hogy az iskolát soha senki más nem támogatja rajtam kívül, mert bárhol kérnek a szegény diákok iskolájuk számára támogatást, mindenütt azt a választ kapják, hogy „dehogyis támogatjuk a gazdag Tamás Istvánt!” Ez egy kicsit megint arról a kelet-európai mentalitásról szól, hogy „a Tamás István iskolája vagy a Demján kulturális célú alapítványa vagy a Somodi egészségügyi projektje támogatásával ugye pénz az ablakban”. Pedig ha én adok neked, és te ugyanannyit adsz nekem, akkor az egyikünknek sem kerül többe, mint a másiknak, de a dolognak az az üzenete, hogy nemcsak egyvalakinek fontos az a dolog, tehát megnő a társadalmi presztízse. De úgy látszik, erre még nem érett meg a helyzet Magyarországon.

Nem először gondolkozom azon, egy olyan sikeres üzletember, mint ön, miért vonul vissza egy iskola falai közé, jó, tudom, nem teljesen vonult vissza. Nem azért történt ez így, mert a maga értékrendjében nagyobb a presztízse az értelmiségi létnek, az egyetemi, a tudományos pályának, mint a vállalkozóénak, az üzletemberének? És amikor az egyik révén megteremtette magának az anyagi függetlenséget, sőt, annál sokkal többet, az unokái jövőjét is bebiztosította, akkor megengedi magának, hogy azt csinálja, amit igazán nagyra tart?


Ennek azért kell, hogy egy kicsit ellentmondjak, mert, még ha szeretném, sem vagyok tudományos ember.

De iskolalapító, mellesleg tudományos fokozata is van.

Igen, de – ismétlem – az iskola is vállalkozás. Tudományos fokozatot pedig azért kellett szereznem, hogy taníthassak, illetve igazgathassam az IBS-t. Nekem egyébként jobb magyarázatom van a pályamódosításomra, és ez részben a vállalkozói lét egyik velejárójával kapcsolatos, a rohanással: utálok rohanni. Másrészt azt gondolom, hogy a növekedésnek, a fejlődésnek mindig van extenzív és intenzív szakasza, ez a második akkor következik be, amikor egy másik minőségbe lép át a dolog. Most úgy érzem, az életemnek ez az extenzív korszaka lezárult – az anyagi gyarapodásé – ráadásul sikeresen, hiszen jó korszak volt, és most következik a másik, az intenzív szakasz, amikor az ember szellemi, lelki értelemben is tud gazdagodni. Például az elmúlt tizenöt évben – bármilyen jól ment is az üzlet – én azt nem tehettem meg, hogy elmegyek akár két-három hónapra is „nyaralni”, és egész nap csak szépirodalmat olvasok, és zenét hallgatok. De persze akkor is nagyon jól érzem magam, ha itthon vagyok a gyerekkel, és most ezt is megengedhetem magamnak. Azelőtt, a ma már felnőtt gyerekeimnél nem élhettem át azt az élményt, mint most, ennél a kislányomnál, hogy kéthónapos korában már kommunikál velem, ha akarom. Nála ezt is meg tudom figyelni, mert van hozzá türelmem és időm, mert nem a mindennapi rohanással töltöm az életem. Az iskola a szónak ebben az értelmében nem rohanás.

Az oktatás mióta érdekli?

Ezen így sosem gondolkodtam, de most, hogy kérdi, eszembe jut, hogy amikor a hetvenes években KISZ-titkár voltam, akkor volt egy KISZ-vezetőképző, és én ott tanítottam, ezek szerint már akkor is lehetett bennem ilyen „ambíció”. De komolyan először a Dunaholdingnál merült fel, hogyan lehetne a „vállalkozóképzést” nagyban űzni. Persze ne higgye, hogy ez a váltás könnyen ment, mert mindig ez a legnehezebb: kilépni egy helyzetből, ahol jól érezzük magunkat, és belépni egy másikba.

Maga fél az ilyen váltásoktól, vagy szereti?

Nem, nagyon félek. Pedig már nem a bizonytalanba léptem át, hiszen az iskola létezett, működött, de mégis nagy erő kellett ahhoz, hogy az életemnek egy korábbi szakaszát lezárjam.

Most kicsit pironkodva mondok magának egy mondatot, amit egy önironikus apától hallottam: „Az IBS a lusta zsidógyerekek iskolája, akiket nem vettek föl a Közgázra, és a szüleik itt kifizetik utánuk a magas tandíjat.” Mit szól hozzá?

Hogy az ő gyereke is ide járt, gondolom, ez volt a mondat alapja. Persze, ez is előfordul, de azt tapasztalom, hogy különösen a vidékről feljövő új vállalkozó réteg járatja hozzánk a gyerekeit, és sok politikus. Tehát azt kell mondanom, hogy – lehet erről rosszat is, jót is gondolni –, az IBS a szónak ebben az értelmében is kicsit elitiskola, hiszen tandíjas, és ez eleve meghatározza, melyik réteg tudja igénybe venni a szolgáltatását.

De akkor itt van egy kis zavar ebben a maga elitiskola-fogalmában, tudniillik az IBS ars poeticája szerint – vagy az alapító, tehát az ön ars poeticája szerint – sokkal gyakorlatiasabb, az élethez, a mindennapokhoz sokkal közelebb álló intézmény, mint az akadémikus tudást hivatásszerűen közvetítő egyetemek, tehát ez sehol sem számít elitiskolának, legkevésbé az angolszász rendszerben, amelyhez tartozik, sokkal inkább a tömegoktatás egy láncszemének.

Így van.

Miért mondja mégis elitiskolának?

Azért, mert pénzes iskola. És Magyarországon elitnek nevezik azt az iskolát, ahol tandíjat kell fizetni, és ettől az, aki erre nem képes, talán kirekesztettnek érzi belőle magát. Másrészt attól elit, hogy nem könnyű bejutni. Hogy a pénz miatt vagy a szórás miatt, az más kérdés, és én ilyen megközelítésben felvállalom, hogy elitiskola. Egyébként meg valóban nem elitiskola, mert éppen azt a fajta képzést adja, ahova meggyőződésem szerint a világon az elkövetkező húsz évben mindenhol el fognak jutni a közoktatásban.

Mondhatjuk ezt magas szintű szakképzésnek?

Igen, de én ezt szeretem szebben fogalmazni. Ez az az iskola, amely az érettségi után arra tanít meg, arra készít fel, hogyan lehet egy egész életen át tanulni, és utána mindenki eldöntheti, merre tovább: akár azonnal munkába állhat, de két-három év alatt egyetemi diplomát is tud szerezni, és persze nemcsak itthon, hiszen az a különlegessége az iskolának, hogy a magyar és az angolszász rendszerrel is kompatibilis. Tehát ha valaki elvégezte és megkapta a magyar, illetve az angol diplomáját nálunk, akkor, ha akar, rögtön elmehet Angliába, master fokozatot szerezni.

Mikor fogja azt mondani, hogy megtérülőben van ez a befektetése?

Ez a befektetés, ha a dolgokat kicsit holisztikusabban, teljességükben nézzük, akkor már most is megtérülőben van. Mire gondolok? Egy ország akkor működőképes, ha a levelekre válaszolnak, a hiteleket visszafizetik, és az adókat befizetik. Ha az itt végző leendő üzletemberek „csak” ennyit megtanulnak ezen a főiskolán, akkor remélhetem, hogy még én is megélem a működőképes Magyarországot. Akkor nekem már érdemes volt az oktatásba fektetnem.























































































































































































































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon