Skip to main content

„A kulcs az orosz vezetők kezében van”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A Beszélő kérdéseire Gorbacsov személyi tanácsadója válaszol

K. I. [Kiss Ilona]: Puccsra puccs?


Már sorok sincsenek. A külvárosi üzleteket ki sem nyitják, a belvárosi nagyáruházakban, a GUM, a Gyetszkij mir polcain Mif (Mitosz) nevű mosópor sorakozik, „Legelőször a cukor tűnt el véglegesen” – jegyzi meg barátunk, miközben nagyvonalúan nekünk ajándékozza bevált(hat)atlan júniusi cukorjegyét. Beülünk a húsz éves Zsiguliba: egy darab működő automata öngyújtó köré épített karosszéria – minél gyorsabban száguldunk át piroson, zöldön, annál jobban rettegünk, hogy most, most esik szét alattunk.

Kiss Ilona: Visszarendeződés?


„Kezdettől fogva világos volt, hogy a párt- és államapparátus nem fog egykönnyen kivonulni a gazdaságirányításból, arra azonban nem számítottunk, hogy a puccs után újult erővel s az újonnan szerzett „alkotmányos hatáskört” felhasználva indít támadást a központ a köztársasági törvényhozás ellen a központi hatalom és egyúttal a párthatalom megőrzéséért.” A központi és a köztársasági hatalom háborúskodásának új szakaszáról Vlagyimir Sumejko, az orosz parlament gazdasági reformbizottságának alelnöke nyilatkozik a Beszélő munkatársának.


Beszélő: Tehát: újra Gorbacsov mellett. Folytatja, ahol abbahagyta? Most hány napot kérnek az 500 napos terv megvalósítására?

– Jóval kevesebb időnk van, de az SZKP feloszlatása egészen új helyzetet teremtett. Az „500 nap” annak idején azért bukott el, mert össze tudott fogni a pártokrácia három fő ereje: hadiipari komplexum vezéralakjai, az úgynevezett „vörös bárók”, tehát a leg befolyású mezőgazdasági kombinátok vezetői, akiknek – harmadikként – a KGB teljes információs hálózata egészében rendelkezésére állt. Jelen pillanatban úgy látszik, hogy ezek az erők veszítettek befolyásukból. Bár épp a problémák lényege nincs megoldva: a gazdasági válságból csak a hadiipar polgári termelésre való átállításával lehetne kijutni. A fegyvergyártás egyszerű leállítása kezelhetetlen mértékű munkanélküliséghez vezetne. A természeti kincseket a szovjet ipar oly mértékben elpazarolta az utóbbi évtizedekben, hogy jelentős erőforrásként nem használhatók föl. Legföljebb még az átfogó földreformra és a külföldi segítségre támaszkodhatunk.

Beszélő: Az ön programja lazább „gazdasági közösséget” hirdet, mint a Javlinszkij által elképzelt szövetségi koncepció. Van esélye?

– A köztársaságok között az utóbbi hetekben olyan nagymértékű bizalmatlanság alakult ki, hogy a legalapvetőbb kérdések egyeztetésére is alig van mód. Oroszország vezetői azt mondják, hogy a többi köztársaság nem támogatta őket kellőképp – vagy épp kifejezetten szemben álltak velük – a puccs idején. Ugyanakkor a másik oldalon is igen nagy a gyanakvás Oroszországgal szemben: a köztársaságok úgy vélik, hogy most éppenséggel Oroszország fogja kisajátítani a centrum szerepét velük szemben.

A második mozzanat: Oroszország jövőbeli szerepét maga az orosz vezetés sem egységesen ítéli meg. Van egy tisztán szeparatista vonal. A szeparatista ellenzék vezéralakja, Barbulisz éppen a napokban tett közzé nyilatkozatot a radikális elszakadásról követelve, hogy Oroszország határain állítsanak fel ellenőrző állomásokat, a gazdasági közösséggel is. A másik oldalon egyelőre figyelembe veszik azt a szempontot, hogy Oroszországnak éppenséggel konszolidáló tényezőként kell föllépnie az új típusú szövetség kialakításában. Szorgalmazza Gorbacsov, Jelcin és Nazarbajev is, a három jelenleg legbefolyásosabb vezető. Úgy vélik, valamiféle szövetséget fönt kell tartani a köztársaságok közt, még ha ez a balti államok és a kaukázusi köztársaságok nélkül valósul is meg.

A harmadik álláspont, amelynek egyre növekszik a tábora, különösen az Oroszország területén kívüli orosz lakosság körében: a köztársaságok területének újrafelosztása. Azaz: az Ukrajna, Észtország és Kazahsztán területén lévő kompakt orosz területeket valamilyen módon visszacsatolnák Oroszországhoz. Az itt élő orosz lakosság ugyanis nem akar független Ukrajnában és független Moldáviáiban élni.

Ez a három állandóan váltakozik az orosz vezetők nyilatkozataiban, nem tudni, végül melyik kerekedik felül.

Beszélő: Optimális esetben mennyire lenne közös a közös gazdaság?

– A legfontosabb az egységes pénzrendszer kialakítása lenne. Csakhogy jó néhány köztársaság saját nemzeti valutát fog kibocsátani, és valamilyen formában ezt a folyamatot is koordinálni kell. Ha ugyanis az egyes köztársaságokban egyoldalúan vezetik be a nemzeti valutát, az ott forgalomban lévő rubel pillanatokon belül átkerül mindenféle ellenőrizhetetlen csatornákon át Oroszországba vagy más, úgynevezett rubelzónába, s pillanatokon belül monetáris válság alakul ki. Ha viszont Oroszország tesz egyoldalú lépéseket, tehát nem ismeri el fizetőeszközként például az észt koronát, nem tudni, milyen módon végzik az elszámolást. De nem kedvezőbb a másik két lehetséges forgatókönyv sem: akár elismerik egyoldalúan az egyes nemzeti valutákat, akár nem, mindenképpen felesleges pénztömegek halmozódnak fel az egyik oldalon, pénzhiány a másikon. Az egységes pénzpolitika tehát elengedhetetlen, s ebben valamilyen formában – legalább átmeneti ideig még – a politikailag függetlenné váló államoknak is részt kell venniük.

A következő kérdés a vámrendszer kiépítése. Jelen pillanatban a határállomásoknak mindössze 20 százaléka van Oroszország tulajdonában, ugyanakkor az export-import áruforgalom 80 százaléka Oroszországba irányul, illetve innen indul ki: tehát Ukrajna, Belorusszia, a balti államok mindössze tranzitállomásokként vesznek részt az áruforgalomban. A vámszövetség megkötése tehát ugyancsak nem tűr halasztást, hogy a külkereskedelemből származó jövedelmet a tényleges részvétel arányában racionálisan osszuk meg.

A harmadik sürgősen megoldásra váró probléma a külső adósság megosztása. Természetesen minden köztársaságnak jogában áll a rá eső adósságkötelezettség teljesítésének megtagadása, de ez feltehetően nem tesz jót az adott köztársaság nemzetközi tekintélyének. Hasonló helyzet állhat elő, mint amikor Lenin 1917-ben megtagadta a cári Oroszország külföldi adósságainak kifizetését: ebből mind a mai napig vannak konfliktusaink az Egyesült Államokkal és Franciaországgal. Mindaddig, amíg ezeket az adósságokat el nem ismerjük, joggal ítélkeznek keményen hitelkérelmeinkről.

Amíg erről a három kérdésről nem születik megállapodás a volt Szovjetunió tagállamai közt, addig nem lehet garantálni, hogy a szövetség felbomlása békés formában megy végbe.

Beszélő: Az újsághírek szerint visszaadják a Pavlov-reform idején elkobzott pénzeket. Valóban?

– Pavlov nem csupán államellenes cselekményt követett el, hanem súlyos gazdasági bűncselekményt is. Legfőképp azért, mert tavaly februárban végrehajtott pénzreformját úgy indította el, hogy lesöpörte az asztalról az összes általunk javasolt tervezetet. Ám ha most visszaadnánk az elkobzott összegeket, ugyanaz a helyzet állna elő, mint amivel ő fenyegetett tavaly februárban: 50 rubelbe kerülne egyetlen doboz gyufa. Valójában arról van szó, hogy amíg nem állítjuk át a haditermelést polgári termelésre, addig is fizetést kell adni az embereknek, holott nem áll emögött polgári termék. A másik inflációs forrás az orosz vezetés populista irányvonala: a meghirdetett szociálpolitika finanszírozására a bankóprésen kívül semmiféle tényleges fedezet nincs.

Beszélő: Mekkora hatalma van most a Gorbacsov által fölállított konzultatív tanácsnak?

– Jelen pillanatban nem rendelkezik végrehajtó hatalommal, tisztán konzultatív funkciója van, s mi eleve csak ezzel a feltétellel vállaltuk ezt a megbízatást. Meg kellett tennünk: a puccs után Gorbacsov úgymond szellemi vákuumba került, az összes korábbi tanácsadója ellen bírósági eljárás van folyamatban.

Beszélő: Mennyiben tartja felelősnek Gorbacsovot a puccsért?

– Elsősorban azért felelős, mert ő maga szedte össze azokat az embereket, akik végül is összeesküdtek ellene, miközben akik valóban a keze alá dolgoztak, engem és Sevardnadzét kivéve, gyakorlatilag egyik napról a másikra kidobta az állásából. A másik, egészen gyakorlati hiba, amit elkövetett, hogy egyáltalán nem a kellő időben ment szabadságra. Mint utóbb kiderült, Pavlov egész júliusban titkos tárgyalásokat folytatott egyes köztársasági vezetőkkel, hogy teljhatalmat szavaztasson meg magának a parlamentben. Ezt akkor nem tudta keresztülvinni, mindenesetre maga a szándék óvatosságra kellett volna hogy intse Gorbacsovot, ám ő a radikális szakítás helyett még tovább engedett a rá nehezedő nyomásnak. Egyébként több mint furcsa, hogy Jelcin meg épp most van szabadságon, amikor egymást érik az egymásnak szögesen ellentmondó nyilatkozatok az orosz vezetésben. És arra sem nagyon figyelt oda a világsajtó, hogy végül is Jelcin az ellene is irányuló puccs idején teljes mozgásszabadságot élvezett, akadálytalanul ki-be juthatott a Fehér Házba, nem volt kikapcsolva a telefonja.

Beszélő: És az ön telefonja? Működött?

– Igen. De csak a közvetlen munkatársaimmal álltam kapcsolatban.








































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon