Skip to main content

„A magyar kihívás”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
– Zárókérdések –


Most, hogy áttekintettük Magyarország közelmúltját, történelmi gyökereit, megvizsgáltuk történelme legnyilvánvalóbb meghatározó tényezőit és rejtett rugóit, mit is tudtunk meg az ország és a nép jelenlegi állapotáról, társadalmi és politikai irányultságairól? Sejtésünk szerint hogyan fog megbirkózni azokkal a problémákkal, amelyekkel a közeljövőben Európában szembe találja magát?

E könyvben végig azt próbáltuk megértetni az olvasóval, hogy milyen erősen hat a történelem a jelenlegi ügyekre. Bizonyos értelemben az ország mindegyik politikai pártja és mindegyik szellemi irányzata a múlthoz – elsősorban a XX. század eseményeihez – való viszonyával jelöli ki a saját helyét. Hogy miként interpretálják e század eseményeit és próbatételeit, hogyan ütköznek értékeléseik a fasizmus és a kommunizmus hatásairól: ebből fakadnak a mai Magyarországot megosztó nagy ideológiai törésvonalak. Látva, hogy micsoda szenvedélyeket kelt e kérdés, azt mondhatnánk, hogy az emberek politikai szimpátiáit és ellenérzéseit minden másfajta hovatartozásnál vagy megoldandó problémánál erősebben határozza meg ez.

Vajon képes-e a fenti perlekedésekbe már-már (legalábbis a politikai elit szintjén) belehabarodó magyarság úgy tekinteni a jelenre és a jövőre, hogy az ne a múlthoz való viszonya meghosszabbítása legyen, hanem inkább egyfajta „szűzföld”, amely még többé-kevésbé feltöretlen, és rajta is áll, hogy milyen lesz? Először is azt kellene megnéznünk, sikerült-e az országnak maga mögött hagynia a kommunizmust? Ez a kérdés bizonyos módon jelen van a magyar nyilvános vitában a szélsőjobbnak azzal a tételével, hogy ha a szocialisták vannak hatalmon, azzal az 1989 előtti rendszer folytatódik. Mondanunk sem kell, hogy számunkra nem a mostani rendszer „valódi jellege” az, ami kételyeket ébreszt, de még csak az MSZP-é sem, amelyről kimutattuk, hogy sikerült levedlenie korábbi bőrét, hogy elhatárolta magát leninista múltjától és fenntartás nélkül magáévá tette a demokrácia elvét. Felfogásunk szerint a kommunizmusból való kijutás problémája a hétköznapi élet mentalitásában jelentkezik, mint például az államnak a polgárokhoz való viszonya stílusában.

A szovjet típusú szocializmus hosszú évtizedei alatt olyan reflexek és szokások alakultak ki, amelyeket az újfajta szabadságok tapasztalatának – amelyet az emberek egyébként gyakran szerencsétlenül éltek meg – még nem sikerült eltörölnie. Ez a megállapítás általában érvényes minden volt kommunista társadalomra, de a magyar esetben ennek az állandóságnak megvannak a maga különleges okai. Az a probléma, hogy ebben az országban a kommunizmus örökségét nem utasították el olyan totális módon, mint ahogy azt 1989 csodás évének alapján vélni lehetett volna. A tárgyalásos forradalom természetesen megváltoztatta az intézményeket, de az embereket és a mindennapok általános körülményeit nem. Nemcsak hogy megbékélést nem hozott, hanem éppen ellenkezőleg, felkeltette az addig lappangó ellenséges érzelmeket. Sokak számára bizonytalanságot hozott, s a polgárok túlnyomó többségének életszínvonala visszaesett (ha csak átmenetileg is). Ráadásul a választói és parlamentáris demokrácia felszíne alatt állandósította a konfliktusokat, amit az egyszerű ember szemmel láthatóan rosszul visel, ha egyszer nem tartozik semmilyen párthoz (márpedig a többség ilyen). Ezért van az, hogy a kádárizmus hosszú évtizedeinek anyagi biztonsága és politikai „történelemnélkülisége” a társadalom mind nagyobb része számára tűnik – mindent összevetve – jó, a mainál sok szempontból jobb korszaknak. Ám tévedés volna azt gondolni, hogy az e véleményen lévők mind balra szavaznak. Távolról sem!

Az intézmények szemszögéből a változás, mint láttuk, azonnali és látványos volt. Az 1989-es fordulattal a politikai szabadság a legtermészetesebb dologgá vált. A kádári évek utáni nosztalgiában az emberek kezdik elfelejteni, milyen is volt a szabadság hiánya. Azt jelentené-e ez, hogy a demokrácia és a jogállam visszavonhatatlan módon gyökeret vert a magyar földön? Erre elég határozottan igent mondhatunk, hiszen az, hogy a kommunizmus lelépése óta végbement négy kormányváltás a demokratikus szabályokat illetően nagyobb bajok és drámák nélkül zajlott le, arról tanúskodik, hogy az intézmények szilárdak. Hogy milyen „természetű” rendszerre van Magyarországnak szüksége, az erre vonatkozóan 1989-ben kialakított konszenzus, úgy tűnik, nem változott, legalábbis az elit szintjén (ez a jobb- és a baloldalra egyaránt igaz). Ám ha a politikai erkölcsök kisiklására gondolunk, aminek a demokrácia első éveiben nem egy példáját láttuk, vagy ha az erős kormányzásra törekvő Orbán-garnitúra jogi manipulációit nézzük, habozunk igenlő választ adni. Nem úgy van-e, hogy amit akár a legjobb intézmények is produkálnak, az elsősorban az őket irányítók jellemétől és jóhiszeműségétől függ? Magyarországon, csakúgy, mint másutt, a demokrácia alapvetően azoknak a szándékain múlik, akik azt megtestesítik; a vezetőkre és a vezetettekre vonatkozó demokratikus játékszabályoknak pedig csak akkor van realitása, ha e szabályokat (főként az előbbiek) be is akarják tartani.

E fenntartás figyelembevétele után mondhatjuk-e, hogy Magyarországon már most konszolidált demokrácia van? A legutóbbi évek tapasztalata arra int, hogy e kérdésben óvatosnak kell lennünk. A politikai színtér sok szereplője függeszti fel e szabályok elfogadását, ha pillanatnyi politikai érdeke úgy kívánja. A demokrácia mint alapelv még nem kerekedett felül azokon a társadalmi, ideológiai és egyéb törésvonalakon, amelyek éppen a demokratizálódással keletkeztek, és amelyekkel együtt kell élni; a demokrácia még nem teremtett olyan, a politikai preferenciáktól független civil szellemiséget – habermasi értelemben vett „alkotmányos patriotizmust” –, amely lehetővé tenné a pártszellem visszaszorítását. Pedig nagy szükség volna rá, ha azt szeretnénk, hogy a demokrácia nagyobb felmorzsolódás nélkül állandósulni tudjon, s ellen tudjon állni a gyűlölködés korróziós hatásának, ha azt szeretnénk, hogy nacionalizmustól mentes olyan patriotizmushoz vezessen, amelyben az állampolgárok egyazon közösség tagjainak tekinthetik magukat.

Közigazgatási szinten a posztkommunista állam akaratlanul is a kommunista állam örököse. Könnyen érthető okokból az alsóbb vagy középfokú funkcionáriusok nagyjából ugyanazok, mint 1989 előtt, míg a felsőbb szinteken jelentős változások történtek, gyakorlatilag periodikusan, a választások és kormányváltások függvényében. Önmagában sem ez a stabilitás, sem ez a mobilitás nem abnormális. Probléma attól van, hogy hiányzik a megfelelően begyakorolt állami feladatellátás, amely a hagyományokra támaszkodva magabiztosan működne. Ma éppen a folyamatosság hiánya a jellemző. A bíróságoktól a rendőrségen és az adóhivatalokon át a vámhatóságig, minden nagy állami testületet rendszeresen megtépáz a politikai időjárás, ami destabilizáló hatással jár. Mindegyiküket agyonnyomják az újabb és újabb feladatok, és legyengíti a hagyományok hiánya, amelyek nevében ellenállhatnának a kormányzati körök utasításainak. Az egymást követő kormányváltások ahelyett, hogy megoldották volna, inkább súlyosbították ezt a helyzetet. Márpedig világos, hogy ha a közigazgatás bizonytalan saját küldetésében, nem tud védekezni a politikai fordulatok ellen és nincsenek meg az eszközei, hogy részrehajlásmentesen lássa el hivatali szolgálatát, a posztkommunista államot sem tekinthetjük véglegesen konszolidáltnak.

Biztatóbb a mérleg, ha a rendszerváltás gazdasági és társadalmi eredményeit nézzük? A közeli és távoli szomszédokkal összehasonlítva Magyarország helyzete irigylésre méltó. A változásoknak legalábbis az első évtizede, az ország átmenete „a szocializmusból a kapitalizmusba”: sikertörténet. A gazdasági szerkezetváltás viszonylag gyorsan végbement – természetesen társadalmilag drága, de elkerülhetetlen intézkedések árán –, s az országban megteremtődött az Európa és a világ felé nyitott, működő piacgazdaság. Nyilvánvaló, hogy, mint másutt is, a protekcionista rendszer felszámolása és a piaci versenyhez való visszatérés nem mindenkit tett boldoggá; az átmenetnek több a vesztese, mint a nyertese, és szociológiai értelemben Magyarország ma jobban megosztott, mint a múltban. Ami meg is magyarázza a már említett nosztalgiákat. Ezenközben, érdekes módon, „a kapitalizmusba való visszatérés” nem járt kemény és elkeseredett társadalmi harcokkal: az 1989 után eltelt első 13 évben Magyarországon csak 372 tiltakozási akciót vagy tüntetést jegyeztek fel, ami világrekord (a kevés értelmében). Ugyanebben a tizenhárom évben a foglalkoztatottak számára vetítve a munkabeszüntetések miatt elveszett munkaórák száma 8,4 volt, vagyis évi 36 perc. Ebből a szempontból Magyarország az egyik legbékésebb ország Európában: egyedül Ausztria előzi meg a sorban.[1]

Még egy dolgot érdemes megemlíteni: a posztkommunista Magyarországon nincsen szignifikáns kapcsolat a politikai hasadások és a társadalmi megosztottság között. Az egyes osztályok főként ideológiai affinitásaik szerint oszlanak meg a politikai „családok” között, és nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem anyagi helyzetük függvényében (ez még az agrárszférára is igaz). A politikai sakktáblán pedig a „bal-” és a „jobb”-oldal elsősorban filozófiai krédója szerint határozza meg magát, egyéb megfontolások csak mellékesen jelennek meg; amikor a viták a gazdasági és társadalmi problémákról folynak, a bal és a jobb nem annyira az alapelvek szerint különül el, hanem inkább pillanatnyi pozíciója szerint (egy kormányon lévő párt soha nem lehet olyan nagylelkű a szegényekkel szemben, mint egy ellenzéki párt). Akárhogyan áll is a dolog, mindegyik politikai „család”, amely kormányzati ambíciókat dédelget – már csak azért is, mert híveit a népesség minden rétegéből toborozza –, látszólag ugyanolyan őszintén munkálkodik a közös haza jólétén. E szemszögből Magyarország, akárhány fajta egyenlőtlenség szabdalja is fel, nem oszlott még ketté a „nyertesek” és a „vesztesek” között; nem hiányoznak sem a szándékok, sem az erőforrások ahhoz, hogy az országban megint erősödjék a társadalmi kohézió.

Egy kényes kérdés: jobban érzi-e magát a magyar társadalom az évezred elején, mint 15 évvel ezelőtt? Pozitívnak érzékeli-e a többség az 1989-es tárgyalásos forradalom nyomán bekövetkezett változásokat? Úgy tűnik, nem. Magyarország 2003. évi Politikai Évkönyvében ismertetés olvasható az ország felnőtt lakossága körében végzett felmérésről. Az egyik kérdés így hangzott: „Mindent összevetve, elégedett Ön a demokrácia alakulásával 1991 és 2002 között?” A megkérdezettek 65%-a nemmel válaszolt, és csak 30%-uk igennel.[2] E számokat persze körültekintően kell kezelni. Nem jelentik azt, hogy a többség tisztán és egyértelműen elutasítja a változásokat. Inkább azt jelzik, hogy az emberek csalódtak a kezdeti várakozások után. A demokrácia, mielőtt még az átmenet megtörtént volna, túl sok illúziót keltett. A magyarok (ahogy kétségkívül a szomszéd népek is) kicsit megrészegültek a kommunizmus lerázásának könnyűségétől: arra számítottak, hogy gyorsan behozzák a virágzó nyugatot, hogy a „szocializmust” felváltó rendszer simán beindul, és azt várták, hogy bajaik szinte egy csapásra megszűnnek. Ehelyett hozzá kellett szokniuk az átmenet fájdalmaihoz és egy kiforratlan demokrácia bukdácsolásához. Csodálkozhatunk-e hát, hogy az átmenetnek is, a demokráciának is rossz jegyet adnak? Önmagában ebből még nem következik, hogy a múlt rendszert preferálnák, vagy hogy a demokráciával szemben fundamentálisan ellenségesek lennének.

Felkészült-e Magyarország az Európai Unióra? Igen, mondanám habozás nélkül, és szeretném hozzáfűzni: jobban, mint amennyire Európa kész Magyarországot fogadni. Ez a kategorikus „igen” arra vonatkozik, hogy az ország képes megfelelni az EU szabályainak, kész megérteni az EU működésének bonyolult és kacskaringós pályáit. Az igen már kevésbé lenne szilárd, ha az volna a kérdés, hogy a magyarok realistán látják-e, mit tartogat számukra Európa a közeljövőben. Tudniillik a magyar közvélemény itt is olyan túlzott elvárásokat táplál, mint amilyeneket a demokráciára való áttéréskor. És a félelmek sem hiányoznak, de ezek kevésbé spontánul fejeződnek ki, mint a remények. Az ország jelenlegi állapotában (azaz feltételezve, hogy politikai gépezete nem siklik ki) a 25 tagállamból álló EU lojális, sőt konstruktív partnere lesz.

Ezzel elérkeztünk vizsgálódásunk utolsó pontjához. A legnyugtalanítóbbhoz. Magyarország az elmúlt 15 évet szinte hibátlanul csinálta végig, stabil és jól felépített demokratikus intézmények birtokába jutott: fennáll-e annak a veszélye, hogy „kisiklik”? Azok a nemzeti sérelmek, amelyeket lefestettünk, nem képeznek-e veszélyes kísértést? Az a politikai törés, amely az országot szétszakítja, nem kínál-e ideális kísérleti terepet egy autoriter állam híveinek? Nem állnak-e készen ez utóbbiak még a szabályok módosítására is azon a címen, hogy a nemzetet szolgálják és végleg pontot akarnak tenni a kommunizmusra? És végül, a magyar társadalom kiábrándultsága, a jelen középszerűsége és az ország irányítóinak alacsony presztízse nem kedvez-e jobban az ilyen kalandor terveknek, mint azoknak, akik pusztán a demokratikus értékek nevében cselekszenek?

E kérdésekre nincs biztos és végleges válasz. A veszélyek nem csupán képzeltek: ott állnak a magyar demokrácia horizontján, mint ahogy máshonnan sem hiányoznak; soha, semmilyen nemzet vagy közösség nem teljesen immúnis a rossz kísértésével szemben. De nem kívánunk jóslatokba bocsátkozni: e potenciális veszélyek csak akkor öltenek testet, ha a tényezők és események egy bizonyos együttállása bekövetkezik, márpedig hipotetikus alapon nem tudhatjuk, hogy ezek a jövőben hogyan kombinálódnak.

Ilyen körülmények közepette, mivel a kockázatok objektív értékeléséhez mércénk nincsen, intuíciónkra kell hagyatkoznunk. Érzésünk szerint, ha mérlegre tesszük a magyar társadalom jelenlegi állapotát, azoknak a motivációit, akik tizennégy-tizenöt éve az országot kormányozzák, és figyelembe vesszük azt az európai kontextust is, amelyben e vezetők – akármelyik oldalon állnak is – felelősségüket és hatalmukat gyakorolják, a budapesti politikai gépezet kisiklása nagyon valószínűtlennek tűnik. A magyar társadalomban természetesen az ellenségeskedés rengeteg nyílt és látens tényezője megtalálható, s nincs okunk feltételezni, hogy azok a szenvedélyek, amelyek őt ma megosztják, a közeljövőben elcsitulnak. De ez a társadalom alapvetően békés és kevéssé hajlamos a szélsőségességre. Cselekedeteiben és beszédében általában mérsékelt. Nem véletlen, hogy valamennyi közép-kelet-európai etnikai kisebbség közül a magyar közösségek viselkednek a legjózanabbul, hogy mindig és mindenhol tartózkodnak az erőszak alkalmazásától. A modern idők hajnala óta a magyarság megmutatta – gyakran fényesen, mint például 1956-ban –, hogy szabadságszerető nép. Ez a hagyomány vezette őt, amikor a kommunizmusból kilábolt, és ez vezet bennünket is, amikor bizakodva tekintünk az ország jövőjére.

Jegyzetek


[1] Az adatok a Központi Statisztikai Hivatal kiadványából származnak (Budapest, 2003), és Berki Erzsébet kutatásán alapulnak.

[2] Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest, 2003. 798.

































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon