Skip to main content

„A megértendő mindig mi magunk vagyunk”…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Vári Györgynek és a Beszélő olvasóinak

A nekem elküldött szöveg – amelynek szerzője Vári György, ismert fiatal kritikus és irodalomtörténész – címe szerint válasz az én kritikámra. Őszintén megmondom, a Kazamatákról írott cikkem megfogalmazásakor egyszer sem jutott eszembe az egyébként általam ismert és nagyra becsült Vári, eszmefuttatásomat nem neki, nem ellene, hanem a nyájas olvasónak általában (és a Sas utca környékieknek különösen) címeztem, mégsem perlekedhetek – hiszen tudom, az olvasói válasznak külön elmélete is van –, hogy a leírtak megszólították és töprengésre, majd egy nem is oly rövid írásra ösztönözték. Még örülhetnék is a megtisztelő figyelemnek, ha nem tudnám, hogy Vári általában olyanokkal kezd levelezést, akikkel szemben gyakran neki szoktam igazat adni, így a válasz megfogalmazása eléggé kényelmetlen, önvizsgálgató feladat a számomra. Hol hibáztam?

Biztosítok mindenkit, hogy az önvizsgálatot megtartottam, most azonban mégis arra koncentrálnék, hogy mit ír, mit kifogásol Vári tulajdonképpen. Ezt nem olyan kézenfekvő megállapítani. Annyi biztos, hogy valamivel – hogy is fogalmazzam – eléggé felbosszantottam, kiakasztottam, felbőszítettem, megsértettem? De mivel?

Azzal kezdi, hogy írásaim általában egy általam kézenfekvőnek vélt előfeltevést akarnak „leleplezni”, ebben az esetben szerinte azt, hogy a műalkotásnak nem kell egyedül üdvözítő „tanulsággal” szolgálnia. Nem úgy tűnik, hogy azzal lenne a baja, hogy én ilyen „leleplezős” technikával írok, ez ráadásul szerintem nincs is így, de ha így volna is, nem lenne rossz ötlet, és ráadásul nem sok szó esik róla válaszra méltatott írásomban (ahogy az övében sem), úgyhogy ugorjunk – az általa megnevezett konkrét leleplezendőre. A többszörös tagadás bonyolult lehet, a lényeg, hogy szerinte én azt írtam, hogy a műalkotásoknak egyedül üdvözítő tanulsága kell legyen, avagy: kell énnekem a referencialitás, és direkt képtelen vagyok elválasztani a művészi szférát az etikaitól, amire pedig minden rendes modern ember képes. Ez persze bonyolult kérdés, és nem hinném, hogy minden további nélkül bármit vagy bárminek az ellenkezőjét ki lehetne jelenteni ez ügyben, úgyhogy akár el is ismerem: így is olvasok. De ez-e Vári baja? Nem hiszem, mivel ő maga is olvas így is, hozzám intézett válaszának legtöbb helyén. Elismeri például, hogy az irodalom az igazság segítségére lehet, mert segíthet gondolatban újraalkotni az események poliperspektivikusságát, sőt végül azért is tartja jó műnek a Kazamatákat, mert megfelel annak, amit ő az ’56-os eseményekről gondol.

Ugyanezen okból nem tudom igazán komolyan venni Várit, amikor esztétikai horizontomat szenvedélyesen és ízesen az „’53-as kormányprogram előtti idők” esztétikai horizontjával azonosítja. A párhuzamot persze minden lendületessége ellenére kikérem magamnak, éppen elég felesleges kommunistázás van a világban. És nyomatékosan emlékeztetem Várit, hogy a kommunistákkal azért elsősorban nem a művészetfelfogásuk miatt volt és lehet bajunk, hanem evidensen a hatalmi pozíció miatt, amelyből azt olykor vérfagyasztó kedélyességgel, ellentmondást nem tűrően hangoztathatták, és amely pozíció ennél sokkal nagyobb hibákra és bűnökre is lehetőséget adott. Egy árnyalatokra oly fogékony olvasó, mint Vári, bizonyára képes megérteni a különbséget egy folyóiratcikk és egy diktatúra között, és elismerni, hogy még ha irodalomfelfogásom doktriner marxista alapokon állna is, mint ahogy nem áll, egy demokratikus berendezkedésű országban erre válaszul felesleges és ízléstelen, bár nem tilos, az ötvenes éveket emlegetni. A lényeg: Vári és én is társadalmi és történeti összefüggésekben is olvasunk, de ettől még nem azzal közelítünk Puskinhoz, hogy eléggé megjósolta-e a nagy októberi forradalmat, vagy Adyhoz azzal, hogy Léda-versei a burzsoá nagytőke rothadásáról szólnak, pedig akár azt is megtehetnénk, amíg akadna folyóirat, ami leközölje.

Ha nem Vári legelső állítása ad választ arra a kérdésre, hogy mit is állít, mit is kifogásol, akkor talán – közelítsünk az ellenkező irányból – az utolsó! De nem. Ez a csokornyi állítás írása végén ugyanis azt járja körül, hogy ő inkább Radnóti Sándornak, a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb és legtekintélyesebb figurájának a Kazamatákról írott tanulmányával ért egyet, mint az én művemmel. A legkevesebb, amit mondhatok, hogy ehhez joga van. De ez a tény talán még Radnóti leglelkesebb rajongóit sem indítaná egy hosszú válaszcikkre. Ha én két írást olvasok bármilyen témában, az egyik (meglehet: sokkal) közelebb fog állni hozzám, mint a másik, de ha az egyikkel véletlenül teljesen egyetértenék, ez különösen nem lenne ok arra, hogy írni kezdjek. Tépelődöm, mit kellett volna tennem Vári szerint: pontosan azt írnom, amit Radnóti, vagy nem írnom egyáltalán? De Vári valószínűleg tudja, hogy e kettő közül egyikre se illendő a fentebb emlegetett sajtóviszonyok között felszólítani valaki mást, tehát, feltételezem, nem ez a baja.

Azok, akik átfutották az előző számban Vári cikkét, nyilván értetlenül vagy türelmetlenkedve olvassák az eddigieket, hiszen emlékezhetnek, Várinak mása sem volt, csak kifogása a levelében. Igaz, igaz – kifogás volt elég. Az egyik fő kifogás például az volt, hogy ha mindenkinek igaza van, az számomra egyenértékű azzal, hogy senkinél nincs egy szemernyi igazság sem, majd Vári – nincs jobb szó – kioktat arról, hogy az igazság a drámákban szétosztva található. Hogy ezt minél meggyőzőbben tegye, el kell feledkeznie írásom egyik legterjedelmesebb részéről, amelyben magam is arra hozok példákat, hogy az igazság a kezdeti szóvivő-funkció lebontásával szétosztva található a drámában. Ezzel az elfeledkezéssel sokakat meggyőzhet kifogása jogosságáról, bennem viszont éppen annak a gyanúját ülteti el, hogy egyetértünk. Hiszen elméletileg támasztja alá a mérlegelés szükségességét, amit én épp rezignáltan hiányoltam. De Vári, ha már az olvasói levél mellett döntött, keresi a vita lehetőségét. Ennek egyik, általa többször használt módszere, hogy kissé félreérti, amit olvas, azután nem azt cáfolja, amit írtam, hanem azt, ami neki arról eszébe jutott. Felismerni vél például érvelésemben egy klasszikus „arisztotelészi sémát” (úgy tűnik, nem tudja elgondolni, hogy nem vagyok egyszerre doktriner arisztoteliánus és marxista), különösebb alap nélkül úgy látja, hogy szerintem a történelmi események a „lényegüket” magukban hordják, majd bebizonyítja, hogy mégsem ezt gondolom – de ebből nem arra a következtetésre jut, hogy tévesen ismerte fel a sémát, hogy elhamarkodottan tulajdonított nekem valamit, hanem arra, hogy „tévedek”, önmagamat cáfolom. Azt állítja, hogy én a szövegemben definiálom az „igazi ’56-ot” (mikor pedig erre nem törekszem: Vári egy zárójeles, feltételes móddal és határozatlan névmással szándékosan megbombázott félmondatot kezel definícióként), majd megállapítja, hogy ez a definíció „több sebből vérzik”. Képletesen szólva: ha az állat nem hosszú nyakú, nem csíkos, egyáltalán nincs lába, és a vízben úszik, akkor legközelebb helyesebb lesz feltételezni, hogy nem zsiráf, hanem hal.

Szívesen megkérdezném még – a mostaninál alaposabban kifejtve –, hogy mi alapján várja el Vári a nemzeti emlékezet már említett poliperspektivikusságát, hogy az irodalomelméleti közhelyen túl hogyan képzeli el az előfeltevések szüneteltetését mondjuk egy zsúfolt színházban, vagy hogy hogyan gondolkozik tézisek és művek viszonyáról, a művészet igazságáról általában, de mivel szilárdan eltökéltem, hogy jóval rövidebb leszek, mint ő volt, ezeket a remélhetőleg gyümölcsöző témákat egy későbbi beszélgetésre, semmiképpen se nyilvános levélre hagyom. Inkább mondandóm utolsó pontjára ugrom, és megválaszolom végre az eddig baljósan fejünk fölött lebegő kérdést: hogy mi a baja Vári Györgynek – ebben a konkrét esetben?

Azt hiszem, tudom. Azt hiszem, tényleg én is tehetek róla. Akkor kezdődött a dolog, amikor engedtem a kísértésnek, és nem annyira irodalmi, mint inkább közéleti meditációt írtam a Kazamaták kapcsán, amelyre nem is teljesen adekvát a kritika vagy a recenzió kifejezés. De a mai napig él bennem a remény, hogy érthetően fogalmaztam. Még ha Vári alaposan félre is értett. Amit ő kifogásol, amit szerintem valóban kifogásol a kifogások áradatában, az valójában nem esztétikai vagy irodalmi, hanem közéleti természetű ügy, és szeretném azt gondolni, hogy minden egyéb az ebbéli felháborodásának lendületében került a cikkébe. Vári György úgy érezte, hogy radikálisan mást gondol ’56-ról, mint én. Szerinte én azt gondolom, hogy ’56 egyszerű ügy, amit nem kell kellemetlen részletekkel bepiszkítani, szerinte én csak a szépre akarok emlékezni. Vári György téved. Amit ’56-képünk tágítására idéz, például a munkásönigazgatásról, az számomra se nem kínos, se nem újdonság. Én nem egy ilyen (Köztársaság téri „lábjegyzettel” – idézet tőle – kiegészített) történet előtti, hanem utáni konszenzusért epedek. Természetesen nemcsak a vidám és megható részeket – a napos oldalt – kívánom, hanem az egész napot: nappalt és éjszakát, és igen, nyilván abban reménykedem, hogy a nappal hosszabbnak bizonyul az éjszakánál. (Akkor is, ha utánanéztem, és történetünk idején valójában a nappal majd’ négy órával rövidebb a sötétségnél.) Az esetlen allegorizálás nem saját lelemény, a darab – ott egyszerűségében megrázóan szép – megkülönböztetésére utalok: „Számon a forradalom szép neve... / Letelt a napja, itt az éjjele.” Nem az éjjel eltagadásának szűklátókörű vágyaként írtam meg az én közéleti reflexióm, hanem a letelt nap megjelenését hiányoltam. A darab története az én olvasatomban – ismét nem saját szavaimmal – „a csúfra fordult szép szándékra példa”, és a helyszínválasztással szembeni közéleti kifogásaim arra vonatkoztak, hogy a szép szándékról csak e néhány sor erejéig történik említés. Ugyan milyen elképzelhető indítékom lenne arra, hogy akadályozzam egy minél pontosabb ’56-kép kialakulását? Érthetetlen a feltételezés. Ráadásul természetesen nem hiszem, hogy ’56 „lényege” az ölünkbe hullik, ellenkezőleg, azt valamiféle társadalmi párbeszédnek kell vagy legalábbis lehetne aktualizálnia – úgyhogy azzal vigasztalom magam, hogy legalább ehhez, a maga szerény eszközeivel hozzájárulhat ez a pengeváltás…

Vári György szép és igaz közhelyként hivatkozik arra, hogy „a megértendő mindig mi magunk vagyunk”. Értsük meg tehát végül Vári Györgyöt. Miért kellett – ugyan nem kifejtett, de szövegemből érthető – ’56-tal kapcsolatos álláspontomat leegyszerűsítenie, radikalizálnia, és az egyik szélre tolnia? Nyilvánvalóan azért, hogy kifejthesse a sajátját a másik „szélről”, amellyel dühösen és dacosan munkálkodik a klisék és a mindenféle önáltatások lebontásán. Ebben talán ismét radikálisabb eredményre jutna, mint én szeretnék, de az iránya számomra nem ellenszenves (a mi vitánk, ha van, igazából jóval kisebb distanciáról szólna), figyelni fogom e tárgyú publikációit: szerintem is sok egymást kiegészítő szempont kell, és a gyakran előhozott ’56 mélyebb megértése ezek közül minél többnek a minél egyszerűbb szintetizálásával képzelhető el. Csakhogy ezt a csatát nem velem kell megvívnia, és őszintén kívánom neki, hogy találja meg azt, akivel anélkül vitatkozhat, hogy ennyire célt tévesztene.

A vitát ezennel köszönettel lezártnak tekintjük. – A Szerk.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon