Skip to main content

„A szikrát egy villanyszerelő pattintotta ki”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Beszélgetés Lane Kirklanddel, az AFL-CIO elnökével


Kirkland úr, munkatársaival együtt Lengyelországból, a Szolidaritás gdanski kongresszusáról érkezett. A Szolidaritás most részt vesz a lengyel kormányban, a szejm tagjainak nagy része a Szolidaritás támogatásával lett képviselő. Mi a véleménye: szakszervezet a Szolidaritás, vagy politikai párt?

Lane Kirkland: Nem politikai párt, hanem politikailag aktív szakszervezet. Az AFL-CIO hasonlóképpen politikailag aktív szakszervezet. Minden választáson, minden szinten támogatunk egyes jelölteket, tagságunkat arra ösztönözzük, hogy vegyenek részt a politikai folyamatokban, és ezt egyáltalán nem tekintjük úgy, mintha ellentétes vagy összeférhetetlen volna a szakszervezeti tevékenységgel. Ellenkezőleg: része a szakszervezeti munkának.

Az AFL-CIO többnyire a Demokrata Pártot támogatja. Milyen kapcsolat fűzi a szakszervezeteket a kongresszus többségi pártjához?

L. K.: Az AFL-CIO semmiféle szervezeti értelemben nem kapcsolódik a Demokrata Párthoz. Nem azért támogatunk demokrata jelölteket, mert a párt jelöltjei. Minden jelöltet azon az alapon támogatunk, hogy mit tettek addig. És azon az alapon, hogy hogyan foglalnak állást a bennünket érdeklő kérdésekben. Igaz, hogy a támogatottjaink többsége demokrata, ez azonban abból következik, hogy azok, akik demokratáknak nevezik magukat, többnyire – korántsem mind – úgy tekintenek a munkásemberekre, mint a természetes választóikra. De előfordul, hogy republikánusokat támogatunk. A támogatás persze kétirányú. Egy demokratikus társadalomban a szakszervezeti mozgalomnak joga van és kell is hogy joga legyen arra, hogy megpróbálja megnyerni magának a politikai pártokat. Ugyanakkor nem lenne jó, ha bármely politikai pártnak hatalmában állna, hogy meghatározza a szakszervezeti mozgalom politikáját.

Európában a szakszervezeteket általában baloldalinak tekintik, és baloldalinak tekintik azokat a pártokat is, amelyek szorosabb kapcsolatban állnak a nagy szakszervezeti szövetségekkel. Mi a helyzet az Egyesült Államokban?

L. K.: Nem hiszem, hogy ez a terminológia alkalmazható az Egyesült Államok-beli szakszervezeti mozgalomra. Nálunk nincsenek olyan pártok, amelyek mereven kötődnek valamilyen ideológiai irányzathoz. Mindkét nagy párt széles ívben foglal magába különböző nézeteket. A Demokrata Párt a balról a jobbközépig ível, vannak a kongresszusnak demokrata tagjai, akik meglehetősen konzervatív nézeteket vallanak. A republikánus spektrum viszont a jobboldaltól a balközépig húzódik. Az amerikai kongresszus tagjait nem ideológiai platformok érdeklik, hanem annak a választókerületnek, régiónak, államnak a véleménye, ahonnan a kongresszusba kerültek. A kongresszusi magatartásukat, azt, hogy hogyan szavaznak, a választók befolyásolják elsősorban, nem a párt álláspontja. Ami a szakszervezeti mozgalmat illeti, a mi céljainkat a megélhetésükért dolgozó emberek céljai és törekvései határozzák meg. Azoktól, akik tagnak jelentkeznek nem kérdezzük meg, hogy jobboldaliak, baloldaliak vagy centristák. Minden munkavállalónak helye van a tagjaink között, és mindenkinek joga van rá, hogy részt vegyen az irányvonalunk meghatározásában.

Magyarországon egy sor üzemben munkástanács alakult, részint érdekvédelmi szervezetként, részben azonban azzal a céllal, hogy az önigazgatás szerveként működjön. Mi a véleménye erről?

L. K.: Nem ismerem a magyar törvényeket, szervezeti rendet. Nálunk az Egyesült Államokban nincsenek munkástanácsok. A munkavállalók azt kívánják, hogy képviseletük legyen, amikor olyan kérdésekben születik a döntés, amely befolyásolja az életüket. Szabad piaci viszonyok között, illetve részben vegyes piaci viszonyok között élünk, van magántulajdon, de létezik köztulajdon is, az árakat a piac szabályozza, de befolyásolják társadalmi szabályozók is. Az ideológusok talán paradoxnak találják, de a társadalmi intézmények jelentősége még nagyobb a szabad gazdaságban, mint a szabályozottban. Az a feladatuk, hogy humanizálják a piacot. A szabad piac hatékonyabbá teszi a gazdálkodást, de önmagától nem lesz igazságos, és nem hoz létre a megélhetésükért dolgozó emberek számára kedvező körülményeket. Ehhez van szakszervezetre szükség.

Magyarországon sokan kérdezik, vannak-e esélyei a szakszervezeti mozgalomnak egy leromlott gazdaságban, ahol minden racionálisan gondolkodó politikus, közgazdász és szakszervezeti vezető megegyezik abban, hogy a gazdaságtalanul működő üzemeket nem szabad mesterségesen életben tartani. Mint szakszervezeti vezető mit tanácsolna egy bezárás előtt álló üzem munkásainak: a munkahelyekért küzdjenek, vagy megfelelő munkanélküli segélyért.

L. K.: Az adott helyzettől függ. Ha az üzem olyasmit termel, amire lecsökkent az igény, és nincs remény a nyereséges termelésre, az ilyen munkahely a munkások számára is teher, és nem érték. De van nagyon sok olyan eset, és az Egyesült Államokban számos példa van erre, amikor nem azért állítják le a termelést, mert a terméket nem lehet eladni, hanem mert valahol másutt, Malájföldön, Koreában vagy Brazíliában ugyanannyi tőke nagyobb profitot hoz. Ilyenkor a munkásoknak vagy a településnek lehet az az álláspontja, hogy a nyereség elégséges a munkahely fenntartásához. Ilyen esetekben van értelme, hogy az üzemekben dolgozók vagy mások az adott településen ellenőrzésük alá vonják és tovább működtessék az üzemet. Számos esetben, ahol volt rá lehetőség és megvoltak hozzá az anyagi források, így jártunk el. Sikerrel léptünk fel olyan törvények elfogadásáért, amelyek arra kötelezik a tulajdonost, hogy ha be akarja zárni az üzemet, vagy nagyobb leépítést tervez, jóval előbb tudassa a szándékát az alkalmazottakkal és a település tisztségviselőivel, hogy legyen idő megvizsgálni, milyen módon lehetne hasznosítani az épületet, a berendezéseket. Ha a tulajdonos elmulasztja az előzetes figyelmeztetést, kártérítést kell fizetnie. Igen aktívak voltunk abban is, hogy létrejöjjön a munkanélküliek biztosításának általános rendszere. Olyan rendszer, amely lehetővé teszi, hogy a munkás a munkanélkülisége idején is gondoskodhasson önmagáról és a családjáról. Követeljük, illetve azért lobbyzunk a kongresszusban, hogy létesüljenek alapok, amelyek segítik az átképzést, az új szakmák elsajátítását.

Milyennek látja a kelet-európai szakszervezeti mozgalmat?

L. K.: Az egész kelet- és közép-európai demokratikus mozgalom szikráját egy villanyszerelő pattintotta ki, a láng átcsapott a gdanski hajóépítő üzem falain, az ottani sztrájkból nőtt ki a Szolidaritás, a munkások mozgalma, amely szövetségesekre talált a hasonlóképpen gondolkodó értelmiségiek, diákok között, és végül felszabadította Lengyelországot a kommunista elnyomás alól. Ez a példa hatott Közép-Európa más országaiban is, és a folyamat folytatódik Magyarországon, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában és magában a Szovjetunióban is.

Lengyelországgal ellentétben Magyarországon a független szakszervezetek még nem fognak össze nagy tömegeket. A régi szakszervezetek erősen tartják magukat a munkahelyeken.

L. K.: A kommunista ellenőrzés alatt álló, úgynevezett szakszervezetek a kommunista párt transzmissziós szíjaként működtek. Ahol a kommunisták vannak hatalmon, ezeknek a szervezeteknek a segítségével lehet hozzájutni bizonyos előnyökhöz. A fasiszta mozgalmak hasonló szervezeteket alakítottak ki Olaszországban és Németországban. Az AFL-CIO következetesen kerülte, hogy bármiféle kapcsolatba kerüljön velük. Csak a valóságos, legitim szakszervezeti mozgalmakkal lépünk kapcsolatba, amelyeknek kizárólagos célja, hogy azt képviseljék, amit maguk a munkások kívánnak.

Mi a programjuk Magyarországon?

L. K.: Találkozunk kollégáinkkal, a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájában, Forgács Pállal, aki vendégünk volt a kongresszusunkon, valamint a munkatársaival. Találkozunk továbbá a pártok képviselőivel is.

Köszönöm a beszélgetést.


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon